2017. április 15., szombat

19. - Be nem gyógyult sebek

Louis akar engem. De úgy tényleg akar.
Furcsa mód ez volt az egyetlen értelmes gondolat, ami abban a néhány pillanatban átfutott az agyamban, ahogy próbáltam működésre bírni a kisebb sokk után, amit a percekkel korábbi kirohanása okozott, aminek köszönhetően képtelen voltam egyetlen épkézláb reakcióra, ami jelen helyzetben egyet jelentett a beszéddel, azaz a teljes képtelenséggel.
Csodálkoztam, hogy az állam nem a padlót súrolja, miközben a döbbenettől csaknem tényleg padlót fogtam én magam, ahogy ott álltam vele szemben, egyenesen a gyűlöletet sugárzó szemeibe nézve, ami valahogy egyáltalán nem passzolt az előbbi vallomásához, ha azt vesszük, hogy minden túlzás nélkül sosem mondott még nekem ennyire szépet. Azonban ahogy elnéztem a tekintetét, amit normális esetben talán kerültem volna, a merev tagjait és az ökölbe szorított kezét, volt egy olyan érzésem, ő maga sincs tisztában a szavai jelentőségével, vagy csak szimplán dühös, amiért akarata ellenére kitört belőle valami, aminek nagyon nem kellett volna.
Ettől viszont csak még nagyobb görcs keletkezett a gyomromban, már ha ez egyáltalán lehetséges volt, tekintve, hogy éreztem, minden porcikám fáj már a frusztrációtól.
Valahányszor csak szólásra nyitottam a számat, éreztem, hogy a torkom sivataggá válik, a szavaim pedig a homokká, amiből képtelenség bármit is kihozni, így aztán nem voltam meglepve, hogy egyetlen épkézláb mondat sem jött ki a számon, miközben továbbra is úgy nézhettem ki, mint aki szellemet lát.
Noha részben valóban olyan volt, mintha valaki teljesen más állna velem szemben, mint akivel annak idején összeakadtam azon a bizonyos ferde estén, azonban újabb végtelennek tűnő másodpercek elteltével lassan beismertem, hogy Louis Tomlinson kifogott rajtam.
Bár volt egy olyan érzésem, ezt már jóval korábban be kellett volna látnom.
- Te… kibaszottul viccelsz velem. – olyan volt, mintha nem is tőlem származtak volna a szavak, miközben nagy nehezen kinyögtem azt az egyetlen mondatot, noha valóban összefoglalta mindazt, amit abban a pillanatban éreztem.
- Bárcsak. – érkezett a válasz néhány méterrel arrébb, Louis szájából, aki szemmel láthatólag ugyanúgy két tűz között őrlődött, csak ezúttal nem emberek, hanem érzések miatt. – Bárcsak. – ismételte meg valamivel halkabban, miközben a tekintetét a földre szegezte, majd ismét rám.
- De te sosem akartál tőlem semmit. – ráztam meg a fejemet, csaknem suttogva, és éreztem, ahogy az érzések tömkelege, amely egyetlen pillanat alatt levett a lábamról, átveszi felettem az irányítást. – Te magad mondtad.
- Fogalmam sincs már, hogy mit akarok Chloe. – túrt bele a hajába idegesen, miközben elfordult tőlem, mintha nem találná a helyét. – Az egyetlen dolog, amit tudok, hogy megőrülök. Napról napra egyre inkább megőrülök, ha nem látlak. Aztán ha látlak, de közben meg tudom, hogy már az is kevés. Megőrülök, ha csak bele kell gondolnom abba, hogy nem lehetek veled mindig és megőrülök tőle, hogy mindezt észre sem veszed. Megőrjít, ahogy rohadtul nem hat meg téged, hogy egy seggfej vagyok, és még vissza is vágsz, ha úgy adódik. Az őrületbe kerget, hogy ennyire rohadtul ártatlan vagy, még azok után is, hogy mit műveltünk, az egész lényed megőrjít. Az pedig egyenesen kiborít, hogy fogalmad sincs róla, mennyit jelentesz nekem.
Ha egyáltalán lehetséges volt tovább fokozni az ezt megelőző sokkot, ami a korábbi kirohanását követte, még inkább olyan érzésem támadt, mintha mindennek köze sem lenne a valósághoz, miközben be kellett látnom, annak ellenére, hogy Louis szemei csaknem ölni tudtak volna, tényleg soha nem mondtak még nekem ilyen… szépet.
Mindazonáltal nehezen tudtam felfogni a kirohanásának szavait, talán mert egy részem valóban nem akarta elhinni, hogy mindezt Louis szájából hallom, aki néhány hónappal ezelőtt még kiröhögött, amikor azt feltételeztem, többet akar tőlem néhány ferde esténél.
Aminek a vége az lett, hogy egy lettem a ki tudja hány alkalmi partnere közül, aki ide-oda rohangált egy este kedvéért, ezzel lényegében felrúgva az összes korábbi elvemet, miszerint eszem ágában sincs bármiféle viszonyba keveredni bárkivel is.
Még akkor sem, ha mindennek köze nincs az érzelmekhez.
- Miért én? – kérdeztem végül, ahogy valami furcsa, idegen érzésem támadt, aminek köszönhetően még inkább összeugrott a gyomrom, amikor végül rávettem magam és felnéztem a szemeibe.
Egy ideig nem szólt semmit, míg a szavaimat ízlelgetve némán méregetett a szemeivel, amivel először felkeltette a figyelmem az első találkozásunkkor, és aminek köszönhetően a hatása alá kerültem.
Ahogy elnéztem, be kellett látnom, valószínűleg most is képes lenne rá. És még csak szépen sem kell kérnie.
- Mondanám, hogy rosszkor voltál rossz helyen – mondta végül. – de az igazság az, Chloe, hogy hálát adok annak a kurva égnek, hogy beléd botlottam azon a szerencsétlen estén.
Abban a pillanatban jöttem rá, hogy mindvégig tévedtem, amikor azt gondoltam, a Louis, akit én ismerek, képtelen lenne bármiféle érzelemnyilvánításra. De nem azért, mert éppen most tette meg.
Hanem, mert annak a Louis-nak köze sincs ahhoz az emberhez, aki ott állt velem szemben, miközben a tekintetéből tisztán kivehető volt a rettegés, miszerint éppen most rúgta fel az egyességünket, amit ő maga nyilvánított korábban szent és sérthetetlennek, most pedig megszegte.


