2017. július 15., szombat

26. - Vissza a valóságba

- Mindened megvan? – érkezett a kérdés, mire a telefonomból felnézve Louis kérdő tekintetével találtam szemben magam.
Bólintottam, miközben beleittam a kávémba, majd lezártam a kezemben tartott készüléket és az asztalra tettem.
- Egy kicsit nem akarok hazamenni – ismertem be, ahogy hátrapillantottam a teraszról tökéletesen belátható kertre.
Noha be kellett ismernem, szerencsém volt, hogy egyáltalán még egy órával tovább maradhattunk, amért Louis tett még egy látogatást ma reggel a mostoha apjával és a két idősebbik lánnyal az anyukájához, amíg itt maradtam a kisebbekkel, így lehetőségem nyílt betekintést nyerni Phoebe és Daisy hatalmas sminkkészletébe, amit büszkén mutogattak, mire kénytelen voltam elismerni, eléggé le vagyok maradva tőlük huszonegy éves létemre.
Bár tény és való, hogy sosem voltam valami nagy sminkes, már csak azért sem, mert a felét leizzadtam volna nap, mint nap, de valamennyit értettem hozzá, hála annak a rengetek előadásnak, ahol munkát kaptunk eddig.
Mindenesetre kifejezetten jól éreztem magam a társaságukba, annak ellenére, hogy tegnap még kevésbé voltak közvetlenek velem, de azért örültem neki, hogy végül úgy tűnt, kezdenek elfogadni a bátyjuk mellett.
- Ha ez segít valamennyit, én sem, de muszáj – felelte Louis, kizökkentve a gondolatmenetemből, majd elvette előlem a félig teli bögrét és beleivott az aznapi második koffeinadagomba. – Fel nem fogom, milyen tej van benne – húzta el a száját.
- Kókusztej – mondtam. – Néha kipróbálhatnád.
- Nem, jól vagyok, köszi – rázta meg a fejét elborzadva, és visszatette a kávét az asztalra, majd helyet foglalt a mellettem lévő széken.
- Van már terved mit fogsz csinálni, ha visszamentünk? – kérdeztem, és hagytam, hogy a lábaimat az ölébe tegye, miután közelebb húzódott a székével hozzám.
- Hát, ha nem viszek be sürgősen egy dalszöveget az irodába, akkor Liam kiherél, meg szerintem a többiek is, szóval az utam szerintem egyenesen oda fog vezetni, már ha terveim szerint el tudunk indulni – felelte. – Szóval remélem nem bánod, ha esetleg teszünk egy kis kitérőt még mielőtt hazadoblak.
Megráztam a fejemet, és ittam egy kortyot a kávéból.
- Teljesen mindegy, szabadnapos vagyok és még mindig gőzöm sincs, mi van Kylie-val, de gondolom hív, ha kell valami – vontam meg a vállamat.
Figyeltem, ahogy Louis tekintetében valamiféle nemtetszés jelenik meg a nemtörődöm stílusom következtében, noha tegnap este már megmondtam neki, hogy nem tudok ennél jobban erőlködni nála, noha volt egy olyan érzésem, ha hazaérünk, ez már kicsit másképp lesz, de egyben abban is biztos voltam, hogy Kylie fog tudni magyarázatot találni arra, hol volt az elmúlt néhány napban.
A pillantásom hosszabban időzött el az övében, mire elmosolyodott, nekem pedig automatikusan a földre kellett szegeznem a tekintetemet, ha nem akartam, hogy feltűnjön neki, már ezzel is képes levenni a lábamról, bár ha jobban belegondoltam, már épp eléggé a tudatában lehet annak, mekkora hatással van rám.
Az már más kérdés, hogy az elmúlt időben kevésbé igyekszik ezt kihasználni, és volt egy olyan érzésem, a tegnap éjjel mondottak után valószínűleg egyáltalán nem fogja.
- Rendben vagy? – kérdezte, amivel elérte nálam, hogy ismét belenézzek abba a már-már bosszantóan gyönyörű szemeibe.
Bólintottam, és közelebb húzódtam hozzá, hogy egy szolid csókot adhassak neki, azonban eleinte nagyon úgy tűnt, ő egy kicsit ezt másképp tervezte, mire zavartan húzódtam el tőle.
- Ne csináld már, még mindig társaságunk van – böktem a ház felé vigyorogva, Louis azonban az égnek emelte a tekintetét.
- Hidd el, hogy senkit sem zavar – mondta, miközben hátrébb húzódott, de csak hogy felpillanthasson az ajtó felé. – Sőt, megmerem kockáztatni, hogy nem hitték el eddig, hogy tényleg velem vagy, amíg szemtanúi voltak ennek.
- Ugye nem? – nyújtózkodtam én is fel, azonban miután Louis elnevette magát, sértett pillantás kíséretében fordultam vissza felé. – Nem vagy vicces.
- Most már a humorérzékemet is sértegeted? – vonta fel a szemöldökét. – Vigyázz, mert még a végén tényleg behajtok rajtad valami elégtételt, ha hazaértünk.
- Sok sikert hozzá – viszonoztam a kihívó tekintetét, mire kicsaltam belőle egy elismerő pillantást.
- Van egy olyan érzésem, kezdek kicsit rossz hatással lenni rád, Diamond – vigyorodott el.
Nem is tudnád mennyire, Tomlinson.
***
Annak ellenére, hogy Louis váltig állította, hogy dugóba fogunk kerülni hazafelé menet, amint elérjük a külvárost, kellemeset csalódhatott, ugyanis szinte már viccesen kevés autó rótta a sztrádákat, hiába volt csúcsidőszak a hétvége miatt, így a vártnál előbb értünk vissza Londonba. Azonban elmondása szerint még így is éppen hogy odafogunk érni az irodába – amelyről fogalmam sem volt, mégis mit takarhat egy énekesnek, de azt monda, majd meglátom – ugyanis az úton vagy három telefont rendezett le, miszerint mindenki nyugodjon le, oda fogja vinni időben.
- Miért ilyen sürgős? – kérdeztem a második és harmadik hívás között. – Mármint azt mondtad, most éppen nem csináltok semmit.
- Nem is, de szöveget azért vinnem kell, ha nem akarom, hogy a nyakamban lógjanak az összeállásig, miszerint produkálnom is kéne valamit a nagy szabadságok közepette – vonta meg a vállát, a tekintetét az úton tartva. – Ha már produkálásnál tartunk, Liam szólt, holnapután el kellene repülnöm LA-be, remélhetőleg nem olyan sokáig.
Óvatosan pillantottam fel rá, noha nem sok mindent tudtam kivenni a tekintetéből a frusztráción kívül, amiből arra következtettem, ezt már el szerette volna mondani egy ideje, továbbá, hogy érdekli, miképp fogok reagálni az információra.
- Mit takar a nem olyan sokáig? – kérdeztem.
- Egy-két hét, ha mázlim van, de ha nincs sem tervezek tovább maradni – felelte. – Liam már annál inkább, de az már az ő baja.
- Miért?
- Mert Los Angeles a második otthona mindegyikünknek, és ő valamiért nyáron jobban bírja, mint Londont, elvégre jóval melegebb. Meg hát valljuk be, ott vannak az igazi bulik – tette hozzá, elnyomva a feltörni készülő vigyorgást.
- Már mindent értek – biccentettem.
- Elleszel? – érkezett a kérdés, amire a legkevésbé számítottam tőle.
Azonban nem voltam biztos benne, hogy azért, mert mindazok után, amiket tegnap mondott, még mindig szokatlan volt a közelsége, vagy esetleg valami más okból kifolyólag, amire még én magam sem jöttem rá.
De igyekeztem elhessegetni a gondolatot, ahogy valamiféle jóleső érzés lett rajtam úrrá, főleg miután éreztem, ahogy a szabad kezével az enyém után nyúl.
- Miattam ne aggódj. Nem mondom, hogy nem fogsz hiányozni, de gondolom lesz ennél rosszabb is – feleltem végül.
- Tény, de remélem, akkor azért már opció lesz az, hogy magammal viszlek – mondta nemes egyszerűséggel, én pedig éreztem, ahogy valahogy egyszerre sápadok és vörösödök el, miközben tagadni sem tudtam volna a döbbentségem.
- Te magaddal vinnél? – meredtem rá.
- Ezt most úgy kérdezed, mintha annyira lehetetlennek tartanád – jegyezte meg szórakozottan, majd felém pillantott. – De igen, magammal vinnélek.
- Nem tartom lehetetlennek, csak megleptél – motyogtam.
Louis felnevetett, és az egyik ujjával megsimította a kézfejem.
- Ha tehetném, mindenhová vinnélek, csak sajnos ez nem rajtam múlik – mondta. – De ha ez segít, elég jó vagyok az emberek meggyőzésében, szóval annyira nem aggódom.
- Az már biztos – jegyeztem meg.
- Mondjuk azt már nem tudom, a többiek mit szólnának ahhoz, hogy amíg ők egyedül vannak, én társaságot is viszek, bár ki tudja, az is lehet, hogy Liam végre összeszedi magát, és kibékül Sophiával, akkor pedig nem lennél egyedül, annak meg jobban örülnék – vonta meg a vállát.
- Szabad tudnom, velük mi történt pontosan? – kérdeztem némi óvatossággal a hangomban, elvégre eszem ágában sem volt olyanban kutakodni, amihez semmi közöm.
De nem úgy tűnt, mintha Louis-t annyira megviselte volna a kérdésem.
- Szabad, bár senki sem tudja úgy igazából, Liam nem igazán szeret beszélni róla, de szerintem csak Sophia rohadtul megunta, hogy a figyelem középpontjában vannak állandóan – mondta. – Liam meg hirtelen nem tudta, mit kellene tennie, ezért szakított vele, aztán azóta sem tudja elfelejteni, és hiába kértük, hogy ne legyen idióta, nem mer elé állni, hogy vissza akarja kapni. De nagyjából ennyi szerintem.
Mintegy végszóként megszólalt a kocsihoz kapcsolt telefonja, mire Louis lesújtó pillantást vetett a készülékre, miközben felé nyúlt.
- Istenem, de megverek valakit, ha beértünk – rázta meg a fejét, és fogadta a hívást. – Igen?
- Merre? – érkezett az ismeretlen hang a vonal másik feléről.
- Jó eséllyel öt perc múlva ott. Miért? – kérdezte a mellettem ülő énekes, miközben az ujjaival dobolni kezdett a sebváltón.
- Gondoltam szólok, hogy vannak páran az épület előtt, de amúgy is kimentem volna eléd.
- Király, mert nem vagyok egyedül. Chloe is itt van – mondta Louis.
- Oké – felelte a férfihang. – Remélem azért kicsípted magad valamennyire.
- Jaj, hagyjál már, én mindig kibaszottul ki vagyok csípve – vágta rá Louis szórakozottan.
Bár ez enyhe túlzás volt a részéről, és ezt ő is tudta – noha engem bármikor le tudott nyűgözni, hogy neki szinte minden jól áll – valóban jelenésre volt öltözve a felfelé zselézett hajával, és a sötétkék kötött hosszúujjúval, amit viselt, mire ismételten tudomásul vettem, mennyire vonzó.
Hozzá képest kissé lepukkantnak éreztem magam a farmerdzsekijében, a fekete farmer és tornacipő párossal, de itt nem nekem kellett bárkinek is kiöltözni, hanem neki, már ha jól értettem a beszélgetés mögöttes tartalmát, miszerint tényleg jelenése van.
- Tudom, de nálad nem lehet tudni – felelte lemondóan a férfi. – Na, akkor elindulok kifelé értetek.
- Oké, köszi – nyomta ki a hívást Louis, majd felém pillantott, már amennyire a vezetés ezt lehetővé tette. – Na, most szólok, hogy társaságunk lesz az irodánál, és gyanítom nagyon fog nekik tetszeni, hogy nem egyedül megyek be, de nyugi, neked semmi miatt nem kell aggódnod, mert együtt megyünk, együtt jövünk. Oké?
Nem kellett sokat tűnődnöm azon, hogy vajon mit takar a ’társaságunk van’ kifejezés, elvégre a Heaven’s-beli látogatásunkkor is hasonló szavakat használt a fotósokra.
Bólintottam, noha nem éreztem magam sokkal nyugodtabbnak, hiába tudtam, hogy nem fogja elengedni a kezem egy pillanatra sem és hogy ő már jóval profibban kezeli az ilyen helyzeteket, mint én, de még mindig nem voltam hozzászokva, hogy mostantól kezdve ez lesz, bárhová is megyünk.
Sok időm azonban nem volt ezen rágódni, ugyanis alig két perccel később már meg is érkeztünk a célunkként szolgáló sokemeletes irodaházhoz, mire nem telt bele sok időbe, hogy felfedezzem az épület előtt várakozó kisebb csoportot, majd miután leparkoltunk, egyenesen a kocsi felé futó két termetesebb alakot, akikről gyanítottam, hogy a kísérőink lesznek.
Már csak azért is, mert miután megálltunk, az egyikük már fel is tépte a Louis oldalán lévő ajtót.
- Szép jó reggelt! – vigyorgott rá Louis-ra az egyikük, miközben a hátsó ülésre dobott irattartóért nyúlt.
- Milyen reggel? – nevetett fel az említett személy, amint kipattant a kocsiból és átadta a kulcsokat az illetőnek. – Köszi még egyszer.
Nem tudom miért, de minden egyes alkalommal meg tudtam hatódni azon, Louis mennyire normálisan kezeli a körülötte dolgozó embereket, miközben semmit sem vesz készpénznek és mindent megköszön.
Amitől megkockáztattam, hogy még inkább belé estem, már ha ez egyáltalán lehetséges volt jelen helyzetemben, ahol öt másodpercnél tovább képtelen voltam a szemébe nézni.
- Bármikor – biccentett a férfi, és hátrapillantott a válla felett. – Na, menjünk, mert elindultak – bökött a fotósok felé.
Louis bólintott, majd elindult az én oldalam felé, ahol időközben már kinyitotta nekem az ajtót a másik biztonsági, és megvárta, amíg én is kiszállok.
- Biztos oké? – kérdezte Louis, ahogy az ujjait az enyéimre kulcsolta, és elindultunk az épület felé a testőre társaságában, aki szorosan az ő oldalán haladt.
- Biztos – mondtam, egy óvatos mosolyra húzva a számat, de azért megszorítottam a kezét.
Alig tettünk még öt lépést, már mellénk is ért az említett társaság, miközben a kameráikat folyamatosan Louis felé szegezték, aki azonban meredten nézett előre, mintha mit sem érzékelne a körülötte lévő felhajtásból, ahogy a nevét kiáltják, és lényegében minden pillanatban elsütnek egy gépet előtte.
Vele ellentétben én már kevésbé éreztem magam elég bátornak ahhoz, hogy ne a földet nézzem, de éreztem, ahogy magamat is meglepő módon kezdek lenyugodni, ahogy egyre közelebb értünk az irodaház bejáratához, ahol két másik férfi várakozott.
- Nagy volt a forgalom? – kérdezte az egyikük Louis-tól, mikor melléjük értünk.
- Tűrhető – biccentett, és behúzott maga után.
- Ha nem tévedek, maga egészen biztosan Chloe – pillantott hátra a válla felett, mire bólintottam. – Scott vagyok.
- A kedvenc menedzserem – húzta egy gúnyos mosolyra a száját Louis.
- Az egyetlen menedzsered – javította ki a férfi. – Aki el tud viselni.
- Na, látod így már igaz – bólintott Louis. – Amúgy kik vannak ma bent?
- Niall pont öt perce jött, a többiek azt mondták, holnap jönnek, szóval készülj fel rá, hogy kifelé menet őrültek háza lesz. Ja, és nem ártana kicsit kimennetek barátkozni majd, ha lesznek annyian.
Figyeltem, ahogy Louis arcán egy pillanatra átfut a kétely, majd mintha megállj-t parancsolt volna az érzéseinek, semleges arckifejezés erőltetett magára és bólintott.
- Amúgy is kimentem volna a végén – felelte, ahogy befordultunk egy sarkon és a velünk haladó kíséret egyik tagja kinyitott előttünk egy kétszárnyú ajtót. – De oké.
Amint beléptünk az előtérnek tűnő helyiségbe, ahol egy pulton kívül néhány fotel és egy kávézóasztal is volt, a tekintetem megakadt a falon lévő bekeretezett képeken, amelyek közül nem egyen visszaköszönt rám Louis a többiek társaságában, és több ismert előadó, amiből hamarosan arra következtettem, az iroda kifejezés minden bizonnyal a menedzsmentet takarta.
A pultnál lévő nálam alig néhány évvel idősebb lány az érkezésünkre felpillantott az előtte lévő laptopból, majd magára varázsolta a – szerintem legalábbis – legmegnyerőbb mosolyát, amint a tekintete a mellettem lévő Louis-ra esett.
- Rég láttunk erre, Louis – jegyezte meg.
- Szerintem épp eleget voltam itt – felelte Louis, viszonozva a vigyorgást. – Hát az az idióta merre van?
A mögöttünk álló Scott erre megköszörülte a torkát, mire megpróbáltam nem hangosan felnevetni Louis égnek emelt tekintetét látva.
- Ha Niall-re gondolsz, bent van már a többiekkel – bökött a lány a mellette elhelyezkedő fekete ajtó felé. – Még nem kezdték el.
- Milyen kedvesek, hogy megvártak – jegyezte meg Louis, majd felém fordult. – Remélem nem bánod, ha itt hagylak pár perce, de nem szívesen hozlak abba a helyzetbe, hogy találkoznod kelljen azokkal ott bent.
A tekintetéből pontosan éreztem, hogy noha nem szívesen visz be, nem is szívesen hagy kint egyedül, de mindketten tudtuk, hogy vannak bizonyos határok, amiket nem léphetünk át, egyben az életének olyan részei, amibe nem vonhat bele túlságosan, én pedig ezt elfogadtam.
Bólintottam, mire Louis nyomott egy puszit a homlokomra, majd Scott és a biztonsági ember társaságában eltűnt az előbb említett ajtó mögött.
- Nyugodtan megvárhatod ott – intett a lány a fotelek felé egy barátságos mosoly kíséretében, mire magamban elkönyveltem, hogy soha ne ítéljek első látásra. – Hozhatok neked valamit?
Volt egy olyan érzésem, némileg különleges helyet élvezek, amiért Louis-val érkeztem, de eszem ágában sem volt mindezt kihasználni, még akkor sem, ha fogalmam sem volt, mennyi időt kell eltöltenem itt, amíg rá várok.
- Nem, köszönöm, szerintem megleszek – viszonoztam a mosolyát, és helyet foglaltam az egyik fehér fotelben.
A pillantásom a kávézóasztalon lévő újságokra esett – amiket valószínűleg az olyanoknak készítettek ki, akik pontosan abban a helyzetben vannak, mint én most, vagy legalábbis hasonlóban – mire szórakozottan végignéztem a címlapokon, azonban a tekintetem automatikusan megakadt azon az egyen, ahonnan Louis vigyorgott vissza rám a többi fiú társaságában. A kép alapján arra következtettem, nem mai darab, elvégre még Zayn is szerepelt rajta, ennek ellenére akaratlanul is elmosolyodtam Louis néhány évvel fiatalabb verzióján, bár tény és való, hogy nála alig lehetett megmondani a korkülönbséget.
Már éppen nyitottam volna ki az újságot, hogy elolvashassam a róluk szóló cikket, ha már úgysem volt más dolgom, mikor ajtócsapódás hangjára felkaptam a fejem.
- Te jó ég, Connor, a frászt hoztad rám – emelte az égnek a tekintetét a lány, aki eddig néma csendben pötyögött valamit a gépen.
Figyeltem, ahogy az előbb érkezett, körülbelül velem egyidős fiú vigyorogva a pulthoz lép és letesz valamit a lány elé.
- Te is hiányoztál, Alicia – mondta, majd az ajtó felé bökött, ahol percekkel korábban Louis eltűnt. – Jelenésem van Scottnál. Itt van?
- Igen, de várnod kell, mert még vannak bent nála – felelte a lány, és a környezetemben lévő fotelek felé bökött. – Szóval akár helyet is foglalhatsz.
- Király – biccentett a srác, ahogy a tekintetét egyenesen rám szegezte, mire automatikusan az újságra szegeztem a sajátomat.
Továbbra is magamon éreztem a pillantását, ahogy lehuppant a mellettem lévő székbe, és még egy jó ideig, aminek köszönhetően pont semennyit nem figyeltem a kezemben tartott lapra, de még így is jobb ötletnek tűnt úgy tenni, mintha olvasnám, mint sem tűrni, ahogyan látványosan végigmér.
- Ismerlek valahonnan? – érkezett a kérdés, mire beláttam, hogy eddig tartott a tökéletes álcám.
Ahogy felnéztem rá, elgondolkoztam azon, hogy vajon tényleg kíváncsi rá, nem találkoztunk e már valahol, vagy csupán a sablon szöveget nyomja, amivel általában – már ha szerencséje van – felkelti magára a figyelmet, azonban a tekintetéből nem igazán tudtam választ kapni.
- Nem hiszem – ráztam meg a fejemet, és már fordultam is volna vissza az újságomhoz, amikor ismét megszólalt.
- Pedig meg mertem volna esküdni rá – jegyezte meg. – Csak nem téged is le akarnak szerződtetni?
Beletelt egy pillanatba, amíg felfogtam, mire céloz, mire amilyen gyorsan csak lehetett, megráztam a fejemet.
- Nem énekelek, ha erre gondolsz – feleltem szórakozottan. – Csak várok valakire.
- Ezek imádnak váratni, az már tény – mondta, leginkább saját magának. – Ha esetleg mégis éneklésre adnád magad, akkor viszont egyértelműen ők a te emberid. Amúgy Connor vagyok – vigyorodott el.
- Chloe. És köszi, megjegyzem – biccentettem.
- Chloe? Tuti nem ismerjük egymást valahonnan? – ráncolta össze a szemöldökét.
Szólásra nyitottam a számat, azonban a hirtelen kivágódó ajtó belém fojtotta a szót, a felbukkanó Louis-val és kíséretével egyetemben, akikhez immár Niall is csatlakozott, mire automatikusan felálltam a fotelből.
- Chloe – vigyorodott el Louis bandatársa, amint megpillantott. – Azt hittem kamuzik, mikor azt mondta, itt vagy – bökött Louis felé, aki csupán legyintett egyet Niall megjegyzésére, azonban megtorpant, amint észrevette a mellettem ülő Connor-t.
- Fiúk – biccentett az említett személy, mire figyeltem, ahogy Niall és Louis arcára egyszerre ül ki a frusztráció, azonban nagyon úgy tűnt, az utóbbit jobban megviseli a helyzet.
- Nem tudtam, hogy seggfejeket is beengednek ide – jegyezte meg a fiú, miközben mellém lépett.
A döbbenet pillanatokon belül kiült az arcomra, ahogy a tekintetemet ide-oda kapkodtam a két fiú között, akik minden bizonnyal ismerték egymást.
- Jó látni, mint mindig, Louis – húzta egy gúnyos mosolyra a száját Connor, majd felém fordult. – Nagyon örültem – villantotta felém az ezerwattos mosolyt, a tekintetéből pedig egyértelműen éreztem, hogy most már tudja, ki vagyok.
- Még csak rá sem nézel – vetette oda neki Louis, és éreztem, ahogy az ujjait a karomra fonva utasít a háta mögé, a némi sokknak és rossz előérzetnek köszönhetően azonban még csak meg sem kíséreltem ellent mondani neki.
A helyiségben tartózkodó személyek egy emberként hallgattak el és szegezték a tekintetüket az előttem álló Louis-ra, aki láthatólag bármelyik pillanatban robbanni készült, én pedig megkíséreltem egy segélykérő pillantást vetni Niall-re, aki legnagyobb megkönnyebbülésemre rögtön kapcsolt, és Louis mellé lépett.
- Menjünk, haver – mondta.
Nem kellett kétszer kérnie, Louis azzal a lendülettel sarkon fordult, és maga után húzva indult ki a helyiségből.
- Gondolhattam volna, hogy öt percre itt hagylak és a legnagyobb barmok futnak be – jegyezte meg, amint becsapódott mögöttünk az iroda ajtaja.
- Ki volt ez? – szólaltam meg először, mióta ismét egy légtérben tartózkodtunk.
Megijesztett, hogy jóformán semmit sem tudtam kivenni a tekintetéből, azon kívül persze, hogy még mindig szétveti az ideg, és próbál lenyugodni, kevesebb sikerrel.
- Egy világi seggnyaló, akit legnagyobb örömünkre ide akarnak leszerződtetni – felelte.
- Zayn egyik nagy haverja – szúrta közbe Niall. – Amivel még önmagában nem lenne baj, ha nem tenne úgy, mintha a miénk is lenne.
- Próbálok úgy tenni, mintha ezt most érteném, de kezdek kicsit összezavarodni a Zayn-témában – motyogtam épp elég hangosan ahhoz, hogy mindketten meghallják, mire kaptam néhány frusztrált pillantást válaszul.
- Nem vagy egyedül – jegyezte meg Niall, nekem pedig akkor tűnt csak fel, hogy időközben kiértünk a bejárat elé, ahol már ott várta a fiúkat két másik biztonsági a mellett, aki kikísért minket idáig. – Ki akarunk menni hozzájuk – intett az üvegen túl várakozó nagyobb lánycsapatra, akik valahol a fotósok mellett várakoztak.
Ha volt is valami reakciója a testőröknek, nem láttam, a pillantásomat ugyanis továbbra sem tudtam levenni a kezemet szorongató Louis-ról, aki még mindig nem volt hajlandó a szemembe nézni, mire éreztem, ahogy az idegessége szépen lassan rám is átszáll.
Mintha hibát követtem volna el, csak éppen még nem tudtam, mégis mit.
- Hé – próbáltam meg a szemébe nézni, mire nagy nehezen felém sandított, de csak néhány másodperc erejéig. – Mi a baj? – kérdeztem olyan halkan, hogy csak ő hallja.
Egy ideig nem reagált – mintha mégsem hallotta volna, amit mondtam – mire végül megrázta a fejét, és a tekintetét pedig az üvegajtón túlra szegezte, miközben az arcán a kételkedés árnyait véltem felfedezni.
- Preston, egyikőtök haza tudná vinni Chloe-t? – fordult a mellette álló testőr felé, aki erre szó nélkül bólintott. – Este beugrom a cuccaiddal – mondta, immár nekem címezve a szavait, de továbbra sem nézett a szemembe.
Reagálni sem volt időm, már el is engedte a kezemet, miközben egy gyors puszit nyomott az arcomra, és mire feleszméltem, már Niall mellett állt, a két másik biztonsági gyűrűjében, hogy kimehessenek az épületből.
Én pedig leforrázva álltam, a tekintetemet végig rajta tartva, ahogy kinyitották előttük az ajtót és szépen lassan eltűntek a kinti káoszban, miközben ezzel egy időben képtelen voltam kiverni a fejemből a feltételezést, miszerint mindez mögött jóval több van, mint amennyit Louis enged, hogy lássak.



