2017. április 15., szombat

19. - Be nem gyógyult sebek

Louis akar engem. De úgy tényleg akar.
Furcsa mód ez volt az egyetlen értelmes gondolat, ami abban a néhány pillanatban átfutott az agyamban, ahogy próbáltam működésre bírni a kisebb sokk után, amit a percekkel korábbi kirohanása okozott, aminek köszönhetően képtelen voltam egyetlen épkézláb reakcióra, ami jelen helyzetben egyet jelentett a beszéddel, azaz a teljes képtelenséggel.
Csodálkoztam, hogy az állam nem a padlót súrolja, miközben a döbbenettől csaknem tényleg padlót fogtam én magam, ahogy ott álltam vele szemben, egyenesen a gyűlöletet sugárzó szemeibe nézve, ami valahogy egyáltalán nem passzolt az előbbi vallomásához, ha azt vesszük, hogy minden túlzás nélkül sosem mondott még nekem ennyire szépet. Azonban ahogy elnéztem a tekintetét, amit normális esetben talán kerültem volna, a merev tagjait és az ökölbe szorított kezét, volt egy olyan érzésem, ő maga sincs tisztában a szavai jelentőségével, vagy csak szimplán dühös, amiért akarata ellenére kitört belőle valami, aminek nagyon nem kellett volna.
Ettől viszont csak még nagyobb görcs keletkezett a gyomromban, már ha ez egyáltalán lehetséges volt, tekintve, hogy éreztem, minden porcikám fáj már a frusztrációtól.
Valahányszor csak szólásra nyitottam a számat, éreztem, hogy a torkom sivataggá válik, a szavaim pedig a homokká, amiből képtelenség bármit is kihozni, így aztán nem voltam meglepve, hogy egyetlen épkézláb mondat sem jött ki a számon, miközben továbbra is úgy nézhettem ki, mint aki szellemet lát.
Noha részben valóban olyan volt, mintha valaki teljesen más állna velem szemben, mint akivel annak idején összeakadtam azon a bizonyos ferde estén, azonban újabb végtelennek tűnő másodpercek elteltével lassan beismertem, hogy Louis Tomlinson kifogott rajtam.
Bár volt egy olyan érzésem, ezt már jóval korábban be kellett volna látnom.
- Te… kibaszottul viccelsz velem. – olyan volt, mintha nem is tőlem származtak volna a szavak, miközben nagy nehezen kinyögtem azt az egyetlen mondatot, noha valóban összefoglalta mindazt, amit abban a pillanatban éreztem.
- Bárcsak. – érkezett a válasz néhány méterrel arrébb, Louis szájából, aki szemmel láthatólag ugyanúgy két tűz között őrlődött, csak ezúttal nem emberek, hanem érzések miatt. – Bárcsak. – ismételte meg valamivel halkabban, miközben a tekintetét a földre szegezte, majd ismét rám.
- De te sosem akartál tőlem semmit. – ráztam meg a fejemet, csaknem suttogva, és éreztem, ahogy az érzések tömkelege, amely egyetlen pillanat alatt levett a lábamról, átveszi felettem az irányítást. – Te magad mondtad.
- Fogalmam sincs már, hogy mit akarok Chloe. – túrt bele a hajába idegesen, miközben elfordult tőlem, mintha nem találná a helyét. – Az egyetlen dolog, amit tudok, hogy megőrülök. Napról napra egyre inkább megőrülök, ha nem látlak. Aztán ha látlak, de közben meg tudom, hogy már az is kevés. Megőrülök, ha csak bele kell gondolnom abba, hogy nem lehetek veled mindig és megőrülök tőle, hogy mindezt észre sem veszed. Megőrjít, ahogy rohadtul nem hat meg téged, hogy egy seggfej vagyok, és még vissza is vágsz, ha úgy adódik. Az őrületbe kerget, hogy ennyire rohadtul ártatlan vagy, még azok után is, hogy mit műveltünk, az egész lényed megőrjít. Az pedig egyenesen kiborít, hogy fogalmad sincs róla, mennyit jelentesz nekem.
Ha egyáltalán lehetséges volt tovább fokozni az ezt megelőző sokkot, ami a korábbi kirohanását követte, még inkább olyan érzésem támadt, mintha mindennek köze sem lenne a valósághoz, miközben be kellett látnom, annak ellenére, hogy Louis szemei csaknem ölni tudtak volna, tényleg soha nem mondtak még nekem ilyen… szépet.
Mindazonáltal nehezen tudtam felfogni a kirohanásának szavait, talán mert egy részem valóban nem akarta elhinni, hogy mindezt Louis szájából hallom, aki néhány hónappal ezelőtt még kiröhögött, amikor azt feltételeztem, többet akar tőlem néhány ferde esténél.
Aminek a vége az lett, hogy egy lettem a ki tudja hány alkalmi partnere közül, aki ide-oda rohangált egy este kedvéért, ezzel lényegében felrúgva az összes korábbi elvemet, miszerint eszem ágában sincs bármiféle viszonyba keveredni bárkivel is.
Még akkor sem, ha mindennek köze nincs az érzelmekhez.
- Miért én? – kérdeztem végül, ahogy valami furcsa, idegen érzésem támadt, aminek köszönhetően még inkább összeugrott a gyomrom, amikor végül rávettem magam és felnéztem a szemeibe.
Egy ideig nem szólt semmit, míg a szavaimat ízlelgetve némán méregetett a szemeivel, amivel először felkeltette a figyelmem az első találkozásunkkor, és aminek köszönhetően a hatása alá kerültem.
Ahogy elnéztem, be kellett látnom, valószínűleg most is képes lenne rá. És még csak szépen sem kell kérnie.
- Mondanám, hogy rosszkor voltál rossz helyen – mondta végül. – de az igazság az, Chloe, hogy hálát adok annak a kurva égnek, hogy beléd botlottam azon a szerencsétlen estén.
Abban a pillanatban jöttem rá, hogy mindvégig tévedtem, amikor azt gondoltam, a Louis, akit én ismerek, képtelen lenne bármiféle érzelemnyilvánításra. De nem azért, mert éppen most tette meg.
Hanem, mert annak a Louis-nak köze sincs ahhoz az emberhez, aki ott állt velem szemben, miközben a tekintetéből tisztán kivehető volt a rettegés, miszerint éppen most rúgta fel az egyességünket, amit ő maga nyilvánított korábban szent és sérthetetlennek, most pedig megszegte.