***
Noha fogalmam sem volt, hány óra körül járhatott az idő, ha tippelnem kellett volna, már jócskán túl voltunk az éjfélen, és valahol a hajnal felé száguldhattunk, na, nem mintha bármit is ért volna az időérzékem, ami teljesen elveszett az elmúlt két-három órában.
Enyhén szokatlannak találtam, hogy a több órás próba után kivételesen nem vagyok a halálomon, és viszonylag éber vagyok, miközben a Louis-tól kölcsönkapott pólóban és melegítőalsóban fekszem az ágyában, félig betakarózva, mikor fekvő helyzetben általában képes voltam akár tíz órakkor elaludni, akárhol is voltam.
Azonban valamiért az alvás gondolatának még csak a közelében sem jártam, miközben a félig leeresztett sötétítőn beszűrődő holdfény valamennyire megvilágította a mellettem fekvő fiút, aki a tekintetét a plafonra szegezte, miközben beszélt, ha pedig én voltam a soron következő, szó nélkül felém fordult.
Így ment ez, amióta lefeküdtünk, mire lassan eljutott a tudatomig, ez volt az első alkalom, hogy nem úgy alszom nála, hogy azt szex előzte meg. Még akkor is, ha a maradok éjszakára opció is spontán volt, de volt egy olyan érzésem, a ma este történtek után valahogy képtelen lennék hazamenni és itt hagyni őt.
- Nem akasztanak ki mindig. – mondta, miközben oldalra fordult. – Mármint persze, néha legszívesebben kiugranék az ablakon, csak ne kelljen már egy szobában lenni velük, de valamiért egy idő után természetes, hogy hónapokig egymás társaságai vagyunk. Szerintem Harry rosszabbul viseli, de csak amióta Zayn lelépett. Előtte semmi baja nem volt.
- Őt viselte meg a legjobban? – kérdeztem, a paplan szélét piszkálva, miközben abban reménykedtem, nem tapintottam túlságosan érzékeny témára, noha korábbi tartózkodásom ellenére Louis kifejezetten gördülékenyen beszélt a bandatársairól.
- Ezt most így nehéz lenne megmondani. – felelte némi hallgatás után. – Szerintem mindenkit egyaránt rendesen pofonként érte. Főleg, mivel nem sok jel volt, hogy ez fog történni. Egyik hétről a másikra bezárkózott. Aztán már csak az rémlik, hogy úgy lépek ki velük a tömeghez, hogy nem tudom, hogyan csináljam végig, miközben tudom, hogy most vagyunk együtt utoljára ebben a formában. És hogy holnaptól már négyen vagyunk.
Nem szóltam semmit, hagytam, hogy végig mondja, miközben folyamatosan emésztettem a hallottakat, mire összeszoruló torokkal vettem tudomásul, hogy a gúnyos máz ellenére, amit a klubban mutatott a külvilág felé, mikor Zayn felbukkant, Louis-nak fáj, ami történt.
Ez volt ma már a második gyengeség, amit megmutatott nekem, egyben a második, amit valaha elém tárt.
- Nehéz? – csúszott ki a számon a kérdés, a tekintetemet pedig továbbra is magam elé szegeztem, talán mert féltem az elutasítástól, vagy magától a választól.
Egy ideig nem válaszolt, és nem is lehetett mást hallani a saját lélegzetvételeinken kívül, ami az egyetlen hangforrás volt a szobát körül ölelő csendben.
- Igen. – mondta kis idő elteltével. – De nem annyira, mint régen. Egy idő után megtanultuk kezelni, hogy eggyel kevesebben vagyunk, ahogy a körülöttünk lévő emberek is, aztán pedig szépen lassan a nagyvilág. Mindannyian megtanultuk, milyen elveszíteni egy legjobb barátot, bár az ő nevükben nem beszélhetek, még akkor is, ha tudom, Liam néha beszél vele. De attól még nem vagyok idióta, látom, hogy ugyanúgy zavarja, mint bármelyikünket, csak egyikünknek sincs kedve a múlton rágódni, mikor már eltelt másfél év, ő pedig továbblépett és mi is. A biznisznek pedig mennie kell, nincs mese. – tette hozzá némi gúnnyal a hangjában.
- De most nem csináltuk semmit, nem? – kérdeztem.
- Nem igazán. Leginkább írunk, de így ennyi, és ez valószínűleg nem is lesz másképp a közeljövőben. Néha lélegezni is kell. – a sötétben is tisztán kivehető volt, ahogy egy kétes mosolyra húzza a száját.
- Az biztos. – motyogtam alig hallhatóan, és magamban elmormogtam egy hálát, amiért neki lehetősége lett rá.
- Na és mondd csak, Chloe – fordult felém. – te mikor lélegzel?
Nem mondhatnám, hogy meglepett a kérdése, azonban kétségkívül időre volt szükségem az alapos átgondolásához, noha mélyen belül pontosan tudtam a választ.
- Soha. – vágtam rá végül, és elnevettem magam, bár az minden volt, csak nem őszinte.
- Mi az, hogy soha? – vonta fel a szemöldökét. – Még az örökmozgók is kifáradnak egyszer, nem?
- Ki, de az nem azt jelenti, hogy bármi is megváltozik vagy, hogy éppen bárkit is érdekel. – feleltem. – Te magad mondtad, a biznisznek mennie kell, mi pedig alap mozgatói vagyunk, még ha nem is kaszálunk annyit, mint ti.
Számítottam rá, hogy Louis kevésbé fog egyet érteni az alapmozgató kifejezésemet, figyelembe véve a tényt, hogy nem sokan ismerik be a zeneiparban, mennyire nagy jelentőséggel bírnak a háttértáncosok az esetek nagy részében, na, nem mintha bármelyikünk is elvárt volna bármiféle elismerést, miután lehúzott néhány évet a legnagyobb arcokkal. Tulajdonképpen már én sem vártam el, noha az elején még függtem a dicsérettől, azonban ha bárki kiválasztja a csapatot, amiben táncolsz, már önmagában felér egy elismeréssel, ugyanis mindannyian tudtuk, hogy csak a legjobbakat engedi fel a színpadra.
Louis egy ideig nem szólt semmit, amíg magában helyre tette a szavaim jelentőségét, majd pedig egy féloldalas mosolyra húzta a száját.
- Te a szart is kitáncolod magadból, én meg a szart is kiéneklem magamból.
- Valahogy úgy. – bólintottam egy kisebb sóhaj kíséretében.
Kisebb csend állt be közénk, míg mindketten a saját gondolatainkkal voltunk elfoglalva, annak köszönhetően, hogy ez volt az első olyan komoly beszélgetésünk, ahol mindketten olyan dolgokat mondtunk ki hangosan, amit talán saját magunknak sem vallunk be szívesen, noha személy szerint nem éreztem magam kényelmetlenül, amiért a munkám kevésbé szerencsés oldaláról beszéltem neki.
Annak ellenére, hogy így is van, ami kimaradt.
- Nagyon szeretheted, ha még mindig ezt csinálod. – jegyezte meg egy idő után, mire felvont szemöldökkel fordultam felé.
- Ezt én is elmondhatnám rólad. – feleltem, ő pedig elnevette magát. – Mi az?
- Mondták már neked, mennyire jó terelő vagy? – kérdezte. – Annak ellenére, hogy a showbizniszben dolgozol, Diamond, kifejezetten utálsz a reflektorfényben lenni.
Próbáltam úgy tenni, mintha nem lenne túl nagy jelentősége a szavainak, noha éreztem, ahogy a frusztráció szépen lassan átveszi felettem a hatalmat, miközben legszívesebben menekülőre fognám, mire kénytelen voltam belátni, Louis jobb emberismerő, mint gondoltam. Legalábbis engem egész jól kiismert.
Fogalmam sem volt, miképp kellene reagálnom a megjegyzésére, azonban éreztem, hiába próbálnám tagadni a nyilvánvalót, Louis nem tartozik azok közé, akiket olyan könnyen megtéveszthetek, lerázni meg egyenesen lehetetlen, aminek következtében szépen lassan tudatosult bennem, hogy zsákutcába értem.
Gyanítottam, hogy feltűnt neki a pillanatnyi némaságom, ugyanis teljesen felém fordult, miközben közelebb kúszott hozzám a matracon.
- Mi történt veled? – tette fel a kérdést, amit még korábban senki sem.
Lehunytam a szemem, mire hamarosan az emlékképek felváltották a valóságot, és már nem Louis ágyában voltam, hanem visszatértem a hideg márványkőre, a még fagyosabb tekintetek közé, ahol véget ért egy korszak.
És ahol végül elkezdődött egy teljesen új dolog, amit ma már életnek hívok.
- Felnőttem. – mondtam végül. – Csak ez nem mindenkinek tetszett.
Elnyomtam egy sóhajt, ahogy a tekintetemet a plafonra szegeztem, csak hogy ne kelljen Louis szemébe néznem. Pontosan tisztában voltam vele, hogy ha most megnyílok, akkor többé nincs visszaút, nincs több titok, és ami a legfontosabb, nincs több álcázás.
Csak én és a színtiszta valóság, és Louis, akinek ezt meg kell emésztenie, noha volt egy olyan érzésem, hogy ő lenne az utolsó, aki ítélkezne felettem, mégsem tudtam elkergetni a gondolatot, hogy ez talán végleg felégeti a rólam kialakított képet.
Hadd égjen.
- Tudod, vannak olyan családok, akik szeretik előre kitalálni, mit fog csinálni a gyerek, ha felnő, és rohadtul nem érdekli őket, ha az esetleges gyerek saját véleménnyel rendelkezik egy idő után. – a hangom idegennek tűnt, miközben a szavak egymást követve hagyták el a számat. – Na, az enyém pont ilyen. Vagy legalább is ilyen volt, amíg két éve úgy nem döntöttem, inkább meghalok, csak ne kelljen még egy napot egy fedél alatt élnem velük.
Éreztem, ahogy megfeszül mellettem, azonban ez nem tántorított el attól, hogy folytassam, ahogy a tekintete sem, amelyet szüntelenül rajtam tartott.
- Igazából a baj nem ott kezdődött, hogy nem engedtek, mert túl fiatal vagyok, mert hát egy tizenkilenc éves lánnyal, ígéretes karrierrel nem nagyon tudnak mit kezdeni. Hanem ott, hogy nem engedtek, mert ez nem volt elég méltó a gyerekükhöz, akiért ők tűzön-vízen keresztülmentek, csak hogy élete végéig bebiztosítsák neki azt, amit ők jó életnek tartanak. Én inkább nevezném börtönnek. – mondtam. – De ez persze nem volt elég indok nekik, sőt, még meg is fenyegettek, hogy eszembe se jusson olyat tenni, amit még később megbánok, mert bárhova is megyek, úgyis megtalálnak. Mert előlük úgysem menekülhetek.
Próbáltam nem foglalkozni a torkomat maró érzéssel, amikor elérkeztem a történet azon részéhez, ami garantálja majd, hogy az később nem végződik jól, ahogy folytattam.
- Végül aztán mégis sikerült. – tettem hozzá. – De kellett hozzá néhány hónapnyi szenvedés, és némi gyomor, hogy végleg kisétáljak azon az ajtón, miközben éreztem, ha a megvetéssel ölni lehetne, én már nem élnék. Bár van egy sanda gyanúm, szívesebben látnának holtan, mint sem hogy együtt éljenek a tudattal, a kisebbik lányuk lényegében bemutatott a világuknak, így aztán annyira nem lepett meg, hogy végül is nem törték magukat, hogy visszacsábítsanak magukhoz. Persze volt néhány telefon az elején, de valószínűleg rájöhettek, mennyire nevetségesnek tűnhetnek mások szemében, amiért utánam rohangálnak, így inkább annyiban hagyták a dolgot. – mondtam. – Akkor volt először, hogy valami olyat tettek értem, amiért még hálás is voltam.
Hagytam neki időt, hogy felfogja a dolgokat, magamnak pedig azért, hogy összeszedjem magam annyira, hogy befejezzem a történetet.
- Aztán eltelt egy hét, majd még egy, a végén pedig már hónapok úgy, hogy egyedül voltam. Eladtam a tőlük kapott kocsit, és kivettem egy lakást. – folytattam színtelen hangon. – A csapat időközben befutott, így nem igazán szenvedtem hiányt bármiben, otthon alig voltam, innentől kezdve kicsit sem éreztem magam magányosnak, főleg miután Kylie beköltözött. Úgy éreztem végre beállt valami rendszer az életembe, ahol nem volt helye kötődésnek és kényszereknek, mindent úgy csináltam, ahogy én akartam, amikor én akartam, és nem kellett megfelelnem senkinek.
- És csak úgy hagyták, hogy elmenj? – kérdezte Louis, az arcán leplezetlen döbbenettel.
Megvontam a vállamat.
- Diamond-ék sosem voltak ragaszkodók, még akkor sem, ha a gyerekeikről van szó. – feleltem, és éreztem, ahogy az álcám szépen lassan lehull, miközben Louis tekintetén egyik pillanatról a másikra átfut a felismerés, majd pedig ismét a döbbenet. – Szerintem hallottál már róluk. – tettem hozzá, miközben pontosan tudtam, hogy így van.
Elvégre nincs olyan ebben a rohadt városban, de talán még az országban sem, aki nem hallott volna róluk.
- Baszki. – suttogta Louis.
- Csodálom, hogy nem raktad össze eddig a képet, bár szerencsémre eddig kevés embernek sikerült, de azokat sem érdekelte annyira. – mondtam.
- Tudtam, hogy a vezetékneved Diamond, és még olvastam valamit, amiben benne volt a név, de a világért sem gondoltam volna, hogy jelentősége van. – rázta meg a fejét. – Nem hiszem el, hogy nem esett le.
Egy ideig egyikünk sem szólt egy szót sem, gyanítottam, hogy mert nem tud mit mondani ezek után, azonban ezt betudtam az átmeneti sokknak, amit okoztam a vallomássommal, én pedig nem akartam bármi mással terhelni, noha nem volt több mondanivalóm.
Szabadjára engedtem a korábban benntartott sóhajt, lehunytam a szemem és hagytam, hogy tudatosuljon bennem az, hogy két év után először beszéltem valakinek a történtekről, és hagytam ezáltal, hogy újra éljem a legrosszabb pillanatokat, amiket annak idején határozottan a tudatom mélyére küldtem, meg sem történtnek nyilvánítva őket.
Annak ellenére, hogy pontosan tisztában voltam vele, hiába akarom, itt nem létezik olyan opció, hogy törlés és újrakezdés; a két dolog, amire a leginkább szükségem volt akkor.
- Szóval nem vagy egyedüli gyerek. – törte meg a csendet végül Louis, a hangjában meglepettséggel, mire egy fojtott mosollyal bólintottam.
- Egy nővér. – mondtam. – De miért, annak tűntem?
Nem válaszolt rögtön, miközben felém fordult egy kémlelő pillantás kíséretében.
- Inkább olyannak, aki megszokta, hogy egyedül van. – felelte némi megfontolás után. – Még akkor is, ha nem feltétlenül így van.