***
Kedveseim!
Először is remélem mindenki túlélte az elmúlt majdnem egy hetet mindenféle maradandó károsulás nélkül, és persze azt is, hogy mindenki remekül tölti a szünetet - már akinek szünete van, akinek nincs, annak pedig küldöm a virtuális energiát.<3
Továbbá szeretném megköszönni az előző részhez érkezett összes pipát és megjegyzést; hétről hétre lesokkol, mennyire nem érdemlem meg, hogy olyan olvasóim legyenek, mint ti, és valószínűleg soha az életben nem fogom megszokni ezt a sok támogatást, ahogy azt sem tudom, miképp hálálhatnám meg. De addig, amíg erre rájövök, továbbra is amint lehetőségem van, mindent megköszönök, mert tényleg eszméletlen hálás vagyok minden egyes visszajelzésért, amit kapok. Szóval köszönöm, köszönöm és köszönöm!<3333
Ti vagytok a legjobbak, mint mindig, szóval igazából tényleg itt én tartozok köszönettel talán életem végéig haha.
Ami a részt illeti, úgy érzem páratokban fogok néhány - gigantikus - kérdőjelet okozni, ezért utólag is elnézéseteket kérem, továbbá azért is, ha ez a rész most inkább volt átkötő, mint sem a legizgalmasabb, de higgyétek el ha azt mondom, most érkezünk el a történet talán legeseménydúsabb részeihez. Aztán keresztbe a kisujjaknak, hogy úgy is sikerüljön, ahogy elterveztem, de minden tőlem telhetőt megteszek, hogy tisztességesen megválaszoljak majd minden felmerülő kérdést és lezárjam a kusza szálakat.:)
Ami pedig a folytatást illeti, előre szeretném jelezni, hogy várhatóan a jövőhéten nem lesz új rész, ugyanis nem leszek itthon és csak hétvégén írok haza, szóval hacsak vasárnapig nem tudom befejezni, akkor terveim szerint legkésőbb az azt követő hétfőn érkezik a friss (07.24). De igyekezni fogok, ahogy csak tudok, megígérem.<3

Mindenesetre nem is koptatom tovább a klaviatúrát, további szép napot, drágáim, legyen csodás hetetek, vigyázzatok magatokra éés ha minden jól alakul, azért már jövőhéten találkozunk!

Mindenkit szeretek<3

-xoxo, Sophie V.

