2017. november 12., vasárnap

38. - Dal a múltból

Louis
Figyeltem, ahogy az üvegen át egy újabb autó lassít le a hotel előtt, mire a bejáratában álldogáló portás két pillanattal később már előre is sietett, hogy bekísérje a feltehetőleg legújabb vendéget. Próbáltam nem felmordulni, mikor láttam, hogy egy esernyőt is visz magával, hogy az illető még csak véletlenül se kapjon kevesebbet azért a vagyonért, amit kifizet a szállodának.
Fogalmam sem volt, mit találok ennyire visszataszítónak sokszor a luxushotelek szolgáltatásaiban, mikor jobban belegondolva, alapvető, hogy kinyalják az ember seggét, ha már tényleg hajlandó ennyi pénzt kifizetni az esetek túlnyomó többségében egyetlen éjszakáért. Azonban a több évnyi tapasztalat után, amikor nem egyszer találtam magam én is olyan helyzetben, hogy esernyőt akartak a fejem fölé tartani, szerettem volna egy pillanatra visszamenni az időben, még mielőtt mindent alám tettek egy-egy ilyen helyen. Ugyanis nem elég, hogy még csak nem is én fizettem azért, hogy itt legyek, a másik oldalról dőlt a pénz az én bankszámlámra, ettől pedig hányingerem volt.
Ezért is éreztem kifejezetten üdítő érzésnek, hogy ez alkalommal én fizettem a Montcalm Royal Hotelben lévő lakosztályt, bár eleinte magát az ötletet is elvetettem, hogy ötcsillagos szállodába menjek, azonban Liam és Scott unszolására kénytelen voltam félretenni a gyökérségeimet, mivel fogalmam sem volt, meddig kell itt maradnom. Ha már a házamból és környékéből múzeumot akartak csinálni az ott összegyülekező fotósok, akik valamilyen rejtélyes oknál fogva – azaz valaki egyértelműen köpött nekik – egyik napról a másikra tanyát vertek a kapu előtt, így még csak esélyem sem volt egy nyomorult cigi elszívására sem, hogy ne lássak meg egy kamerát valahol a távolban.
Aztán a harmadik reggel, hogy bujkálnom kellett a saját házamban, úgy döntöttem, nem érdekel, mennyire utálom a szállodákat, ennél még az is jobb, így egy hívással később már ott is volt értem az autó, benne Scottal, aki közölte, hogy foglalt nekem egy szobát a Montcalm-ban, ameddig nem találok újabb lakást. És bár nem lelkesedtem túlságosan az ötletért, miszerint költöznöm kell, kénytelen voltam belátni, így is túl sok olyan emlék köt ahhoz a házhoz, ami miatt egyre nehezebben alszom el esténként – már ha egyáltalán sikerül. De még Liam is arról magyarázott, hogy talán ideje újrakezdenem vagy mi, bár nem igazán tudtam, itt most mire gondol; az anyámra, Chloe-ra, vagy úgy általában az életemre, ami tele volt szar döntésekkel.
Na, nem mintha valaha bántam volna akár egyetlen döntést is Chloe-val kapcsolatban, azon kívül persze, hogy egy világi seggfejként viselkedtem, de azt betudtam annak, hogy előbb vagy utóbb úgyis feladtam volna. Hiába ismertem be, hogy talán évek óta ő volt az első jó dolog az életemben, annak ellenére, mennyire nem tulajdonítottam neki nagyobb jelentőséget az elején.
Elvégre tény és való, bármennyire is csúnya dolog, nem igazán láttam benne mást puszta szórakozáson kívül az első pár alkalommal, hogy összefutottunk. Azonban ahogy szépen lassan leesett, mennyire rohadtul hidegen hagyja őt a nevem és a státuszom, arról nem is beszélve, mekkora önbizalmat erőltetett magára velem szemben, egyre inkább érdekelni kezdett, ki van a jégkirálynő álarca mögött.
Míg nem egy szép napon levette magáról, és bebizonyosodott, hogy pont olyan törékeny, mint amilyennek gondoltam – ettől pedig csak még inkább azt éreztem, én akarok lenni az, aki mindezt helyrehozza. Hiába voltam ugyanolyan elcseszett, mint ő, ha nem jobban.
De mégis olyan érzésem volt, mintha minden egyes pillanat, amit együtt töltünk, segít abban, hogy azt gondoljam, talán mégsem vagyok egy rakás szerencsétlenség, akiből minden érzelem kiveszett egy éven belül és akit egy idő után senki sem tud elviselni. Azonban minden feltételezésem ellenére Chloe elviselt, annak ellenére, hogy nyíltan egy érzelemmentes idiótának tartott, és nem akart elmenekülni. Én pedig hirtelen azon kaptam magam, ő az egyetlen oka annak, hogy már nem akarom feladni és nem érzem azt a bizonyos ürességet. Egészen addig, míg le nem győzött a szerencsétlen oldalam, és el nem üldöztem magam mellől.
Azután pedig hetekig mást sem csináltam, csak győzködtem magam, hogy ez így a helyes, míg nem egy szép napon bele nem futottam ismét azon a nyomorult jótékonysági estén és már meg is történt a baj. Hiába fogadtam meg, hogy nem csinálok jelenetet, hiába próbáltam figyelmen kívül hagyni a jelenlétét, mégsem tudtam megállni, hogy ne menjek utána, ahol aztán fültanúja lehettem Connor lejáratási kísérletének, amit a betört orra bánt, habár ha rajtam múlik, tényleg képes lettem volna félholtra verni.
És bár tudtam, hogy amit teszek, minden csak nem helyes – annak ellenére, hogy ez volt a legenyhébb, amit tehettem vele azok után, ahogy Chloe-val bánt, amíg én LA-ben voltam – az utolsó, ami érdekelt, a közönség, aki mindezt végig nézte és a következmények.
Tulajdonképpen magasról szartam mások véleményére, még akkor is, ha ezzel ismét egy elsőszámú barom lehettem az emberek szemében, aki képtelen egyetlen estét végigcsinálni anélkül, hogy ne botrány legyen a vége. Azonban az esetleges botránynál akkor valamiért mindennél jobban érdekelt a lány, aki a saját szemével láthatta, ahogy elvesztem az önuralmam, bármennyire is rettegtem tőle, hogy egyszer eljön ez a pillanat.
Ezért is lepett meg, amikor az erkélyen állva az ő hangját hallottam meg magam mögül, elvégre arra számítottam, még csak rám sem bír majd nézni mindazok után, amit tettem, még akkor is, ha nagyrészt érte volt.
A másik rész a büszkeségem miatt, amivel bizonyítani akartam, hogy még mindig kibaszottul azt csinálok, amit akarok.
Annyival több vagy ennél. Annyival többet érdemelsz.
Én pedig azt kívántam, bárcsak hinnék neki.
De ha már körülöttem szinte mindenkinek, saját magamnak nem akartam hazudni; mert sosem leszek több annál az arrogáns seggfejnél, akinek a világ a lába előtt hever, mégis ki fog égni még harmincéves kora előtt. Akit ott hagyott élete szerelme, a legjobb barátja, aztán pedig az anyját is elvették tőle, ha mindez nem lett volna elég.
Az ismét túl hosszúra nyúlt gondolatmenetemből a szobához tartozó telefon csengése zökkentett ki, mire elléptem az ablaktól és az éjjeliszekrényen lévő készülékért nyúltam.
- Tessék?
- Elnézést a zavarásért, Mr. Tomlinson, de látogatója érkezett – szólt bele monoton hangon egy női hang, gyanítom az egyik recepciós.
- Ellenőrizték? – kérdeztem kapásból.
Noha pontosan tudtam, hogy nem engednek be a hotelbe akárkit, főleg, mióta tudják, hogy itt vagyok.
- A biztonsági szolgálata azt mondja, ismeri őt, uram. De azt mondták, ezt magának kell jóváhagynia.
- Név? – nyúltam fél kézzel a hátsó zsebembe a telefonomért, hogy megnézzem, hátha írt valaki, hogy jön, csak nem vettem észre.
De semmi.
- Zayn Malik, uram.
Megengedtem magamnak, hogy ledermedjek egy másodperc erejéig, azonban nem akartam, hogy mindez a recepciósnak is feltűnjön, így gyorsan megráztam a fejem, mielőtt feleltem.
- Jöhet – mondtam. – Köszönöm.
A helyére tettem a telefont, és értetlenül ismét a telefonomra meredtem, majd rájöttem, hogy eltelt egy kis idő, mióta bármiféle kommunikációt folytattam Zayn-nel, így aztán valószínűleg fogalma sincs a számomról.
Ahogy kisétáltam a hálószobából az előszoba részhez, elgondolkoztam azon, vajon mennyi energiájába és persze idejébe telhetett, hogy megtudja, hol vagyok, és mégis kinél keressen, azonban rá kellett jönnöm, két évvel és jó pár sérelemmel később ő még mindig Zayn maradt. Azaz, semmi sem állíthatta őt meg igazán, ha rólam van szó, bármit is takarjon ez.
Nem tudtam, mégis hogyan kéne várnom, így aztán addig forgolódtam jobbra balra a szobában, míg meg nem hallottam a kattanást, amely jelezte, hogy a szobát nyitó kártya működésbe lépett, így mire kettőt pislogtam, már szembe is találtam magam az ajtóban ácsorgó Zayn-nel.
- Louis – biccentett, a kezét a kabátzsebeibe dugva.
- Zayn – követtem a példáját, és elléptem a küszöbről, jelezve, hogy bármiért is jött, nem áll szándékomban itt végighallgatni, vagy adott esetben elküldeni.
Ugyanis volt egy sanda gyanúm, egy kis része azért tartott ettől.
Követett a lakosztály nappali részébe, ahol aztán a mindennel felszerelt bárpulthoz léptem.
- Kávét? – köszörültem meg a torkom.
Nem igazán tudtam, mégis mi mással kéne kínálnom délután kettőkor, de sejtettem, hogy egy pohár víz kevés lesz ahhoz, ami ránk vár.
- Nincs valami erősebb? – húzta egy féloldalas mosolyra a száját, én pedig csaknem felsóhajtottam megkönnyebbültségemben, elvégre egy pohár whiskyért csaknem ölni tudtam volna.
Mint ahogy az elmúlt néhány hétben csaknem a nap minden órájában, azonban annyi eszem még volt, hogy ne vigyem túlzásba, hiába kívántam, bárcsak szarhatnék a szabályokra, de jelenleg nem igazán voltam abban a helyzetben, hogy így tegyek.
Azonban önmagában az, hogy Zayn és én ismét egy szobában tartózkodtunk már lassan két perce, anélkül, hogy akár egy sértést is egymás fejéhez vágtunk volna, elég indok volt ahhoz, hogy megigyak egy pohárral.
- Már vártam, hogy ezt mondd – biccentettem, és már a pultra is csaptam két poharat.
Néma csendben kitöltöttem az alkoholt, ő pedig elmotyogott egy köszönömöt és a tekintetével kérdőn az erkély felé bökött. Bólintottam, anélkül, hogy bármit is mondtam volna, elvégre mindketten tudtuk, hogy a pia mellé cigi is jár, méghozzá nem is egy.
Vetettem egy óvatos pillantást még az ablakon túlra, amolyan meggyőződésképp, hogy még mindig nincs tele a szálloda környéke kamerákkal, majd elhúztam a tolóajtót, és kiléptem a gusztustalanul hideg októberbe, azonban jelenleg minden más jobban izgatott az időjárásnál, már elő is kaptam a zsebembe süllyesztett cigisdobozt az öngyújtóval együtt.
Zayn követte a példámat, és két pillanaton belül már mindketten fellélegezhettünk a nikotin adta érzéstől, bár mélyen belül tudtuk, mindez csak átmeneti.
Elvégre a neheze még mindig kibaszottul hátra van.
- Részvétem Jay miatt – törte meg az egy-két perces csendet.
Nem szóltam semmit, már csak azért sem, mert kezdtem erősen unni a köszöngetést az embereknek, akik ugyanezt mondták nap, mint nap, így aztán egy biccentésre telt tőlem.
Nem, mintha nem lettem volna hálás a törődésért, vagy hasonló, de mindez általában elég volt ahhoz, hogy kibújjak az esetleges kérdések alól, amit már képtelen lettem volna elviselni.
- Remélem nem baj, hogy így rád törtem – folytatta. – De nem igazán akartam előre bejelentkezni.
- Nem mintha annyira sűrű napjaim lennének – vontam meg a vállamat, ahogy felé fordultam. – Meg sem kérdezem, hogy találtál meg.
- Tény, az első pillanatban tudtam, kit kell keresnem – felelte, mintha mi sem lenne természetesebb. – Bár igaz, hogy nem túlságosan szerette volna megadni a címet, de őt még mindig könnyebben meg tudtam győzni, mint Liam-et.
- Kitalálom. Niall – valamiért nem lepett meg annyira, hogy ő nem tudta tartani a száját, azonban nem igazán tudtam hibáztatni érte.
Szinte bármit megtett volna azért, hogy megtartsa azt a minimális kommunikációt vele, még akkor is, ha ezzel némileg ellenem játszott, ellentétben Liammel, aki sosem szegte volna meg a szavát, még ha Zayn-ről beszélünk, akkor sem. Harry pedig teljesen más kategóriába tartozott, hiszen ő szerintem már fel sem vette volna neki a telefont; nála egyszer vágja el magát az ember, de akkor nagyon.
- Nialler – biccentett, megerősítve ezzel a tippem.
Elnyomtam az időközben kivégzett cigit és már nyúltam is a következőért.
- És mi szél hozott erre? – kérdeztem végül, amit eddig nem mertem. - Azon kívül, hogy részvétet nyilváníts.
Fogalmam sem volt azonban, ennek mégis mi volt az oka, elvégre hiába volt a viszonyunk minden, csak felhőtlen nem az elmúlt egy-két évben, ismertem Zayn-t; sosem vette rá volna magát arra, hogy idejöjjön, csakhogy veszekedhessen velem.
Elvégre azt bármikor máskor megtehette volna bármilyen formában, bár volt egy sanda gyanúm, már nem fáradna annyit. Meg hát persze az égadta egy világon semmi értelme nem lett volna; az életet is sikerült már kiveszekednünk magunkból – és persze semmire sem mentünk vele.
Talán ezért is adtuk fel egy idő után.
- El kellett jönnöm – mondta végül, a tekintetét a távolba szegezve, valahol a hatalmas épületeken túl. – Valamiért most ez tűnt a leghelyesebbnek.
- Szóval a sajnálatod – jegyeztem meg szórakozottan, bár normál esetben ilyenkor már rég az ingerültség küszöbét taposnám.
Most azonban nem igazán éreztem késztetést arra, hogy elüldözzem Zayn-t, ha már rávette magát arra, hogy idejöjjön; elvégre tudtam, neki ez épp olyan agyrém lehetett, mint nekem, ha nem nagyobb.
- Ugyan már, Louis – rázta meg a fejét. – Mindketten tudjuk, hogy ennek semmi köze a sajnálathoz.
Szívtam egy slukkot a cigimből, majd azzal a lendülettel felhajtottam a maradék whisky-t a poharamból.
- Tény, nem vagy az a szánakozós típus – jegyeztem meg. – Bár az ez tűnt a helyesnek sem tűnik nekem igazi válasznak a kérdésre.
- Miért is? – vonta fel a szemöldökét.
- Mert te Zayn vagy – feleltem egyszerűen. – Sosem csinálnád, ami a helyes, ha nem lenne benne valami minimális hited.
Egy ideig nem szólt erre semmit, de állta a pillantásomat, majd figyeltem, ahogy egy óvatos mosolyra húzza a száját.
- Azt hittem, már nem ismersz engem – mondta, bennem pedig egy pillanatra megállt valami, amikor arra a korábbi veszekedésünkre gondoltam, ahol ugyanez a mondat az én számat hagyta el.
Igen, egyike volt azon pillanatoknak, amikre kurvára nem vagyok büszke; ez volt az utolsó nagyobb veszekedésem Zayn-nel, nem sokkal azután, hogy lelépett Ausztráliából.
Ezt követően nem hallottam felőle majdnem egy teljes évig, mielőtt szemtől szembe nem kerültünk egymással a Heaven’s-ben, onnantól pedig ismét nem volt megállás.
- Te mindig ugyanaz a seggfej voltál – mondtam végül. – A körülmények változtak. Én pedig nem akartam elfogadni.
De volt egy sanda gyanúm, ez leginkább saját magamnak szólt, mint sem neki, amolyan zárásként az elmúlt két évre, amikor Zayn-t állítottam be a bűnbaknak, miközben egyszer sem voltam hajlandó belegondolni a helyzetébe. Elvégre míg én egy valakit veszítettem, ő négyet; ez volt az áldozata annak, hogy a saját útját akarta járni.
A korláthoz léptem, és megtámaszkodtam rajta, ő pedig követte a példámat, így aztán együtt nézhettük tovább a nyüzsgést, amely eluralkodott a város ezen részén, a saját gondolatainkkal elfoglalva, amelyekkel eddig képtelenek voltunk szembenézni.
- Sokáig tartott – mondtam végül.
De nem folytattam. Talán mert túl sok mindent foglalt magába.
Azonban Zayn pontosan tudta, mire célzok.
- Túl sokáig – biccentett.