***
Szevasz-tavasz fiatalság!<3
Ígéretemhez hűen visszatértem némi szünetelés után, remélhetőleg újult erővel és már kevesebb kihagyásokkal, tekintve, hogy hamarosan vége a tanévnek, és túl leszek a vizsgákon és egyebeken. Mindenesetre hálás köszönet a türelmetekért, és a támogatásotokért, bízom benne, hogy akad mély olyan közületek, akit érdekel a folytatás és nem unt bele a várakozásba, ugyanis úgy érzem, készen állok végre, hogy belecsapjunk a történésekbe. De most nem is ez a lényeg, hanem hogy a világ összes köszönetét és virtuális ölelését küldöm, nélkületek sehol sem lennék és mindenkit nagyon-nagyon szeretek.<333
Továbbá remélem mindenkivel minden rendben van, élvezitek a szünetet, és túléltétek az elmúlt heteket mindenféle maradandó károsulás nélkül.<3 Nyugtasson a tudat, hogy tényleg már csak két hónap és vége - engem legalábbis ez tart életben hehe.
A résszel kapcsolatban nincs sok mondanivalóm azon kívül, hogy bízom benne, elnyeri a tetszéseteket ez is, és majd a későbbiekben a folytatás is, ugyanis nekem eddig ez volt az egyik kedvencem, bár sokra mondom ezt, de úgy érzem itt változott meg valami a főszereplő párosunk között.:) De ezt már rátok bízom.

De nem is koptatom tovább a billentyűzetet, további szép estét drágáim, boldog nyuszit, köszönök szépen mindent!<3

See you soon ;)

-xoxo, Sophie V.

U.i.: ha esetleg még nem jártatok volna nála és olvasnivalót kerestek, nézzetek be drága lányom oldalára.<3 Secrets of the Life

2017. március 25., szombat

Idő

Sziasztok!:)
Először is küldeném a világ összes bocsánatkérését azoknak, akik még olvassák a történetet, hogy eltűntem, mint a kámfor, azonban szépen fogalmazva is a suli szétrúgta/szétrúgja a hátsómat az elmúlt pár hétben, és ennek következtében ki sem láttam a feladatok alól. Ebből pedig következik az, hogy esélyem sem volt elgondolkozni a folytatáson, nekiülni meg végképp, aki pedig olvas már egy ideje tőlem, az ismer, félkész részt sosem szeretek kiadni a kezeim közül, főleg nem olyat, amivel én magam sem vagyok annyira megelégedve. Így aztán nem vettem sietősre a dolgot, hiába teltek a napok, majd a hetek, mert nem voltam boldog az ötleteimmel és a mentalitásommal úgy általában, már ami a blogolást illeti. Az igazság az, hogy kötelességemnek éreztem, hogy hozzam a részeket, ahelyett, hogy ki is élvezzem az írásukat, ami nem túl jó, tekintve, hogy mennyire imádok írni és mekkora kikapcsolódás nekem. Ezért aztán be kellett látnom, hogy hiába nem hoztam már egy ideje a folytatást, nem akarom kitenni, amíg nem szedtem össze magam és nem vagyok száz százalékig biztos benne, hogy így a jó. Természetesen nem arról van szó, hogy mostantól fél évig nem kerülök elő, mert ismerem magam, és biztos vagyok benne, hogy ez átmeneti, azonban azt is tudom, hogy időre van szükségem. Vicces, hogy mindezt pont Louis első vallomásánál teszem meg, de úgy gondolom, innentől kezdve egy újabb szintre léptem a Chloe-val való kapcsolatát illetően is, amit pedig végképp nem akarok elsietni, szóval talán így a legjobb.
Mindenesetre szeretném megköszönni az összes türelmet, támogatást, amit tőletek kaptam az elmúlt időszakban, vagyis inkább a történet kezdete óta, eszméletlen hálás vagyok mindenért és mindenkiért, aki megfordult a blogon, és bízom benne, hogy tudjátok, eszem ágában sincs bárkinek csalódást okozni, főleg nem nektek, akik annyi örömet okoztak nekem, hogy elmondani nem tudom. Így a történet biztosan folytatva lesz és biztosan a közeljövőben.Csak előbb meg ki kell találnom, mit szeretnék kezdeni vele.
Ha bárkinek bármilyen kérdése adódik, továbbra is megtalál engem email-en és ask-on egyaránt, igyekszem mindenre minél hamarabb válaszolni, és persze visszatérni is.
De addig is a világ összes ölelését és pusziját küldöm mindenkinek, a hálámmal együtt, amiért még mindig mellettem vagyok. Ti vagytok a legjobbak, ezzel senki sem vitatkozhat velem.:)<3

Köszönök szépen mindent, vigyázzatok magatokra, élvezzétek ki, hogy itt a tavasz, meg persze a hétvégét is,  hamarosan találkozunk!<3


-xoxo, Sophie V.

2017. február 19., vasárnap

18. - Küzdeni a szavakkal


„Mindenki csak a saját szíve titkait ismerheti.”– J. R. Ward

Talán évek óta nem éreztem magam annyira bizonytalannak, mint ahogy akkor éreztem, mikor Louis felé sétáltam, egyre közelebb és közelebb, aminek köszönhetően tökéletes rálátást nyertem a kissé kimerült tekintetére, és elernyedt testtartására. Bár mindezt könnyen betudhattam volna annak, hogy valószínűleg sokat dolgozik, volt benne valami, ami nem hagyott nyugodni, miszerint ez alkalommal talán többről van szó.
Ettől pedig még inkább olyan érzés kerített hatalmába, mintha gyomorszájon rúgtak volna, miközben egyszerre voltam a sírás határán és voltam dühös, amiért ide jött, ezzel még inkább megnehezítve az amúgy sem könnyű helyzetemet, amiért próbálok távol maradni tőle. Ezek szerint nem túl nagy sikerrel.
Nem mintha egyszer sem fordult volna meg a fejemben a Heaven’s-ben történtek óta, hogy akár egyetlen hívására is reagáljak, vagy, hogy netalántán én emeljem fel a telefont és beszéljek vele. Azonban valahányszor csak eljutottam odáig, hogy egyáltalán rábólintottam, egyből elém ugrott egy emlékkép, ahogy egymásnak estünk a klubban, Kylie kétségbeesett arca, és Zayn gúnyos vigyorgása egyetlen jelenetbe sűrítve, aminek a vége az lett, hogy az agyam leblokkolt, az ítélőképességemet kidobhattam az ablakon, miközben sikítani akartam.
Mert mindez ellen még csak semmit sem tehettem.
Mert nem számít, mennyire voltam ott Kylie mellett az elmúlt néhány napban, ha a tekintetéből pontosan láttam, hogy mindez édes kevés, miközben még mindig nem tudja, hogy Louis-nak köszönhetem, hogy aznap este egyáltalán betehettem a lábamat a klubba és kihozhattam őt, noha azóta jóformán egy szó sem esett az incidensről.
Na, nem mintha bármelyikünk is szívesen beszélt volna valami olyanról, amire még csak gondolni sem szeretett volna. Hiába nyílt meg nekem és tálalt ki a Zayn-es múltjáról, én pedig voltam annyira óvatos, hogy kétszer átgondoljak bármit is, mielőtt hangosan kimondom, nehogy bármit is burkolt célzásnak vegyen az üggyel kapcsolatban.
Így aztán annyira nem volt meglepő, hogy az elővigyázatosság szépen lassan beágyazta magát az életbe olyan értelemben, hogy sosem hagytam elöl a telefonomat, sem a gépemet, sem pedig bármi mást, amiből Kylie-nak bármiféle esélye is lett volna tudomást szereznie arról, hogy egyáltalán bármiféle úton is közöm van Louis Tomlinson-hoz, ezért is adtam hálát az égnek, amiért Aster volt a mai találkozásunk szemtanúja és nem ő.
Vagyis akkor még csak azt gondoltam, közöm volt, nem számolva a nyilvánvalóval; hogy Louis nem fogja feladni ilyen könnyen.
Furcsa kettős volt, miszerint annak ellenére, hogy nem találkozok vele és látványosan kerülöm, valójában nem állt szándékomban bántani, még ha volt egy olyan érzésem, hogy ezzel a lépésemmel a jelen pillanatban aztán minden vagyok, csak a kedvence nem.
Ennyit már azért tudtam róla.
Mindenesetre próbáltam nem elvörösödni a szégyentől, miközben szépen lassan elé értem. Továbbra is félig az autónak támaszkodva figyelt, kezében a telefonjával és egy cigisdobozzal, mire azt feltételeztem, itt lehet már egy ideje, aminek köszönhetően még inkább úrrá lett rajtam a szorongás.
- Kezdtem azt hinni, észreveszel, de simán itt hagysz. – jegyezte meg, mikor megálltam előtte, azonban a hangja ez alkalommal fele annyi magabiztosságot nem tükrözött, mint amennyire feltételezésem szerint szerette volna.
Némileg idegen volt számomra a határozatlan Louis, így nem válaszoltam először, helyette inkább az ajkamba harapva kémleltem, ahogy feljebb tolta magán a napszemüvegét, és egy – valószínűleg – újabb cigit kapott elő, és gyorsan meggyújtotta.
- Mit keresel itt, Louis? – kérdeztem végül, miközben keresztbe fontam magam előtt a karom, és lopva a hátam mögé pillantottam, hogy van e szemtanúja ennek a jelenetnek, azonban megkönnyebbülten vettem tudomásul, hogy már mindenki lelépett.
Na, nem mintha olyan egyszerű dolguk lett volna felismerni az előttem álló fiút, aki eléggé ki tett magért a kapucnis pulcsival és napszemüveggel, ami csaknem a fél arcát eltakarta, innentől kezdve nem volt miért aggódnia se neki, sem pedig nekem.
Noha volt egy sanda gyanúm, rajta azért jóval nagyobb nyomás volt, amiért itt állt velem a nyílt utcán.
- Beszélnünk kéne. – felelte.
Mintha vonakodott volna a válaszadással, vagy mintha saját maga sem lett volna biztos benne, hogy tényleg ezt akarja, úgy nyújtotta el a válaszadást, mire bejegyezhettem egy újabb strigulát az enyhén szokatlan viselkedése mellé, és még csak esélyem sem volt átlátni a szemüvegen keresztül, hogy bármit is kiolvassak a tekintetéből.
- Itt és most? – pillantottam körbe frusztrálva, bár bíztam a nemleges válaszban.
Louis megrázta a fejét, és már a földre is ejtette a félig leégett cigarettát, aminek egy taposással véget vetett, és az autó felé bökött.
- Valami csendesebb helyen. – mondta egy jelentőségteljes pillantás kíséretében, én pedig idegesen bólintottam, noha minden porcikám ellenkezett ellene.
De nem azért, mert nem vágytam rá már hetek óta, hogy láthassam, hanem mert még nem tudtam szabadulni az érzéstől, miszerint ez az egész nem helyes.
Talán a kapcsolatunk kezdete óta úgy igazán először.