2017. július 9., vasárnap

25. - Amitől mind félünk

Fogalmam sem volt, meddig ültünk még a kert eldugott sarkában, mire kezdett feltűnni, hogy valamennyire lehűlt a levegő és bár a dzsekim segített valamennyit, még így sem mondhattam el azt, hogy melegem van, így aztán Louis-nak elég volt egy pillantást vetnie rám, hogy úgy döntsön, beparancsol a házba, hiába ellenkeztem, hogy jól vagyok.
- Tudod, még mindig áll az ajánlatom, hogy ha sokat ellenkezel, egyszer tényleg kényszeríteni foglak – vonta fel a szemöldökét, miután nagy nehezen feltessékelt a padról, és szembe fordított magával.
Mint szinte minden egyes alkalommal, most is elgondolkoztam azon, vajon tisztában van e azzal, mit művel velem egyetlen pillantásával, bár a már-már a pofátlan kategóriába tartozó magabiztossága miatt nem igazán tudtam eldönteni, hiába ismertem annyira, hogy tudjam, sosem szórakozna velem.
Legalábbis már nem.
- Mégis hogyan szeretnél kényszeríteni engem bármire is? – érdeklődtem, a tekintetemet az övébe fúrva.
- Nem tudom, mikor jössz rá végre, bébi, hogy jobban ismerlek már, mint te saját magadat – felelte. -  Hála az ismeretségünk első pár hónapjának – tette hozzá vigyorogva, mire éreztem, hogy előbb három árnyalattal világosabb, majd pedig sötétebbre vált az arcom színe a normálishoz képest.
Valamiért nem lepődtem meg, amiért ismételten előveszi a magabiztos vagyok kártyát, miközben előszeretettel hozza fel, mennyi előnye származott a se veled se nélküled kapcsolatunkból, amelynek köszönhetően valóban minden erőfeszítés nélkül képes olvasni belőlem.
Az arcomat látva azonban nem sokáig húzott és elnevette magát, miközben átkarolt a vállamnál fogva és úgy indultunk vissza a ház felé.
- Jó, befejeztem – mondta. – Igyekszem nem zavarba hozni ezentúl.
- Nem hozol zavarba – vágtam rá szinte egyből, noha én magam is tudtam, ennél szánalmasabb hazugságot keresve se találtam volna, főleg nem Louis előtt.
- Te jó ég, ne sértegess, Diamond, még a végén megkérdőjelezem a saját sármomat – rázta meg a fejét.
- A midet? – kérdeztem, mire Louis felvonta a szemöldökét. – Már megint veszélyes vizeken járok, nem igaz?
- Szeretsz játszani a szerencséddel, tény – bólintott. – De ha már ennyire nem hozlak zavarba, és nincs semmi hatásom feletted, akkor lehet, hogy immunis leszel erre – tette hozzá, majd azzal a lendülettel megtorpant és a derekamnál fogva magához húzott, miközben az ajkai pillanatokon belül az enyéimen voltak.
Éreztem, ahogy akaratlanul is beleremegek az érintésébe, ahogy oldalra lépett velem együtt, így valamennyire az egyik fa takarásába kerültünk, de mindeközben egy pillanatra sem engedett el.
- Mit is mondtál az előbb? – húzódott el egy pillanat erejéig, és már folytatta is a csókot, én pedig elkönyveltem magamban ezt egy győztes körnek a javára.
Hiába tudtam volna még órákig a karjaiban maradni, egy széllökésnek köszönhetően, amely majdnem ledöntött minket a lábunkról, kénytelen voltam elhúzódni tőle, mire sietve folytattuk az utunkat a ház felé, ami végül is jól jött ki, elvégre alighogy léptünk be a teraszajtón, már le is szakadt mögöttünk az ég.
- Már azt hittem, elvesztetek valahol – jegyezte meg az étkező asztalnál ülő Lottie, amikor beléptünk a konyhába, majd a konyhapult felé bökött. – Van kávé.
- Imádlak – vágta rá Louis, és már oda is lépett a kávéfőzőhöz. – Sütni nem sütöttél valamit véletlenül? – kérdezte mintegy mellékesen, ahogy elővett két bögrét.
- Mi vagyok én, a szakácsnőd? – vonta fel a szemöldökét a húga.
- Éppenséggel lehetnél – vonta meg a vállát Louis vigyorogva, amire Lottie egy bemutatással reagált, de csak miután meggyőződött róla, hogy a kicsik nincsenek a szobában.
- Veled is ilyen kedves? – fordult felém a lány lemondó tekintettel, miközben a bátyja felé bökött.
- Chloe-val még kedvesebb vagyok – felelte helyettem Louis, mire az égnek emeltem a tekintetemet. – Ne nézz rám így, mondtam már, hogy te különleges helyzetet élvezel – kacsintott rám, mire elnevettem magam.
- Csak úgy kíváncsiságból, te hogy bírod elviselni őt? – kérdezte Lottie.
Megvontam a vállamat, miközben figyeltem, ahogy Louis szó nélkül nekem is készít egy kávét.
- Néha tényleg elgondolkozom, hogy különleges helyzetet élvezek, mert nem te vagy az első, aki ezt kérdezi, de szerintem egész tűrhető – mondtam végül.
- Egész tűrhető? – rázta meg a fejét Louis felháborodva, és a húga felé fordult. – Egyébként pedig azért visel el, mert szeret engem.
Hálát adtam az égnek, amiért még nem volt a közelemben a kávé, ugyanis szinte biztos voltam benne, hogy vagy kiejtettem volna a kezemből, vagy belefulladtam volna, de még így is igyekeztem elrejteni az arcomra kiülő rémületet a szeret szó hallatán, miközben azért fohászkodtam, mindez ne tűnjön fel a szobában tartózkodóknak. Azonban legnagyobb szerencsémre épp eléggé el voltak foglalva egymás ugratásával, így fel sem tűnt nekik, ha az arcom éppen megpróbált volna ismét árnyalatokat váltani, mire csaknem megkönnyebbülten felsóhajtottam.
Ugyanis az egy dolog, hogy kezdtem tisztában lenni a Louis-val kapcsolatos érzéseimmel, képtelen lettem volna ezt hangosan kimondani, főleg nem az említett személy jelenlétében, noha nagyon úgy tűnt, az asztalnál ülő Lottie tökéletesen tisztában van a helyzettel, legalábbis az ezt követő arckifejezése felém valami hasonlóról árulkodott, mire kénytelen voltam belátni, mégsem sikerült úgy álcáznom magam, ahogy reméltem.
- Inkább azt áruld el nekem, mit terveztetek csinálni a délután hátralévő részében? – kérdezte Lottie.
Louis megvonta a vállát, miközben mellém lépett és átadta nekem a kávét, mire elmotyogtam egy köszönöm-öt, és próbáltam nem még inkább árulkodó lenni, ahogy a szabad kezével átkarolta a derekamat.
- Gondoltam behajtom rajtad azt a sütit, hogy azért mégiscsak legyen valami ahhoz a kávéhoz – mondta egy újabb vigyor kíséretében, majd Lottie tekintetét látva elkomolyodott. – Na, viccet félretéve fogalmam sincs, azon kívül, hogy kiválasztom mit eszünk este és megrendelem.
- Tudsz te egyáltalán bármi másra gondolni a kaján kívül? – meredt rá a húga.
- Jelenleg nem igazán, hiányzik az otthoni koszt – felelte Louis nemes egyszerűséggel.
- Akkor úgy érzem, mégis kénytelen leszek főzni – nyögött fel Lottie. – Istenem, de szeretem, ha hazajössz – nevette el magát végül, miközben feltápászkodott, gyanítom azért, hogy nekiálljon a vacsorának, noha még csak négy óra volt.
- Szívesen segítek – ajánlottam fel hirtelen. – Legalább befejezzük a megismerkedést – fordultam Louis felé egy bennfentes vigyorral az arcomon, aki erre az égnek emelte a tekintetét.
De nem igazán jöttem rá, azért, mert vette a célzást az ő korábbi megjegyzésével kapcsolatban, vagy, mert így egy kicsit nélkülöznie kell a társaságomat.
- Jaj de szeretlek – sóhajtott fel megkönnyebbülten Lottie, mire egy zavart mosolyra húztam a számat. – Te pedig menj és igyál meg egy sört azzal a szerencsétlennel ott a nappaliban, ha már eléggé kirohangálta magát értünk – célzott Tommy-ra, akit a kerti futása óta nem láttam, de volt egy olyan érzésem, éppen most piheni ki a fáradalmait.
- Nem kell kétszer kérned – biccentett Louis. – De előbb ezt megiszom – emelte fel a kezében tartott kávét, és a terasz felé bökött.
- Idefigyelj, Louis, ha csak egy csikket is meglátok… - kiáltotta utána a húga, de Louis csak vigyorogva intett egyet és már el is tűnt az üvegajtó mögött.
- Tisztában van vele, hogy zuhog az eső? – kérdeztem egy értetlen pillantás kíséretében, Lottie azonban csak legyintett.
- Úgy ismerjük Louis-t, mint akit ez zavar? – rázta meg a fejét lemondóan, én pedig kénytelen voltam igazat adni neki.
Annak ellenére, eleinte kicsit megszenvedtünk a találjuk ki mit is kellene főzni művelettel, végül is egész gyorsan megvoltunk mindennel, noha majdnem a vacsora utáni mosogatás is ránk maradt, de Lottie egyetlen pillantással rendre utasította fiúkat, akik egy szó nélkül átvették tőlünk a pakolást. Így nekem lehetőségem nyílt eltölteni némi időt a kissebbekkel is, akik még mindig kissé idegenkedve fogadták a jelenlétemet, de egy percig sem hibáztattam őket, elvégre Lottie elmondása alapján ők még később értesültek a létezésemről, mint ő maga. Mindenesetre saját magamat is meglepő módon nem éreztem magam feszélyezve a társaságukban, már csak azért sem, mert miután végzett a dolgával, Louis már meg is jelent mellettem, így valamivel könnyebb volt az ismerkedés rész, hogy ő is jelen volt.
A végére pedig teljesen világossá vált számomra, hogy annyira szeretik őt, hogy teljesen megbíznak a velem kapcsolatos döntésében, így szépen lassan feloldódott a hangulat, a végére pedig már el is kaptam néhány barátságos pillantást felém, bár Louis szerint az is közrejátszott, hogy túl finom lett a vacsora és már ezért is megszerettek.
- Akarunk nézni még egyet, vagy feladjuk? – ásított Lottie a második film után, amit aznap este végig néztünk, miközben szépen lassan egyenként kidőlt mindenki.
Legkorábban a legkisebbek, de előttük még befutott Dan, akivel eddig még nem találkoztam, és egyben Louis családjából az egyetlen, akit annyira nem érintett meglepetésként a jelenlétem, de még nem igazán volt lehetőségem rákérdezni ennek az okára.
- Adjuk fel – szólalt meg mellőlem Louis a homlokát dörzsölve. – Legalábbis én feladom, ha még egy ilyen szar filmet raktok be, mint a mostani.
- Annyira nem is volt vészes – ráztam meg a fejemet, már szemtanúja voltam Louis szenvedésének már az első fél órában, aminek hatására elkönyveltem magamban, hogy nem túl nagy rajongója a romantikus vígjátékoknak.
Bár tény és való, hogy ennek kifejezetten egyikünk sem volt valami nagy rajongója.
- Ne hazudj, még mindig túl jól ismerlek– vágta rá Louis, miközben a fejét az egyik díszpárnába nyomta. – Amúgy is mindjárt bealszom.
- Alig múlt tíz. Ugyan miért? – kérdezte Fizzy felvont szemöldökkel.
- Mert a nővéred annyira nem bír nélkülem élni, hogy képes reggel hat előtt hívogatni –felelte Louis nyomott hangon valahonnan a párnából, mire nem bírtam megállni, hogy ne nevessem el magam a lányok bennfentes vigyora láttán.
- Szép volt – biccentett Fizzy Lottie felé, aki erre csak elégedetten megvonta a vállát.
- Elismerésem – szálltam be a buliba én is.
- Na, jó, én nem bírom idegekkel ezt a látványos összeesküvést ellenem – pislogott Louis, és erőt vett magán ahhoz, hogy felálljon. – Léptem.
- Én is megyek, még mielőtt azt hiszed, végleg elárultak – követtem a példáját.
- Túl késő – vágta rá, a tekintetemet látva azonban elnevette magát. – De még jóvá teheted – tette hozzá egy féloldalas mosoly kíséretében.
Bele sem akartam gondolni társaságban, mégis mit takar az a bizonyos jóvátenni rész, így gyorsan a földre szegeztem a tekintetemet, mielőtt bármit is elárulhattam volna. Ahogy mi is feladtuk, úgy tűnt, a többiek is visszavonulót fújnak, így miután mindenki elköszönt a másiktól, az útunk az emeletre vezetett, azon belül is Louis szobájába, ahol az említett személy egy lendülettel végig dőlt az ágyon, csaknem az egészet elfoglalva.
- Na, végre – mondta megkönnyebbültséggel a hangjában. – Már kezdtem félni, tényleg meg akartok nézni még egy filmet.
- Nem terveztelek tovább kínozni, bármennyire csábító a lehetőség – vontam meg a vállamat, miközben előhalásztam a bőröndömből a pizsamámat. – Zavar, ha én zuhanyozom először?
- Mondtam már, hogy nem, csak ha én is csatlakozhatok – érkezett a válasz, mire éreztem, ahogy elvörösödöm, és hálát adtam az égnek, hogy mindezt nem látja.
- Nem azt mondtad, hogy fáradt vagy? – vontam fel a szemöldököm, miután felegyenesedtem.
Louis felült az ágyban, miközben mit sem zavartatva magát tetőtől talpig végig mért, noha nem igazán értettem, mi volt olyan érdekes az egyszerűbbnél egyszerűbb kinézetemben, ahol még csak smink sem volt rajtam, a ruháimról nem is beszélve. Azonban nagyon úgy tűnt, mégis volt valami, ami igen megragadta a figyelmét, ugyanis nem nagyon akarta abbahagyni a megbámulásomat, ami már csak azért is volt kényelmetlen, ugyanis egyre inkább éreztem, hogy a pír visszatér az arcomra.
- Hozzád sosem vagyok fáradt – mondta végül, miközben visszatért az arcára az a magabiztos mosoly, amitől minden egyes alkalommal a hideg kirázott, csak úgy, mint most.
- Akkor kénytelen leszel öt percet várni – feleltem, mintha mi sem lenne természetesebb, majd sarkon fordultam és elindultam a fürdő felé, de még láttam, ahogy a mosoly az arcára fagy.
Öt percnél azért több időbe telt, mire végeztem, már csak azért is, mert visszafelé menet kissé eltévedtem a hatalmas emeleten, de ezt a világért sem ismertem volna be a még mindig az ágyon fekvő Louis-nak, aki időközben rátalált a telefonjára, így gyanítottam, mégsem halt bele a hosszú várakozásban. Főleg, mivel nagyon úgy tűnt, hogy direkt nem akarta észrevenni az érkezésemet, egészen odáig, míg egy óvatlan pillanatban fel nem nézett.
- Rajtad meg mi van? – a döbbenetet pillanatokon belül kiült az arcára, mire értetlenül meredtem rá.
- Melegítő? – ráncoltam össze a szemöldökömet, miután leesett, hogy a nadrágomon van ennyire kiborulva.
- De miért? – kérdezte, miközben úgy tűnt, még mindig nem sikerült túltennie magát ezen a sokkon.
Az égnek emeltem a tekintetem, és az ajkamba haraptam, még mielőtt olyat mondok, amit nem akarok, ugyanis kezdett olyan érzésem lenni, direkt szeretne az őrületbe kergetni, vagy legalábbis a halálomat okozni azzal, hogy minden egyes lehetőséget megragad, ahol zavarba hozhat, ennél látványosabban pedig nem is élvezhetné.
- Valami baj van, Chloe? Mintha az arcod kissé… - kezdte, azonban nem hagytam lehetőséget arra, hogy befejezze.
- Feladom – nyögtem fel, és miközben ledőltem mellé az ágyra, de még fejemmel a matracban is hallottam, ahogy elröhögi magát a szenvedésemen.
- Jó, elmegyek zuhanyozni. Hagyom, hogy összeszedd magad addig – mondta végül, és már ott sem volt.
***
Ha azt gondoltam, nekem telt több időbe, amíg elkészülök, akkor nem számoltam Louis-val, aki csaknem húsz perc után érkezett vissza a szobába, mikor már túl voltam két sikertelen próbálkozáson, hogy elérjem Kylie-t és egy rövid telefonbeszélgetésen Asterrel, aki kissé nehezményezte, hogy nem szóltam a távozásomról, de végül ki tudtam békíteni azzal, hogy nagyvonalakban elmeséltem, mi történt az elmúlt huszonnégy órában. Próbáltam nem észrevenni a gyomromat szorongató érzést, mikor a barátnőm közölte, hogy fogalma sincs arról, merre lehet Kylie, de biztosított felőle, hogy azért ír, ha bármit megtud időközben, de ezek szerint nem csak magamat, de őt sem sikerült megtévesztenem, elvégre nem úsztam meg a minden rendben kérdést. Amire tulajdonképpen, ha akartam sem tudtam volna normális választ keríteni, elvégre hiába uralkodott el az egyik felemen a pánik, ha ott volt a másik felem – a jobbik – amelyiket teljes nyugalommal töltötte el, hogy mindeközben nem vagyok egyedül, mert Louis velem van.
De nem tudtam, mennyire kellene önzőnek titulálnom magam emiatt.
Mindenesetre ez alkalommal is remekül vetettem be a gépies minden oké választ, majd pedig hallgattam végig a két perces élménybeszámolóját a mai napról, mielőtt Louis fel nem bukkant az ajtóban, én pedig sietve elköszöntem Astertől.
- Baj van? – kérdezte, miközben levágta a komód tetejére a törülközőjét, és az ágyhoz lépett.
Megráztam a fejemet, majd pedig kikapcsoltam a telefonomat és az ágy mellett található egyetlen éjjeliszekrényre tettem.
Louis egy ideig nem szólt semmit, némán méregetett, majd lehajolt, és nyomott egy puszit a homlokomra.
- Na, mennyire volt vészes? – kérdezte, miután ledőlt mellém az ágyra.
A kissé kaotikus gondolatmenetemnek köszönhetően egy pillanatig nem értettem, mire gondol pontosan, azonban elég volt rájönnöm, hol is vagyok pontosan, és leesett.
- A nap? Egyáltalán nem – feleltem végül.
- Mondtam, hogy nincs mitől félned – kapcsolta le a villanyt, mire teljes sötétség borult a szobára.
Csak akkor vettem észre, hogy odakint még mindig szakad az eső, miután az esőcseppek szüntelen kopogására lettem figyelmes, mire beláttam, hogy nagy valószínűséggel nem fogok még elaludni egy jó ideig, már csak a bennem tomboló vihar miatt sem.
- Miért van egy olyan érzésem, hogy valami nem oké – szólalt meg Louis hirtelen, megtörve a csendet, mire felé kaptam a tekintetemet.
- Mármint?
- Mármint be vagy feszülve, és kivételesen nem azért, mert zavarba hoztalak – mondta, miközben felém fordult.
Félhomályban is tökéletesen kivettem a szemeiből áradó értetlenség, aggódás és zavartság hármasát, mint aki nem tudna hova tenni, én pedig szépen csendben elküldtem magam a francba, amiért nem tudok ennél is láthatatlanabbul szenvedni.
- Napok óta semmit nem tudok Kylie-ról – feleltem végül. – És normális esetben ez nem zavarna, ha nem azóta lenne ez így…
- Mióta velem vagy – fejezte be a mondatot.
Időm sem volt feleszmélni a sokkból, miszerint lehet, Louis tényleg jobban ismer engem saját magamnál, amikor már jött is a következő pofon.
- Kérlek, árulj el nekem valamit, Chloe – éreztem, ahogy a tekintetével az enyémet keresi. – Mégis mitől félsz valójában?
Az egymillió dolláros kérdés, amit még senki sem mert feltenni nekem.
Lehunytam a szememet, miközben éreztem, ahogy az, amit eddig káosznak éreztem a fejemben, szinte semmi ahhoz képest, amely szépen lassan átvette felettem az irányítást, miközben nem számít, mennyire ellenkeztem, olyan helyekre tévedt, amelyeket jó pár évvel ezelőtt elzártam a gondolataim elől.
Most pedig valaki egyetlen kérdéssel kinyitotta őket.
- Hogy egyedül maradok.
Meglepő módon az első gondolatom mégsem az volt, hogyan voltam képes mindezt hangosan is kimondani, inkább az, hogy mennyivel könnyebben ment annál, mint amit korábban még csak elképzelni sem mertem.
Annál nagyobb döbbenetet már csak az okozott, hogy a falaim leomlása szinte fájdalommentesen történt.
- Miért? – érkezett az újabb kérdés, azonban nem voltam biztos benne, készen állok-e a válaszra.
Azonban ahogy a tekintetem végül megtalálta a mellettem lévő Louis tekintetét, miközben éreztem, hogy a szempár, amelytől eleinte rettegtem, szépen lassan eléri, hogy valamennyire megnyugodjak, már nem éreztem annyira ijesztőnek.
- Mert összesen két ember van az életemben, akikhez képes vagyok ragaszkodni. És abból az egyik éppen most szeretné elengedni a kezemet – mondtam végül. – Onnantól kezdve pedig a másik is bármikor elmehet.
Tudtam, hogy anélkül, hogy kimondtam volna az ő nevét, Louis pontosan tudta, hogy róla van szó, már csak abból is, hogy éreztem, amint élesen beszívja a levegőt, miközben megfeszül mellettem.
Én pedig nem tudtam, mennyire kellene bánnom, hogy elmondtam mindezt, vagy, hogy mennyire rontottam el most mindazt, amit eddig valahogy felépítettünk.
- És nem hiszem, hogy valaha készen állnék arra – fejeztem be, amit elkezdtem, azonban volt egy olyan érzésem, ezt nem csak a vallomásomra értettem.
Hanem az életem azon szakaszára, ahol mást sem csináltam, csak a viharban elvesztett darabjaimat kapartam össze valahonnan a földről, miközben mindent és mindenkit, aki kívülállóként nézte végig, ahogy teljes mértékben lenulláznak az emberek, akiket valaha még a családomnak hívtam, úgy löktem el magamtól, ahogy csak lehetett.
Ezzel egy időben pedig éreztem, ahogy hosszú idők óta legördül az első könnycsepp – csak hogy ez alkalommal a megkönnyebbüléstől.
- Istenem, de szeretlek – hallottam meg a hangot magam mellől.
Mintha órák teltek volna el, olyan lassan néztem fel a szemébe, miközben éreztem, ahogy a szívem csaknem kiugrik a mellkasomból, ahogy a pillantásom összetalálkozik az övével, miközben az ujjai rákulcsolódnak az enyéimre.
És akkor történt meg, hogy a megismerkedésünk óta először képes voltam olvasni Louis tekintetétben, amely mintha pontosan ugyanazt sugallta volna felém, amit ő maga mondott ki pillanatokkal korábban.