***

Nem tudom, mi üthetett belém, azonban Zayn távozását követően valamiért már egyáltalán nem éreztem szükségét annak, hogy délután négy előtt kiüssem magam, így megpróbáltam valami hasznos elfoglaltságot találni, ha már arra képtelen voltam rávenni magam, hogy ki is mozduljak. Egyrészt, mert nem tudtam hová mehetnék, másrészt pedig túl nagy volt a kockázat, hogy bárhová megyek, úgyis felismernek, így aztán maradt az írás, mint alternatíva, noha a gondolataim nagy részét már rég kiírtam magamból.
Azonban volt egy téma, amit egészen idáig halogattam, hogy papírra is vessem, már csak azért is, mert aki egy kicsit is ismer, elég hamar levonja belőle a saját életemre való következtetést, nekem pedig semmi kedvem nem volt ország világ elé tárni azt - ezért aztán valahányszor eljutottam oda, hogy írjak róla, mindig elvetettem.
Most azonban hiába kémleltem a kávézóasztalra helyezett papírt, nyoma sem volt semmiféle összeesküvés elméletnek.
Ha másnak nem, legalább magamnak jó lesz.
- Érzem, hogy ezt még egyszer nagyon meg fogom bánni – morogtam, ahogy helyet foglaltam a kanapén, és kikapcsoltam a telefonomat, hogy az égvilágon semmi se terelhesse el a figyelmem.
Vetettem még egy utolsó pillantást az ajtóra, és az órára, majd pedig a kezembe vettem az előttem lévő tollat, és a szavak már jöttek is egymás után.
Fogalmam sincs, mennyi idő telhetett el, azonban a következő pillanatban ismét a szobához tartozó telefon csengésére eszméltem fel, mire kelletlenül feltápászkodtam, és a készülék felé vettem az irányt, magam mögött hagyva a három tele írt oldalt.
- Tessék? – szóltam bele kissé ingerülten, amiért sikerült a lehető legjobb pillanatban megtalálniuk, és csak reménykedni bírtam, nem egy újabb látogatóról van szó.
- Egy órája próbállak elérni – hallottam meg Liam szemrehányását a vonal túloldaláról. – Ki vagy kapcsolva?
- El voltam foglalva – feleltem kurtán, remélve, ezzel lerázhatom.
- Eh, akarom én ezt tudni?
Szinte láttam magam előtt, ahogy elhúzza a száját, amitől kedvem támadt virtuálisan is pofán verni Liam-et.
- Írtam, te barom – nyögtem fel kínomban az idióta feltételezései miatt, bár sejtettem, hogy csak szórakozik.
- Mindjárt más – nyugtázta, és komolyabb hangnemre váltott. – Scott kérdezte, kimozdultál e ma az odudból.
- Kellett volna? – vontam fel a szemöldököm, habár tudtam, hogy nem látja.
- Szerinte igen. De akkor még ott vagy, nem?
- Hol máshol lennék, Liam?
Fogalmam sem volt, mire akar menni a kérdéseivel, azon kívül persze, hogy ezek szerint élménybeszámolót kér a mai napomról, ami pont ugyanolyan volt, mint a tegnapi, leszámítva a Zayn-nel való beszélgetésemet.
És bár Liam mindig is a törődő emberek közé tartozott, ma különösen ráment a részletekre.
- Sehol. Csak kíváncsi voltam. Na, lépek, mert fel kell még hívnom Harry-t – mondta, nekem pedig nagyon úgy tűnt, részéről ennyi volt a beszélgetésünk.
- Remélem őt is megkérdezed, hol van – jegyeztem meg gúnyosan.
Úgy tűnt, nem hatottam meg túlságosan, ugyanis elnevette magát, majd be is fejezte a hívást, én pedig egy szemforgatás kíséretében visszatértem a lelkem nyomorúságának papírra vetett formájához, hogy befejezzem a sablont.
Alig vetettem két pillantást az egész eddigi szövegre, hogy elolvassak két sort, beláttam, adhatnám neki akár a Chloe címet is, annyira átlátszó, de akármennyire is az volt, valamiért nem vett rá a lélek, hogy összegyűrjem és kidobjam a francba. Ahhoz túlságosan is személyes volt, és leszámítva a színtiszta fájdalmat, ami a sorok között volt, talán ez lett az egyik legjobb szövegem.
Annak ellenére, hogy talán soha nem fogja rajtam kívül senki sem olvasni.
Újabb fél óra telhetett el legalább, mire megint felnéztem a lapokból, és beláttam, hogy ideje enni valami normális ételt és szerezni egy rendes kávét, ami ébren tart még egy darabig, ha már még egy dal ötlete megfogalmazódott bennem. Így aztán átcseréltem a melegítőt egy farmerra, a pulcsit azonban magamon hagytam, visszakapcsoltam a telefonomat, zsebre vágtam a szobakártyámmal és a tárcámmal együtt, és az ajtó felé vettem az irányt.
Azonban arra nem számítottam, hogy amint kattan a zár, szembe találom magam egy zavart kék szempárral és arccal, aki épp abban a pillanatban nyúlt, hogy bekopoghasson, bennem pedig megállt az ütő, ahogy a felismerés szinte azonnal arcon csapott.
- Chloe?

***
Helló-helló drágáim!
Először is remélem mindenkivel minden rendben van, és hogy remekül telt a szünet - már akinek volt - továbbá, hogy túléltétek az első hetet mindenféle maradandó károsulás nélkül (kitartást, mindjárt téli szünet na).<3 Továbbá nagyon-nagyon sajnálom, amiért nem érkezett meg a rész a múlthéten, de kissé rám szakadt az ég a szünet utolsó pár napján, így esélyem sem volt befejezni.  Félkészen meg nem akartam hozni, mert szerintem igen csak gáttörő lett ez is, de ezt majd ti eldöntitek.:)
Harmadszorra pedig szeretném megköszönni az előző részhez érkezett összes visszajelzést, komment és pipa formájában egyaránt; még mindig fogalmam sincs, mivel érdemeltem ki, hogy ennyire támogatóak vagytok - remélem nem utáltok mondjuk C terhessége miatt túlságosan hehe - de remélem tudjátok, a szívem mélyéről szól, amikor azt mondom, imádlak titeket. És köszönöm.
A folytatással kapcsolatban nem mondok semmit, elvégre - és ez nekem is eszméletlen - ezen kívül még két fejezet van hátra és epilógus, így nem lőném le a végére tartogatott poént. Mindenesetre még mindig van két rész és egy epilógus, szóval semmi pánik, sok minden történhet na.:D<3

De nem is koptatom tovább a billentyűzetet; további szép estét, drágáim, sok sikert a következő héthez és még egyszer köszönök szépen mindent!<333

Jövőhéten találkozunk;)

-xoxo, Sophie V.

2017. október 29., vasárnap

37. - Nélküle

Drágáim!

Először is néhány dolog így a részt megelőzve:

  • Remélem mindenkivel minden rendben van, és senki nem szenvedett maradandó károsulást hétfő óta - ha mégis, küldöm a poztív energiát mint mindig.<3
  • Tovább szeretném megköszönni az előző részhez érkezett összes visszajelzést; mint mindig, most sem tudok többet mondani annál, mint hogy a világot jelenti nekem az összes és elképesztő hálás vagyok a támogatásért, amit hétről hétre kapok. Szóval köszönöm, köszönöm és köszönöm!<333
  • Ami pedig a részt illeti, előre szólok; vagy nagyon utálni vagy nagyon imádni fogtok, de az is lehet, hogy mindkettő, mindenesetre úgy a huszadik rész óta tudom, hogy ez fog történni, és ennél nagyobb titkot még nem tartottam a történettel kapcsolatban. Szóval élvezzétek, vagy szenvedjetek (na jó azt azért ne), de mindenesetre jó szórakozást kívánok hozzá!
De most kivételesen nem is mondanék többet, legyen csodás estétek/napotok/hetetek, drágáim, még egyszer köszönök mindent és ha minden igaz, jövőhéten találkozunk!