***
A kocsiban ülve jutott csak eszembe, hogy tulajdonképpen még mindig nem zuhanyoztam le a próba után, ami enyhe frusztrációval töltött el, miközben a mellettem lévő ülésben Louis ült, akit az ismeretségünk alatt most láttam először vezetni, és még csak nem is feltételeztem, hogy jogsija van, tekintve, hogy eddig mindig hurcoltatta magát, valahányszor csak hozzám, vagy bármerre máshova mentünk együtt.
Ami jobban belegondolva eddig csak a lakása vagy éppen a Heaven’s volt, így aztán kénytelen voltam beismerni, nem igazán járkáltunk bárhova is együtt, ami érhető, ha a kapcsolatunk feltételei gondolok.
Noha egyikünk sem erőltette a beszélgetést az út alatt, a rádióból szóló zenének köszönhetően mégsem volt néma csend az autóba, mire a kényelmetlen feszengést elengedve inkább arra figyeltem egy idő után, mire meglepetten konstatáltam, hogy nem a szokásos mainstream slágeradó megy nála, mint amire az ember számítana, hanem valami más a telefonjáról.
- Ez mi? – kérdeztem egy idő után, megtörve a kettőnk közti csendet, majd a kissé értetlen oldalpillantását látva hozzátettem. – A zene.
- Cage The Elephant. – felelte. – Tetszik?
- Egész jó. – bólintottam, és hátrébb dőltem az ülésben, miközben elkönyveltem egy jó pontont neki.
Meg sem kérdeztem hová megyünk – már csak azért is, mert szinte biztos voltam benne, hogy hozzá, elvégre őt ismerve akármiről is lehetett szó, semelyik másik környezetben nem lett volna hajlandó megnyílni, ha csak nem valami személyes kedvenc helyre visz.
De nem voltam naiv, hogy azt gondoljam, engem valaha oda vinne, már ha egyáltalán tényleg van neki olyan.
Ahogy sejtettem, egy idő után már ismerőssé vált a környék, mire újabb pár percnyi kocsikázás után megérkeztünk a város azon részére, ahova már csak a bejutáshoz is egy kódra volt szükséged, amit beütve jutottál be a lakóparkhoz, ahol Louis háza is elhelyezkedett. Ami kifejezetten meglepésként ért azonban, hogy hiába volt a város egyik előkelő részén a székhelye, mégsem ő rendelkezett a legnagyobb palotával az összes lakó közül, és bár amúgy sem tűnt valami rongyrázó típusnak, karrier ide vagy oda, ezt betudtam annak, hogy kerüli a feltűnést. De azért még így is eléggé kitett magért a közepes méretű, fehérre festett, kissé régimód házával, amit egy több méter magas kőfal vett körül, és még egy hosszú felhajtó is társult hozzá, egy jókora garázzsal együtt, és még így is azt mondanám, rajta kívül még tízen is elférnének benne.
- Egyedül laksz itt? – csúszott ki a számon a kérdés, miközben behajtottunk a kovácsoltvas kapun.
- Hát, szerintem még nem igen találkoztál itt mással rajtam kívül. – húzta egy féloldalas mosolyra a száját. – A kíséretemen kívül, persze. – tette hozzá, a testőrökre és egyéb sofőrökre célozva.
- Sosem lakott itt senki rajtad kívül? – próbáltam nem túl döbbent pillantást vetni rá, majd pedig a még így is termetes házra.
Louis megvonta a vállát és megnyomott egy gombot az egyik kezében tarott távirányítóval, mire szépen lassan felnyílt az előttünk lévő garázsajtó.
- Fogalmazzunk úgy, egy időben nem voltam egyedül. – mondta, miközben behajtott rajta.
Amolyan már mindent értek pillantással bólintottam, és próbáltam nem elvörösödni, amiért olyanra tapintottam, ami még sosem került szóba köztünk, talán nem is véletlenül.
Észre vehette a gyors reakciómat és lezárásomat, ugyanis a következő pillanatban egy újabb mosoly ült ki az arcára, miközben leállította a kocsit.
- Nyugi, nem veszem magamra az ex-témát. – jegyezte meg, ahogy felém fordult. – Régen volt.
- Nem akarok tolakodni. – ráztam meg a fejemet, de ő csak elröhögte magát.
- Azt hiszem, azon már túl vagyunk, drágám. – felelte, és kicsatolta az övét, majd áthajolva felettem az enyémmel is ugyanezt tette, és kinyitotta az ajtót az oldalán.
Egyikünk szólt egy szót sem, amíg a garázsból nyíló ajtón keresztül bementünk a házba, mire ismételten úgy éreztem magam, mintha még sosem néztem volna meg magamnak jobban ezt a helyet, bár jobban belegondolva Louis sem törte magát eddig, hogy körbe vezessen, mielőtt még a hálószobájába terelt.
- Úgy viselkedsz, mint aki múzeumban van. – mondta, miközben előttem sétált, én pedig komolyan elgondolkoztam azon, hogy a hátán is van szeme.
- Csak szokom az új helyet, tudod. – jegyeztem meg gúnyosan.
- Milyen új? – fordult felém. – Most vagy itt úgy ezredszerre.
- A hálódat már ismerem, megnyugodhatsz. – meg a konyhapultodat is.
Louis egy elismerő pillantás kíséretében biccentett egyet, miközben elvigyorodott.
- Majd tartok neked egy körbevezetést, ha ragaszkodsz hozzá. – mondta, én pedig elégedetten bólintottam.
Elgondolkoztam azon, vajon mégis miért megy olyan könnyen nekünk a mai nap a kommunikáció a nélkül, hogy éppen vitatkoznánk, vagy letépnénk a ruhát egymásról, noha a köztünk lévő feszültség még mindig ott függött valahol a levegőben, miszerint ő beszélni akar velem, nekem pedig halványlila gőzöm sincs, miért.
Na, nem mintha nem lettek volna tippjeim a felől, hogy nagy valószínűséggel azt a bizonyos estét kívánja felhozni, mióta nem veszek tudomást róla, de ezen kívül túl sok ötletem nem volt.
- A nappalit is gondolom, már ismered. – intett a helyiség felé, ahogy elhaladtunk mellette. – Konyha. – intett az onnan nyíló belső szoba felé. – Lépcső. – sorolta csak úgy találomra, ahogy elmentünk minden mellett.
- Oké, elég lesz, innen tudom nagyjából. – jegyeztem meg, és követtem őt az emelet felé.
- Reméltem is. – mondta alig hallhatóan, célozva az előbbi hálós megjegyzésemre, mire nem szóltam semmit, csupán csak az égnek emeltem a tekintetemet.
Olyan érzésem volt, mintha direkt kerülgetnénk a témát, ami miatt valójában itt vagyunk, és helyette minden egyes alkalmat megragadunk, hogy valami másról beszélhessünk, hogy még csak véletlenül se kelljen szembenéznünk a nyilvánvalóval; valami tényleg megváltozott köztünk.
És nem a szokatlan határozatlansága volt a legnagyobb jel, ami erre késztetett.
Sötétség fogadott, amint beléptünk a hálóba, mire Louis egy mozdulattal villanyt kapcsolt, azonban a vakító fény helyett csupán egy saroklámpa világította be az egész szobát, ezzel némi hangulatot varázsolva, bár úgy saccoltam, nem csak én nem tudom értékelni a kissé bensőséges világítást.
- Szóval… -kezdtem, hátha ezzel bátorítani tudom, hogy végre elkezdje a beszédet.
- Hogy van a barátnőd? – kérdezte hirtelen Louis, ezzel 180 fokos kitérést téve, mire egy pillanatra el kellett gondolkoznom azon, vajon mégis mire érti ezt.
Fogalmam sem volt, mit kéne erre felelnem, ezért csak megvontam a vállamat.
- Megvan… valahogy úgy. – mondtam.
- Valahogy úgy? – vonta fel a szemöldökét, a szavaimat ízlelgetve, mintha nem tudná hova tenni a válaszomat.
- Te hogy lennél, ha Zayn ex-akármije lennél? – éreztem, ahogy enyhén furcsa kifejezés ül ki az arcomra, ami valahol a döbbenet és a gúny határán van.
- Sírnék. – húzta el a száját Louis, miközben enyhe undor ült ki az arcára, ahogy elképzelhette a szituációt, az arcomat látva azonban elkomolyodott. – Ne nézz így rám, Chloe, eddig is tudtam, hogy Zayn egy seggfej. Főleg ha lányokról van szó. Nem lep meg túlságosan, ami a barátnőddel történt.
Noha nem vártam valami hatalmas együttérzést, éreztem, ahogy automatikusan beindul bennem a védelmi ösztön Kylie iránt, de volt annyi eszem, hogy ne mondjak semmit, ugyanis kénytelen voltam elkönyvelni, még mindig Louis ismeri jobban Zayn-t, így aztán hiába mondtam volna bármit is.
- Gondolom nem azért rángattál ide, hogy róluk beszéljünk. – jegyeztem meg szárazon, miközben keresztbe fontam magam előtt a karomat.
- Miért, akadt volna más dolgod is? – vonta fel a szemöldökét.
Próbáltam nem látványosan megdöbbeni a hangja nyersességén, miközben úgy néztem rá, mintha egy idegennel beszélgetnék.
- Szerinted abból áll az életem, hogy arra várok, mikor keresel végre meg? – meredtem rá, és éreztem, ahogy szépen lassan elönt az indulat.
- Nyugi, már tudom, hogy nem. – húzta egy gúnyos mosolyra a száját.
Normális esetben talán elszégyelltem volna magam a burkolt célzásnak köszönhetően, de az agyamat teljesen elborította a felháborodás és düh kettőssége, amiért még mindig neki áll feljebb, azok után, hogy hagytam, hogy idehozzon és még csak egy szót sem szóltam róla senkinek.
Az ajkamba harapva próbáltam türtőztetni magam, hogy el ne kezdjek ordibálni, vagy netalántán rosszabb, mielőtt nagy nehezen szólásra nyitottam a számat.
- Fogalmad sincs, min mentem keresztül az elmúlt néhány napban. – sziszegtem. – Hidd el, nekem sem volt valami vágyálom azon gondolkozni, mekkora utolsó szemétláda vagyok, amiért én jól kiszórakozom magam veled, miközben a haverod tönkretette a legjobb barátnőmet.
- Na, jó, álljunk meg. – emelte fel a hangját Louis, miközben tett egy lépést felém. - Először is, Zayn kurvára nem a haverom, másodszorra pedig se nekem, de még neked sincs semmi közöd ahhoz, ami velük történt, és hogy mégis mit össze nem szórakoztak ők ketten. Komolyan ezért nem voltál hajlandó felvenni azt a rohadt telefont? Mert bűntudatot volt, hogy jól érezted magad, miközben ő szenvedett?
Ez alkalommal ő volt az, aki úgy meredt rám, mintha azt sem tudná, ki vagyok, bár a szavait hallva lassacskán nekem is hasonló érzésem támadt saját magammal kapcsolatban, ahogy elém tárult az ő szemszöge, és ha eddig azt hittem, én vagyok itt a dühösebb, akkor nagyot tévedtem.
Louis konkrétan tombolt.
De ami az igazán ijesztő volt az egészben, hogy még csak fogalmam sem volt, miért.
- Mégis mit számít ennyire, hogy nem hívtalak vissza? – törtem halkan meg a közénk beállt csendet, miközben a földre szegeztem a tekintetemet. – Hol marad itt a szórakozás, Louis?
Fogalmam sincs, miért nem voltam képes felnézni a szemébe, miközben kimondtam mindazt, amiről korábban rettegtem még csak tudomást is venni – mivel véleményem szerint ez volt az igazság, ha már a kezdettől fogva ezek voltak a játékszabályok; nincs érzelem.
Talán mert mindeközben mégis ott volt bennem valami, ami azt sugallta, ez már minden, csak nem érzelemmentes szórakozás, ahogy azt elterveztük.
- Szerinted ez nekem szórakozás? – mintha valaki rántott volna egyet rajta, úgy kaptam fel a fejemet és szegeztem a tekintetem Louis szemeibe, amik csaknem szikrát szórtak. – Szerinted én élvezem, hogy minden egyes nap minden egyes kibaszott órájában azon gondolkozom, hogy te jóságos ég, basszameg, akármi történhet veled, amíg nem vagyok veled, akárki megérintheti, akárki azt gondolhatja, az övé lehetsz csak úgy? Szerinted engem nem borít ki, hogy soha senkit nem akartam még annyira, mint téged?
Sosem láttam még Louis-t ennyire dühösnek, ahogy ott állt velem szemben, miközben a tekintetével ölni tudott volna.
Én pedig mindeközben csak álltam a pillantását, és éreztem, ahogy egy hang sem jön ki a számon a döbbenettől, félelemtől, kétségbeeséstől és egy olyan érzéstől, amiről korábban megfogadtam, hogy sosem érezhetem Louis iránt.