***
Sziasztok!
Először is boldog vasárnapot, remélem mindenkinek nagyon jól telt a hete és senki nem szenvedett maradandó károsulást semmiben.<3 Továbbá pedig szeretném megköszönni az előző részhez érkezett összes visszajelzést pipa és hozzászólás formájában egyaránt, és bár mindkettőt nagyon nagyra értékelem, muszáj elmondanom, mennyire hálás vagyok azért, amit írtatok a rész kapcsán. Ugyanis az ilyen pillanatok azok, amikor rájövök, mennyire nagyon szerencsés vagyok, amiért olyan emberek szánják rá az idejüket a történeteimre, mint ti, és amikor rájövök, még mindig fogalmam sincs, mivel érdemeltem ki mindezt. Mindenesetre szeretném, ha tudnátok, hogy nem számít, pipáltok, írtok vagy bármi, nekem önmagában nagyon sokat jelent, ha valaki csak arra szánja rá az idejét, hogy olvasson tőlem, és hogy mennyire nagyon-nagyon szeretek mindenkit. És ezt most halál komolyan mondom.<333
Ami ezt a fejezetet illeti, most kivételesen nem mondanék róla semmit, mindenesetre úgy érzem, megint szintet léptünk történetileg és karakterjellemileg is, de ezt már rátok bízom.:)<3 
De nem is koptatom tovább a billentyűzetet, még egyszer köszönök szépen mindent, további szép estét, drágáim, legyen csodás hetetek holnaptól kezdve és ha minden jól alakul jövőhéten találkozunk!<33


Mindenkit szeretek <3

-xoxo, Sophie V.

2017. július 2., vasárnap

24. - Ahová tartozunk

Drágáim!
Kivételesen most a rész elejére írnám az összegzésemet, ugyanis mindenképpen figyelmeztetni szerettelek volna titeket, hogy extra hosszú fejezet következik, szóval mindenki helyezze magát kényelembe. Elnézést, ha ez bárkinek zavaró, de semmiképp sem szerettem volna szétszedni ezt két vagy több részre, és egyszerűbbnek találtam, ha így kerül napvilágra, mindenesetre bízom benne, hogy nem okozok csalódást.:) Továbbá a világ összes köszönetét küldöm az előző részhez érkezett visszajelzésekért, nagyon-nagyon sokat jelent minden egyes pipa és sor, amit írtok, szóval nagyon szépen köszönöm, imádlak titeket!<333 Fogalmam sincs, miképp hálálhatnám meg, mindazt, amit hétről hétre kapok, de ha valakinek van valami különleges kívánsága, ne kíméljetek!;)<33
A résszel kapcsolatban annyit még, hogy végül mégsem Louis szemszögéből íródott, de ennek egyedül az az oka, hogy az első pár sor után megváltozott a véleményem az események sorrendjéről, aztán pedig a többi már magát írta mondjuk úgy. De természetesen jövök majd vele is hamarosan, mert hát imádom hehe.<3

De nem is pazarlom tovább a szót, további szép estét, drágáim, nagyon szépen köszönök mindent még egyszer, és ha minden jól alakul, jövőhéten találkozunk!:)

Jó olvasást x

- xoxo, Sophie V.

***


.
Bíztam benne, hogy csak az álmomban feküdt rá valaki a telefonjára, és azt hallom folyamatosan, azonban miután a szemem felpattant, amint eljutott a tudatomig, hogy kinek a telefonja szól, rájöttem, ez aztán minden, csak nem álom. Alig egy pillanattal később már mozdult is a mellettem fekvő alak, és az éjjeliszekrény felé kapott és fogadta a hívást.
- Igen? – szólt bele Louis álomittas hangon, ahogy a szabad kezével megdörzsölte a szemét, azonban amint a másik fél válaszolt, mintha hirtelen eltűnt volna minden álmosság a szemből. – Baj van?
A kérdés hatására bennem is megállt valami, noha fogalmam sem volt róla, ki lehet a vonal másik végén, azonban volt egy sanda gyanúm, nem venné fel akárkinek a telefont reggel fél hatkor.
- Jézusom, Lottie, van fogalmad róla hány óra van? – nyögött fel, mire megkönnyebbülten vettem tudomásul, hogy a húga valószínűleg biztosította afelől, hogy nincs semmi baj.
Noha nem most hallom először őt telefonálni a családja valamely tagjával, mégis minden egyes alkalommal megdöbbenek azon, mennyivel másabb a hangja, valahányszor felhívja őt valaki az otthoniak közül. Bár a stílusa még mindig a régi, volt valami óvatosság a szavaiban, ahogy velük beszélt, noha nem sokat hallhattam, ugyanis legtöbbször sűrű bocsánatkérések közepette átment egy másik szobába.
Na, nem mintha hibáztattam volna ezért, vagy bármi, elvégre, még ha nekem nem is volt kapcsolatom a sajátommal, pontosan megértettem, hogy – főleg az ő életében – ez egy olyan dolog, amit az ember inkább megtart saját magának, és nem szívesen ecsetel mások előtt.
- Tudom – rángatott vissza a hangja a valóságba. – De mondtam, hogy ott leszek, csak délután akartam lemenni. Mert dolgozom, Lottie, azért.
Figyeltem, ahogy a hangja egy pillanat alatt keserűbb lesz, miután kimondta a dolgozom szót, és meg mertem volna esküdni rá, hogy éppen erősen küzd a benne zajló érzelmekkel, főleg a megfelelési kényszerrel, annak ellenére, hogy Louis aztán pont nem az a fajta, aki mások véleményétől függ.
Ezek szerint vannak kivételek.
- Oké, megoldom – mondta végül, miután vagy egy percig hagyta, hogy a húga beszéljen. – Tekintve, hogy most már úgy sem fogok tudni aludni, szerintem legkésőbb 11-re lent vagyok. Amúgy miért hívtál ilyen rohadt korán? – kisebb szünet, ahogy megvárta a választ, majd az égnek emelte a tekintetét. – Nagyon vicces, na, akkor később még hívlak. Oké-oké, én is titeket.
Miután bontotta a vonalat, egy sóhaj kíséretében fekvő helyzetbe tornászta magát, és a párnába fúrta a fejét.
- Istenem – nyögött fel. – Egyszer az őrületbe fognak kergetni.
Elnyomtam egy kuncogást a szenvedése láttán, és magamhoz vettem a saját telefonomat, hogy megnézhessem, be vagyok e írva a mai próbákra, de örömmel vettem tudomásul, hogy a sejtéseim beváltak, és szabadnapot kaptam.
- Bocsi, hogy felkeltettelek – mondta Louis, miután visszatettem a telefont a helyére, és nyomott egy gyors csókot a számra.
Megráztam a fejemet, és hagytam, hogy a derekamnál fogva magához húzzon, miközben a fejét a nyakhajlatomba fúrta.
- Minden oké? – kérdeztem.
- Aha – motyogta nyomott hangon, majd felemelte a fejét, hogy normálisan is halljam a hangját. – Csak a húgom vicces kedvében volt, és azt gondolta, ha nem hív fel hajnalok hajnalán, akkor nem fogom őket ma meglátogatni. Úgy volt, hogy este megyek, de ezek szerint itt már nem én döntök, szóval úgy néz ki, könnyes búcsút kell vennem a nyugodt szombat reggeltől, és vezetni pár órát.
Hümmögtem egy sort, miközben éreztem, hogy a korai időpont ellenére a fáradtságom szépen lassan elmúlik, mintha teljesen normális lenne, hogy ilyenkor már fent vagyok, bár volt egy sanda gyanúm, hogy ezt a mellettem fekvő Louis már kevésbé gondolja így, ugyanis úgy tűnt, bármelyik pillanatban vissza aludna.
- Zavar, ha lezuhanyzom? – fordultam felé, mire a szemei kipattantak.
- Abban az esetben, ha csatlakozhatok, akkor esetleg nem – vonta fel a szemöldökét, az arcom pedig azzal a lendülettel néhány árnyalattal vörösebbre váltott, mint kellett volna.
- Neked sosincs ehhez túl korán? – nyögtem fel kínomban, miközben hátat fordítottam neki, és felültem az ágyban.
- Mihez is, bébi? – kérdezte, és éreztem, ahogy az ujjai vándorútra indulnak a hátamon, amitől sikerült egy kisebb remegést kiváltania belőlem, mire magamban fohászkodtam azért, hogy ez neki ne tűnjön fel.
- A szexhez – feleltem, és próbáltam tudomást sem venni arról, hogy a kezeivel már a derekamat ölelte.
- Minek képzelsz te engem, Chloe, te jóságos ég! Még mindig nem vagyok szexmániás – nevetett fel a zavarom láttán, mire magamban azért elküldtem a francba. -  De amúgy nem, szóval jobban teszed, ha sietsz, mielőtt még a végén tényleg utánad megyek – mondta, ahogy követte a példámat, és egy gyors puszi kíséretében már kint is volt a szobából, mire magamba megállapítottam, hogy gyorsan túltette magát a fáradtságán.
Feltápászkodtam, és a kezembe kaptam az éjjeli szekrényen lévő telefont, majd elindultam a hálószobából nyíló fürdőszoba felé, miközben átfutottam még egyszer az értesítéseimet, hogy biztos legyek benne, nincs ma semmi dolgom, mire egyidejűleg vettem tudomásul kissé keserűen, hogy nélkülöznöm kell Louis társaságát, talán napok óta először.
Ugyanis jobban belegondolva nehéz lett volna olyan alkalmat találnom az elmúlt hétben, amikor nem itt töltöttem volna a szabadidőmet – vagyis inkább a szabad estéimet – főleg, miután újonnan Kylie ismét eltűnt az éjszakákra, Louis pedig nem volt odáig érte, hogy egyedül maradjak, így inkább került egy nagyot, miután ő is végzett a dolgával, és felvett.
Másnap reggel pedig hazavitt, vagy éppen egyenesen a próbákra, aztán mindez kezdődött elölről, pár alkalom után pedig már teljesen normálisnak vettem, hogy lényegében csak a cuccaimért járok haza.
Na, nem mintha nem ajánlottam fel neki, hogy ha úgy adódik, ő is bármikor nálam aludhat, azonban Louis visszautasította, miszerint talán nem lenne a legjobb ötlet, tekintettel a Kylie-val való furcsa viszonyomra, ahol ismételten abban a helyzetben találtam magunkat, hogy nem tudunk mit kezdeni egymással. Vagy inkább ő nem tud mit kezdeni velem, én pedig ezzel nem tudok mit kezdeni, és a köztünk lévő kommunikációnak szinte annyi, a sablonos témákat kivéve, míg Louis felől sosem kérdez, én pedig ennek köszönhetően nem mondok semmit. Bár jobban belegondolva, Louis jelenléte az életemben amúgy sem egy olyan dolog, amiről szívesen zengek ódákat másoknak, ráadásul Kylie továbbra sem beszél szívesen a Zayn-nel történt dolgokról, innentől kezdve nem rágtam magam túl sokat ezen. Mindazonáltal szinte minden egyes alkalmat megragadtam, hogy – még ha egy kicsit is – valamennyire éreztethessem vele, én még mindig az ő oldalán állok, történjék bármi.
Aztán ezt ő úgy dolgozza már fel, ahogy szeretné.
Amilyen gyorsan csak tudtam, lekaptam magamról az alváshoz használt túlméretezett pólót, amely szintén Louis tulajdona volt, majd pedig beálltam a forró vízsugár alá, miközben elgondolkoztam azon, hogy vajon mennyi esélye van annak, hogy beváltja a fenyegetéseit, és tényleg meglep a zuhany alatt, azonban miután ismét a szoba felé tartottam, feltételeztem, letett erről az ötletéről, főleg mivel még csak a háló közelében sem volt. De ezt már csak akkor tudtam megállapítani, mikor talpig felöltözve a konyha felé haladva hallottam a helyiségből kiszűrődő beszélgetést.
- Remélem nem bánod – mondta a telefonba, épp akkor, amikor beléptem, a tekintetünk pedig összetalálkozott. – De megígértem nekik, és amúgy is elküldtem tegnap, ami szerintem hiányzott még a szövegből, felvenni meg még amúgy sem akarod, azt mondtad. – a szemével a konyhapulton lévő kávéfőző felé intett, ami már tele volt a frissen lefőzött koffeinbombával, mire egy hálás pillantás kíséretében odaléptem, hogy töltsek magamnak.
- Oké, köszönöm. Szerintem holnap este visszajövök, de még meglátjuk, hogy jön ki. – a tekintete ismét rajtam állapodott meg, ahogy helyet foglaltam az asztalnál. – Nem tudom, épp most akartam megkérdezni tőle. Jó, átadom, na. Akkor később – fejezte be a telefonálást, és felém fordult. – Liam üdvözöl.
- Majd add át neki, hogy én is őt – biccentettem. – De mit is akartál kérdezni tőlem?
- Ja, az – legyintett, miközben helyet foglalt velem szemben a saját kávéjával. – Hogy nincs-e kedved eljönni velem Doncaster-be.
Ha azt gondoltam, akkor lepett meg legjobban, mikor a Liam-féle bulira invitált meg, akkor nem is tévedhettem nagyobbat, ugyanis egy hajszál választott el attól, hogy ne nyeljem félre a kávét, bármennyire is próbálkoztam.
- Mi? – kérdeztem vissza.
- Eszem ágában sincs rád erőltetni bármit is, csak gondoltam, ha éppen ma neked sem kell bemenned, akkor hátha lenne kedved megismerni az otthoniakat – vonta meg a vállát, mintha mi sem lenne természetesebb.
- Be akarsz mutatni a családodnak? – a hangom holmi nyüszítéssel ért fel, és még csak bele sem akartam gondolni, az arcom vajon miről árulkodhat.
- Ezen mi olyan meglepő? A fiúknak is bemutattalak, és őket gyakrabban látom, mint a családomat – nevetett fel Louis, azonban még így tisztán kivehető volt a hangjában megbúvó keserűség.
- Jó, de ők a családod, Louis – ráztam meg a fejemet. – A családok pedig általában nem kedvelnek engem.
- Nézd, Chloe, tudom, hogy nem túl jó a tapasztalatod a családokkal, de hidd el, ha azt mondom, az enyémmel aztán az égadta egy világon semmi bajod nem lesz. És nekik sem veled – tette hozzá, ahogy a pillantásomat kereste. – Sőt.
Nem válaszoltam, helyette inkább próbáltam elnyomni a feltörni készülő pánikot. Hiába mondta ugyanis, hogy semmit sem vár el tőlem, továbbra sem szabadultam a félelemtől, miszerint ez nem egy olyan ajánlat, amit elutasíthatok, főleg mivel a családlátogatás már tényleg egy olyan dolog, amit a normális párok csinálnak, mi pedig még csak ki sem mondtuk hangosan, mik is vagyunk tulajdonképpen.
Mindazonáltal azt sem tudtam figyelmen kívül hagyni, hogy mennyire jó érzéssel tölt el az, hogy Louis-nak jelent annyit ez az egész, ami köztünk van – nem számít, hányszor bizonyította eddig – hogy erre az elhatározásra adta a fejét.
- Mintha azt látnám, kezdesz belemenni – jegyezte meg, miközben az arcára már halványan kiült valami mosolyféle.
Ez pedig számomra mindent megért.