***
Noha fogalmam sem volt, hány óra körül járhatott az idő, ha tippelnem kellett volna, már jócskán túl voltunk az éjfélen, és valahol a hajnal felé száguldhattunk, na, nem mintha bármit is ért volna az időérzékem, ami teljesen elveszett az elmúlt két-három órában.
Enyhén szokatlannak találtam, hogy a több órás próba után kivételesen nem vagyok a halálomon, és viszonylag éber vagyok, miközben a Louis-tól kölcsönkapott pólóban és melegítőalsóban fekszem az ágyában, félig betakarózva, mikor fekvő helyzetben általában képes voltam akár tíz órakkor elaludni, akárhol is voltam.
Azonban valamiért az alvás gondolatának még csak a közelében sem jártam, miközben a félig leeresztett sötétítőn beszűrődő holdfény valamennyire megvilágította a mellettem fekvő fiút, aki a tekintetét a plafonra szegezte, miközben beszélt, ha pedig én voltam a soron következő, szó nélkül felém fordult.
Így ment ez, amióta lefeküdtünk, mire lassan eljutott a tudatomig, ez volt az első alkalom, hogy nem úgy alszom nála, hogy azt szex előzte meg. Még akkor is, ha a maradok éjszakára opció is spontán volt, de volt egy olyan érzésem, a ma este történtek után valahogy képtelen lennék hazamenni és itt hagyni őt.
- Nem akasztanak ki mindig. – mondta, miközben oldalra fordult. – Mármint persze, néha legszívesebben kiugranék az ablakon, csak ne kelljen már egy szobában lenni velük, de valamiért egy idő után természetes, hogy hónapokig egymás társaságai vagyunk. Szerintem Harry rosszabbul viseli, de csak amióta Zayn lelépett. Előtte semmi baja nem volt.
- Őt viselte meg a legjobban? – kérdeztem, a paplan szélét piszkálva, miközben abban reménykedtem, nem tapintottam túlságosan érzékeny témára, noha korábbi tartózkodásom ellenére Louis kifejezetten gördülékenyen beszélt a bandatársairól.
- Ezt most így nehéz lenne megmondani. – felelte némi hallgatás után. – Szerintem mindenkit egyaránt rendesen pofonként érte. Főleg, mivel nem sok jel volt, hogy ez fog történni. Egyik hétről a másikra bezárkózott. Aztán már csak az rémlik, hogy úgy lépek ki velük a tömeghez, hogy nem tudom, hogyan csináljam végig, miközben tudom, hogy most vagyunk együtt utoljára ebben a formában. És hogy holnaptól már négyen vagyunk.
Nem szóltam semmit, hagytam, hogy végig mondja, miközben folyamatosan emésztettem a hallottakat, mire összeszoruló torokkal vettem tudomásul, hogy a gúnyos máz ellenére, amit a klubban mutatott a külvilág felé, mikor Zayn felbukkant, Louis-nak fáj, ami történt.
Ez volt ma már a második gyengeség, amit megmutatott nekem, egyben a második, amit valaha elém tárt.
- Nehéz? – csúszott ki a számon a kérdés, a tekintetemet pedig továbbra is magam elé szegeztem, talán mert féltem az elutasítástól, vagy magától a választól.
Egy ideig nem válaszolt, és nem is lehetett mást hallani a saját lélegzetvételeinken kívül, ami az egyetlen hangforrás volt a szobát körül ölelő csendben.
- Igen. – mondta kis idő elteltével. – De nem annyira, mint régen. Egy idő után megtanultuk kezelni, hogy eggyel kevesebben vagyunk, ahogy a körülöttünk lévő emberek is, aztán pedig szépen lassan a nagyvilág. Mindannyian megtanultuk, milyen elveszíteni egy legjobb barátot, bár az ő nevükben nem beszélhetek, még akkor is, ha tudom, Liam néha beszél vele. De attól még nem vagyok idióta, látom, hogy ugyanúgy zavarja, mint bármelyikünket, csak egyikünknek sincs kedve a múlton rágódni, mikor már eltelt másfél év, ő pedig továbblépett és mi is. A biznisznek pedig mennie kell, nincs mese. – tette hozzá némi gúnnyal a hangjában.
- De most nem csináltuk semmit, nem? – kérdeztem.
- Nem igazán. Leginkább írunk, de így ennyi, és ez valószínűleg nem is lesz másképp a közeljövőben. Néha lélegezni is kell. – a sötétben is tisztán kivehető volt, ahogy egy kétes mosolyra húzza a száját.
- Az biztos. – motyogtam alig hallhatóan, és magamban elmormogtam egy hálát, amiért neki lehetősége lett rá.
- Na és mondd csak, Chloe – fordult felém. – te mikor lélegzel?
Nem mondhatnám, hogy meglepett a kérdése, azonban kétségkívül időre volt szükségem az alapos átgondolásához, noha mélyen belül pontosan tudtam a választ.
- Soha. – vágtam rá végül, és elnevettem magam, bár az minden volt, csak nem őszinte.
- Mi az, hogy soha? – vonta fel a szemöldökét. – Még az örökmozgók is kifáradnak egyszer, nem?