Jó olvasást x

-xoxo, Sophie V.
***


Fáradtan kifújtam a levegőt, ahogy megálltam a lakás ajtaja előtt, hogy kihalásszam a kulcsomat a táskámból – ugyanis bár Kylie tudomásom szerint itthon volt, őt ismerve várhattam arra, hogy meghallja a kopogást – majd két perc szenvedést követően a zárba illesztettem. Amint beléptem az előszobába, megcsapott a frissen főzött étel összetéveszthetetlen illata, vagyis inkább ez esetben szaga, ugyanis valamilyen különös oknál fogva éreztem, ahogy a gyomrom újabb görcsbe rándul, mint akinek még az étel gondolata sem tetszik.
Noha tény és való, hogy mindez annyira nem lepett meg az elmúlt pár nap után, ahol sorozatosan azon kaptam magam, hogy a lehető legváratlanabb pillanatokban akarom elhányni magam. De figyelembe véve a jelen körülményeimet, nem tulajdonítottam neki túl nagy jelentőséget, elvégre a stressz sok mindenre képes, ezt már sikerült megtanulnom az elmúlt néhány év során.
- Chloe? – rángatott ki a gondolatmenetemből Kylie hangja a konyha felől, mire az említett helyiség felé vettem az irányt.
- Én vagyok – kiáltottam vissza, és már úton is voltam felé, azonban a konyhába érve meglepetten tapasztaltam – már ha ez egyáltalán lehetséges, elvégre mostanában többször láttam őket együtt, mint sem Kylie-t egyedül – hogy Zayn is jelen van.
Nem tudom megmondani pontosan, mikor alakult ki a szokásuk, hogy heti két-három alkalommal együtt főznek, azonban egy ideje már gyakran futok beléjük itt, ahogy nagy összpontosítással dobnak össze ezt-azt.
Amiből persze a végén egy nyolc emberre elegendő adagot elém tolnak, hogy egyek, és bár meg kell hagyni, van tehetségük a dologhoz, a negyedét alig bírom leerőszakolni a torkomon.
A kavargó gyomrommal pedig egy pillantást sem tudtam venni a remekműre.
- Már megint mit alkottok? – kérdeztem köszönés helyett, ahogy kibújtam a kabátomból.
- Ne kérdezd, az ő ötlete volt – mutatott Kylie a hűtőben kotorászó Zayn-re. – De elvileg valami halas cucc. Kérsz?
A hal szóra – csakúgy, mint a szagra – már émelyegni kezdtem, így gyorsan megráztam a fejem.
- Kajáltunk Lexi-vel. – füllentettem. – De azért köszi.
- Tényleg, mi volt? – fordult felém Kylie, miközben letett a konyhaszigetre két tányért. – Jól ment?
Bólintottam, noha a jól ment talán nem a megfelelő kifejezés arra, ami ma történt, bár tény, hogy jobban sikerült, mint amire számítottam, vagyis mint amire mindketten számíthattunk, annak ellenére, hogy nem ültünk túl sokat a szüleinkkel kapcsolatos témán, de senki sem mondta, hogy könnyű lesz.
Főleg nem két év után.
Mindenesetre megállapodtunk, hogy kezdetnek az is megteszi, hogy hetente összeülünk egy kávéra, aztán pedig a többi majd eldől magától – elvégre nem is tehetünk nagyon mást.
- Lexi semmit sem változott – vontam meg a vállamat.
- Gondoltam – jegyezte meg cinikusan a legjobb barátnőm, és kikerült, hogy az asztalhoz mehessen. – Tuti nem kóstolod meg?
- Nem vagyok oda a halért – húztam el a számat, ahogy a gőzölgő tányér közelebb került hozzám, a szaggal együtt, amit áraszott.
- Mióta? – vonta fel a szemöldökét Kylie.
Zayn felnevetett a háttérben, mire egy emberként kaptuk felé a tekintetünket, bár Kylie pillantásában lehetett valami, elvégre szinte azonnal abba is hagyta.
- Bocsi – mondta, és felém fordult. – De még sosem volt olyan, aki nem akarta volna megenni, amit főztem. Most vérig sértettél.
Az égnek emeltem a tekintetem, noha pontosan tudtam, hogy csak húzni szeretne, mint általában, elvégre ez számított Zayn egyik kedvenc elfoglaltságának, főleg ha látta rajtam, mennyire nem vagyok vevő rá.
- Ha megkóstolom, békén hagysz? – kérdeztem.
- Lekötelezel, Chloe – biccentett, és megeresztette felém a nyertesek vigyorát.
Próbáltam a szemeimmel is érzékeltetni, mennyire szívesen felpofoznám, miközben követtem őket az asztalhoz és helyet foglaltam Kylie mellett.
- Amúgy te mióta vagy ekkora szakács? – érdeklődtem.
- Egyszer unatkoztam turné közben, és az egyetlen dolog, ami volt a hotelszobában, egy szakácskönyv volt, ne kérdezd miért, így eltöltöttem pár órát a tanulmányozásával – mondta egy vállvonás kíséretében. – Aztán lássanak csodát, kiderült, egy kibaszott séf vagyok.
- Meg szerény – szúrta közbe Kylie leplezetlen szarkazmussal a hangjában, Zayn azonban válaszra sem méltatta, felmutatta a középső ujját, amit a barátnőm vigyorgása követett.
Nem ez volt az első alkalom, hogy be kellett ismernem, eltekintve minden fájdalomtól, amit ezek ketten átélhettek a kapcsolatuk során, együtt mégis jobbak voltak, mint külön.
Már csak azért is, mert, ahogy telt az idő és lehetőségem nyílt kicsit megismerni Zayn-t, rájöttem, szinte kiköpött mása Kylie-nak; szinte mindenre hasonlóan reagáltak, ha nem ugyanúgy, egyszerre mozdultak, és úgy egymásra voltak hangolva, mint egy páros sem, akit ismertem.
Ekkor történt meg, hogy Louis arca ismét megjelent előttem, mint egy árny a múltból.
Egy árny, aki készen állt, hogy bármelyik boldognak tűnő pillanatomban ledönthessen a lábamról – már ha egyáltalán létezik olyan számomra nélküle, hogy boldog pillanat.
Bár ha nagyon őszinte akartam lenni magammal, nem ez lett volna az egyetlen dolog, ami megszűnt létezni számomra, mióta kisétáltunk egymás életéből, vagyis utoljára én az övéből; sikerült elérnie, hogy azt sem tudjam, ki vagyok valójában.
Elvégre ahhoz túl sokat volt jelen, túl sok mindent változtatott meg körülöttem és bennem, hogy aztán bármiféle maradandó károsulás nélkül eltűnjön.
Külső szemlélőként talán az ember azt gondolta volna, már rég túlléptem. Hogy egyáltalán nem fáj. Hogy úgy élem az életem, mintha Louis nem lett volna más benne, mint egy ideiglenes szereplő, aki tényleg csak egy alkalmi szórakozásom volt.
De amit egy külső szemlélő sem fog meglátni, az a fájdalom, ami erejét veszi rajtam minden reggel, amikor az első gondolatom ő, a nap minden órájában, amikor eszembe jut és minden este, mikor az ő arca, amit utoljára látok magam előtt, mielőtt nagy nehezen sikerül elaludnom.
Már ha egyáltalán tényleg sikerül, és nem azon kapom magam, hogy órákon keresztül azon tűnődőm, milyen lenne, ha most ő is itt lenne velem és alvás helyett őt hallgatnám, ahogy kibeszéli magából a sérelmeit, aztán pedig kiszedi belőlem az enyéimet, magához húz, és azt mondja, minden rendben lesz.
Milyen kár, hogy túl sok az a mi lenne ha.
- Kérsz mellé krumplit? – kérdezte Kylie, de nem várta meg a válaszom, már felém is nyújtotta a tálat, én pedig gépiesen érte nyúltam, miközben még mindig a saját gondolataimmal voltam felfoglalva.
Hiába volt minimális étvágyam, és kavargott a gyomrom még mindig.
Hallgatni kezdtem a beszélgetésüket, hátha ezzel megmentem magam a további fájdalomtól, amit a Louis-val kapcsolatos emlékeim okoztak, bár egyre nehezebbnek találtam a valóságot. És az sem segített, hogy a furcsán erős szagú hal is előttem volt, készen állva arra, hogy megegyem, noha semmi gusztusom nem volt hozzá.
- Chloe? – felkaptam a fejem, mire Kylie és Zayn értetlen tekintetével találtam szemben magam.
- Mi az? – kérdeztem.
- Azt kérdeztem, minden oké? – vonta fel a szemöldökét Zayn, ahogy a pillantásával az enyémet kereste. – Kicsit sápadt vagy.
- Aha, persze – vágtam rá, enyhén megrázva a fejem. – Csak túl sok volt ez a mai nap – nyúltam a villám felé, és szúrtam rá egy apró falat halat.
Nem úgy néztek ki, mint akiket sikerült teljesen meggyőznöm, de mindketten visszafordultak a saját tányérjuk felé, én pedig lenyeltem a halat. Bár ne tettem volna.
- Milyen fűszer van ezen? – kérdeztem, miközben éreztem, ahogy a hányinger ismét erejét veszi rajtam a túlságosan is intenzív íz miatt.
- Bors? – meredt rám Zayn úgy, mintha megőrültem volna.
Ami nem állt messze az igazságtól, tekintve, hogy kezdtem tényleg úgy érezni magam, mint akinek elmentek otthonról.
- Csak nagyon erős – feleltem, de azért szúrtam egy újabb darabot a villámra, tekintve, hogy eszem ágában sem volt megsérteni Zayn-t, még akkor is, ha egy részem tudta, nem az a sértődős típus.
- Konkrétan alig tettünk rá bármit is. Csak a szószba, de abból nem is kértél – rázta meg a fejét Kylie. – Biztos minden oké?
- Persze, csak ma biztos érzékeny vagyok a dolgokra, ennyi – intettem le, akkor is, ha mélyen belül tudtam, hogy ez nem teljesen igaz.
Elvégre az elmúlt másfél hétben ugyanilyen érzékeny voltam mindenre, azzal a különbséggel, hogy minden nappal rosszabb volt a dolog.
Továbbra sem érthették, mi bajom van, de ismét annyiban hagyták, egészen addig, míg le nem nyeltem az újabb falatot, aminek hatására mintha minden kellemetlen érzésem megduplázódott volna.
- Na jó, most komolyan, mi van veled? – meredt rám a legjobb barátnőm, most már inkább rémülten, mint sem értetlenül.
- Mindjárt jövök – pattantam fel, majdnem felborítva a székem, és amilyen gyorsan csak tudtam, a földszinti fürdő felé vettem az irányt, miközben magamban fohászkodtam azért, hogy időben odaérjek.
- Chloe! – kiáltott utánam, Kylie, de mintha meg sem hallottam volna.
Alighogy becsaptam magam mögött az ajtót, már a vécé felé hajoltam, hogy kiadjam magamból azt a minimális mennyiségű ételt, amit a mai nap elfogyasztottam.
Fogalmam sem volt, mi történhetett velem, elvégre életem során összesen talán kétszer rontottam el a gyomromat, és akkor sem voltam ennyire rosszul, most pedig aztán mindent lehetett mondani, csak azt nem, hogy mindent össze ettem volna.
Összerezzentem, miután valaki kettőt kopogott az ajtón, bár sejtettem, melyikük lehet.
- Chloe, jól vagy? – Kylie meg sem várta a válaszom, már le is nyomta a kilincset, épp abban a pillanatban, hogy gyorsan lehúztam a vécé tartalmát.
- Persze – vágtam rá, és megtöröltem magam az első törölközővel, ami a kezembe akadt. – Csak elronthattam a gyomrom valamivel.
- De hát te sosem hánysz – rázta meg a fejét. – Még ha részeg vagy, akkor sem.
Mivel semmi humorom nem volt az ittas állapotomról beszélgetni, mikor olyan érzésem volt, mint akit csúnyán helyben hagytak, figyelmen kívül hagytam, amit mondott és feltápászkodtam.
- Jól vagyok. Tényleg.
- Tart már egy ideje ez? – kérdezte, miközben a csaphoz hajoltam, hogy megmossam a kezem.
- Pár napja minden szag rohadt erős, de eddig sosem volt még ehhez hasonló – vontam meg a vállamat. – De biztos csak meg fog jönni, legalábbis ideje lenne.
- Miért, mikor kellett volna? – vonta össze a szemöldökét.
- Nem tudom, talán egy hete, de lehet kevesebb. Mostanában nem számoltam – mondtam.
Figyeltem, ahogy az arckifejése az aggódóból egyenesen a rémültbe vált, ezzel egyidőben pedig vagy három árnyalattal világosabb lesz.
Akkor jöttem rá, hogy mi csaphatta arcon; a felismerés.
- Mikor voltatok utoljára együtt Louis-val? – tette fel a kérdést, amitől majdhogynem én is padlót fogtam, a mögöttes tartalmától legalábbis mindenképp.
- Én nem… - kezdtem, azonban hirtelen magam sem tudtam, hova akarok kilyukadni, vagy éppen mit akarok letagadni.
Azt ugyanis Kylie tudta, hogy pár hete találkoztam Louis-val, elvégre ő is ott volt a klubban történtek során, de azt sosem mondtam el neki, hogy mi történt az azt követő éjszakán.
- Úgy három hete – mondtam végül. – De nem értem, miért lényeg ez…
- Használtatok óvszert, amíg együtt voltatok? – vágott közbe egy újabb kérdéssel, ahogy lehalkította a hangját, valószínűleg, hogy ne hallja meg a kint tartózkodó barátja.
- Te is tudod, hogy tablettát szedek – ráztam meg a fejem. – Legalábbis akkor még biztos szedtem, hiszen…
Azonban nem tudtam befejezni a mondatot, mikor rájöttem, amit mondani készülök, közel sincs az igazsághoz. Elvégre pontosan egy hónapja nem szedem őket.
A felismerés az én arcomra is kiülhetett, a kétségbeeséssel együtt, ugyanis Kylie közelebb lépett hozzám, a kezét az enyémre helyezve.
- Chloe...
- Az nem lehet – suttogtam, ahogy megráztam a fejemet. – Kylie, én nem…
Egyikünk sem volt képes megszólalni hosszú pillanatokon keresztül, míg nem a barátnőm hirtelen ellépett mellőlem és a fürdőszoba szekrény felé lépett.
- Csak egy módon deríthetjük ki – mondta, és levett az egyik polcról egy dobozt. – Ha ezt most megcsinálod.
Nem kellett zseninek lennem ahhoz, hogy tudjam, egy terhességi tesztet nyújt felém, azonban nem igazán tudtam hova tenni, mégis miért tárol itthon ilyet, és ezt le is vehette a tekintetemből, ugyanis megvonta a vállát.
- Most mi van? Sosem lehet tudni. Pont az ilyen helyzetekre tökéletes.
Hiába takart mindent a jószándék, erősen a nyelvemen volt, hogy helyre tegyem Kylie-t, számomra a terhesség és tökéletes szó igen messze állt egymástól, de azért kivettem a kezéből a dobozt, és hátat fordítottam neki, hogy elvégezhessem, amit el kell.
Ha azt mondom, életemben nem volt még ilyen nehéz három percem, akkor nem túlzok, ugyanis minden egyes másodperc egy újabb rántás volt a késen, ami már eleve a szívemben volt az elmúlt néhány hétben.
Minden egyes másodperc egyre inkább megerősítette azt, amitől rettegtem, mióta elkezdett összeállni bennem a kép arról a bizonyos estéről, ahol aztán mindenre gondoltunk, csak a védekezésre nem. Mert akkor az utolsó dolog, amire gondoltam, hogy már nem szedem azokat a nyomorult tablettákat.
Most pedig az a hibám készül hatással lenni a hátralévő életemre.
- Megnézheted – mondta alig hallhatóan Kylie, kirángatva ezzel a gondolatmenetemből.
Megráztam a fejem, és felé nyújtottam a kezemben tartott tesztet.
- Inkább te.
Valamiért képtelen voltam az első lenni, aki szembenéz az igazsággal.
Az érzés ismerős, nem igaz, Chloe?
Kylie bólintott, és közelebbről is szemügyre vette a kis tárgyat, néhány másodpercen belül pedig kiült az arcára az a valami, amitől abban a pillanatban felmondták a lábaim a szolgálatot, hiába nem mondott semmit. De nem is kellett, pontosan tudtam a választ.
Terhes vagyok.
- Chloe – kezdte volna, azonban megráztam a fejemet.
- Ez nem történhet meg – suttogtam, ahogy könnyek lepték el a szemem és folytak le az arcomon. – Ilyen nincs.
Kylie letérdelt mellém, és bár fejben teljesen máshol jártam, szó nélkül belebújtam az ölelésébe.
- Most mégis mit csináljak? – kérdeztem, leginkább saját magamtól, miközben a könnyeim megállás nélkül folytak.
Akármennyire is próbálkoztam, képtelen voltam tisztán gondolkozni, miközben tudtam, az életem éppen most vett száznyolcvanfokos fordulatot, csak éppen fogalmam sem volt, melyik irányba. És mindezt úgy, hogy Louis nincs mellettem, hiába részese a dolognak pont annyira, mint én.
És neki minderről még csak sejtése sincs.
- Hogyan csináljam ezt végig, Ky? – fogalmam sincs, miért éppen tőle vártam a választ, elvégre, ha valaki, akkor ő még kevesebbet tudhatott. - Nem lehetek anya huszonegy évesen.
Azonban az ölelésével sikerült elérnie, hogy a gondolataim ne arról szóljanak, hogyan tegyek valami olyat, amit később még megbánhatok.
Mintegy végszóra két kopogás hallatszódott a fürdő ajtaján, mire egy emberként kaptuk fel a fejünket, és fordultunk oda.
Kylie először rám, majd ismét az ajtó felé nézett, végül pedig felnyúlt a kilincshez és résnyire nyitotta, aminek az ajtajában Zayn gondterhelt arca jelent meg, a pillantásunk szinte azonnal összekapcsolódva, az okát pedig már akkor tudtam; mindent hallott.
De valamiért képtelen voltam haragudni rá emiatt, ez volt a legkisebb bajom jelen pillanatban, továbbá volt egy sanda gyanúm, Zayn már a konyhában összerakott mindent.
- Tudom, hogy jelenleg az én tanácsomra vágysz a legkevésbé – mondta alig hallhatóan. – De el kell mondanod Louis-nak.