***
Nem gondoltam volna, hogy egy több órás autóút ilyen hamar el fog telni, főleg miután legalább két kitérőt is tettünk az indulás után közvetlenül, az egyiket Liam, a másikat pedig a mi lakásunk felé, amely persze a város másik végében volt. De Louis nem bánta, arra hivatkozva, így is még bőven időben odaérünk, noha nem igazán értettem, mi számít annak és mi nem, de az ezt követő tekintetét látva inkább nem kérdeztem semmit.
Ahogy afelől sem érdeklődtem, vajon tényleg egy szimpla látogatás miatt hívta őt fel a húga ilyen korán, miközben a belső hang a fejemben már rég ott üvöltötte a választ.
- Na, a következőt szeretni fogod – mondta, miközben az egyik kezével a rádió felé nyúlt, és tovább nyomott a következő számra.
Az út utolsó egy óráját ugyanis annak szentelte, hogy – miután véletlenül elszóltam magam, miszerint nem vagyok valami otthon a zenéjükben – lejátszotta nekem a szerinte tűrhető albumok nagy részét, miközben folyamatosan a reakcióimat leste egy-egy szám felé.
Na, nem mintha sikerült volna bármit is kihúznia belőlem, elvégre felvettem a tökéletes póker arcot, noha igazság szerint meglepve konstatáltam, mennyire nem ilyennek képzeltem korábban dalaikat, elvégre pont annyi ismertem tőlük, mint az átlag, aki nem hallgatja őket, csak itt-ott véletlenül belebotlik a slágerekbe.
- Jézusom, még mennyi van hátra? – nyögtem fel, szenvedést tettetve.
- Csak nem unod? – sandított rám a napszemüvege mögül felháborodva, mire megráztam a fejemet.
- Nem, de életemben nem hallgattam annyi One Direction-t, mint az elmúlt fél órában – feleletem.
- És abban mi a rossz? – nevetett fel Louis. – Talán nem tetszik a zenénk?
A hangjából tisztán érezhető volt, hogy csak húzza az agyamat, mint korábban én az övét, azonban eszem ágában nem volt hazudni neki a véleményemről, így csak megvontam a vállamat.
- De, igazából egész jó – mondtam.
- Tudod, ha most azt mondtad volna, hogy nem tetszik, mehettél volna gyalog – vágta rá, a tekintetét az úton tartva.
- Hát lehet jobban jártunk volna, te hol tanultál meg vezetni? – húztam el a számat.
- A jóindulatommal játszol, Diamond, csak szólok – rázta meg a fejét nevetve. – Vigyázz, mert a végén tényleg kiteszlek valahol.
- És hagynád, hogy egy tök idegennel vitessem magam haza? – pislogtam ártatlanul. – Ne már, Louis, azt hittem ennél jobban véded, ami a tiéd.
- Ja, hogy most már az enyém vagy? – kérdezte egy széles vigyor kíséretében, nekem pedig volt egy olyan érzésem, a beszélgetésünk játékossága kezd valósággá válni.
- Eddig is a tied voltam – csúszott ki a számon, még mielőtt átgondolhattam volna.
Éreztem, ahogy az arcom ismételten égni kezd, ahogy próbáltam nem Louis-ra nézni, és magamban fohászkodtam érte, hogy ne vegye komolyan a megjegyzésem, bár egy részem épp abban reménykedett, hogy helyeselni fog.
Te jó ég, Chloe, valamit csinálnod kell magaddal, mielőtt teljesen megőrülsz mellette.
Bár nem voltam biztos benne, hogy nem ő az, aki éppen eléri nálam, hogy teljesen kiforduljak önmagamból.
Próbáltam nem elsüllyedni kínomban, amikor percek óta nem szólt egy szót sem, és az autó rádióján kívül – ahol még mindig az ő dalaik mentek – semmit sem lehetett hallani, azonban amint éreztem, hogy a szabad kezével az enyémet keresi, minden egy csapásra szertefoszlott.
Én pedig ismét elkönyveltem magamban, mennyire alábecsülöm a hatalmát felettem.
Az út maradék része már sokkal csendesebben telt, főleg miután elhajtottunk a város kezdetét jelző tábla mellett, mire feltűnt, ahogy Louis tekintete is egyre feszültebbé válik, nem csak az enyém, bár volt egy olyan érzésem, a melyikünk idegesebb versenyt én nyerném a kavargó gyomrommal és az izzadó tenyeremmel. Végtelennek tűnő perceken belül végül mégis megérkeztünk a fekete kovácsoltvas kapu elé, amely szinte abban a pillanatban kitárult előttünk, és már hajtottunk is be a modern családi ház hatalmas udvarába.
- Na, megjöttünk – mondta Louis, miután leparkolt a felhajtón két másik jármű mellett, és áthajolt felettem, hogy kicsatolja az én övemet is.
- Tudják, hogy elhoztál? – kérdeztem, ugyanis a gondolat, hogy esetleg nem tudnak a jelenlétemről, enyhén megrémisztett.
- Persze, hogy tudják – felelte, és nyomott egy puszit az arcomra. – De nyugi, ha azokat a seggfejeket túlélted Liam-nél, akkor őket egyenesen imádni fogod. Na, gyere – lökte ki a kocsi ajtaját.
Követtem a példáját, majd szó nélkül hagytam, hogy összekulcsolja az ujjainkat, miközben a bejárati ajtó felé húzott, mire éreztem, mintha a bennem lévő feszültség egy csapásra halványulni kezd, bár még így sem voltam teljesen nyugodt.
- Nem hiszem el, hogy sosem zárják be ezt a rohadt ajtót – morogta, miután a kilincset lenyomva meglepetten tapasztalta, hogy nyitva van.
Belépve egy kisebb előszobában találtuk magunkat, azonban egy hangot sem lehetett hallani, mire felvont szemöldökkel pillantottam Louis-ra, aki erre csak megrázta a fejét.
- Szeretnek úgy tenni ilyenkor, mintha nem tudnák, hogy itt vagyok – emelte az égnek a tekintetét, majd az egyik belső szoba felé intett, mire szó nélkül folytattuk az utunkat.
Úgy három szobán keresztül továbbra sem lehetett semmit sem hallani a saját lépteink zaján kívül, azonban amint elérkeztünk egy étkezőnek tűnő szobához, már meg is hallottam egy nevetést, ezzel egyidejűleg pedig az ablakon keresztül megpillantottam az üveg túl oldalán lévő tizenkét-tizenhárom éves lányokat egy kutya társaságában a kertben.
A tekintetem ezek után a teraszon lévő két idősebb lányra esett, akik egy asztalnál ültek a telefonjukkal a kezükben, néha a két fiatalabbik felé pillantva, néha egymással beszélgetve.
Elég volt egy pillantást vetnem a kint lévő lányokra, hogy tudjam, egészen biztosan ők lesznek Louis húgai.
A merengésemből Louis rángatott ki, aki már maga után is húzott a félig nyitott üvegajtó felé, miközben a kezemet egy pillanatig sem engedte el, ahogy kiléptünk a teraszra.
- Így kell várni azt, aki órákat vezetett idáig – rázta meg a fejét, sértettséget színlelve, mire az udvaron lévő személyek egy emberként fordultak felénk.
- Louis! – kiáltott fel az idősebbik húgai közül a barna hajú, akivel a legtöbb hasonlóságot véltem felfedezni a bátyjával, és már fel is pattant a székből, hogy a mellettem álló Louis nyakába vesse magát.
- Te jó ég, Fizz, ne ölj meg! – szorította magához a lányt Louis.
- Azt sem tudtam, hogy jössz – engedte el nagy nehezen a húga, majd azzal a lendülettel a pillantása rám esett. – Azt pedig főleg nem, hogy nem egyedül jössz – vigyorodott el, miközben a hangjából tisztán kivehető volt a meglepettség.
Nem úgy, mint a másik lányéból, akiről meg mertem volna esküdni, hogy csakis Lottie lehet.
- Gondoltam nem lövöm le a meglepit – vonta meg a vállát, és felém lépett. – Aztán meg, hogy lesz még egy meglepi is. Lottie vagyok – ölelt át azzal a lendülettel, én pedig magamban elkönyveltem, hogy közvetlenségben szöges ellentéte Louis-nak.
- Tartok egy gyors bemutatást, mielőtt Fizzy megfojtaná őt is – bontakozott ki az egyik fiatalabb húga karjai közül az említett személy, ahogy felém fordult. – Lányok, ő Chloe. Nagyon kérlek, ne ijesszétek el, bár ha nekem eddig nem sikerült, akkor már jók vagyunk. Chloe, ők a lányok. – intett a testvérei felé diplomatikusan.
- Hát most már aztán tudni fogja a nevünket – morogta Fizzy.
- Szerintem elnézitek neki, ha néha keverni fog titeket, sokszor én sem tudom, hogy hívnak – borzolta össze a haját Louis, amivel egy gyilkos pillantást váltott ki a lányból. – Na, de most ha megbocsájtotok öt percre, akkor kipakolom a cuccainkat, de később nektek adom egy kicsit – mondta, miután mellém lépett, és a kezét az enyémbe csúsztatta.
Figyeltem, ahogy a lányok arcán egyszerre suhan át a vigyor, amit már annyit láttam korábban Louis-tól, miközben a pillantásuk az összekulcsolt ujjainkra estek, én pedig éreztem, hogy elvörösödöm.
- Tommy elvitte az ikreket, de szerintem bármikor befuthatnak – mondta Lottie. – Dan pedig anyával van. Majd felhívom, és szólok, hogy itt vagytok.
Louis bólintott, és a tekintetét elkapta a lányról, de nem elég gyorsan ahhoz, hogy ne vegyem észre azt a villanást a szemében, ami kicsit olyan volt, mint amikor az idejövetről beszéltünk, de ez alkalommal sem szóltam egy szót sem, visszamosolyogtam a lányokra, és követtem Louis-t vissza a házba.
- Látod, én mondtam neked, hogy tényleg becsajozott – hallottam a hátam mögül a fojtott hangot, amit kuncogás követett.
- Na, ugye, hogy nem olyan ijesztőek? – kérdezte Louis, miután hallótávolságon kívülre értünk a ház emeletén, mielőtt benyitott volna az egyik legtávolabbi szobába.
Megráztam a fejemet, miközben óvatosan elmosolyodtam.
- Nagyon hasonlítotok. És nem feltétlenül külsőre – mondtam némi megfontolás után.
- Ezt sem mondták még sokan – állt félre az ajtóban, hogy előre engedjen, mire elém tárult Louis másik életének egy darabja.
Ugyanis hiába nem volt ez a szoba sem rendesen belakva – erről leginkább a többnyire üres polcok árulkodtak, és hogy túl nagy volt a rend hozzá képest – a londoni lakásában lévővel ellenben, ebben a szobában fényképek voltak, méghozzá nem is kevés. Ahogy beljebb léptem, már tisztán kivehetőek voltak az alakok, mire megállapítottam, hogy ott volt mindenki; a családjával együtt, külön-külön a testvéreivel, az anyjával, de néhány képen a bandatársai is ott voltak.
De ami a leginkább megragadta a figyelmem, az Louis arca volt, amely szinte minden egyes képen ugyanazt a boldogságot tükrözte, amit eddig nagyon ritkán láthattam rajta, és nem tudtam, hogyan érezzek ezzel kapcsolatban.
- Ennyire érdekes? – kérdezte, ahogy mögém lépett és éreztem, ahogy hátulról átkarolja a derekamat.
- Nem is hinnéd, mennyire – motyogtam, a tekintetemet továbbra is a képekre szegezve.
- Pedig egyik se valami új – jegyezte meg szórakozottan.
- De azért tetszenek – vontam meg a vállamat. – Boldognak tűnsz.
- Most is az vagyok – mondta, miközben maga felé fordított. – Csak másképp.
Noha igen kíváncsivá tett, mégis mit ért azalatt a bizonyos másképp alatt, mégsem kérdeztem semmit, szótlanul álltam, ahogy rabul ejt a szemeivel, miközben a kezeivel továbbra sem engedett el. Én pedig komolyan elgondolkoztam azon, vajon mennyire van tisztában azzal, mekkora hatással van rám minden egyes alkalommal az érintése, de nem igazán tudtam a saját örömömön gondolkozni, mikor éppen azt mondta boldog. Itt és most.
Nekem pedig ez volt a boldogság.
Egy ideig nem mozdultunk ki a csendből, ami körülvett minket, egészen addig, míg Louis meg nem törte a pillanatot azzal, hogy elengedte a kezemet, és hátrébb lépett.
- Felhozom a cuccainkat – mondta. – Addig nyugodtan helyezd magad kényelembe – húzta egy óvatos mosolyra a száját, mire bólintottam.
Bár legszívesebben vele mentem volna, csak hogy egy pillanatig se kelljen nélküle lennem, azonban pontosan tisztában voltam vele, hogy most mindkettőnek jobb lesz, ha két percig egyedül vagyunk, nekem legalábbis biztosan, hogy a torkomban dobogó szívem lecsillapodjon.
A fejemet az ablakokhoz tolt ágy felé fordítottam, mire meglepetten konstatáltam, hogy ez is egy a sok különbség közül a lakásával, majd a telefonommal a kezemben helyet foglaltam rajta, hogy megüzenhessem Kylie-nak, megérkeztünk, bár miután feltűnt, hogy az előző, az elutazást jelző üzenetemre sem válaszolt, rövidre fogtam a dolgot és próbáltam nem összeesküvés elméletek gyártásába kezdeni, miszerint vajon mi a fene lehet vele.
Ne csináld, Chloe, lényegében azért is jöttél el, hogy elszakadj az otthoni dolgoktól.
- Néha komolyan elgondolkozom azon, miket hordanak a lányok maguknál, hogy minden cuccotok ilyen kurva nehéz – lépett be a szobába Louis, két karjával a cuccokkal, látványosan megerőltetve magát, hogy ne dobja el a bőröndöket, vagyis inkább az enyémet.
- Csak a legszükségesebbeket, tudod – feleltem vigyorogva.
- Persze, persze – morogta, és leült mellém az ágyra. – Figyelj, nekem most le kell lépnem egy-két órára. Itt hagyhatlak addig a lányokkal? Nem fognak szétszedni, nyugi.
A hangjából mintha egy csapásra eltűnt volna az előbbi szórakozottsága, ahogy az arcára kiülő komolyság sem sejtetett túl sok jót, nekem pedig ismét az előző két alkalom ugrott be, amikor hasonló tekintettel nézett rám, azonban ezúttal nem tudtam megállni, hogy ne mondjak semmit.
- Minden rendben? – csúszott ki a számon a kérdés.
Annak ellenére, hogy egy részem pontosan tudta, mi lesz rá a válasz, legalábbis most.
Louis bólintott, azonban a tekintete mintha üvölteni akarta volna, hogy nem.
- Igen, csak el kell intéznem valamit. A szükséges dolgok, amiket meg kell tenned, ha hazajössz két napra – tette hozzá egy keserű mosoly kíséretében. – De nem fog sokáig tartani. Ha visszajöttem, a tiéd vagyok.
Biccentettem egyet, miközben viszonoztam a mosolyt, már amennyire tőlem telt, és hagytam, hogy felhúzzon maga után az ágyról, aminek következtében egészen pontosan a karjaiban kötöttem ki, és mire feleszméltem, az ajkai már az enyéimen voltak.
Hiába éreztem a szavaiból áradó kétségbeesést, a csókja inkább volt ragaszkodó, mintha csak arról próbálna meggyőzni, akármi is folyik benne jelenleg, minden rendben van, vagy legalábbis rendben lesz.
Nekem pedig eszem ágában sem volt olyan helyekre merészkedni, ahová még nem volt bejárásom, hiába tudtam, hogy Louis megbízik bennem.
Kéz a kézben érkeztünk meg az étkezőbe, ahol kiderült, időközben három személlyel több lett a házban, mire alkalmam nyílt megismerni Louis két legkisebb testvérét, Lottie barátjával együtt, aki a Tommy néven mutatkozott be és szemmel láthatólag boldog volt a mellettem álló fiú jelenlététől.
- Ha visszajöttem, dumálunk, de most rohanok – nyomott egy puszit a homlokomra, miközben elengedte a kezemet, és az ajtó felé indult. – Ne bánjam meg, hogy rátok bíztam! – kiáltotta hátra a válla felett, mire Lottie elnevette magát.
- Nem tudom, miket mondott neked, de tényleg nem vagyunk olyan rosszak – fordult felém.
- Valóban nem – bólintottam egyetértés gyanánt. – De biztos nem zavarok? Mármint biztos nem látjátok gyakran, és tényleg nem akarok tolakodni – mondtam, hogy csak ő hallja, azonban a barátja eléggé el volt foglalva a két kicsi szórakoztatásával, Lottie azonban gyorsan belém fojtotta a szót.
- Ugyan már, ne viccelj! – rázta meg a fejét. – Tényleg örülünk, hogy itt vagy. Mondjuk, bevallom őszintén, kemény két napja tudom, hogy Louis-nak barátnője van, de még mielőtt megijednél ettől, ő szereti, hogy is mondjam… megtartani magának az ilyet. Még előttünk is.
Bólintottam, bár szívesen kérdeztem volna még néhány dolgot a bátyjával kapcsolatban, de volt egy olyan érzésem, jobb, ha hagyom őt magától beszélni róla, és úgy tűnt, Lottie folytatni is fogja, miközben ellépett a teraszajtó irányába és kinyitotta azt.
- Kiviszem egy kicsit tombolni a kicsiket, velem jössz? – kérdezte, mire habozás nélkül bólintottam, és követtem őt a hatalmas udvarra.
Egy ideig nyomon követtük, ahogy az ikrek fel és alá rohangálnak a füvön, Tommy legnagyobb örömére, aki kénytelen volt lépést tartani velük, így már kezdtem megérteni, mire használta Lottie a tombolni kifejezést, majd végül helyet foglaltunk a kertben található hintaágyon, ahonnan tökéletes rálátásunk nyílt minderre.
- Egyébként már az nagy csoda nekünk, hogy elhozott ide – mondta, miközben a tekintetét a rohanó kicsikre szegezte. – Már csak azért is, mert másfél éve nem hozott ide senkit, érted, és így egyik pillanatról a másikra előállt azzal, hogy kíváncsiak vagyunk e rád, meg minden. Én meg mondtam neki, hogy ha van esze, akkor ezt a kérdést nem teszi fel többet, mert hát egy olyat nem tudnék mondani ebbe a családban, aki nem lett volna kíváncsi rád.
- És mi van, ha rosszul választott volna? – kérdeztem vigyorogva, noha egy részem félt, Lottie talán félreérti a viccem, de a tekintetét látva egyáltalán nem kellett ettől tartanom.
- Áh, Louis nem választ rosszul – rázta meg a fejét. – Mármint hidd el, olyat nem hozna ide, akiről tudná, hogy nem kedvelnénk meg, vagy kicsapná a biztosítékot. Amúgy meg félre ne érts, Chloe, de egyáltalán nem tűnsz bicskanyitogatónak. És ezt most minden rosszindulat nélkül mondom.
- Nem értelek félre – feleltem egy óvatos mosolyra húzva a számat.
- Egyébként is, alig vagytok itt egy órája, és máris többet láttam mosolyogni a bátyámat, mint az elmúlt fél évben összesen – jegyezte meg. – Bár a magabiztossága mindig is a régi volt, de azért még később leütöm. – tette hozzá, mire felnevettem.
- Abból van neki elég – bólintottam.
- A lényeg, hogy akármennyire is ijesztő, hogy ennyien vagyunk esetleg, tudnod kell, hogy az égadta egy világon semmitől nem kell tartanod velünk kapcsolatban. Sőt, megkockáztatom, hogy Louis-val kapcsolatban sem – mondta egy sejtelmes vigyor kíséretében, majd a kissé értetlen tekintetemet látva folytatta. – Bocsi, de amióta csak beléptél ide, azon gondolkozom, vajon miért nézel úgy a bátyámra, mintha bármelyik pillanatban eltűnne mellőled.
Le sem tagadhattam volna a döbbentséget, amely kiült az arcomra, a szokásos pírral együtt, amely előszeretettel zökkentett ki a komfortzónámból a mai nap, miközben a tekintetemet automatikusan a földre szegeztem.
- Szólj, ha semmi közöm hozzá – szúrta közbe gyorsan a mellettem ülő lány.
- Nem, egyáltalán nem erről van szó – ráztam meg a fejemet. – Csak nem gondoltam volna, hogy ennyire… nyilvánvaló.
Lottie felsóhajtott, ahogy a tekintetével a ház felé nézett.
- Nem mondom, hogy nem értelek meg, mert pontosan tudom, hogy Louis aztán minden, csak nem egy egyszerű eset, főleg nem az elmúlt két évben. De egy dolgot szeretném, ha tudnál, Chloe, mégpedig azt, hogy úgy ismerem őt, mint a tenyeremet és pontosan tudom, mikor mi zajlik benne. És elég volt egyszer látnom, hogyan néz rád, hogy tudjam, mennyire oda van érted.
Az ajkamba haraptam, ahogy összébb húztam magamon a farmerdzsekimet – vagyis inkább Louis farmerdzsekijét – és próbáltam kerülni a lány fürkésző pillantásait, kevesebb sikerrel.
Annak ellenére, hogy a belső hang a fejemben azt suttogta, egy részem ezzel pontosan tisztában volt már egy ideje, csak éppen túl hihetetlen volt a számára, hogy Louis képes lenne többet látni benne, mint a lányt, akit egy ferde este alkalmával felszedett.
De ez már a saját szegénységi bizonyítványomról árulkodott, nem az övéről.
Szólásra nyitottam a számat, azonban egy másik hang megelőzött.
- Csak megvagytok – lépett elő a hintaágy mögül Louis, miközben a pillantását a füvön játszó testvéreire szegezte. – Mióta nyomják?
- Szerintem lassan rekordot döntenek – felelte Lottie egy vállvonás kíséretében. – Már vagy másfél órája nyúzzák Tommy-t, de nem adja fel.
- Emlékeztess, hogy este vállon veregessem a kitartásáért – mondta, mire a lány bólintott. – Sikerült megismerkedni? – vigyorodott el, mire bólintottam.
- Igen, szóval ajánlom, hogy innentől kezdve többször told ide a képed, és őt se hagyd otthon – bökött felém a húga.
- Ha megígérem, akkor nem bánod, ha most egy kicsit elviszem magammal? – kérdezte Louis, mire Lottie csak lemondóan legyintett egyet, de a szeme mosolygott.
- Nem bánom, de ezért alaposan ki kell engesztelned később – mondta. – Na, menjetek! Amúgy is össze kell szednem őket.
Rámosolyogtam, miközben feltápászkodtam és mielőtt elindultunk volna, még eltátogtam neki egy köszönöm-öt, mire csak megrázta a fejét, és viszonozta a mosolyomat, én pedig magamban elraktároztam, hogy talán életem végéig hálás leszek Lottie-nak.
A figyelmem ezek után a mellettem lévő fiúnak szenteltem, akivel egy ideig szótlanul lépkedtünk egymás mellett, mielőtt el nem érkeztünk volna a hatalmas birtok egy teljesen másik végébe, ahol szintén egy nagyobb füves terület húzódott, azonban kiszúrtam egy padot az egyik fa árnyékában, és ahogy sejtettem, Louis is azt célozta meg magunknak.
- Minden oké? – kérdeztem, miután helyet foglaltunk rajta.
- Minden változatlan, maradjunk annyiban – vonta meg a vállát, miközben az összekulcsolt ujjainkkal játszott, nekem pedig csak akkor tűnt fel, hogy a tekintete most kifejezetten kimerültnek tűnt a két órával ezelőtti állapotához viszonyítva.
Eltelt néhány perc, ahol egyikünk sem mondott semmit, azonban volt egy olyan érzésem, ez most nem az a kínos csend, noha elég volt rásandítanom Louis-ra, hogy tudjam, mondani akar valamit.
- Az anyám beteg – törte meg a csendet végül újabb percek elteltével.
Az az egy mondat azonban úgy hasította át a levegőt, mint a világ legélesebb kése.
És egyben a legkegyetlenebb is.
- Ezért nem találkoztál vele, és valószínűleg ezért nem is fogsz az elkövetkezendő időszakban – folytatta, a tekintetét meredten előre szegezve, miközben szinte lehetetlen volt bármit is kiolvasni belőle. – És amikor azt mondtam, el kell intéznem valamit, akkor…
- Nála voltál – fejeztem be a mondatot helyette, ő pedig bólintott.
- Igen, nála.
Lesütöttem a szemem, miközben éreztem, ahogy a kirakós darabjai szépen lassan a helyükre kerülnek, miközben én tehetetlenül állok az azt ábrázoló kép előtt, egyre nehezebben véve a levegőt, ahogy fogalmam sem volt, mit kellene mondanom.
Ugyanis amikor azt mondtam, tudom, hogy Louis megbízik bennem, a legvadabb álmaimban sem gondoltam volna, hogy az irántam érzett bizalma ennyire kiterjed.
Idehozott, miközben a családjával kellett volna lennie. Csak velük. Miközben az anyjuk kórházban fekszik.
Éreztem, ahogy a fejemben lévő kérdőjelek és a kétségbeesés, miszerint nincs helyem itt, szépen lassan kisemmiznek, ahogy nagy nehezen szólásra nyitottam a számat.
- Miért hoztál magaddal, Louis? – kérdeztem, azonban képtelen voltam a szemébe nézni.
- Mert szerettem volna, hogy itt legyél velem– mondta, mintha mi sem lenne természetesebb, pedig mindketten tudtuk, hogy nem az.
- De miért?
Ezúttal ő volt az, aki lesütötte a szemét, ami normális esetben talán még inkább kétségbe ejtett volna, azonban tudva, hogy ez idő alatt egyszer sem engedte el a kezemet, valamiért mégsem engedte, hogy darabokra hulljak.
- Mert azt szerettem volna, hogy lásd, nem vagy egyedül. Hogy tudd, attól még, mert az elcseszett családod nem akart téged, attól még van olyan, aki igen – ez volt az a pillanat, amikor a tekintetünk végül mégiscsak összetalálkozott. – Mert én igen.
Öt másodperc. Ennyi kellett ahhoz, hogy leperegjen előttem a Louis-val töltött összes pillanat a megismerkedésünktől egészen idáig, az összes beszélgetéstől, az összes együttléten át az összes vitákig bezárólag minden. Öt másodperc kellett hozzá, hogy mint egy film, végig nézzem a korábbi egyességünk minden momentumát, az alkunktól kezdve, amely annak idején eljuttatott minket oda, ahol most vagyunk.
Bármikor kiszállhatok és ő is bármikor rám unhat, és még csak meg sem kell indokolnia, miért.
Öt másodperc kellett ahhoz, hogy előttem legyen a Heaven’s-beli tartózkodásunk, csak úgy, mint az azt követő csókunk ugyanazon a helyen, majd pedig a kétségbeesés, amit akkor éreztem, amikor olyan érzésem volt, mintha direkt játszana az idegeimmel. Aztán ahhoz elég volt az öt másodperc, hogy magam előtt lássam a szenvedő Louis-t, aki azt mondja, senkit sem akart annyira, mint engem. Hogy magam előtt lássam, azt a Louis-t, aki sosem engedi el a kezemet, és az egyetlen embert, akinek hatalma volt felettem annyira, hogy bármikor magasba húzzon, vagy éppen a földig taszítson.
Öt másodperc.
Ennyi kellett ahhoz, hogy rájöjjek, menthetetlenül beleszerettem Louis Tomlinson-ba.