- Ki, de az nem azt jelenti, hogy bármi is megváltozik vagy, hogy éppen bárkit is érdekel. – feleltem. – Te magad mondtad, a biznisznek mennie kell, mi pedig alap mozgatói vagyunk, még ha nem is kaszálunk annyit, mint ti.
Számítottam rá, hogy Louis kevésbé fog egyet érteni az alapmozgató kifejezésemet, figyelembe véve a tényt, hogy nem sokan ismerik be a zeneiparban, mennyire nagy jelentőséggel bírnak a háttértáncosok az esetek nagy részében, na, nem mintha bármelyikünk is elvárt volna bármiféle elismerést, miután lehúzott néhány évet a legnagyobb arcokkal. Tulajdonképpen már én sem vártam el, noha az elején még függtem a dicsérettől, azonban ha bárki kiválasztja a csapatot, amiben táncolsz, már önmagában felér egy elismeréssel, ugyanis mindannyian tudtuk, hogy csak a legjobbakat engedi fel a színpadra.
Louis egy ideig nem szólt semmit, amíg magában helyre tette a szavaim jelentőségét, majd pedig egy féloldalas mosolyra húzta a száját.
- Te a szart is kitáncolod magadból, én meg a szart is kiéneklem magamból.
- Valahogy úgy. – bólintottam egy kisebb sóhaj kíséretében.
Kisebb csend állt be közénk, míg mindketten a saját gondolatainkkal voltunk elfoglalva, annak köszönhetően, hogy ez volt az első olyan komoly beszélgetésünk, ahol mindketten olyan dolgokat mondtunk ki hangosan, amit talán saját magunknak sem vallunk be szívesen, noha személy szerint nem éreztem magam kényelmetlenül, amiért a munkám kevésbé szerencsés oldaláról beszéltem neki.
Annak ellenére, hogy így is van, ami kimaradt.
- Nagyon szeretheted, ha még mindig ezt csinálod. – jegyezte meg egy idő után, mire felvont szemöldökkel fordultam felé.
- Ezt én is elmondhatnám rólad. – feleltem, ő pedig elnevette magát. – Mi az?
- Mondták már neked, mennyire jó terelő vagy? – kérdezte. – Annak ellenére, hogy a showbizniszben dolgozol, Diamond, kifejezetten utálsz a reflektorfényben lenni.
Próbáltam úgy tenni, mintha nem lenne túl nagy jelentősége a szavainak, noha éreztem, ahogy a frusztráció szépen lassan átveszi felettem a hatalmat, miközben legszívesebben menekülőre fognám, mire kénytelen voltam belátni, Louis jobb emberismerő, mint gondoltam. Legalábbis engem egész jól kiismert.
Fogalmam sem volt, miképp kellene reagálnom a megjegyzésére, azonban éreztem, hiába próbálnám tagadni a nyilvánvalót, Louis nem tartozik azok közé, akiket olyan könnyen megtéveszthetek, lerázni meg egyenesen lehetetlen, aminek következtében szépen lassan tudatosult bennem, hogy zsákutcába értem.
Gyanítottam, hogy feltűnt neki a pillanatnyi némaságom, ugyanis teljesen felém fordult, miközben közelebb kúszott hozzám a matracon.
- Mi történt veled? – tette fel a kérdést, amit még korábban senki sem.
Lehunytam a szemem, mire hamarosan az emlékképek felváltották a valóságot, és már nem Louis ágyában voltam, hanem visszatértem a hideg márványkőre, a még fagyosabb tekintetek közé, ahol véget ért egy korszak.
És ahol végül elkezdődött egy teljesen új dolog, amit ma már életnek hívok.
- Felnőttem. – mondtam végül. – Csak ez nem mindenkinek tetszett.
Elnyomtam egy sóhajt, ahogy a tekintetemet a plafonra szegeztem, csak hogy ne kelljen Louis szemébe néznem. Pontosan tisztában voltam vele, hogy ha most megnyílok, akkor többé nincs visszaút, nincs több titok, és ami a legfontosabb, nincs több álcázás.
Csak én és a színtiszta valóság, és Louis, akinek ezt meg kell emésztenie, noha volt egy olyan érzésem, hogy ő lenne az utolsó, aki ítélkezne felettem, mégsem tudtam elkergetni a gondolatot, hogy ez talán végleg felégeti a rólam kialakított képet.
Hadd égjen.
- Tudod, vannak olyan családok, akik szeretik előre kitalálni, mit fog csinálni a gyerek, ha felnő, és rohadtul nem érdekli őket, ha az esetleges gyerek saját véleménnyel rendelkezik egy idő után. – a hangom idegennek tűnt, miközben a szavak egymást követve hagyták el a számat. – Na, az enyém pont ilyen. Vagy legalább is ilyen volt, amíg két éve úgy nem döntöttem, inkább meghalok, csak ne kelljen még egy napot egy fedél alatt élnem velük.
Éreztem, ahogy megfeszül mellettem, azonban ez nem tántorított el attól, hogy folytassam, ahogy a tekintete sem, amelyet szüntelenül rajtam tartott.