2017. október 22., vasárnap

36. - Régi új hibák

Meg nem tudtam volna mondani, mikor aludtam utoljára annyit és olyan mélyen, miután a szemeim mintegy végszóra felpattantak, és ismét a már ismerős szobában találtam magam, egy engem ölelő kar alatt, amely túlságosan is megszokottnak hatott - hiába teltek el hetek, mióta utoljára ennyire közel voltam Louis-hoz. Azonban annak ellenére, hogy az ággyal szemben lévő digitális óra szerint csaknem tíz órát sikerült végig aludnom egyhuzamban, mégis olyan érzésem volt, mint akin háromszor áthajtottak, miközben minden egyes porcikám sajgott a kimerültségtől.
- A francba – motyogtam, miután rájöttem, hogy képtelen vagyok mozogni anélkül, hogy hozzáérjek, vagy adott esetben felébresszem a félig rajtam fekvő Louis-t, aki az egyenletes légzése alapján még mindig mélyen aludt, a fejét a nyakhajlatomba fúrva.
Amilyen óvatosan csak tudtam, elhúzódtam tőle, majd a tekintetemmel végigfutottam az arcán, mire kénytelen voltam felfedezni a szeme alatt meghúzódó karikákat, amiből arra következtettem, ő sem aludhatott végig túl sok éjszakát mostanában.
Bár fogalmam sem lehetett róla, mégis min mehetett keresztül az elmúlt néhány hétben, szinte biztos voltam benne, hogy a fájdalom, ami érte, épp eléggé odacsaphatott neki, hogy az alvás legyen az utolsó dolog, amire gondoljon. Így aztán nem lepett meg, ahogy a következő pillanatban még közelebb húzódott hozzám álmában, az egyik kezét átdobva a hasamon, mire éreztem, ahogy egyszerre támadt olyan érzésem, bárcsak örökre itt maradhatnék vele, és szólalt meg a fejemben lévő vészcsengő üvöltve, amiért átléptem egy határt. Vagyis inkább átléptünk mindketten.
Bár ha jobban belegondolok, nem ez volt az első alkalom, hogy olyat tettünk, ami ellen korábban fogadalmat tettünk, noha a tegnap estére külön nem vonatkozott semmi. Azonban szabályok ellenére is pontosan tisztában voltam vele, ami történt, az aztán minden volt, csak nem helyes; sem Louis-val – és ha nagyon őszinte akartam lenni saját magammal – velem szemben sem. Elvégre hiába éreztem magam ismét a biztonságot adó négy fal között, ahol Louis is ott volt, egy részem pontosan tudta mi a kegyetlen valóság, ami eljött a reggellel együtt; mégpedig, hogy mindez nem számít semmit sem.
Mert nem számít, hogy a szeretet, amit iránta érzek, annyira erős, hogy Louis még mindig ott van minden egyes gondolatomban mindazok után is, amit tett és amit mondott azon a bizonyos estén, pontosan tudtam, hogy neki mindez nem számít semmi sem.
Legalábbis, amint felkel, nem fog. A legrosszabb mindebben még sem a tudat volt, miszerint mindez a rövid valami, ami ismét köztünk volt, rövid időn belül véget ér; hanem, hogy bárki más a helyemben lehetett volna.
Mert a fájdalom, ami benne van, jóval nagyobb, mint az érzés, amit hozzám tudott kötni, legyen az bármi; egyszerű vonzalom vagy éppen szerelem. Ugyanis annak ellenére, amit mondott, tudtam, ez aztán minden volt, csak nem puszta szórakozás, ahol egymást
használva próbáltuk elfelejteni a fájdalmat, amit a mindennapokban éreztünk.
De aztán rájött, hogy mindez nem igazi, neki nem az. Én pedig ott maradtam egyedül, kisemmizve az iránta érzett szerelmem miatt – az egyetlen szerelem miatt, amit valaha is éreztem bárki iránt – és a napok egy idő után nem szóltak másról, mint a túlélésről.
A túlélésről, miszerint nem láthatom, a túlélésről, miszerint nem tudom, hol jár mindez idő alatt és mit csinál, de legfőképpen a túlélésről, miszerint már nem az enyém.
És én sem tartozok már hozzá, ez pedig megrémisztett, hiába harcoltam korábban foggal-körömmel az ellen, hogy én bárkitől is függjek saját magamon kívül, aztán egy idő után feladva minden elvemet, hogy az övé lehessek.
Abban a pillanatban pedig rájöttem, mégis mitől vagyok fáradt; belefáradtam a szerelembe.
A szerelembe, amiről egykor azt gondoltam, a legjobb dolog, ami valaha történt velem, majd pedig egyik pillanatról a másikra a legrosszabb lett, ami elől menekülnöm kellett, bár mostanra már rájöhettem volna, hogy előle sosem leszek képes elmenekülni. Elvégre történjen bármi, menjek bármerre, Louis mindig is ott lesz, árnyékként megbújva a gondolataim között, kétségeket keltve bennem milyen egyes döntéshelyeztben, hogy vajon jól cselekszem. Hogy vajon jól cselekedtem-e vele kapcsolatban. Nem mintha erre valaha képes lennék megadni a helyes választ, bár volt egy olyan érzésem, olyan nem létezik, velünk kapcsolatban legalábbis biztosan nem.
Fogalmam sincs, mi indult el bennem, azonban a következő pillanatban azon kaptam magam, hogy valahogy mégis sikerül kicsusszannom az engem ölelő karok közül, majd pedig ki az ágyból. A tekintetemet végig Louis-n tartottam, ahogy összeszedtem a padlón elterülő ruháimat, és sietve a táskámba gyűrtem őket, magamban fohászkodva, hogy ne ébredjen fel, majd pedig amilyen gyorsan csak tudtam, felrángattam magamra a farmeremet. Azonban miután a felsőmre percek elteltével sem sikerült rátalálnom, kétes érzésekkel Louis félig nyitott szekrénye felé léptem és a kezembe kaptam az első pulcsit, ami elém került.
Úgy kaptam magamra, hogy közben már félig kint voltam a szobából, azonban az ajtóból még vetettem egy utolsó pillantást a még mindig mélyen alvó alakra, aki immár az egyik párnát szorongatta helyettem, mire összeszorult a torkom.
Pontosan tisztában voltam vele, hogy egy hajszál választ el attól, hogy itt maradjak, és szembe nézzek a kiismerhetetlennel, egyben a lehetséges újabb adag fájdalommal, de azt is tudtam, ha most elsétálok, talán sosem kapom vissza azt a Louis-t, akibe egykor beleszerettem.
Én pedig akkor először a könnyebb utat választottam, mit sem sejtve arról, hogy nekünk sosem létezett olyan.
***
Felkaptam a fejem, abban a percben már vagy harmadszorra, mikor ismét megszólalt a kávézó ajtaja felé szerelt kis csengő, jelezve, hogy újabb ember érkezett. Azonban ez alkalommal sem az a személy sétált be, akire én vártam, így aztán visszafordultam az előttem lévő telefon felé, miközben próbáltam nem foglalkozni a szívemmel, amely csaknem kiugrani készült a mellkasomból és a gyomorforgató érzéssel. A jelenlegi állapotomnak köszönhetően nem akartam belegondolni, milyen állapotban leszek akkor, ha az illető megjelenik, noha tény és való, hogy a hetek óta tartó émelygés után – amely egészen mostanáig napról napra erősödött – már igazán megszokhattam volna mindezt.
Három hét; ennyi idő kellett ahhoz, hogy a kósza ötletből, amely megfogalmazódott bennem azon a napon, mikor utoljára láttam Louis-t, konkrét terv is legyen. Noha tény, hogy miután rászántam magam a dologra, végül is még plusz egy órát ültem a telefon mellett, azon gondolkozva, vajon mennyi esélye van annak, hogy az a bizonyos személy felvegye nekem a telefont ennyi idő után – ha egyáltalán még ugyanaz a száma – de aztán úgy gondoltam, most az egyszer talán megéri belevágnom az ismeretlenbe. Így aztán egy hívással és két nappal később azon kaptam magam, hogy egy kávézóban ülök, miközben a pulzusom az egekben, miközben olyat készülök tenni, amire hónapokkal ezelőtt képtelen lettem volna.
Mintegy végszóként, hallottam, ahogy a csengő megint megszólal, nekem pedig hirtelen kétségem sem volt afelől, hogy ha felemelem a fejem, az a bizonyos szempár fog visszanézni rám.
Az első, amit sikerült megállapítanom Lexi alakját megpillantva, hogy a nővérem szinte semmit sem változott; ugyanaz az enyémhez hasonló világos haj, talán valamivel sötétebb, mint amikor utoljára láttam, ugyanaz az elegáns kinézet, és ugyanaz a határozottságtól csillogó szempár. Azaz egy tipikus Diamond, meghintve valami mással, amit betudtam annak a ténynek, amit egy újságcikkben olvastam még fél éve, hogy időközben gyűrűt húztak az ujjára.
Figyeltem, ahogy ide-oda pillantgat, engem keresve, mire másodperceken belül összetalálkozott a tekintetünk, ő pedig egy óvatos mosolyra húzta a száját, ahogy elindult az asztalom felé.
- Ha nem lennének azok a hatalmas szemeid, fel sem ismertelek volna – jegyezte meg, amikor elém ért.
Pontosan tudtam, mire céloz, figyelembe véve a tényt, hogy amikor utoljára látott, a hajam valamivel sötétebb volt, és talán volt rajtam néhány plusz kiló.
- Jót tett a munka – vontam meg a vállamat.
- Inkább azt mondanám, az arcod lett más – billentette félre a fejét, ahogy tovább méregetett. – Sokkal fáradtabbnak tűnsz.
- Én mindig fáradt vagyok – húztam egy keserű mosolyra a számat.
Továbbra is csak álltunk egymással szemben, arra várva mit lép a másik, vagyis inkább én arra várva, ő mit fog lépni, miközben a kíváncsi kék szempár az enyémbe fúródott, mielőtt végül megszólalt.
- Örülök, hogy újra látlak, Chlo.
Nem tudom, mennyi idő telhetett el, amíg kerültük az addig tabunak számító témát, azonban azt sikerült megállapítanom, hogy kellően átrágtuk az elmúlt két évet, már ami a személyes történéseinket illeti. Így aztán lehetőségem volt megtudni, hogy Lexi kezét Rómában kérték meg, és hogy Chris már egy éve készült rá, továbbá azt is, hogy még fogalmuk sincs a dátumról, de nem akarják elsietni. Aztán mesélt a munkáról, a barátairól és a kedvenc időtöltéseiről – az egyetlen dologról, ami nem változott, mióta eljöttem otthonról.
Ahogy telt az idő, lényegében mindent megtudtam vele kapcsolatban, egy valamit kivéve; a szüleinket.
Aztán arra kért, hogy én meséljek, én pedig szépen lassan beszámoltam mindenről, ami megváltozott körülöttem, elvégre nem sok olyan volt, amit magammal hoztam az előző életemből, egyetlen nevet nem említve; az pedig Louis volt.
Noha volt egy sanda gyanúm, Lexi már-már tisztában volt az eseményekkel, őt ismerve legalábbis valamennyire biztosan, elvégre egy részem kizártnak tartotta, hogy szem elől tévesszen két teljes évre. Azt azonban elárultam neki, hogy nem rég lábaltam ki egy kapcsolatból, ő pedig – látva a falat, amit abban a pillanatban magam köré húztam – nem kérdezett semmi mást.
Kivéve egy dolgot.
- Nem fogod felhozni őket, ugye? – mondta egy kis idő után, amit csendben töltöttünk, a kávénkat kortyolva.
Próbáltam nem félrenyelni az italt, miközben letettem magam elé a bögrét, magamon éreztem a nővérem fürkésző tekintetét.
Pontosan tisztában voltam vele, kikre gondol.
- Nem tudom, mit lehetne mondani róluk – köszörültem meg a torkom. – Nekem legalábbis.
- Hát nekem van egy pár tippem – vonta meg a vállát.
Nem voltam biztos benne, azok a bizonyos tippek mit takartak, de egy részem még mindig túl óvatos volt Lexi-vel kapcsolatban, hiába voltunk őszintébbek egymással az elmúlt egy órában, mint az elmúlt években összesen.
De még mindig nem tudhattam, kinek az oldalán áll, hiába ült minden félelmem ellenére most itt velem szemben, két év után először.
- Már lezártam… – mondtam. – Valamennyire.
És még csak nem is hazudtam ezzel túl nagyot.
- De nem teljesen, nem igaz? – vonta fel a szemöldökét.
Be kellett ismernem, minden korábbi meggyőződésem ellenére Lexi még mindig képes volt átlátni a hazugságaimon, bármennyire is voltam profi, azonban nem túl könnyű a saját vérednek hazudni, akivel félig-meddig osztozkodtok ezeken a képességeken.
Nem válaszoltam, helyette inkább ittam egy újabb kortyot a kávémból, noha ez alkalommal a gyomrom különösen nem volt nagy barátja, hiába ittam növényi tejjel, mint általában, még az íze sem volt az igazi.
- Jól vagy? – kérdezte, a némileg meggyötört arcomat látva, mire leintettem.
- Csak a gyomrom – feleltem. – De nem értem, mire akarsz kilyukadni.
Figyeltem, ahogy Lexi elnyom egy feltörni készülő sóhajt, miközben hátra dőlt a székében és zavartan megigazította az arcába lógó szőke tincset, amit általában tett, ha nem tudott mit kezdeni egy-egy helyzettel.
- Nézd, Chloe, nem fogok kertelni, elvégre mindketten tudjuk, hogy nem véletlenül ülünk most itt ennyi idő után, vagy legalábbis nem azért, hogy megvitassuk a kedvenc sorozatunkat – hajolt előre ültében. – Tudom, miért kerestél meg. Csak azt nem értem, miért most. Miért kellettek ehhez évek.
- Néhány nappal ezelőttig még csak abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán hajlandó vagy szóba állni velem – mondtam. – Azok után, ami történt, te sem tudtál volna mit tenni a helyemben.
- Én nem hagytam volna magam mögött mindenkit - rázta meg a fejét.
Szólásra nyitottam a számat, azonban hamar rájöttem, erre nincs megfelelő válaszom.
Elvégre tényleg magam mögött hagytam mindenkit, azonban a hangsúly számára nem ezen volt; hanem hogy őt hátra hagytam.
Őt, aki tulajdonképpen semmit sem tett ellenem, még akkor sem, ha konkrétan nem fogta a pártomat, de ezt betudtam a szüleim hatásának a nővérem jövőjére nézve.
Szóval így állunk.
- Ha azt hiszed, fogalmam sincs arról, miért tetted, amit tettél, akkor nagyon tévedsz – törte meg végül a közénk állt csendet helyettem is. – Mert pontosan megértelek. Te jó ég, azon csodálkoztam volna, ha végül nem lépsz le. De azt sosem gondoltam volna, hogy utána nem hallok felőled két évig.
- Még te sem – motyogtam alig hallhatóan, befejezve ezzel a gondolatmenetét.
Lexi bólintott, és kiengedte a hosszasan benntartott sóhajt.
- Én nem vagyok az ellenséged, Chloe. Sosem voltam az. Tény, hogy nem álltam melletted teljes mértékben, de sosem voltam ellened, és az ellen, amit akartál – mondta. – Utáltál Diamond lenni, és ezzel semmi baj nincs.
- Még most is az vagyok – szúrtam közbe. – Ez elől sosem fogok tudni elmenekülni.
- Ugyan már – vonta fel a szemöldökét. – Már rég megtetted, amikor kisétáltál a házból és nem jöttél vissza.
Az ajkamba haraptam, ahogy az asztalra szegeztem a tekintetem, és próbáltam megemészteni, amit mondott.
- Sokszor nem tudom, vajon jól tettem-e – ismertem be azt, amit egészen idáig képtelen voltam megfogalmazni saját magamban sem.
Lexi eleinte nem szólt semmit, némán méregetett, miközben valószínűleg épp úgy el lehetett foglalva a gondolataival, mint én, vagy éppen azzal, hogy az enyéimet megfejthesse, majd végül csupán megvonta a vállát.
- Ha ez segít, én egy percig nem hibáztatlak érte – húzta egy keserű mosolyra a száját. – Sőt, néha azt kívánom, bár én is megtettem volna.