2017. június 25., vasárnap

23. - Múlt, amely megkavarja a jelent

Louis
.

Már éppen tápászkodtam fel, hogy a teraszajtó felé induljak, amikor kiszúrtam a szemem sarkából Liam-et, ahogy felém int, mire kérdően felvontam a szemöldökömet, azonban ő a konyha felé intett, majd néhány pillanaton belül eltűnt a helyiség ajtajában.
Nem kellett zseninek lennem ahhoz, hogy leessen, beszélni akar velem, mire elnyomtam egy sóhajtást, és a kanapén ülő lány felé fordultam.
- Egy perc, és jövök. Ha akarsz, megvárhatsz – mondtam, mire Chloe bólintott, és abba az irányba pillantott, ahol másodpercekkel korábban Liam állt.
- Csak nem titkos megbeszélésre készültök? – kérdezte mosollyal az arcán, mire az égnek emeltem a tekintetem.
- Liam mindent túlreagál, elég ennyit tudnod – feleltem. – Mindjárt visszajövök – odahajoltam hozzá, hogy egy gyors csókot adjak neki, noha ha nagyon őszinte szerettem volna lenni, legszívesebben beintettem volna Liam-nek, és Chloe mellett maradok, de tudtam, hogy társaságban vagyunk, akiknek jóformán nulla köze nincs ahhoz, ami velünk van.
Újabb bólintás, mint egy megerősítésképpen, hogy rendben lesz, én pedig már úton is voltam a konyha felé, amiben megtaláltam a pultnak támaszkodó Liam-et, két sörrel a kezében, amiből az egyiket felém nyújtotta.
- Na, ki vele. Mi ilyen eszeveszettül fontos? – érdeklődtem, ahogy elvettem tőle a jéghideg üveget, és a számhoz emeltem, hogy ihassak belőle.
- Csak nem türelmetlen itt valaki? – kérdezte vigyorogva, mire kedvem támadt azzal a lendülettel sarkon fordulni, noha sejtettem, hogy ez lesz a vége, ha egyszer idehozom Chloe-t.
- Attól függ, kire gondolsz – vontam meg a vállamat.
Liam egy ideig nem szólt semmit, azon kívül persze, hogy a némasága felért ezer szóval, ahogy félrebillentett fejjel méregetett, mint amikor nem tud hova tenni valamit, vagy éppen valakit, ez esetben pedig engem.
- Mi van? – kérdeztem végül, miután kezdett egy kicsit idegesíteni a folyamatos bámulása.
- Neked aztán jól elcsavarták a fejedet, ember – rázta meg a fejét szinte már hitetlenül.
Kiengedtem az eddig benntartott sóhajt, már csak azért is, mert pontosan tudtam, hogy mostantól aztán mondhatok bármit, nem fog leszállni rólam, mint általában, ha meg akar győződni valamiről velem kapcsolatban, de persze az sem volt mellékes, hogy innentől kezdve még inkább az idegeimre fog majd menni. Még akkor is, ha Liam egyébként nem tartozott azok közé, akiknek kedvelt elfoglaltságuk volt, hogy kikészítsenek a túlzott aggódásukkal, vagy éppen azzal, hogy belemásszanak az életembe, de volt már rá példa, hogy előszeretettel állt át a sötét oldalra, csak mert azt gondolta, ez majd segít rajtam.
- Azt hittem örülni fogsz, ha végre összeszedek valakit – jegyeztem meg végül.
- Nem mondtam, hogy nem örülök, csak már annyira megszoktam, hogy a magányos seggfejt játszod, hogy el is felejtettem, milyen, amikor társaságod van – vigyorodott el, nekem pedig kedvem támadt tarkón vágni, de elvégre ez még mindig az ő háza volt.
Ráadásul nem mondott akkora hülyeséget sem.
- Akkor ez már hivatalos? – kérdezte.
Ismételten megvontam a vállamat, ahogy a konyhaajtó felé sandítottam, hátha valakinek időközben kedve támadt hallgatódznia.
- Mondjuk úgy, próbáljuk kitalálni, mit is akarunk kezdeni a másikkal – mondtam az egyetlen dolgot, ami közel állt az igazsághoz.
Annak ellenére, hogy hiába nem mondta ki egyikünk sem hangosan, már jóval túlléptünk a szórakozunk egy kicsit kategóriát, amikor életem talán legnehezebb óráját éltem át, ahogy szinte könyörögtem neki, hogy legyen velem, de nem úgy, mint korábban.
- Szóval hivatalos – egy újabb vigyorgás, nekem pedig ismét viszketni kezdett a tenyerem az elégedett képét látva. – Amúgy tényleg olyan szép, mint a képeken, bár tény, hogy nem sokat láttam a pulcsija, vagyis inkább a pulcsid miatt – célzott a csodás újságcikkünkre.
- Vigyázz a szádra – vágtam rá kurtán, mire Liam elröhögte magát.
- Nyugi, Tommo, nincs mitől félned – mondta, mire bólintottam.
- Én is így gondoltam – feleltem.
Elfordult, hogy kidobja az időközben kiürült üveget, majd magához vett egy másikat. Ha nem ismertem volna eléggé, talán rászóltam volna, hogy elég lesz, de Liam egy szivaccsal ért fel, ha alkoholról volt szó, így annyiban hagytam a dolgot.
Meg hát persze még mindig nem voltam olyan helyzetben, hogy osszam az észt.
- Na, nem mintha annyi esélyem lenne nála, figyelembe véve a tényt, hogy eddig nagyjából képtelenek voltatok akár két pillanatra is leszakadni a másikról – jegyezte meg.
- Jaj már, senkit sem ismer itt és amúgy is fenntartásai voltak azzal kapcsolatban, kik vagyunk, mégis mit vársz? – ráztam meg a fejemet.
- Fenntartásai? – vonta fel a szemöldökét Liam.
- Mondjuk inkább úgy, hogy eleinte kicsit jobban félt tőle, mit gondol majd róla a bandatársam, mint sem a legjobb barátom – mondtam, és ittam egy kortyot a sörömből. – De ezért nem hibáztathatjuk.
- Igaz – vonta meg a vállát, és úgy tűnt, ezzel lezártnak tekinti a téma ezen részét. – De ez most nem lényeg. Együtt vagytok?
A kérdése úgy vágott arcon, mint egy pofon, és ha nem lettem volna már profi a leplezésben, akkor talán olyan fejet is vágtam volna, mint akinek szépen bemostak egyet, csak éppen nem marad utána monokli. Mindenesetre megpróbáltam időt nyerni magamnak, mielőtt válaszolok azzal, hogy ismét ráerősen meghúztam a piámat, noha igazság szerint fogalmam sem volt róla, mit kellene felelnem, több okból kifolyólag.
Az első, hogy igazából soha nem beszéltük meg, hogy együtt vagyunk, a második, hogy ennek ellenére azt sem, hogy nem vagyunk együtt, ebből kifolyólag pedig jött a harmadik indokom, miszerint erre ember nem tud normális egyértelmű választ adni.
De próbálkozni szabad.
- Meglátjuk még mi lesz – feleltem végül diplomatikusan, Liam tekintetét látva pedig beláttam, ez a válasz nem csak őt idegesíti fel, hanem engem is.
- Sosem mutatsz be nekünk valakit, akivel sehogy sem vagytok – jegyezte meg, mintha ezzel megoldást talált volna a ki nem mondott problémára.
- Valahogy vagyunk, csak azt nem tudom, hogy együtt – vetettem rá egy ingerült pillantást, ugyanis sikerült elérnie, hogy kemény három perc alatt rohadtul elegem legyen a kérdéseiből.
Főleg miután sikeresen felhúztam magam, amiért nem tudtam rájuk normálisan válaszolni, csak éppen nem tudtam, kire legyek emiatt roppant dühös; a világra, magamra vagy éppen Chloe-ra.
- Oké, befejeztem, nyugi – emelte fel védekezésképp maga elé a kezeit. – Csak vártam a megerősítést, miszerint tényleg ennyire elcsavarták a fejed, vagy csak beképzeltem, de úgy tűnik, a megérzéseim még mindig kiválóak. – jegyezte meg elégedetten.
- Nem csavarták el a fejemet – szúrtam közbe, az utolsó korty sört követően, mire kénytelen voltam belátni, lehetséges, hogy ennél erősebb italra lesz szükségem az est további részére.
- Na, hol maradnak a részletek, haver? – röhögött.
- Épp eleget tudsz, hidd el nekem – feleltem nemes egyszerűséggel.
Amúgy is, az egyetlen elv, amihez még mindig tartottam magam Chloe-val kapcsolatban – és az egyetlen, ami nem változott a hónapok során – hogy nem fogom őt kiadni másnak, még ha olyasvalakiről is van szó, mint Liam, vagy bárki a többiek közül.
Liam bólintott, noha a tekintetén tisztán látszódott, mennyire nincs megelégedve a diszkréciómmal, még ha mélyen belül tudja, korrekt, amit csinálok, főleg mivel sosem voltam híve a kössünk mindent a másik orrára dolognak, és nem csak ha lányokról volt szó. Hiába volt nehéz mindent eltitkolni mindenki elől, mikor hónapokon keresztül össze vagytok zárva egy buszba, vagy jobbik esetben egy szálloda emeletére egy-egy turné alkalmával, ahol igen nehéz kibírni, hogy előbb vagy utóbb ne keress nők társasága után, ha az adott pillanatban éppen nem vagy foglalt. Na, nem mintha bárki is hűtlenkedett volna közülünk – és talán ez a leghihetetlenebb dolog az egészben, vagyis inkább a szakmában – hiába telt bele hetekbe is, mire végre utánunk repült a várva várt személy, a többiek közül pedig talán nekem volt a legegyszerűbb dolgom, miután szinte az összes eddigi turnét így csináltam végig. A többiek ügye már más kérdés.
- Chloe tudja már, hogy el kéne repülnünk jövőhéten? – érkezett a kérdés Liam-től, mire kénytelen voltam visszatérni a valóságba, már csak azért is, mert ismét előszeretettel vágott pofon.
- Basszameg – szisszentem fel, miközben a kezemben tartott üveg majdnem Liam méregdrága konyhakövén kötött ki, de időben kapcsoltam, mielőtt a gyilkos tekintetét valódi gyilkolásra válthatta volna. – Szerinted hazajutok egy hét alatt?
- Kizárt, de azért szép próbálkozás volt. Szükség van rád odaát, tudod – emlékeztetett arra, amit eddig is jól tudtam, miszerint rohadtul megígértem neki, hogy ha vége ennek a rohadt pár hónapnak, akkor elhúzok vele LA-be néhány hét írásra, ivásra és még ki tudja mire.
Igen ám, de ez még jóval az előtt történt volna, hogy Chloe mit sem sejtve betipegett az életembe, ezzel lényegébe háttérbe szorítva minden egyéb dolgot.
- Tudom hát – masszíroztam meg az orrnyergemet, ahogy azon tűnődtem, vajon létezik e olyan tudomány, amely kifejti, hogyan adja be az ember az egy hetes barátnőjének vagy mijének, hogy legalább két hétig nem találkoznak, mert a világ másik végén szedi szét éppen magát a haverjaival, miközben amúgy dolgoznia is kéne. – Mindegy, megoldom.
Az már más kérdés, mégis hogy a francba.
Végül azonban megpróbáltam háttérbe szorítani az LA-dolgot, amíg követtem Liam-et vissza a nappaliba, ahol akkoriban már csak Chloe és Niall tartózkodott, ahogy a kanapén ültek bájcseverészve, az érkezésünkre azonban egy emberként kapták fel a fejüket.
- Hol rejtegetted őt eddig, Louis? – kérdezte az utóbb említett személy, miközben a mellette ülő lányra bökött, aki elpirulva szegezte a tekintetét a földre.
Nem voltam paranoiás, pontosan tudtam, hogy pont nem Niall-től kell féltenem Chloe-t a jelenlévő idióták közül, sőt, egy részem még örült is annak, hogy pont vele maradt itt, ugyanis ismertem annyira a társaság néhány tagját, hogy előszeretettel vetik rá magukat minden mozgó dologra, pláne akkor, ha friss húst látnak, hiába nem jött egyedül.
Mindemellett azonban azzal is tisztában voltam, hogy velem azért nem szívesen csesznének ki.
- Biztos helyen – adtam a szerintem korrekt választ, és a kezemet nyújtottam Chloe felé, hogy felsegítésem és folytassuk az útunkat az eredeti terveink szerint, azaz az erkély felé.
Mielőtt Liam úgy nem döntött, hogy keresztbe húzza a számításaimat, és persze az önértékelésemet azzal, hogy elbizonytalanít a kapcsolatomban.
- Ha túl messzire ment, leütöm – hajoltam oda a lányhoz, aki erre felnevetett, míg Niall is hasonlóan reagált a háttérből.
- Nyugi, igazi úriember voltam – mondta, én azonban csak megráztam a fejemet.
- Azt nehéz elképzelnem – jegyeztem meg, ahogy kinyitottam az üvegajtót, és kiléptünk a kora nyári estébe.
Amint szabad levegőre kerültünk, már vettem is ki a zsebembe rejtett cigisdobozt, majd kérdőn Liam felé bólintottam, aki azonban megrázta a fejét, mivel hogy már ott villogott a kezében a sajátja. Bólintottam, mivel mást nagyon nem terveztem megkínálni rajta kívül, azonban kis híján hanyatt estem, mikor a szemem sarkából kiszúrtam, ahogy a mellettem álló lány hasonlóan tesz, csak éppen a táskájából veszi elő a cigit.
Már csak azért is, mert tisztán előttem van a megismerkedésünk estéje, amikor is visszautasította, hogy megkínáltam egy szállal.
- Hát te? – vontam fel a szemöldökömet, ahogy felé fordultam, Chloe azonban csak megvonta a vállát. – Mi van azzal, hogy nem része az életvitelednek? – vigyorodtam el, ő azonban csak megrázta a fejét.