- Igazából a baj nem ott kezdődött, hogy nem engedtek, mert túl fiatal vagyok, mert hát egy tizenkilenc éves lánnyal, ígéretes karrierrel nem nagyon tudnak mit kezdeni. Hanem ott, hogy nem engedtek, mert ez nem volt elég méltó a gyerekükhöz, akiért ők tűzön-vízen keresztülmentek, csak hogy élete végéig bebiztosítsák neki azt, amit ők jó életnek tartanak. Én inkább nevezném börtönnek. – mondtam. – De ez persze nem volt elég indok nekik, sőt, még meg is fenyegettek, hogy eszembe se jusson olyat tenni, amit még később megbánok, mert bárhova is megyek, úgyis megtalálnak. Mert előlük úgysem menekülhetek.
Próbáltam nem foglalkozni a torkomat maró érzéssel, amikor elérkeztem a történet azon részéhez, ami garantálja majd, hogy az később nem végződik jól, ahogy folytattam.
- Végül aztán mégis sikerült. – tettem hozzá. – De kellett hozzá néhány hónapnyi szenvedés, és némi gyomor, hogy végleg kisétáljak azon az ajtón, miközben éreztem, ha a megvetéssel ölni lehetne, én már nem élnék. Bár van egy sanda gyanúm, szívesebben látnának holtan, mint sem hogy együtt éljenek a tudattal, a kisebbik lányuk lényegében bemutatott a világuknak, így aztán annyira nem lepett meg, hogy végül is nem törték magukat, hogy visszacsábítsanak magukhoz. Persze volt néhány telefon az elején, de valószínűleg rájöhettek, mennyire nevetségesnek tűnhetnek mások szemében, amiért utánam rohangálnak, így inkább annyiban hagyták a dolgot. – mondtam. – Akkor volt először, hogy valami olyat tettek értem, amiért még hálás is voltam.
Hagytam neki időt, hogy felfogja a dolgokat, magamnak pedig azért, hogy összeszedjem magam annyira, hogy befejezzem a történetet.
- Aztán eltelt egy hét, majd még egy, a végén pedig már hónapok úgy, hogy egyedül voltam. Eladtam a tőlük kapott kocsit, és kivettem egy lakást. – folytattam színtelen hangon. – A csapat időközben befutott, így nem igazán szenvedtem hiányt bármiben, otthon alig voltam, innentől kezdve kicsit sem éreztem magam magányosnak, főleg miután Kylie beköltözött. Úgy éreztem végre beállt valami rendszer az életembe, ahol nem volt helye kötődésnek és kényszereknek, mindent úgy csináltam, ahogy én akartam, amikor én akartam, és nem kellett megfelelnem senkinek.
- És csak úgy hagyták, hogy elmenj? – kérdezte Louis, az arcán leplezetlen döbbenettel.
Megvontam a vállamat.
- Diamond-ék sosem voltak ragaszkodók, még akkor sem, ha a gyerekeikről van szó. – feleltem, és éreztem, ahogy az álcám szépen lassan lehull, miközben Louis tekintetén egyik pillanatról a másikra átfut a felismerés, majd pedig ismét a döbbenet. – Szerintem hallottál már róluk. – tettem hozzá, miközben pontosan tudtam, hogy így van.
Elvégre nincs olyan ebben a rohadt városban, de talán még az országban sem, aki nem hallott volna róluk.
- Baszki. – suttogta Louis.
- Csodálom, hogy nem raktad össze eddig a képet, bár szerencsémre eddig kevés embernek sikerült, de azokat sem érdekelte annyira. – mondtam.
- Tudtam, hogy a vezetékneved Diamond, és még olvastam valamit, amiben benne volt a név, de a világért sem gondoltam volna, hogy jelentősége van. – rázta meg a fejét. – Nem hiszem el, hogy nem esett le.
Egy ideig egyikünk sem szólt egy szót sem, gyanítottam, hogy mert nem tud mit mondani ezek után, azonban ezt betudtam az átmeneti sokknak, amit okoztam a vallomássommal, én pedig nem akartam bármi mással terhelni, noha nem volt több mondanivalóm.
Szabadjára engedtem a korábban benntartott sóhajt, lehunytam a szemem és hagytam, hogy tudatosuljon bennem az, hogy két év után először beszéltem valakinek a történtekről, és hagytam ezáltal, hogy újra éljem a legrosszabb pillanatokat, amiket annak idején határozottan a tudatom mélyére küldtem, meg sem történtnek nyilvánítva őket.
Annak ellenére, hogy pontosan tisztában voltam vele, hiába akarom, itt nem létezik olyan opció, hogy törlés és újrakezdés; a két dolog, amire a leginkább szükségem volt akkor.
- Szóval nem vagy egyedüli gyerek. – törte meg a csendet végül Louis, a hangjában meglepettséggel, mire egy fojtott mosollyal bólintottam.
- Egy nővér. – mondtam. – De miért, annak tűntem?
Nem válaszolt rögtön, miközben felém fordult egy kémlelő pillantás kíséretében.
- Inkább olyannak, aki megszokta, hogy egyedül van. – felelte némi megfontolás után. – Még akkor is, ha nem feltétlenül így van.