***
Helló-helló kedveseim!
Először is remélem mindenkivel minden rendben van, és hogy sokat pihentetek az elmúlt három napban, továbbá hogy túléltétek az elmúlt heteket mindenféle maradandó károsulás nélkül.<3 Még egyszer meg szerettem volna köszönni a türelmeteket és a támogatásotokat a kihagyásom miatt, tényleg nagyon sajnálom, hogy megint eltűntem, de az idő és úgy minden eléggé ellenem dolgozott. Mindenesetre most itt vagyok, a történet is és eszméletlenül izgatott vagyok a folytatást illetően, ugyanis ilyet még egy történetemben sem csináltam eddig, szóval nagyon kíváncsi vagyok, mit fogtok majd gondolni hehe de erről majd később.<3
Az előző résszel kapcsolatban pedig nagyon-nagyon hálás vagyok minden egyes visszajelzésért, komment és pipa formájában egyaránt, még mindig ti vagytok a legjobbak, ezzel a gondolattal kelek és fekszek - ennek lehet semmi értelme de nekem van na - és hogy mennyire imádlak titeket, szóval köszönöm, köszönöm és köszönöm!:)<333
A mostani résszel kapcsolatban most inkább nem mondanék semmit, bármennyire is hihetetlen, elvégre eléggé átkötő lesz, de muszáj volt beszúrnom így a következő előtt, ami eseménydúsabb lesz, főleg ha már így a történet vége felé haladunk. Mindenesetre kíváncsian várom a véleményeteket Chloe legnagyobb félelmének legyőzésével kapcsolatban.:)

De nem is koptatom tovább a billentyűzetet, további szép napot, drágáim, vigyázzatok magatokra, még egyszer köszönök mindent és ha minden jól alakul, hétvégén találkozunk!<3

Mindenkit szeretek,

-xoxo, Sophie V.

2017. október 20., péntek

Helyzetjelentés őszintén

Sziasztok drágáim!
Mérhetetlenül sajnálom, amiért eltűntem, mint a kámfor az elmúlt két hétben, de nincs más kifogásom, miszerint a suli olyan szinten a nyakamba ült, hogy elvette minden inspirációmat az írással kapcsolatban. Márpedig eszem ágában sincs félkész, alig kitalált részeket hozni, főleg így vészesen közeledve a történet végéhez, ezzel romba döntve az eddig felépített képet róla, hiába tudom, hogy csúszásban vagyok és megint eltelt egy hét anélkül, hogy posztoltam volna, vagy hogy életjelet adtam volna magamról.
Azonban szeretném, ha tudnátok, mennyire nem voltam megelégedve az elmúlt néhány résszel, már ha csak azt is nézem, hogy korábban mennyi energiát szerettem volna beléjük fektetni, mikor egyáltalán megfogalmazódott bennem az egy-egy fejezet cselekménye, és mindemellett mennyit sikerült a végén. És ez nem jó, ti nem ezt érdemlitek, a történet sem ezt érdemli, ha már idáig eljutottunk. Ezért sem hoztam az új részt az előző héten, noha már pontosan tudtam, mit szeretnék bele, de a fáradtáság olyan szinten eluralkodott rajtam - fizikailag és lelkileg egyaránt - hogy egyszerűen képtelen voltam bármi ötletet is szavakba önteni.
Így aztán beláttam, hogy ez nem nagyon mehet ilyen formában amíg össze nem szedem magam annyira, hogy ismét képes legyek az írásra, ezért aztán kihagytam a múlt hetet, hogy összekaparjam magam a mostanira és most meg is érkeztem, illetve tervezek érkezni a hosszú hétvégén, majd pedig az őszi szünetben minimum kétszer, de inkább háromszor. (És most kisujjak erősen keresztbe)
Mindenesetre sajnálom; mérhetetlenül sajnálom, ha nem nyújtottam azt a minőséget, amit korábban, és ha nem tartottam be az ígéreteimet a rendszerességgel kapcsolatban, de főleg azt, ha azt éreztettem, mindez nem számít semmit sem, ti nem számítotok semmit. Mikor az igazság az, hogy elképzelésem sincs, hol lennék, ha nincs az a felbecsülhetetlen értékű támogatás, amit tőletek kapok részről részre, olykor akár hétről hétre is. Arról nem is beszélve, mennyire imádlak titeket - és ilyenkor tényleg nem túlzok - és mennyire hálás vagyok mindegyikőtökért.
Szóval köszönöm, köszönök mindent.

Remélem senkit sem ért sokként a kisebb kirohanásom, de mindenképpen tisztázni szerettem volna a jelenlegi álláspontomat a bloggal és a történettel kapcsolatban. De annak ellenére, hogy a suli most különösen ki akar nyírni engem, nem hagyom, hogy megtegye hehe.
Továbbra is megtaláltok minden egyes helyen, ahol eddig, pluszban már Wattpaden is (nopara nem rakom át oda a történetet, csak párhuzamosan fut a Camouflage már ott is<3).

Még egyszer köszönök szépen mindent - a türelmet és támogatást egyaránt - további szép estét, drágáim, továbbá hosszúhétvégét, pihenjetek sokat és ha minden jól alakul (és jól is fog na), egy-két napon belül ismét jelentkezem!<3

-xoxo, Sophie V.