***
Helló-helló drágáim!
Először is remélem mindenkinek remekül telt a hétvégéje, sok pihenéssel, továbbá, hogy túléltétek az elmúlt hetet bármiféle maradandó károsulás nélkül és a többi.<3 Továbbá elnézéseteket kérem, amiért a múlt héten elmaradt a szokásos rész végén lévő kis üzenetszerűm, de nagyon siettem - kissé zűrös napok hogy úgy mondjam . Viszont most itt vagyok és ez alkalommal is szeretném leszögezni, mennyire hálás vagy mindenért, amit tőletek kapok hétről hétre, szóval köszönök mindent, imádlak titeket és még mindig ti vagytok a legjobbak!<333 Ami az egyebeket illeti, nagyon sajnálom, amiért még mindig nem válaszoltam az előző részhez érkezett kommentekre, igyekszem minél hamarabb megtenni, és az email-re is ránézni, szóval előre is köszönöm a türelmet, de mindenkit imádok, aki írt nekem, és persze mindenkinek küldöm a virtuális ölelést és puszikat.<3
És ami pedig a történetet illeti, nos hát elérkeztünk egy mérföldkőhöz, bár már az előző részben is próbáltam éreztetni, a történések pedig innentől vállnak érdekessé - bár azt hiszem, ezt sokszor elmondom, na de mindegy, ezt majd ti eldöntitek.;)

De nem is koptatom tovább a billentyűzetet, további szép estét, drágáim, még egyszer köszönök mindent, vigyázzatok magatokra és ha minden jól alakul, hamarosan találkozunk!:)

- xoxo, Sophie V.

2017. február 12., vasárnap

17. - Kísértés

Louis



1.        „Akarunk dolgokat mélyen a tudatunk és az érzéseink alá rejtve. Van, amit a lelkünk akar, és az enyémnek te kellesz.” - Cassandra Clare