***
Szevasz-tavasz fiatalság!<3
Ígéretemhez hűen visszatértem némi szünetelés után, remélhetőleg újult erővel és már kevesebb kihagyásokkal, tekintve, hogy hamarosan vége a tanévnek, és túl leszek a vizsgákon és egyebeken. Mindenesetre hálás köszönet a türelmetekért, és a támogatásotokért, bízom benne, hogy akad mély olyan közületek, akit érdekel a folytatás és nem unt bele a várakozásba, ugyanis úgy érzem, készen állok végre, hogy belecsapjunk a történésekbe. De most nem is ez a lényeg, hanem hogy a világ összes köszönetét és virtuális ölelését küldöm, nélkületek sehol sem lennék és mindenkit nagyon-nagyon szeretek.<333
Továbbá remélem mindenkivel minden rendben van, élvezitek a szünetet, és túléltétek az elmúlt heteket mindenféle maradandó károsulás nélkül.<3 Nyugtasson a tudat, hogy tényleg már csak két hónap és vége - engem legalábbis ez tart életben hehe.
A résszel kapcsolatban nincs sok mondanivalóm azon kívül, hogy bízom benne, elnyeri a tetszéseteket ez is, és majd a későbbiekben a folytatás is, ugyanis nekem eddig ez volt az egyik kedvencem, bár sokra mondom ezt, de úgy érzem itt változott meg valami a főszereplő párosunk között.:) De ezt már rátok bízom.