- Kemény hetek vagyok túl, mondjuk úgy – motyogta, én pedig egyből beláttam, hogy nem lenne tanácsos tovább faggatóznom.
Annak ellenére, hogy magamból kiindulva egyáltalán nem zavart, hogy cigizik e vagy sem, mégis volt bennem némi keserű szájíz, ha arra gondoltam, mindezt azért, mert túlságosan is megviselte ez az egész titkolózás a legjobb barátnő előtt dolog, amit lényegében nekem köszönhet, bár sosem kértem tőle, hogy titkoljon el Kylie elől.
Ahogy ott állt mellettem, lehetőségem nyílt ismét végig mérni tetőtől talpig, már vagy harmadszorra aznap este, és amellett, hogy ismét megállapítottam, mennyire fáradtnak tűnik, be kellett ismernem, még ez sem veszi el tőle azt, mennyire gyönyörű. A megismerkedésünk óta sokszor szerettem volna térdre borulni és köszönetet mondani, amiért pont ő került aznap este az utamba, azt pedig már aznap éjjel sikerült megállapítanom, mikor felkeltem mellette, hogy pontosan értem, mit látott benne a részeg énem. A felől pedig, hogy most mit látok benne, kérdés sincs.
- Alexis, ideadnád azt az öngyújtót? – kérdezte Liam, miután már vagy egy perce nyüstölte a sajátját, eredménytelenül.
A tekintetem automatikusan a lányra kúszott, aznap este talán először, mire nem túl meglepetten vettem tudomásul, hogy a pillantása összetalálkozott az enyémmel, miközben átadta a gyújtót Liam-nek. Igyekeztem a lehető legrövidebb ideig a szemébe nézni, azonban még így is sikerült elkapnom a várva várt gúnyos pillantást, noha csak két másodperc erejéig merészkedett el, hogy csak én lássam.
Próbáltam nem látványosan unott fejet vágni – bár szerintem nem sikerült – miközben elfordítottam a fejemet, vissza Chloe felé, akiről úgy tűnt, szerencsére nem volt szemtanúja ennek, ugyanis éppen Liam kérdésözönét tűrte.
- Z-ről tud valaki valamit? – kérdezte hirtelen a már jó állapotban lévő Tyler, ahogy egy újabb cigire gyújtott.
Nem kellett hatalmas zseninek lennie egyikünknek sem, hogy tudjuk, melyik Z-ről beszél, noha annyira nem lepett meg, hogy képes ezt egy buli közepén felhozni, elvégre Tyler sosem az eszéről volt híres, ha pedig már ivott is, főleg nem.
- Haver, innen senki sem beszél vele – feleltem, miközben éreztem, ahogy Chloe keze az enyémet keresi, én pedig összekulcsoltam az ujjainkat.
- Ne már – rázta meg a fejét Tyler. – Liam, még te sem?
Annyira nem értettem, mi ezen a rohadt meglepő, ráadásul kezdtem érezni, hogy semmi humorom nincs a Zayn-témához, csak úgy, mint a kezemet szorongató Chloe-nak, sem pedig a tekintetemet kereső Niall-nek, és hálát adtam az égnek, amiért Harry bent maradt a házban, noha őt hatotta volna meg ez a legkevésbé.
- Egy hónapja megdobott iMessage-en, hogy lesz valami rongyrázás nála megint, de LA-ben voltam – vonta meg a vállát válaszként a házigazda, miközben a tekintetét a kezében tartott telefonjára szegezte, nyilvánvaló okokból.
- De gáz – reagálta le Tyler.
- Kérdezd Alexis-t – mondtam, mire az említett személy arca vagy három árnyalattal vörösebb lett, mint eredetileg volt.
Hiába éreztem – amellett persze, hogy a beszólásom csillagos ötös volt ezúttal is – hogy kissé túl messzire mentem, több okból kifolyólag, mégsem bírtam megállni, hogy a halvány mosoly, amit külön ezekre az alkalmakra tartogattam, kiüljön az arcomra, miközben eszem ágában sem volt elfordítani a tekintetem a lány visszavonulót fújó arcáról.
Annak ellenére, hogy tisztán éreztem Chloe tekintetét az oldalamban, mint ahogy Liam figyelmeztető pillantásai is valahol ott voltak a háttérben.
Kár, hogy ez alkalommal egyik sem hatott meg.
- Mindenki befelé – törte meg a hirtelen beállt csendet Liam, én pedig rögtön tudtam, hogy sikerült kihúznom a gyufát.
Megint
Chloe kérdő pillantások kíséretében nézett hol rám, hol pedig a házigazdára, én azonban megráztam a fejemet.
- Te maradhatsz, csak készülj fel rá, hogy szét akarja majd rúgni a seggemet – mondtam.
Chloe összeráncolt szemöldökkel méregett, de nem szólt egy szót sem, amíg Niall és Liam kivételével mindenki betáncolt a házba, így négyen maradtunk, de ahogy csak sejtettem, Liamnek esze ágában nem volt elküldeni mellőlem a lányt, és bár konkrét tippem nem volt az okára, voltak sejtéseim.
Köztük volt az is, hogy hiába van bent Harry, aki figyel rá, nem akarja a többiek és persze Alexis karjaiba lökni.
- Na, ki vele, mi van már megint? – szegezte nekem a kérdést Liam, amint az utolsó ember becsukta maga mögött az teraszajtót, és valaki feltekerte bent a zenét.
- Mármint? – vontam fel a szemöldökömet, és figyeltem, ahogy Chloe hátrál egy lépést, de még mindig nem engedi el a kezemet. – Most ne nézzetek rám így, ti hívtátok ide Alexis-t, tudhattátok volna, hogy ez lesz.
- Nem én hívtam, hanem Niall – mutatott Liam a mellette álló személyre, aki erre csak megvonta a vállát.
- Most mit tudtam csinálni, mindenáron jönni akart, pedig szóltam neki, hogy itt leszel, és nem egyedül jössz.
- Gondolom, ez még inkább arra sarkallta, hogy eljöjjön – jegyeztem meg.
- De ez nem ok arra, hogy seggfej legyél vele – vetette közbe Nialler.
- Unom már a Zayn-témát, remélem megérted. Kicsit sok volt belőle az elmúlt pár hónapban – mondtam, és éreztem, ahogy Chloe megfeszül mögöttem, mire megszorítottam a kezét, hogy érezze, én az ő oldalán állok, csak éppen a saját seggemet próbálom védeni, mert semmi humorom magamra haragítani őket.
- Megértem, csak azt nem értem, minek feszegeted ezt az egészet, mikor te is tudod, hogy semmi értelme – rázta meg a fejét Liam. – Oké, zavar Zayn, megértem, zavar Alexis, ezt is megértem. Amit viszont nem, hogy miért nem zárod már végre ki őket. Zayn is csak addig zavar, amíg magadra veszed a faszságait, mikor tudod, hogy pont ez a célja, mivel nem idióta, és érzi, ki ugrik a cseszegetésre.
- Annak ellenére, mennyire bölcsen kezeled ezt az egészet, még mindig felveszed neki azt a rohadt telefont – feleletem rezzenéstelen arccal. – Amúgy meg tévedsz, mert leszarom Zayn-t. Egészen addig, amíg nem érzem azt, hogy megint a pofámba mászik.
- Hazaviszem Alexis-t. Mindjárt jövök – vetette közbe Niall, és már ott sem volt.
- Oké, utoljára kérdezem meg – lépett közelebb Liam, a tekintetében ez alkalommal inkább aggódással, mint sem ingerültséggel. – Mit csinált Zayn?
Megvontam a vállamat, ahogy egy újabb cigarettára gyújtottam, miközben éreztem, hogy legszívesebben hatot is elszívnék egyszerre, már ha lehetséges lenne.
- Semmit azon kívül, hogy négy hónapon belül többször találkoztam vele, mint az elmúlt majdnem két évben összesen, és ez kicsit zavar.
Hiába voltam tisztában Liam diszkréciójával, valamiért nem tartottam túl jó ötletnek, hogy elkezdjem ecsetelni az elmúlt fél év történéseit, amiben a mellettem álló Chloe is túl nagy szerepet kapott, hát még a legjobb barátnőről nem is beszélve, így sejtettem, hogy azt a beszélgetést egy másik alkalommal kell megejtenünk.
- Azt sem tudtam, hogy ilyen sokat van Londonban mostanában – jegyezte meg Liam.
- Én már nem tudom, mi van itt, de kezd egy kicsit zavarni, hogy bárhová kell mennünk, lassacskán mindenhol őt kell kerülgetnem – mondtam.
Egy ideig egyikünk sem szólt semmit, majd feltűnt, hogy egy idő után Liam Chloe-ra szegezi a tekintetét, aki mindeddig néma csendben tűrte a szóváltásunkat, én pedig elgondolkoztam azon, vajon mennyi esélye van annak, hogy vele is vár rám egy hosszas beszélgetés.
Mintha ezt csak megérezte volna, Liam szinte azonnal menekülőre fogta a dolgot.
- Megyek és megnézem szétszedték-e a házat – sóhajtott fel, és ahogy elhaladt mellettünk, vállon veregetett, amiből arra következtettem, ennek a beszélgetésnek még koránt sincs vége.
- Szóval így néz ki egy igazi buli nálatok – szólalt meg Chloe, hosszú idő óta először, miközben az arcára valamilyen beazonosíthatatlan mosolyszerű ült ki.
De nem tudtam, mennyire kéne ezt rossz előjelnek vennem.
- Reméltem, hogy tetszeni fog – feleltem, és nyüglődve vettem tudomásul, hogy mindjárt leég a cigim. – Gondolom, kíváncsi vagy néhány dologra – nyomtam el végül, de már éreztem is, ahogy a kezem nyúl egy másikért.
Chloe megvonta a vállát, miközben a tekintetét a földre szegezte.
- Sejtem, hogy nem véletlenül vagy ennyire kiakadva Alexis-re, és hogy én sem véletlenül kaptam néhány éles pillantást tőle, amióta itt vagyok.
- Remek – morogtam, ahogy arra gondoltam, ha ezt tudom, lehet többet vágtam volna Alexis fejéhez a Zayn-es múltjánál
- Túlélem, Louis – mondta, mire a tekintetemet az övébe szegeztem. – Mint ahogy túl fogom élni, hogy nem mindenki repes az örömtől, ha veled lát, még akkor is, ha az elődjeimről van szó.
- Elődjeid? – meredtem rá hitetlenül. – Gondolod, hogy Alexis jelentett nekem valaha annyit, mint amennyit te jelentesz nekem?
Figyeltem, ahogy az arcszíne egy árnyalattal fehérebbre vált erre a kérdésemre, mire megráztam a fejemet.
- Nézd, Chloe, szomorú vagy sem, nem mindenkivel éreztem azt, hogy több lenne köztünk sima vonzalomnál, és igen, Alexis is ebbe a pakkba tartozott, de pontosan tudta, mire számítson. Az már más kérdés, hogy egy idő után azt gondolta, több is lehet ennél, de még ha így is volt, soha nem mondta ki hangosan. Főleg, mivel kemény három alkalom után vége lett – mondtam végül hosszas meggondolás után, miszerint mennyire menjek el a témában.
- Miért? – szegezte nekem a kérdést, amit annyira nem vártam, tekintve, hogy arra számítottam, kerülni fogja az ex-témát, ahogy eddig is tette rejtélyes okokból kifolyólag.
Annak ellenére, hogy szerintem többször is biztosítottam a felől, hogy nem kell aggódnia, nem visel meg lelkileg, máskülönben nem léptem volna tovább – vagyis inkább nem akarnék továbblépni vele.
- Mert nekem nem humorom elviselni, ha olyannal járok össze, akinek rajtam kívül van még valakije, hát ha még az a valaki Zayn – feleltem. – Így miután kaptam egy fülest, gyorsan véget vetettem a dolognak, ő pedig könyörgött, hogy bocsássak meg neki, csak éppen itt nem arról volt szó, hogy megcsalt volna vagy bármi, egész egyszerűen…
- Zayn zavart – fejezte be helyettem.
- Valami olyasmi – bólintottam, és szívtam egy slukkot. – Mondjuk ez már bőven az után történt, hogy Zayn kilépett volna. De mondom, annyira nem voltunk mélyen, hogy megviseljen vagy bármi, csak megkértem, hogy ha lehetséges, kerüljön el a jövőben, csak hát igen nehéz, mikor Niall valamilyen oknál fogva legjobb barátnak fogadta. De ebbe már inkább nem szólok bele.
Chloe erre már nem mondott semmit, hátat fordított nekem és a terasz másik végébe sétált, én pedig mindeközben képtelen voltam levenni a tekintetemet róla. Már csak azért sem, mert ismételten felmerült bennem a kérdés, vajon miért érzem magam a világ legnagyobb idiótájának és a világ legszerencsésebb emberének együttesen, valahányszor vele vagyok.
Noha volt egy sanda gyanúm, sikerült elindítanom benne valami folyamatot ma este, amit minél hamarabb le is kell állítanom, ha nem akarom, hogy kétségek merüljenek fel benne.
Így aztán elnyomtam a feltörni készülő sóhajt, elnyomtam a cigimet és elindultam felé. Amint mellé léptem, már meg is ragadtam a derekát, hogy magam felé fordíthassam, így végre hajlandó volt a szemembe nézni, ahol csakugyan ott tükröződött a bizonytalanság, még ha halványan is, de ott volt.
- Elhiszed, ha azt mondom, mindennek aztán tényleg semmi jelentősége nincs rád nézve? – kérdeztem.
Szépen lassan, de kihúztam belőle egy bólintást, mire nem bírtam megállni, hogy el ne vigyorodjak.
- Mi van? – ráncolta össze a szemöldökét.
- Mondtam már, mennyire édes, amikor féltékeny vagy? – kérdeztem.
Az égnek emelte a tekintetét, ahogy megpróbált kiszabadulni a szorításomból, feleslegesen persze, ugyanis könnyedén visszarántottam magamhoz, hogy birtokba vehessem az ajkait, csak hogy ő is tisztában legyen vele, kié.