Fel sem fogtam, hol ébredtem, egészen addig, míg nagy nehezen rá nem vettem magam, hogy rendesen körül nézzek a szobában, miközben fél kézzel a telefonom után kutattam, hogy kinyomjam végre az ébresztőt. Miután végre sikerült megállapítanom, hogy a környezetem nem idegen, megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt, és hálát adtam az égnek, hogy ezek szerint még sem vagyok akkora idióta, mint gondoltam, és nagy nehezen felültem az ágyban, miközben kisöpörtem a hajamat a szememből. Noha az első pár percben fogalmam sem volt, mégis mi a francot keresek Liam vendégszobájában, nem igazán tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, tekintve, hogy ha ide kerültem, nem csinálhattam túl nagy hülyeséget, elvégre előbb rúgna ki innen páros lábbal az utcára, mint sem, hogy elszállásoljon az éjszakára, legalább is őt ismerve biztosan. Így aztán újabb néhány perc magamhoz térés után rávettem magam, hogy felkeljek és elvonszoljam magam a fürdőig, mire a tükör elé lépve kénytelen voltam megállapítani, hiába nem csináltam hülyeséget, attól még eléggé kiüthettem magam tegnap este. - Remek. – nyögtem fel, és megnyitottam a csapot. Miután sikerült nagyjából élő fejet varázsolnom magamnak a víz segítségével, zsebre vágtam a telefonomat a valószínűleg kölcsön kapott melegítőbe, és elindultam a földszint felé, ahonnan a reggeli hírek hangja szűrődött az emeletre, Liam összetéveszthetetlen matatásával együttvéve. Mindennek következtében meg sem lepődtem, mikor megpillantottam őt a konyhába lépve, ahogy háttal állva játssza a konyhatündért a főzőlapok előtt, így beletelt néhány pillanatban, mire hajlandó volt végre megfordulni. Természetesen azon sem lepődtem meg, ahogy félig még a pult felé fordulva végig mért, miközben egy összetéveszthetetlen fintor ült ki az arcára az ábrázatom láttán. - Te jó ég, de szarul nézel ki. – jegyezte meg, és már hátat is fordított nekem. Nem reagáltam semmit, helyette inkább a konyhabútor másik oldalához léptem, hogy bögre és kávé után lessek, ha már volt egy olyan érzésem, ehhez a reggelhez szükségem lesz rá. - Mondj újat. – feleltem végül, miközben töltöttem magamnak a koffeinbombából, és mindenféle melegítés nélkül beleittam. – De gondolom, tegnap rosszabbul néztem ki. - Volt már rosszabb is. – legyintett, ahogy továbbra sem volt hajlandó levenni a tekintetét a tűzhelyen készülő alkotásairól. – Tojást? – pillantott felém a válla felett, mire egy grimasz kíséretében megráztam a fejemet. - Nem kösz. Nem voltam valami biztos benne, hogy nem köt ki az a rántotta a méregdrága kövön a gyomrom helyett, így inkább elvetetettem még csak a kockáztatást is, noha tisztában voltam vele, hogy nem ártana azért ennem valamit. - Nyugi, én sem gondoltam komolyan. – vigyorodott el Liam, és a kenyértartó felé bökött. – Ott van, ami neked kell. Egy szemforgatás kíséretében visszaléptem a pulthoz és előhalásztam magamnak egy szelet kenyeret, miközben örömmel nyugtáztam, hogy Liam humorérzéke még mindig a régi. - Elmeséled, hogy is kerültem ide? – érdeklődtem a bútornak támaszkodva, miközben törtem magamnak egy darabot a kenyérből. Noha az emlékezetem odáig még egészen tiszta volt, hogy úgy döntöttem nem leszek antiszociális és mégiscsak benézek Niall összejövetelére, és felkaptam az első üveg piát, ami a kezem ügyébe került, nem sok minden rémlett fel az utána következő órákból, csupán néhány képkocka, de az idejövetelem pillanataiból lényegében semmi. - Sokáig voltam bent, így késve indultam utánatok, amikor is felhívtál, hogy itt vagy és engedjelek be. – felelte Liam, mintha mindez a világ legtermészetesebb dolga lenne, miközben lekapcsolta a főzőlapot és sorban a pultra pakolta a reggelijét. – Nem sok mindent tudtam kiszedni belőled, de ahhoz szilárdan ragaszkodtál, hogy nem akarsz visszamenni és hogy igyunk inkább kettesben. - És ittunk? – vontam fel a szemöldökömet, mire elröhögte magát. - Szerinted így néznél ki, ha nem? – kérdezett vissza. Annak ellenére, hogy normális esetben mindezt valószínűleg egy beintéssel jutalmaztam volna, ez alkalommal egy elismerő pillantással illettem Liam-et a megjegyzéséért, miközben követtem őt és a reggelijét az étkező felé. A kávémmal a kezembe helyet foglaltam a vele szemben lévő széken, és előkaptam a telefonomat, hogy megnézhessem, mennyi időt sikerült elpazarolnom alvással az életemből, mire döbbenten pillantottam fel a képernyőről. - Még csak kilenc óra? – meredtem rá, mire Liam teli szájjal bólintott. - Akartam is kérdezni, mi ütött beléd, hogy ilyenkor felkeltél, de aztán rájöttem, hogy addig se vagyok magányos, amíg velem vagy, így inkább hagytalak. – vigyorodott el és magához vette az asztalon lévő bulvárlapot, hogy elvégezhesse a szokásos rutinját, amíg megnézi, mit sikerült aznap összeszedni rólunk. Noha nem mindennap szerepeltünk a hírekben – inkább minden második vagy harmadik napban – Liam-nek valamiért mégis sikerült minden egyes reggel találnia valami újdonságot, amiről aztán a nap folyamán beszámolt nekünk. Így ment ez már három éve, és talán ez volt az egyetlen közös dolog, ami nem változott meg a bandában; erre minden nap reagáltunk. Lesajnáló pillantást vetettem rá, és ismét a telefonomnak szenteltem a figyelmem. - Mert te annyira magányos vagy. – jegyeztem meg. - Hát nálad biztos magányosabb. – felelte szórakozottan. - Nem tudom, miről beszélsz. – vontam meg a vállamat, még mindig a kijelzőre meredve, noha mélyen belül volt egy olyan érzésem, kezdünk kissé kényes irányba haladni ezzel a beszélgetéssel. - Furcsa ezt hangosan kimondani, de elég keveset látlak mostanában, Tommo. Kezdek aggódni, haver. – nem kellett ránéznem, hogy tudjam, vigyorog. - Lehet, újat mondok, Liam, de emlékezetem szerint eddig sem lógtam rajtad túl sokat. – mondtam, remélve ezzel elvándorolhatunk a veszélyes vizek közeléből. Azonban elég volt egyetlen pillantást vetnem rá és tudtam, akármiben reménykedtem, ezt kellően benéztem. - Aha. Szóval nem akarsz beszélgetni egy bizonyos… - Eszem ágában sincs. – szúrtam közbe, miközben a határán voltam annak, hogy felpattanjak és kirohanjak a szobából. - … Nem akarsz beszélgetni egy bizonyos képről? – fejezi be az előbb kezdett mondatát, és azzal a lendülettel felém fordította a kezében tartott újságot, elém tárva ezzel egy csodálatos fél oldalas képet; amint éppen Chloe-val az oldalamon haladok a Heaven’s bejárata felé. Akaratlanul is felnyögtem, miközben az asztalra dőltem, és a tenyerembe temettem az arcom. Liam röhögve fogadta a reakciómat, majd letette maga mellé az újságot, ahogy megpróbált komolyságot erőltetni magára a szenvedésem láttán, noha pontosan tudtam, mennyire jól szórakozik a kínlódásomon. - Ismerlek már annyira, hogy egy ilyennek annyira nem kéne kiborítania téged. – jegyezte meg. Nem válaszoltam, inkább továbbra is magam elé meredve tűnődtem el azon, vajon mikor osztják ki a világ legnagyobb idiótájának járó díjat, és hogy valószínűleg idén is én viszem el. És nem felétlenül azért, amiért már szánalmasan is naiv voltam, mikor azt hittem, semmi jelentősége nem lesz, ha együtt megyünk be Chloe-val a Heaven’s-be, hanem mert lényegében épp az ellenkezőjét tettem annak, amin hetek óta rágom magam vele kapcsolatban. Sikerült őt az egész világ elé kitennem, ezzel azt jelezve, hogy az enyém, miközben jóformán én magam sem tudom, mennyire van jogom annak mondani. A sors furcsa fintora, hogy pont én voltam kettőnk közül, aki kitalálta ezt az egész kötetlen dolgot, és most mégis én szenvedek miatta, felrúgva ezzel mindent, amit az elmúlt időben képviseltem, már ami a kapcsolatokat és azok különböző formáit illeti. Vagyis inkább előidézve bennem olyanfajta érdeklődést, amit nem éreztem már egy ideje senki és semmi iránt, és ha rajtam múlt volna, talán nem is erőltettem volna többet. - Nem fontos. – feleltem végül, miközben a pillantásom ismét a képekre csúszott, mire meglepetten állapítottam meg, miszerint szinte egyiken sem lehet kivenni rendesen Chloe arcát az azt takaró keze miatt. Na, nem mintha ez elegendő lett volna ahhoz, hogy eluralkodjon rajtam a megkönnyebbülés, elvégre, aki ismerte Chloe-t, pontosan tudta, hogy őt látja a képeken. - Szép lány. – mondta Liam egy elismerő pillantás kíséretében, ahogy követte a tekintetem a képekre. - Gyönyörű. – javítottam ki automatikusan, mire néhány pillanattal később legszívesebben arcon csaptam volna magam. Mintha ez elégtétel lett volna számára, úgy nézett fel rám egy győztes pillantás kíséretében. - Mi a neve? – kérdezte. Elnyomtam egy feltörni készülő sóhajt, némi káromkodással fűszerezve, amiért úgy tűnt, kezd hiábavalónak tűnni az erőfeszítésem Liam-el szemben. - Chloe. - mondtam. - Mióta tart? - Fogalmam sincs. Két hónapja? – vontam meg a vállamat. – Zayn lemezbuliján találkoztunk. - Csak nem a lelépős lány? – érdeklődött Liam, ahogy befejezte a kajálást, és szokásához híven egymásra pakolta a mosogatásra váró tárgyakat. Azonban a helyett, hogy kényszeresen elindult volna velük a konyhába, hogy a gépbe rakja őket, szembe fordult velem, és úgy várta a válaszomat. - Jézusom, te mikre nem emlékszel. – forgattam meg a szemeimet, majd bólintottam. – De, az. - Akkor ezek szerint mégiscsak volt folytatása a történetnek. – jegyezte meg. - Sosem mondtam, hogy nem volt. – mutattam rá, megeresztve egy óvatos mosolyt, noha még mindig kényelmetlenül érintett a téma, annak ellenére, hogy eddig kifejezetten jól bírtam, magamat is meglepve. Bár korábban elhatároztam, hogy eszem ágában sincs kiadni Chloe-t bárkinek is, valamiért mégsem okozott érvágást feltárni az igazságot Liam előtt, a Zayn-es, legjobb barátnős jelenetet leszámítva, ami legutóbbi találkozásunkkor történt. Úgy éreztem, ahhoz kicsit még korán volt. Akkor jutott csak el hozzám, hogy azóta nem láttam Chloe-t, noha már lassan egy hét eltelt az incidens óta, és még csak nem is reagált a kismillió üzenetre, amit azóta hagytam neki. Na, nem mintha bármiféle magyarázatot vártam volna, elvégre nem volt nehéz magamnak összerakni a képet; elég volt egyetlen pillantást vetnem rá, ahogy Zayn-t és azt a lányt figyeli, majd pedig végignézni, ahogy elrohan.
Noha fogalmam sem volt, mégis miféle jelentősége van ennek az egésznek, elvégre pontosan tisztában voltam vele, hogy Zayn minden élőre rámászik, aki csak egy kicsit is imponál neki, bár meggyőződésem volt, hogy az új kedvenc elfoglaltsága az én baszogatásom, ezzel együtt pedig Chloe volt. Ezért is volt enyhén furcsa, hogy mennyire látványosan is jól elvolt a legjobb barátnő társaságában. A történtek után azonban annyira még sem volt meglepő, hogy egy szót nem hallok felőle, még ha a tehetetlenségtől nem egyszer megfordult a fejemben, hogy széttörök valamit. Nagyon erősen. - Kedveled? – érkezett a kérdés, visszarángatva ezzel a valóságba, mire kishíján lefordultam a székről, amint eljutott az agyamig a mögöttes tartalom Liam vigyorgásának köszönhetően. Nem volt semmi gúny vagy éppen szórakozás benne, aminek köszönhetően ismét szerettem volna kimenni a szobából, azonban volt annyi önuralmam, hogy ne tegyem, de a kérdés továbbra is ott cikázott a fejemben. Miközben egy túlságosan is egyszerű válasz követte. - Gondolod, lefeküdnék vele, ha nem kedvelném? – vontam fel a szemöldökömet, az egyszerűbb utat választva. Liam látványosan nem volt megelégedve a válaszommal, miközben az égnek emelte a tekintetét és megrázta a fejét. - Nem, Louis, gondoltam felszedtél valami idegesítő jöttmentet, akinek be nem áll a szája és valójában ki nem állhatod, de azért szétvet az ideg, amiért címlapra kerültetek. – mondta, a pillantását az enyémbe fúrva. – És nem azért, mert ennyire nem akarod, hogy az emberek tudjanak rólatok. – tette hozzá, én pedig éreztem, ahogy fokozatosan felmegy bennem a pumpa. - Jó, akkor kedvelem, baszki! - csattantam fel. Hátra dőltem a székben, hivatalosan is feladva a Liammel folytatott szócsatát, és már vártam az elégtételt az arcán, azonban legnagyobb döbbenetemre még csak nyoma sem volt. - Nehéz volt? – kérdezte helyette. Útjára engedtem a korábban visszatartott sóhajt miközben oldalra pillantottam, ahol az asztal szélén még mindig ott hevert az a nyomorult újság Chloe-val a lapján, de magamat még csak észre sem vettem mellette, hiába fogtam a karját; mert csak őt láttam. És ennél már csak az borított ki jobban, hogy mennyivel megkönnyebbültnek éreztem magam, miért hangosan kimondtam, hogy kedvelem őt. - Semmi sem volt még ennyire nehéz, Liam. – mondtam. – Semmi.