De nem is koptatom tovább a billentyűzetet, további szép estét drágáim, boldog nyuszit, köszönök szépen mindent!<3

See you soon ;)

-xoxo, Sophie V.

U.i.: ha esetleg még nem jártatok volna nála és olvasnivalót kerestek, nézzetek be drága lányom oldalára.<3 Secrets of the Life

4 megjegyzés:

  1. Hello-hello drágám!❤️
    Boldog nyuszit neked is, remelem az ünnepeket kellemesen töltöd!
    Imádtam a részt!
    Végre nem volt semmi veszekedés, semmi keserűség, úgy viselkedtek, mintha kicserélték volna őket.
    Elég furcsa volt, hogy Chloé és Louis ilyen szinten 'kitarulkoztak' a másik előtt, de ettől erősödött szerintem meg a kapcsolatuk. Sajnálom, ami Chloé-val történt, hiszen az ilyen szülőkkel való élet egy rémálom lehet, szerencse, hogy időben elmenekült.
    A banda és Zayn kapcsolata eléggé szomorú, de remelem azért megoldódik valamennyire a sztoriban.
    Csodálatos lett, sok pihit, és nagyon varom a következőt!
    xoxo,Roni♡

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Ronim!<3
      Köszönöm szépen, egész jól telt, bár aludtam volna többet hehe.<3
      Nagyon-nagyon örülök, ha tényleg tetszett amit olvastál, én pedig téged imádlak, és köszönöm szépen a türelmedet, amíg eltűntem, de nagyon sokat jelent, hogy itt vagy, szóval nagyon szépen köszönök mindent!<33
      Ami a Chloe-Louis párosunkat illeti, be kell valljam, először nekem is furcsa volt az őszinteségük, de aztán rájöttem, hogy ennyi idő után már aktuális volt, hogy kicsit közelebb kerüljenek egymáshoz, főleg így Louis vallomása után. Chloe pedig erős lány, szóval érte annyira nem aggódom, noha lesz még pár olyan történés, ami próbára teheti őt a jövőben (Louis-val együtt).;)
      Zayn és a banda pedig már egy más kérdés, főleg hogy mit tartogat számukra a történet, de nem most láttuk utoljára, ígérem.:)<3

      Nagyon szépen köszönöm, drága, hogy írtál, legyen csodálatos hétvégéd, vigyázz magadra és hamarosan találkozunk!

      -xoxo, Sophie V.

      Törlés
  2. Drága Sophie V!

    Annyira szeretem ezt a történetet! Az az igazság, hogy nagyon sajnálom, hogy mindenki "áttelepült" Wattpad - ra/re, mert a Blogger sokkal nagyobb igényességet diktált, főleg az 1D fanfiction terén. ( bocsi, ez kikívánkozott belőlem :D ) Csak azt akartam mondani, hogy kedvelem Louis és Chloe történetét, az írásmódodat, sőt, még Zayn karakterét is. Várom, hogy mi sül ki belőle!
    Szép hetet! :))




    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Zoe M.!
      Fogalmad sincs, mennyit jelent nekem, hogy ezt most leírtad és hogy mennyit dobtál a hangulatomon, eszméletlenül hálás vagyok!<333 Az pedig külön nagyon sokat jelent, hogy kedveled a karaktereket, még a kissé 'negatívabbakat' is, és bízom benne, hogy nem okozok csalódást a jövőben sem.:)

      Legyen csodás heted, drága, és köszönöm szépen, hogy írtál!<3

      -xoxo, Sophie V.

      Törlés