2017. október 7., szombat

35. - Love You Goodbye

Ha volt pillanat, amikor kivételesen nem tudtam elég reálisan gondolkozni ahhoz, hogy tudjam, mégis mekkora hülyeséget csinálok, akkor ez az a pillanat volt, ahogy hagytam magam betuszkolni az autó hátsó ülésére Niall és Liam közé, miután hősiesen körbevettek a kocsihoz vezető fotósokkal teli úton.
Már csak azért sem sikerült dűlőre jutnom, mert miután a sokktól lényegében egyetlen épkézláb mondatot sem bírtam kinyögni, nem hogy ellenkezni a dolog ellen, képtelen voltam válaszolni Kylie kérdésre, miszerint biztos vagyok benne, hogy ez jó ötlet. És bár a tekintetében nyoma sem volt rosszallásnak Louis felé – az irántam való aggódásnak már annál inkább – nem töltött el túl jó érzéssel, hogy ott kellett hagynom őt. Mondjuk némileg megnyugtatott, hogy Zayn vele szemben mintha egyáltalán nem bánta volna a távozásomat, már csak az egyik óvatlan pillanatban felém vetett jelentőségteljes pillantásából ítélve, nekem pedig volt egy sanda gyanúm, hogy ennek oka lehet.
Ettől pedig még inkább kedvem támadt volna sikítani.
Azonban minden vegyes érzés ellenére maradni sem lett volna bölcs döntés, figyelembe véve a minket kémlelő embertömeget, akik összegyűltek a műsorra, ahogyan Liam fogalmazott, miközben kifelé tartottunk a rendezvény helyszínéről, és akiknek a tekintete lyukat égetett az oldalamba. Szóval, amikor abban az egy percben dönteni kellett, én a menekülést választottam, még ha az egyenesen az ismertlen karjaiba lökött.
Vagy éppen Louis-hoz.
- A rohadt életbe – engedte ki a valószínűleg hosszú ideje magában tartott sóhajt Niall, miután becsapódott mögöttünk a kocsiajtó, elnyomva ezzel a kintről beszűrődő hisztériát.
Fogalmam sem volt, hogy talált meg minket, miután előkerítette azt a bizonyos segítséget a földön szenvedő Connor-nak, de mire észbe kaptam, már ott volt a másik oldalamon Liammel karöltve, hogy elállják az utat köztem és az épület előtt várakozó őrület között.
Annak ellenére, hogy normális esetben a hideg rázott volna a vakuktól, ez alkalommal hidegen hagyott a jelenlétük, ahogyan az őket követő kiáltások, úgy hajtottam le a fejemet, és bíztam rá magam a fiúkra, akik eltámogattak az autóig, én pedig nem voltam biztos benne, hogy nélkülük akár egy lépésre is képes lettem volna.
Csak akkor vettem észre, hogy Louis-nak – csak úgy, mint Harry-nek és Lottie-nak – nyoma sincs sehol, na nem mintha tisztában lettem volna, mi történt az elmúlt néhány percben körülöttünk, mire kérdőn a szemben lévő üres ülésekre pillantottam.
- Másik kocsi – szólalt meg mellettem Liam, mintha csak olvasott volna a gondolataimban, én pedig zavartan lehajtottam a fejem. – De jobb ez így.
Mivel tökéltesen egyetértettem vele, egy alig látható biccentéssel reagáltam, és összébb húztam magamon a kabátomat, de nem voltam biztos benne, hogy azért, mert majd megveszett az isten hidege vagy, mert beleborzongtam a gondolatba is, mi történne, ha Louis most itt ülne velem szemben.
- Minden oké? – kérdezte Liam, visszarángatva a jelenbe, egy óvatos pillantás kíséretében.
Nem tudom, miért ért akkora meglepetésként, hogy Liam-et tényleg érdekli, mi van velem, elvégre sosem tűnt olyannak, aki elsiklik mások felett, mégis némileg jóleső érzéssel töltött el, hogy a köztünk lévő minimális kapcsolat ellenére is aggódást véltem felfedezni a tekintetében.
Bólintottam, noha pontosan tudtam, hogy olyan távol vagyok az oké kifejezéstől, mint még soha, de nem tudtam, miképp fejezzem ki magam Louis egyik legjobb barátja, egyben legnagyobb bizalmasa előtt. De nem úgy tűnt, mintha Liam neheztelt volna rám emiatt, elvégre bár tökéletesen tisztában volt azzal, hogy nem vagyok jól, mégsem erőltette a beszélgetést, csak úgy, mint Niall, aki még mindig idegesen bámult kifelé az ablakon.
- Miért csinálta? – csúszott ki a számon egy óvatlan pillanatban mégis, magamra vonva ezzel mindkettejük figyelmét.
Noha ezt leginkább magamtól kérdeztem, mint sem tőlük.
Elvégre egészen ma estig abban a tudatban éltem már egy hónapja, hogy semmi közünk nincs egymáshoz Louis-val, ami egyet jelentett azzal, hogy levette rólam a kezét, boldoguljak nélküle úgy, ahogy akarok. Mert már nincs rám szüksége.
Azonban az első adandó alkalommal, hogy bajba kerültem, ott volt, de nem Connor volt az egyetlen, akire valamiféle csapást mért ezzel; sikerült engem is csaknem kicsinálnia.
De lehetett volna annyi eszem, hogy számítsak rá, Louis-val sosem lesz ez másképp.
Mindig fel fog bukkanni a lehető legváratlanabb pillanatokban, hogy levegyen a lábamról vagy a földig taszítson, de teljesen mindegy, melyik történik, végül úgyis a földön fogok kikötni.
És mindig el fogom nézni neki.
- Mert ő Louis és köztudottan kurvára nem bír magával – felelte Liam némi rágódás után, mintha mi sem lenne természetesebb, én pedig hirtelen azon kaptam magam, hogy megeresztek egy halvány mosolynak tűnő valamit. – És mert bármennyire próbálja tagadni, még mindig szeret téged.
Odáig tartott.
A tekintetemet magam elé szegeztem, ahogy próbáltam nem kimutatni, milyen hatással voltak rám az előbb hallottak, bármennyire is szerette volna egy részem elhinni, amit Liam mond. De még mindig ott volt a másik, amelyikben túl élesen élt a kép arról a Louis-ról, aki azon a bizonyos estén mindent a fejemhez vágott, aztán pedig azt mondta, nincs jövőnk, hiába próbálta átvenni a helyét az, aki éppen most verte félholtra Connor-t miattam.
- Connor mondott valamit – köszörültem meg a torkomat végül. – mielőtt Louis megjelent volna. Azt hitte, vele jöttem, mert hogy kellek a róla kialakult képhez, ami nem túl jó – idéztem fel magamban a szavait.
A szemem sarkából láttam, ahogy Liam pillantása megfeszül, ahogy Niall is élesebben szívta be a levegőt mellettem.
- És én még azt hittem, Connor túl ostoba, hogy összerakja a dolgokat – jegyezte meg Liam.
- Az is. – morogta Niall. – Valószínűleg valamelyik idióta elköpte neki.
- Micsodát? – nem tudtam, melyikükre nézzek a válasz után kutatva, ugyanis hirtelen egyikük sem volt képes rám nézni. – Mit köptek el Connor-nak?
Mintha elvágtak volna valamit, úgy lett néma csend az autóban, ahol a kintről beszűrőd eső és a motor zaján kívül semmit sem lehetett hallani, de még a saját lélegzetvételünket sem.
Azonban volt egy olyan érzésem, még levegőt venni is elfelejtettem venni, amint a pillantásom újra összetalálkozott Liam arcával.
- Lehet nem nekünk kéne elmondani – kezdte. – De valamit tudnod kell.
***

A szakadó esőtől az orrom végéig nem láttam, mire megérkeztünk Louis lakásához, ahol már ott parkolt az a bizonyos másik autó, amivel a társaság másik fele érkezhetett, a kapu túloldaláról pedig látni lehetett, ahogy kigyulladt a feljáró mozgásérzékelője, mikor begurultunk a magas falakon belülre.
Szinte alig fékezett le az autó, már fel is téptem az ajtaját, nem törődve a hátam mögül felhangzó kiáltásokkal, úgy tettem meg a bejáratig tartó utat futva, azonban Liam-nek sikerült utolérnie valahol félúton, ugyanis arra eszméltem, hogy a karomnál fogva hátra húz.
- Nyugodj meg, oké? Ezzel semmire nem megyünk.
- Nyugodjak meg? – meredtem rá hitetlenül, és éreztem, ahogy az eső szépen lassan mindenemet eláztatja ebben a néhány pillanatban. – Mégis hogyan, ha tudom, hogy…
Hogy Louis éppen most veszített el valakit.
- Azzal, hogy látja rajtad, mennyire ki vagy akadva te is, nem segítesz rajta – rázta meg a fejét.
- Liam, én nem… - kezdtem, azonban ez alkalommal sem sikerült a végére jutnom a mondandómnak.
Már csak azért sem, mivel éreztem, még egy szó és elerednek a könnyeim, és bár rég nem voltam az a Chloe, aki szégyelli magát emiatt, nem akartam ennél is jobban aggasztani Liam-et, aki már láthatóan az utolsókat rúgta a mai napra.
- Csak annyit kérek, próbálj meg egy kicsit lenyugodni – túrt bele idegesen az esőáztatta hajába, és a bejárat felé húzott. – És beszélj vele. Tudom, hogy félsz, de ha valakire, akkor rád hallgatni fog.
Lassan bólintottam, ő pedig az ajtó felé fordult, amely három kopogtatása után már ki is nyílt előttünk, mire szembe találtuk magunkat a nyúzott tekintetű Harry-vel.
- Végre – jegyezte meg, ahogy félreállt, hogy beljebb mehessünk. – Már azt hittem sosem értek ide.
Egyikünk sem reagált semmit, miközben követtük őt a már jól ismert falak között a konyha felé, ahol meglepetten tapasztaltam, hogy nem tartózkodott senki. Úgy tűnt, ez Liam-nek is feltűnt, ugyanis kérdőn a bandatársa felé fordult, miközben kihúzott egy széket az asztaltól és intett, hogy üljek le, én pedig egy szó nélkül azt tettem, amire némán megkért.
- Hol van? – kérdezte, és bár nevet nem mondott, nem kellett túl nagy zseninek lennie bármelyikünknek is, hogy rájöjjön, kiről van szó.
- Fent – bökött az emelet irányába Harry. – De egyedül van.
- Mi lett Lottie-val? – ráncolta össze a szemöldökét Niall.
Harry idegesen nézett hol a lépcső irányába, hol pedig felénk, mintha nem lenne biztos abban, Louis vajon hallja e, amit idelent mond, mielőtt válaszolt végül.
- Kidobtam őt Lou-nál – mondta. – Jobb ötletnek tűnt, mint sem idehozni.
Liam bólintott, noha tisztán láttam a tekintetében megbúvó harcot, amiért Harry-nek egyáltalán meg kellett hoznia ezt a döntést, de egy percig sem hibáztattam.
- Mennyire van ki? – kérdezte Niall, megtörve ezzel a kisebb csendet, ami beállt közénk, mire egy emberként fordultunk Harry felé, aki erre megvonta a vállát.
- Egy szót sem szólt, mióta megjöttünk – felelte. – Felment és azóta nem is jött le. De nem úgy tűnik, mint akinek szándékában áll máshogy tenni.
- Mi lesz, ha holnap se akar majd? – nézett fel rá Niall egy jelentőségteljes pillantás kíséretében. – Se azután?
Harry csupán megrázta a fejét, mint aki nem tud erre mit mondani, Liam pedig élesen szívta be a levegőt mellettem.
- Akkor minden tőlünk telhetőt meg fogunk tenni, hogy meggondolja magát – mondta végül. – És ott leszünk neki.
A helyiségre telepedett néma csend fojtogató volt, miközben ismét éreztem, ahogy útjára akarnak indulni a könnyeim, miután felfogtam, mégis mit jelent mindez.
Louis fel akarja adni. És én nem voltam ott, hogy segítsek neki.
És ott, abban a pillanatban határoztam el, hogy nem fogom hagyni, hogy igaza legyen, és nem fogom hagyni, hogy elsétáljon tőlem. Még akkor is, ha csak egyetlen estéről van szó.
- Szabad? – köszörültem meg a torkomat, ahogy az emelet irányába sandítottam.
Harry először a többiekre, majd pedig rám nézett, de nem telt bele két pillanatba, hogy egy bólintással engedélyt kapjak, nekem pedig mindez elég volt arra, hogy felpattanjak és a lépcső felé vegyem az irányt, miközben a tekintetüket végig a hátamon éreztem, míg el nem tűntem a fordulóban.
Kettesével szedve a fokokat villámgyorsan az emeleten találtam magam, onnan pedig már a lábaim maguktól a megfelelő szoba felé vittek, amelynek az ajtaja félig nyitva állt, mire megtorpantam egy másodperc erejéig, valami mozgás után kutatva. De miután senki sem mozdult, nyeltem egy nagyot, és zakatoló szívvel beléptem Louis szobájába.
A tekintetemmel rögtön az alakját kerestem, amit nem sokkal később meg is pillantottam, ahogy hátat fordítva nekem állt az erkélyen a korlátnak támaszkodva, egyik kezében egy félig leégett cigivel. Miután hosszú pillanatokig nem nyúlt hozzá, beláttam, az ismeretségünk óta először látom, hogy nem foglalkoztatja a káros szenvedélye, ugyanis szinte nem tudtam volna olyan alkalmat mondani, ahol nem szívta egy slukkot a másik után, amíg csak lehetett.
Ez pedig egy újabb intő jel volt a többi mellett, hiába próbáltam nem komolyan venni a lent hallottakat; Louis kezdi tényleg feladni. De még ha így is van, nem ma este fogja megtenni.
Ezek a gondolatok kavarogtak bennem, miközben nyeltem egy nagyot és néhány lépéssel a félig nyitott üvegajtóhoz léptem, és kitártam.
Annak ellenére, hogy Louis nyilvánvalóan tisztában volt azzal, hogy valaki jelen van, nem mutatta különösebb jelét az érdeklődésének, továbbra sem fordult felém, így aztán vettem egy mély levegőt, és megtörtem a fájdalmas csendet.
- Annyira sajnálom.
Még csak meg sem rezzent a hangomra, én pedig elgondolkoztam azon, ez vajon azért van, mert képtelen bármit is mutatni felém, vagy, mert már egyáltalán nem érdeklem. Aztán ismét felrémlett előttem, mit tett értem ma este, amikor megmentett.
Most pedig én készülök megmenteni őt.
- Tudom, hogy én vagyok az utolsó, akit látni akarsz most… - köszörültem meg a torkomat, ahogy közelebb léptem, bár még így is olyan érzésem volt, mintha fényévek választottak volna el tőle. – De tudnod kell, hogy mindazok ellenére, ami történt… mindazok ellenére, amit mondtam… még mindig itt vagyok, Louis – mondtam, nem törődve a szemembe szökő könnyekkel.
Fogalmam sem volt róla, honnan jöttek a könnyek, amelyeket az elmúlt néhány hétben már elsírtam, azonban minden erőmmel azon voltam, hogy ellenálljak nekik, miközben a földre szegeztem a tekintem.
Szedd össze magad, Chloe, még mindig ő az, aki elveszítette az anyját, mégsem sír.
- És itt is leszek – folytattam, noha továbbra sem mutatta semmi jelét, hogy hallgatja is, amit mondok. – Ha kell, csak ma. Ha kell, mindig – hazug. – De könyörgöm ne… kérlek, ne csináld ezt – ráztam meg a fejemet, ahogy egyre több könny folyt le az arcomon. – Ne zárj ki mindenkit. Nem számít, hogy engem igen, őket ne.
Ismét szünetet kellett tartanom, ha nem akartam keserves zokogásban kitörni idő előtt, miközben az ajkamba harapva lehunytam a szemem, és elgondolkoztam azon, vajon volt e valaha ilyen nehéz mondani bármit is, noha mélyen belül pontosan tudtam a választ.
Soha életemben nem fájt még semmi sem ennyire.
Hiába utáltak ki a saját házamból azok, akikben vakon megbíztam, hiába szerettem belé, adtam magam át teljesen és hagytam, hogy Louis darabokra törjön, a közelében sem jártak annak a fájdalomnak, amit abban a pillanatban éreztem.
- Annyival több vagy ennél. Annyival többet érdemelsz – mondtam végül épp annyira hangosan, hogy meghallja. – Csak szerettem volna, hogy tudd.
Mintha egy rezzenést véltem volna felfedezni a testtartásán, ahogy szépen lassan felegyenesedett, és bár továbbra sem nézett rám, a mozdulatai épp eléggé hatással voltak rám ahhoz, hogy megdermedjek és feladjam a korábbi elhatározásom, miszerint feladom.
Figyeltem, ahogy a válla megemelkedik egy nagyobb lélegzetvételtől, majd pedig azt, ahogy szépen lassan felém fordul, a szemeit egyenesen az enyéimre szegezve, elvágva ezzel az utolsó esélyemet a menekülésre. Nem mintha abban a pillanatban egyáltalán fontolóra vettem volna a menekülést, de ha mégis, igazán illett volna megtanulnom, hogy Louis elől sosem fogok tudni elfutni.
És mintegy végszóra, mire feleszméltem, két lépéssel átszelte a kettőnk között lévő távolságot, azonban még csak esélyem sem volt reagálni, az ajkai három másodpercen belül az enyéimen landoltak.
A közelsége pillanatokon belül ledöntött a lábamról, miközben éreztem, hogy ha nem kapaszkodok meg benne, felmondják a szolgálatot. De mintha megérezte volna, úgy húzott közelebb magához még erősebben, miközben beljebb lökött a félig nyitott ajtón, egyenesen a szobába, majd rúgta be a lábával. Egy pillanatra sem szakadt el tőlem, ahogy lerángatta rólam a kabátomat, majd pedig a pólómat és szépen lassan minden mást, míg egy idő után azon kaptam magam, hogy a hátam a matracnak csapódik, ő pedig felettem van, és hirtelen megint olyan közel érezhetem magamhoz, mint még soha.
Azzal az egyedüli különbséggel, hogy a szemeiben nyoma nem volt már annak a törődésnek, mint korábban; ugyanis egyik pillanatról a másikra ismét ugyanaz a Chloe lettem neki, aki nem volt más, mint a puszta szórakozása.
És én ezt mindvégig tudtam, miközben hagytam, hogy ismét az övé legyek egyetlen éjszaka erejéig; talán épp azért, mert nekem ő még mindig ugyanaz a Louis volt, akibe beleszerettem.