***
Sziasztok!
Először is küldeném a világ összes bocsánatkérését, mint ahogy mindig, valahányszor túlvállalom magam és azt gondolom, belátható időn belül tudok jelentkezni, de mint általában, a balszerencse a suli utolsó hetére is megtalált, már ami az időbeosztásomat illeti. Szóval fogalmam sincs mit mondhatnék azon kívül, hogy utálom megszegni az ígéreteimet, és tudom, hogy ez nem az első alkalom és talán nem is az utolsó, de innentől kezdve tényleg igyekezni fogok - főleg mivel nyár van juhé - hogy időben érkezzenek a részek. Mert hát valóban ígértem, hogy akár kettő is lehet egy héten, és bízom benne, hogy ez össze is fog jönni, remélem a sors is az én oldalamon áll ez ügyben.:) Mindenesetre szeretném megköszönni a türelmeteket, támogatásotokat, ugyanis a szörnyű időbeosztásom ellenére mindenkit egytől egyik nagyon imádok, és eszem ágában sincs senkinek sem csalódást okozni sem most, sem pedig később. Most pedig, hogy szabadkoztam egy sort, szeretném megköszönni az előző részhez érkezett összes visszajelzést komment és pipa értelmében egyaránt, mint minden egyes alkalommal, most is emlékeztettetek arra, mennyire szerencsésnek mondhatom magam, amiért itt vagytok, még ha van olyan, aki nem is ír nekem, csak jelen van, már az is a világot jelenti nekem. Szóval köszönöm-köszönöm-köszönöm, a világ összes virtuális ölelése a tiétek!:)<333
A részhez nincs túl sok hozzáfűzni valóm, mint hogy az eleje ellenére igyekeztem a vége felé összehozni a főszereplő párosunkat, remélem sikerült valamennyire, a következő rész kapcsán pedig annyit, hogy elképzelhető, az is Louis szemszögéből lesz, remélem ezt senki sem bánja.:)

Szerintem eleget koptattam a billentyűzetet, további szép estét drágáim, vigyázzatok magatokra, még egyszer köszönök mindent éés jövő héten találkozunk!<3

Mindenkit szeretek,

-xoxo, Sophie V.