Ennél jobban már nem is viselkedhetnék úgy, mint egy komplett idióta.
Ez volt az egyetlen valóságosnak tűnő gondolatom, amióta csak lefordultam a hazafelé vezető útról – szó szerint – és helyette a város másik végébe kormányoztam, lényegében teljesen céltalanul, azon kívül persze, hogy látni akartam Chloe-t, noha hamar eljutott az eszemig, hogy elég csekély esély van rá, hogy otthon találom egy kedd délutánon. Így aztán néhány telefonnal később már némileg megkönnyebbülve hajtottam el a belváros egy eldugott kerületébe, ahol aztán hamarosan leparkoltam egy néhány emeletes épület mellett, aminek a bejárata felett ott díszelgett a táncstúdió lógója.
Egészen addig, míg le nem állítottam a kocsit, eszembe sem jutott, hogy tulajdonképpen fogalmam sincs, mégis mi célom volt ezzel az egésszel a mellett, hogy most úgy tűnhetek, mint valami piti zaklató, miközben azt várom, hogy a célszemély megjelenjen, noha az érkezéséig akár még órák is lehetnek hátra.
Mégis hány éves vagyok, tizennégy?
Miután sikerült negyed óráig viszonylag nyugton megülnöm az autóban a nélkül, hogy nagyobb kárt tettem volna a kocsiban vagy éppen magamban, a fejembe húztam a kapucnimat és felkaptam a műszerfalon lévő napszemüveget, majd a zsebemben megbúvó cigisdobozzal együtt kipattantam a kocsiból. Körbe sem néztem, hogy nem fenyeget-e a felismerés veszélye, miközben sietve előkaptam egy szálat, és az épületet pásztázva meggyújtottam.
Fel sem tűnt egészen odáig, hogy majdnem a nap végén járunk, annyi időt csesztem el, mire rávettem magam a távozásra Liam-től. Miután a délelőtt nagy részét azzal töltöttük – vagyis inkább töltötte ő – hogy visszahoztuk belém az életet, amit a tegnap este és a Chloe-val történtek szívtak el belőlem állítása szerint legalábbis, míg a délután azzal telt, hogy a tévé előtt dögölve próbáltunk végignézni néhány rendkívül szar vígjátékot, miközben természetesen én továbbra is a beszélgetésünken kattogtam.
Na és persze azon, hogy vajon mennyire tűnők őrültnek, ha csak úgy ok nélkül odaállítok elé, miközben jóformán fogalmam sincs, mit kellene mondanom.
Bár Liamnek valószínűleg erre az lenne a válasza, hogy az igazat, nem gondolom, hogy a legjobb megoldás lenne, ha elég ugranék és letámadnám a nyomorult érzéseimmel, mintha egyáltalán érdekelné őt.
Te jó ég, mióta ő a gonosz és én az áldozat?
Nem tudtam ordítsak vagy nevessek, amiért én találtam ki ezt a szarságot, és most én hisztizek, mint valami idióta tinédzser élete szerelméért.
Fogalmam sem volt, meddig álltam ott és mégis hány cigit szívtam el, mire végre mozgást láttam a szemem sarkából, és hamarosan megpillantottam az első embert kilépni az épületből, először, mióta megérkeztem. Összeszorítottam a számat, mielőtt szívtam volna egy utolsó slukkot és eltapostam a szálat, majd pedig hátrébb léptem a kocsihoz, némileg takarásba, de elég közel, hogy a tekintetem az ajtón lehessen.
Az első pár után nem telt bele sok időbe, mire lassacskán egyre több ember szállingózott ki az utcára és noha egyiket sem ismertem fel, nem kellett valami okosnak lennem, hogy kitaláljam, valószínűleg táncosok, a testalkat és a kisugárzásuk legalábbis mind erről árulkodott, miközben szépen lassan elindultak mindenfele. Észre sem vettem, hogy idegesen dobolok az ujjaimmal a kocsi oldalán, miközben azt vártam, hogy szépen lassan felbukkanjon a már ismerős alak a többiek után, egészen addig, míg nem ütöttem egy erősebbet, mire káromkodva kaptam el a kezemet a járműtől.
Mintegy végszóra, a következő pillanatban Chloe lépett ki az ajtón, a tekintetét a kezében lévő telefonjára szegezve, nyomában egy másik lánnyal, aki mondott valamit, mire ő felkapta a fejét és már zsebre is tette a telefonját, hogy neki szentelje a figyelmét.
Ennyit arról, hogy biztos csak nem olvassa a telefonját.
Nem ismertem fel a barátnőjét egészen addig, míg le nem értek a lépcső aljában, ahol már megállapíthattam, hogy találkoztunk már valahol korábban, noha jelen pillanatban nem tudtam helyhez kötni.
Valamiért mégsem ért meglepetésként, hogy ő azonban felismert, amint egy véletlennek köszönhetően felém kapta a pillantását, majd ezt követően megtorpant, és megállította az előtte haladó Chloe-t, aki értetlenül fordult először felé, majd pedig felém.
Úgy nézett rám, mint aki szellemet lát, miközben próbáltam nem egyre kínosabban érezni magam, hogy csak állok ott és várom, hogy jöjjön az égi jel vagy mi, ami után képes leszek nem gyökérként viselkedni. De úgy tűnt, ő sem érzi magát kevésbé magabiztosnak, ahogy nagy nehezen elkapta a tekintetét rólam és a mellette álló lány felé fordult.
Váltottak néhány szót, majd egy gyors ölelés után elindult a kocsim irányába, a pillantását egyenesen az enyémbe fúrva.
Én pedig éreztem, ahogy szépen lassan szétesek, amiért képtelen voltam bármit is kiolvasni a szemeiből, ami az elmúlt néhány hétben mindenhol kísértett.
***