***
Helló-helló drágáim!
Először is mérhetetlenül sajnálom, hogy csak most jelentkezem és hogy lényegében 

eltűntem, mint a kámfor, de nem túlzok ha azt mondom, azt sem tudom, hol áll/állt a fejem az elmúlt két hétben. Mindenesetre boldog vagyok - már ha mondhatok ilyet - hogy csak egy hetet maradtam ki, bízom benne, a következő héten már rendes időben hozhatom a frisset *fingers crossed*.
De azért remélem, mindenkivel minden rendben van, és hogy senki sem szenvedett semmiféle maradandó károsulást időközben, a sulihoz pedig kitartást, veletek vagyok mint mindig.<3
Továbbá szeretném megköszönni az előző részhez érkezett összes pipát és megjegyzést; annak ellenére, hogy eddig lehetetlen volt az időhiány miatt válaszolnom rájuk - de ma estig ezt megteszem - elolvastam mindet, és mint mindig, most sem győzőm hangsúlyozni, mennyire hálás vagyok a támogatásotokért hétről hétre. Fogalmam sincs, mivel érdemeltem ki, hogy ennyire mellettem álltok és kitartotok a történet mellett, de amikor azt mondom, a világot jelenti nekem a véleményetek, meg a jelenlétetek úgy általában, egyáltalán nem túlzok. Szóval köszönöm, köszönöm és köszönöm!<333 Ti vagytok a legeslegjobbak és mindenkinek küldöm a virtuális ölelést.:)
Ami a részt - illetve a történet folytatását illeti - gondoltam ideje jeleznem, hogy ezen a fejezeten kívül még úgy öt rész van hátra, plusz az epilógus, bármennyire is fura még nekem is ezt mondani így másfél év után, de hát elérkeztünk ide is. Márpedig ez azért is vicces, mert igencsak nagy dilemmában vagyok a végét illetően, de hát majd meglátjuk hehe.

De nem is koptatom tovább a billentyűzetet; további csodás hétvégét drágáim, legyen nagyon szép napotok, sok sikert a következő héthez, még egyszer nagyon köszönök mindent éés ha minden jól alakul, jövőhéten ismét boldogítom a társaságot. <3 (viccelek hehe)

Mindenkit szeretek,

-xoxo, Sophie V.

U.i.: este tali a kommenteknél (üssetek le nyugodtan, nagyon fáradt vagyok.:DD)

2017. szeptember 24., vasárnap

34. - Az utolsó csepp a pohárban

Egyszerre játszódott le a szemem előtt három jelenet, miközben a tekintetemet továbbra is fogva tartotta a kék szempár, amelyet egykor szinte mindennap csodálhattam, most azonban három hete csak az álmaimban került elő, és a korábbi megnyugvás helyett pánikot ébresztett bennem.
Az egyik, talán a leghalványabb, az első találkozásunk, amely hasonló körülmények között történt, és pont ugyanígy kezdődött, egyetlen kósza pillantással. A másik, ami már némileg erőteljesebb volt, a jelenet, mikor azt mondta, szeret, majd pedig ezzel egybemosódva, mikor én is kimondtam, ő pedig éppen a világ másik felén volt, mégsem éreztem még annyira közel magamhoz. A harmadik pedig, egyben a legélesebb kép, amikor mindezt alig néhány héttel később visszavonta, miközben szembesített a legnagyobb hibámmal, amit utána vele is elkövettem, miután hagytam őt kisétálni az életemből.
Noha tulajdonképpen én voltam az, aki elmenekült tőle. Az már más kérdés, hogy azért, mert kimondta azt, amit még saját magamnak sem bírtam beismerni.
Elmenekültem, ahelyett, hogy harcoltam volna, egyenesen a saját nyomorúságomba, amely egyet jelentett a hetekig tartó fájdalommal, ébren átvirrasztott éjszakákkal, amikor is azon gondolkoztam, vajon hol rontottam el, mikor rontottam el, hogy az valóságban élt álom hirtelen a legnagyobb rémálmom lett. A személy, akit pedig a megmentőmnek gondoltam, végül meghúzta a ravaszt, és én ismét a földön találtam magam.
És az a személy most itt állt velem szemben, a tekintetével fogva tartva az enyémet, én pedig hiába próbálkoztam, sehogy sem voltam képes másfele nézni; mert mindazon fájdalmak ellenére, amin keresztül mentem miatta, még mindig ugyanolyan reménytelenül szerelmes voltam belé.
- Chloe? – fogalmam sem volt, honnan érkezett a hang, az előttem álló Lottie-tól, vagy esetleg a kezét az én karomra csavaró Kylie-tól.
Ugyanis Louis-n kívül hirtelen minden megszűnt létezni számomra.
Ami a leginkább meglepett annyira, hogy még mozdulni sem tudtam, leginkább az arcára kiülő semleges álarc volt, mintha kicsit hatotta volna meg, hogy itt talál, annak ellenére, hogy valószínűleg fogalma sem lehetett róla.
Vagy csak nem akarta, hogy lássam, sikerült kivételesen nekem meglepnem őt, elvégre azzal már túl sokat mutatna felém – vagy a világ felé úgy általában.
Ennek következtében pedig próbáltam nem kimutatni én sem, mennyire fáj látnom, hogy a személy, akinek teljesen odaadtam magam, akinek mindent elmondtam az utolsó démonomig, valaki teljesen más lett a mai napra.
Valaki, aki úgy tesz, mintha egy idegen lennék, semmivel sem több, mint bárki más.
Talán ez volt az oka annak, hogy éreztem, amint a lábaim megindulnak, kirántva magam Kylie szorításából, az embereken keresztül.
Bármerre, csak el innen.
Ilyen nincs, ez nem lehet.
Ezeket kántáltam magamban, miután visszataláltam önmagamhoz annyira, hogy rájöjjek a helyzet szerencsétlenségére, és csak reménykedni tudtam, hogy akármerre is haladok, minél távolabb kerülök Louis-tól és ez az egész hirtelen meg nem történté válik.
Kár, hogy semmi sem ilyen egyszerű, főleg nem, ha róla van szó.
Fogalmam sem volt, hová tartok, azonban kénytelen voltam megtorpanni, miután az üvegajtón keresztül nem a klubból jutottam ki, hanem egy kinti részre, ahol ugyanolyan asztalok voltak, mint odabent; ha lehetséges, még több lelkesen iszogató és társalgó emberrel, némelyik kezében egy-egy cigarettával, amiből arra következtettem, ismét sikerült a rossz helyen kikötnöm. De valamiért már nem tudott annyira meghatni, elvégre már annak is örültem, hogy szabad levegőre kerültem, így aztán, hogy a lehető leginkább meghúzódjak a háttérben, oldalra vettem az irányt, szorosan az épület falához, ahol rajtam kívül még néhány lazábban öltözött alak élt a káros szenvedélyének.
Remegve nyúltam a táskámban tartott dobozért és kaptam elő egy szálat, miközben hátat fordítottam az ajtónak, remélve, még ha ide is keveredik valaki utánam, még csak véletlenül se lásson meg. Elvégre hiába voltam pontosan tisztában a veszélyeivel annak, hogy egyedül vagyok, valamiért képtelen lettem volna most elviselni Kylie sajnálkozását, vagy éppen elkeseredett próbálkozását, hogy kijuttasson innen, miközben azt kérdezgeti, jól vagyok e.
Még akkor sem, ha azt is tudtam, ez nem az én területem.
Kapkodva gyújtottam meg az ajkaim közé csippentett cigit, majd a benntartott sóhajt kiengedve dőltem neki a téglafalnak, miközben fél szemmel a körülöttem lévő embereket pásztáztam, azonban úgy tűnt, egymás társasága érdekesebbnek bizonyul, mint a látszólag ide nem illő lány, akit pillanatokkal korábban még táncolni láttak.
De ez nem tartott túl sokáig.
- Nocsak, kit látnak szemeim.
Annak ellenére, hogy először nem tudtam archoz kötni, éreztem, ahogy végigfut a hideg a hátamon, miközben szépen lassan megfordultam, majd szembe találtam magam az illetővel, aki miatt mégis azt kívántam, bárcsak ne jöttem volna ki.
- Chloe Diamond személyesen – billentette oldalra a fejét Connor, ahogy egy magabiztos mosoly ült ki az arcára. – És én még azt hittem, hogy ez nem az én estém.
Már csak ez hiányzott.
A tekintetének köszönhetően másodperceken belül felrémlett előttem az a bizonyos éjszaka, amikor utoljára láttuk egymást, hasonló szituációban, csak akkor ilyenkor már réges-rég a falnak voltam taszítva, miközben ő azt tett velem, amit akart.
És volt egy olyan érzésem, ha most nem lenne ennyi ember körülöttünk, ugyanezt megtenné.
- Connor – erőltettem meg magam a neve erejéig, ahogy kihúztam magam, és a földre ejtettem a kezemben tartott cigit, noha a fele alig égett le.
De úgy voltam vele, nem árt, ha mindkét kezem jelen van, a biztonság kedvéért.
- Hát nem gondoltam volna, hogy ismét ilyen körülmények között találkozunk – jegyezte meg szórakozottan. – Pont itt. De gondolhattam volna, hogy ide is elrángat magával.
- Parancsolsz? – ráncoltam össze a szemöldökömet értetlenül.
- Ugyan már, mindketten tudjuk, hogy Tomlinson-nak szüksége van az ölebére, hogy javítson azon a nyomorult képén – mondta, ahogy tetőtől talpig végigmért. – Mondjuk nem erőltette meg magát túlságosan. Jobban is felöltöztethetett volna.
Egyre inkább éreztem, ahogy kezdek összezavarodni, így aztán tudomást sem vettem a burkolt sértésről, már ami a kinézetemet illeti, bár tény és való, hogy kitűntem a puccosabb vendégek közül. És bár csaknem megölt a kíváncsiság, nem adhattam meg Connor-nak az elégtételt, hogy válaszok után esedezem, így aztán felerőltettem magamra a nem törődöm álarcot, ahogy összeszorítottam a számat.
- Nem Louis-val jöttem – feleltem.
- Valóban? – vonta fel a szemöldökét, mint akit tényleg megleptem. – Na, csak nem baj van a paradicsomban? – vigyorodott el a felvetésén.
Nem válaszoltam, már csak azért sem, mert hiába voltam képtelen saját magam előtt is feleleveníteni a történeteket, Connor lett volna az utolsó, akinek bármit is mondtam volna.
- Hiába nem mondasz semmit, látom a szemeiden – mondta, majd elnevette magát. – Mit követett el?
- Ahhoz neked semmi közöd – vágtam rá, amilyen határozottan csak tudtam.
De pontosan tisztában voltam vele, mennyire szánalmas próbálkozás a részemről; elvégre már réges-régen lebuktam Connor előtt.
Tudta, hol üssön ahhoz, hogy eléggé fájjon.
- És én még azt hittem, Louis úgy ragaszkodik hozzád, mint a szeme fényéhez – rázta meg a fejét helytelenítően. – Mondjuk, bevallom őszintén, és ezt most ne vedd sértésnek, de nem igazán értettem, mit eszik rajtad ennyire.
Hiába voltam minden erőmmel azon, hogy a szavai leperegjenek rólam – elvégre pontosan tudtam, hogy mindez amolyan elégtétel neki azok után, amit miattam kapott Zayn-től azon a bizonyos estén – éreztem, ahogy a mondandója egyenesen gyomorszájon vág.
Talán mert egy részem tisztában volt vele, hogy van igazság abban, amit mond.
Mert külső szemmel nézve senki sem tudta volna megmondani, mit szeret annyira Louis a lányban, akit egy klubban szedett fel és egy volt a sok közül.
Abban a pillanatban, hogy elkaptam a tekintetemet az előttem álló fiúról, az udvarra vezető ajtó kivágódott, és Louis lépett ki rajta három alak társaságában, akik közül az egyikben Liam-et ismertem fel, majd őket követte Lottie és egy számomra ismeretlen lány.
Magamban fohászkodtam, hogy forduljanak vissza, vagy induljanak meg egy teljesen másik irányba, azonban a kérésem közül egyik sem került meghallgatásra, ugyanis a pillantásom másodperceken belül összetalálkozott Louis-val.
- Mármint ne érts félre, megértem mi tetszik neki rajtad, de hogy még Zayn-t is rávedd arra, hogy tűzbe menjen érted, elég érthetetlen – folytatta Connor, aki mindezt észre sem vette és tett egy lépést felém. – De mi a titkod, Chloe?
De én továbbra sem mozdultam, miközben a tekintetem végig a kék szempáron volt a válla felett, amely szinte azonnal elsötétült, amint felismerte az engem bekerítő személyt.
- Azon kívül, persze, hogy mindkettőnek szétteszed a lábadat – tette a pontot az i-re, az utolsó csapást mérve rám.
De nem volt alkalmam megemészteni a pofont, a pillantásom ismét Louis-ra esett, akinek időközben az arckifejezése is megváltozott, nekem pedig kétségem sem volt afelől, hogy minden egyes szót hallott. Tőlem pedig nem telt másra, mint hogy szépen lassan megrázzam a fejem, mintegy némán könyörögve, hogy ne csináljon semmit.
Azonban amint összetalálkozott a tekintetünk, már tudtam, hogy túl késő, amikor pedig öt lépéssel átszelte a köztünk lévő távolságot.
- Louis! – kiáltott utána Liam, megkísérelve, hogy visszarángatja, azonban ő egy mozdulattal lerázta magáról a kezét, és már Connor mögött is volt, aki meglepetten fordult meg hangra.
- Nahát, fiúk, micsoda véletlen… - próbálta menteni a menthetőt, ahogy semleges arckifejezést erőltetett magára, de már nem volt esélye befejezni a mondatot.
- Megmutatom neked, milyen az a kibaszott véletlen – vágott közbe Louis, és már lendítette is az öklét, egyenesen Connor arcába, aki az ütéstől megtántorodva először a falnak, majd pedig egyenesen a földre esett.
- Louis! – kiáltotta ismét Liam, de mintha meg sem hallotta volna, úgy ragadta meg a pólójánál fogva a földön fekvő Connor-t.
- Kelj fel, te rohadék! – sziszegte, és talpra állította, hogy aztán még egy ütéssel ismét a falnak csapja.
- Te jóságos ég! – érkezett a kiáltás Louis húga felől, aki a szája elé téve a kezét figyelte a jelenetet, miközben a tekintetéből tisztán kiolvasható volt a rettegés.
De Louis-t semmi sem hatotta meg, még Liam próbálkozása sem, hogy megállítsa; a következő pillanatban teljes erejéből gyomorszájon vágta a fiút, akinek még csak esélye sem volt reagálni az előző ütések után.
- Azt gondoltad, megúszod a múltkorit? – kérdezte indulattól elsötétült tekintettel, ahogy kíméletlenül préselte a falnak Connor-t. – Nem megmondtam neked, hogy kurvára ne kerülj a szemem elé, Connor?
- Mit vagy úgy oda, Tomlinson? – sziszegte válaszként, én pedig csak akkor vettem észre az orrából szivárgó vért. – Ez csak egy nyomorult ribanc.
Louis egy ideig nem szólt semmit, azonban Connor-ral ellentétben én pontosan tudtam, hogy ez nem a meghunyászkodás jele. Éppen ellenkezőleg.
Ez adta meg neki a végső lökést ahhoz, hogy a korábbiaknál még nagyobb erővel mérjen egy újabb ütést Connor-ra, aki ennek következtében, mint egy rongybaba, úgy hullott a földre.
De úgy tűnt, ez még mindig nem elég Louis-nak, ugyanis már lendítette is újból a karját, amikor Liam ismét megragadta őt, de ez alkalommal már nem egyedül.
Ugyanis Zayn is ott volt mellette.
Méterekkel arrébb pedig Kylie figyelte hófehér arccal az eseményeket a többiek társaságában.
- Állj le! – mondta Liam, ahogy együttes erővel elrántották a szenvedő Connor-tól Louis-t.
- Engedjetek el! – sziszegte válaszul, ahogy minden erejével azon volt, hogy kiszabaduljon az őt tartó szorításból, kevesebb sikerrel.
- Eleget kapott, Louis – szúrta közbe Zayn.
- Nem, amíg én azt nem mondom – rázta meg a fejét, és azzal a lendülettel kirántotta magát az őt tartó karok közül.
Már lépett is volna Connor felé, azonban a következő pillanatban Harry és Niall bukkant fel egy tagbaszakadt alak kíséretében, akiben Louis egyik korábbi testőrét ismertem fel, és elállták az útját.
- Vége van – mondta Harry. – Te nyertél, Louis. Engedd el.
- Kibaszottul meg fogom ölni – rugaszkodott neki ismét, de ekkor már a testőr is becsatlakozott a többiek mellé, és egyetlen mozdulattal hátrébb taszította őt Connor-tól és tőlem.
- Ennyi elég lesz, ember! – jelentette ki.
Észre sem vettem, ahogy időközben az egész udvar felénk fordult, az ajtóban pedig ott tömörült a vendégek fele, akik közül egy alak kivált, és határozott léptekkel felénk indult.
- Itt meg mi a franc folyik? – kiáltotta ingerülten.
Alig néhány lépésnyire lehetett tőlünk, mikor felismertem benne a menedzsert, aki Scott néven mutatkozott be annak idején, mikor egyszer elkísértem Louis-t az irodába.
A tekintetét ide-oda kapkodta először Zayn, és a többi fiú között, majd pedig Connor és köztem, de az végül az indulattól remegő Louis-n állapodott meg. Arra számítottam, mindjárt elordítja magát, hogy rendre parancsoljon mindenkit, azonban legnagyobb döbbenetemre csupán kiengedett egy ideges sóhajt, mielőtt a fiúkhoz fordult volna.
- Vidd ki innen Louis-t – intézte a szavait a testőr felé, aki erre szó nélkül bólintott. – Harry te is velük mész.
Az említett személy biccentett, majd Louis másik oldalára lépett, aki szólásra nyitotta a száját, majd mintha meggondolta volna magát, visszavonulót fújt.
Scott tekintete ezután rajtam állapodott meg, nekem pedig fogalmam sem volt, milyen siralmas állapotban lehetek, de a pillantását látva nem sejtettem túl sok jót.
- Liam vidd haza Chloe-t – mondta végül. – Niall, te pedig keríts valakit, aki rendbe teszi Connor-t!
- Felőlem akár meg is rohadhat – morogta a fiú, ahogy vetett egy undorodó pillantást a földön összekuporodó Connor-ra.
- Azt mondtam, menj! – csattant fel Scott, mire Niall kelletlenül elindult az ajtó irányába.
Csak akkor vettem észre, hogy Louis még mindig ott áll tőlem alig két méterre, az őt övező gyűrűben, amely nem engedte, a tekintetét egyenesen rám szegezve, miközben az indulat szépen lassan eltűnt belőle, átadva a helyét valami teljesen másnak. Valaminek, amivel még hetekig tartó szenvedésekkel is később el tudta érni, hogy megremegjenek a térdeim.
Abban a pillanatban jöttem csak rá igazán, mit is tett értem Louis pillantokkal korábban, mire éreztem, ahogy a talaj szépen lassan kicsúszik a lábam alól.
- Scott…– kezdte elhaló hangon, azonban a menedzsere megrázta a fejét, mintha nem akarná hallani, amit mondani készül.
- Vigyétek már el innen! – dörrent rá a többiekre.
Zayn feszülten kapkodta a tekintetét egyikünkről a másikra, majd Liam-re nézett egy jelentőségteljes pillantás kíséretében. Egyikük sem szólt egy szót sem, úgy tűnt, szavak nélkül is tökéletesen megértik egymást.
- Adj nekik egy percet! – mondta Liam, Scott felé fordulva. – Kérlek.
Nekem pedig nem kellett túlságosan nagy zseninek lennem ahhoz, hogy pontosan tisztában legyek azzal, hogy rólunk beszél.
Scott eleinte kérdőn meredt rá, majd a pillantása rajtam állapodott meg.
Fogadni mertem volna rá, hogy ez volt az egyik legnehezebb döntés, amit egy menedzsernek meg kellett hoznia, mikor arról volt szó, azt tegye, ami a nyilvánosságnak a legjobb, vagy ami a pártfogoltjának.
Így aztán nem ért túlságosan nagy meglepetésként a férfi arcára kiülő tehetetlenség.
- Jó – mondta végül. – De előbb tűnjünk el innen!
Mindenki egy szó nélkül követte az utasításait, én pedig hagytam, hogy Liam karon ragadjon, mielőtt még a földön kötöttem volna ki, és hogy magával húzzon a többiek után. Noha nem voltam benne túlságosan biztos, hogy készen állok arra, ami most történni fog velünk.



***
Helló-helló kedveseim!
Először is boldog hétvégét - és bár nem vagyok nagy rajongója, de egyben vasárnapot is - remélem mindenki túlélte az előző hetet mindenféle maradandó károsulás nélkül suliban, vagy bárhol máshol.Gondolom nem mondok újdonságot, ha kijelentem, már most nagyon unom, de hát ez van hehe, na mindegy most nem is én vagyok a lényeg, hanem ti, szóval vegyétek úgy, hogy bármi van, együtt szenvedünk.<3
Továbbá szeretném megköszönni az előző részhez érkezett összes visszajelzést komment és pipa formájában egyaránt; ugyanis rettenetesen hálás vagyok minden egyes szóért, kattintásért, az általános támogatásotokról már nem is beszélve, hiába vagyok sokszor kicsit szétszórt mostanában. Szóval egyben köszönöm, hogy mindezt elfogadjátok, meg hogy egyáltalán vagytok, bár még mindig ti vagytok a legeslegjobbak, bátran harcba szállok emiatt mindenkivel!:D<333
A résszel kapcsolatban annyi hozzáfűznivalóm van, hogy már nekem is igen hiányzott egy kisebb Chloe-Louis jelenet, de úgy érzem, azt inkább a következőben fogom hozni normálisabban, mindenesetre remélem sikerült mindenkit meglepnem a történések alakulásával.;)

De nem is pazarlom tovább a szót: további csodás napot, drágáim, sok sikert a következő héthez, még egyszer nagyon köszönök mindent ééés ha minden jól alakul, jövő hétvégén találkozunk!<3

Mindenkit szeretek,

-xoxo, Sophie V.

U.i.: remélem mindenki észrevette, hogy a blog kezdete óta kb. először van egy helyen mind az öt fiú haha.<3 Igen, Connor még mindig egy rohadék, bocsi.
*Sophie el*