2017. január 29., vasárnap

16. - Hazugok



1.        „Nem fájna, ha nem szerettem volna ennyire.” - Amy Harmon

Mintha Kylie megérezte volna, hogy valaki illetéktelen figyeli őket a távolból – valaki olyan, akinek ezt most nagyon nem kellene látnia – úgy szakította el a tekintetét az őt ölelő Zayn arcáról, és fordult felém, aminek köszönhetően a félelem csak tovább nőtt a szemeiben.
Nem tudtam, milyen arcot vághatok, amivel még inkább sikerült megrémisztenem a lányt, azonban a sokknak köszönhetően, ami pillanatokon belül átvette az irányítást az elmém felett, mozdulni képtelen voltam, nem hogy normális arcot erőltetni magamra.
Azt hiszem, így már minden világos.
A gondolat, amely befészkelte magát a fejembe, egyre mélyebbre tört, miközben olyan érzésem támadt, nem lehetek normális, ha ez tényleg igaz, és Zayn úgy ölelgeti a legjobb barátnőmet, mintha már évek óta erre várna, mindezt úgy, mintha mi sem lenne természetesebb. Én pedig ismertem annyira Kylie-t, hogy tudjam, csak úgy nem hagyná, hogy egy vadidegen fogdossa, még ha az a valaki Zayn Malik is lenne.
Hosszú percekig meredtem az előttem álló párosra, mielőtt megéreztem volna a vállamon egy kart, mire nagy nehezen sikerült elszakítanom a pillantásom tőlük, és hátra fordulva a meghökkent Louis körvonalait véltem kirajzolódni a félhomályban. Kérdő pillantással jutalmazta a szánalmasan kétségbeesett arcomat, mire nem feleltem, azonban semmit sem kellett mondanom, a feszült tekintete alapján néhány pillanattal később ő is felfedezte Zayn-t, noha akkor még fogalma sem volt róla, kivel látja a volt bandatársát.
- Mi… - nyitotta szólásra a száját, mire visszatértem a valóságba annyira, hogy egy fejrázás kíséretében sarkon forduljak és elinduljak abba az irányba, ahonnan érkeztünk.
Tompán hallottam, ahogy a nevemet kiáltja, miközben egyre szaporábban igyekeztem a kijáratot jelentő kétszárnyú ajtó felé a tömegen keresztül, és éreztem, ahogy lassacskán kezd az agyamra menni a hangos zene, és az egymásnak simuló alakok által okozott levegőhiány. Nem tudom, mi késztetett elsősorban a menekülésre, ahelyett, hogy szembe néztem volna a történtekkel, azonban volt valami az egész helyzetben, ami azt sugallta, itt sokkal többről van szó, mint amit én gondolok – olyasvalami, amire talán messze nem állok készen.
- Chloe! – érkezett az újabb kiáltás most már közvetlenül mögülem, azonban ez alkalommal egy másik hang társult hozzá, aminek hatására még gyorsabb haladásra ösztökéltem a lábaimat. – Könyörgök, Chloe, állj már meg! – ragadta meg a karomat a hang tulajdonosa, mire megtorpantam, és amilyen lassan csak tudtam, szembefordultam az előttem álló Kylie-val.
A döbbenet pillanatokon belül kiült az arcomra, miután felfedeztem a lány könnyáztatta arcát, és a hozzátartozó remegését, miközben látványos küzdelembe keveredett a szavakkal.
- Megmagyarázom. – olvastam le a szájáról a hangzavarban.
Nem kellett sokáig kémlelnem ahhoz, hogy észre vegyem, komoly erőfeszítésre volt szüksége ehhez az egyetlen mondathoz.
Abban a pillanatban, mintha fordult volna bennem valami, bólintottam, és kihúztam magam a szorításából, de éppen csak annyira, hogy megfoghassam a kezét, és annak segítségével kivezessem magunkat a tömegből, egyenesen az ajtó felé.
Noha őszintén szólva fogalmam sem volt, hova kellene most mennünk.
Magamban fohászkodtam, hogy zökkenőmentesen kijussunk a helyiségből, a nélkül, hogy belénk kössenek, aminek hatására éreztem, ahogy kiver a víz, miközben lenyomtam a kilincset, és szembe találtam magunkat az ajtót őrző figurával, aki a legutóbbi itt tartózkodásunkkor is szolgálatban volt.
Azonban legnagyobb meglepetésemre a férfi egy szót sem szólt, csupán egy óvatos mosoly kíséretében félrelépett, hogy helyet adjon nekünk, miközben sietősen távoztunk, én pedig örömmel éltem a lehetőséggel, hogy villámgyorsan magam után húzzam Kylie-t.
- Várj, ne rohanj már annyira! – hallottam meg néhány pillanattal később a szuszogását mögülem, mire a legközelebbi beugrón keresztül behúztam magam mellé. – Itt nem fogunk tudni beszélni. Minden be van drótozva. – rázta meg a fejét, miközben letörölte az elmosódott szemfestékének egy részét az arcáról.
Felvont szemöldökkel meredtem rá, mire ismét megrázta a fejét, és a karomat megragadva a mögöttünk lévő ajtó felé lépett, aminek köszönhetően néhány pillanaton belül egy szűk folyosón találtam magunkat. A vékony falakon keresztül átszűrődő zenéből arra következtettem, közvetlen a klub rész mellett lehetünk valahol, ez pedig valamiféle vészkijáratként szolgál, amit a falon elhelyezkedő tábla is alátámasztott.
Kylie felé fordultam, aki a falnak támaszkodva csúszott le ülésbe a padlóra, miközben ismét rázni kezdte a sírás.
- Istenem, én akkora egy idióta vagyok! – temette az arcát a kezeibe. – Nem hiszem el.
- Mégis mi a franc folyik itt, Kylie? – térdeltem le mellé, miközben próbáltam rávenni, hogy a szemembe nézzen, azonban hamar rájöttem, direkt kerüli a tekintetem. – Hé! – próbáltam meg a karja után nyúlni. – Kylie, hogy kerültél a Heaven’s-be?
Volt egy olyan érzésem, innentől kezdve örülök, ha néhány értelmes szót sikerül egyáltalán kihúznom belőle, ahogy ott ült, még mindig remegve, miközben úgy tűnt, mintha a világáról nem tudna, én pedig éreztem, ahogy a fájdalom olyan erővel hasít bele a szívembe, mintha kést döftek volna belé.
Fogalmam sem volt, mit kellene tennem azon kívül, hogy nem hagyom egyedül.
- Úgy, hogy egy barom vagyok. – szólalt meg végül alig hallhatóan néhány perc némaság után, miközben szépen lassan mégis felém emelte a tekintetét, hogy a szemembe nézhessen. – És, mert hagytam, hogy ismét ő irányítson. Megint.
Összeszorítottam a számat, és erőt vettem magamon, hogy valahogy kipréseljem magamból a kérdést, noha egy szörnyen rossz előérzet azt sugallta, már tudom rá a választ.
- Ki, Kylie?
Újabb csend, egy újabb válasz, amit képtelen volt hangosan kimondani hosszú pillanatokon keresztül, míg végül megmakacsolta magát annyira, hogy az a bizonyos név már ne csak az ő titka legyen.
- Zayn. – suttogta. – Zayn. – mondta már hangosabban, miközben ismét sírni kezdte. – Ő van e mögött az egész mögött.
Mintha valami sípolni kezdett volna a fülemben, azzal egy időben, hogy a fejemben megszólalt a vészsziréna, olyan érzésem támadt, miközben figyeltem, ahogy az utolsó hiányzó darab is a helyére kerül, és hirtelen minden más színbe került.
- De nem csak a ma este mögött, ugye? – kérdeztem. – Minden másnál is ő áll a háttérben.
Nem kellett kivárnom a bólintását, hogy tudjam, eltaláltam.
- Mindent megmagyarázok, csak jussunk ki innen. – felelte fojtott hangon, jelentőségteljes pillantást vetve felém, mire biccentettem, és egy sóhajt elnyomva megragadtam a karjánál fogva, hogy felhúzzam őt a földről. – Sajnálom. – bukott ki belőle, mire összerezzentem, azonban nem válaszoltam, csupán magam után húztam az ajtó felé.
Képtelen voltam akár egy szót is kinyögni a nélkül, hogy el ne ordítsam magam.
Csak azt nem tudtam, miért.
Magamban fohászkodtam, hogy minden feltűnés nélkül kijussunk a folyosóról, majd pedig onnan az épület kijárata felé, miközben lenyomtam a kilincset, és kiléptünk a már jóval forgalmasabb helyiségbe, amit időközben átjáróházként használtak a vendégek, legalábbis az ide-oda menésből erre következtettem. Amilyen gyorsan csak lehetett, be álltunk egy távozni készülő csoport felé, azonban még mielőtt elértük az ajtót, Kylie megtorpant mögöttünk.
- Mit csinálsz? – kérdezte értetlenül.
- Próbálok kijutni? – vontam fel a szemöldökömet, ahogy visszakérdeztem.
- Itt nem fognak kiengedni. – rázta meg a fejét. – A kísérőd nélkül legalábbis… Várjunk csak, te egyáltalán hogy jutottál be ide? – meredt rám kérdőn.
Abban a pillanatban eszembe jutott Louis kérdő pillantása, miközben ott hagytam őt a tömegben és az azt megelőző pillanat, mire nem tudtam, hogy legszívesebben elsüllyedtem, vagy sikítottam volna, noha mindkettőnek elég erősen a határán jártam, főleg miután eszembe jutott, miszerint Kylie még mindig nem tud semmiről.
Ezzel, ha lehetséges, még inkább bonyolítva az egyébként sem egyszerű helyzetünket.
- Hosszú, később elmagyarázom, csak tűnjünk el innen végre. – zártam rövidre, és témát váltottam, elkerülve az újabb kérdést. – Hol akarsz kimenni?
- Van egy hátsó kijárat, a folyosón túl, ahonnan jöttünk, de egy része átmegy a klubon.
Arra számítottam, hogy a mondat második felétől rögtön el is megy a kedve az ötletétől, ha már ezt azt jelenti, kénytelenek vagyunk visszamenni oda, ahonnan jöttünk, azonban Kylie-ra pillantva hirtelen nyoma sem volt az előbbi bizonytalanságának.
- Biztos vagy benne? – kérdeztem az arcát fürkészve.
- Csak menjünk innen. – felelte kurtán, miközben elkapta a tekintetét, én pedig jobbnak találtam, ha nem kérdezek többet, csak hagyom, hogy vezessen.
Próbáltam nem tulajdonítani túl nagy jelentőséget annak, hogy a jelek szerint Kylie jobban ismeri a Heaven’s-t, mint én, azonban volt egy olyan érzésem, nem ez az egyetlen dolog, ami újdonságként fog érinteni a ma este folyamán.
Körülnézni sem volt időm, olyan gyorsan szedtem a lábaimat Kylie után haladva, így alig két percen belül, miután csaknem öt folyosón befordultunk, egy ajtón keresztül ismét a klubban találtuk magunkat, csakhogy éppen az ellenkező végében, mint ahonnan eddig érkeztünk és távoztunk. A zene továbbra is hangosan üvöltött a hangszórókból, miközben a táncparketten mozdulni sem lehetett, így nem fűztem túl sok reményt a gyors kijutásra, azonban a mellettem álló Kylie még így is épp elég biztosnak tűnt a dolgában ahhoz, hogy rábízzam magam.
- A két színpad között vagyunk. – mutatott fel, mire megrökönyödve pillantottam a felettünk rúdtáncoló alakokra. – Megkerüljük, és ott van egy vészkijárat. Általában a táncosok használják, szóval nem lesz baj. – mondta, mire bólintottam és a kezét megragadva követtem őt a táncoló emberek irányába, akik természetesen mit sem érzékeltek az érkezésünkből.
Mintha az égiek meghallották volna a fohászainkat, a gyors szám véget ért és egy lassabb vette át a helyét, ezzel lehetőéve téve a haladást az emberek között, így másfél percbe sem telt átsétálnunk az alakok között, ezzel csaknem teljesen elérve az említett kétszárnyú ajtót.
A bár mellett elhaladva azonban a tekintetem akaratlanul is az ott lévő emberekre tévedt, egy bizonyos arc után kutatva, mire némi keserűséggel vettem tudomásul, hogy Louis nagy valószínűséggel lelépett, miután otthagytam, innentől kezdve a próbálkozásom hiábavalónak bizonyult, na, nem mintha bármi jóra lehetett számítanom a közeljövőben, miután egyetlen ártatlan csók után menekülőre fogtam.
Még akkor is, ha egy részem pontosan tudta, hogy ez aztán minden volt, csak nem ártatlan.
 Már emeltem volna el tekintetem a bár felől, azonban miután néhány pillanattal később a szemem sarkából kiszúrtam az pult sarkánál álldogáló Zayn-t egy csapat ember körében, amint minket figyel, kis híján megtorpantam. Normális esetben talán olyan gyorsan néztem volna félre, amilyen gyorsan csak lehetett, azonban miután feltűnt, hogy elsősorban nem én vagyok az érdeklődésének legfőbb tárgya, hanem Kylie, egy ideig hagytam, hogy elidőzzön rajta a tekintetem. Noha nem állt közvetlen közelemben, innen is tökéletesen láttam, ahogy oda sem figyelve a társaságára, összeszorított állkapoccsal figyeli a legjobb barátnőmet, bár jóformán semmilyen információt nem tudtam leolvasni az arcáról egészen addig, míg a pillantása ezek után találkozott az enyémmel.
 Talán valahol a düh határán lehetett, ahogy idegesen a szájához emelte a poharát, mielőtt még egy utolsó gúnyos mosolyt intézett volna felém, mikor azzal egy időben Kylie kilökte előttünk a kétszárnyú ajtót.
***

Noha nem volt valami jó mulatság taxit fogni azon a környéken, közel húsz percnyi próbálkozás után csak sikerült elkapnunk egyet, amely épp akkor tett ki egy párt két utcányira a klubtól, az éjjeli forgalomnak köszönhetően viszonylag hamar hazaértünk.
Annak ellenére, hogy semmiféle neheztelést nem éreztem sem a magam, sem a barátnőm részéről, az út mégis szótlanul telt, bár tény, hogy nem igazán lett volna szerencsés a taxis társaságában kibeszélni a történtek miértjét.
Úgy tűnt, ezzel a ki nem mondott álláspontommal Kylie is egyetért, csak ő egy kicsit kiterjesztette a némasági fogadalmát a konyhánkig, továbbá amíg nem talált magának valami ehetőt, aminek köszönhetően némileg megkönnyebbülten vettem tudomásul, hogy a zaklatott állapota ellenére legalább enni hajlandó valamit, ráadásul erőltetés nélkül.
Némán figyeltem, ahogy a hűtőben keresgél, miközben helyet foglaltam a bárpult egy székén, majd pedig egy szemrebbenés nélkül megvártam, hogy meg is egye az almáját, noha a nyelvemen volt, hogy elküldöm valami táplálóbbért, de tudtam, úgyis a diétánkra ken mindent. Feleslegesen, ha azt nézzük, sosem tartozott a felszedésre hajlamosak, de még csak az átlag közé sem, ha a magasságát, és a hozzá tartozó vékony testalaktát nézzük.
- Van kérdésed, mielőtt mindent meggyónok, vagy jöjjön, aminek jönnie kell? – érkezett a kérdés, miután kidobta a megmaradt csutkát.
Egy ideig ízlelgettem a választ, mielőtt hangosan kimondtam volna.
- Mióta és honnan tudsz a Heaven’s-ről? – fordultam felé.
- Néhány hónapja. – felelte szemrebbenés nélkül, és helyet foglalt a mellettem lévő széken. – Lisa ajánlotta, hogy nézzünk be, miután az unokatesója mesélt neki az ottani lehetőségekről, aki ott dolgozik.
- Lehetőségek? – vágtam közbe értetlenül, és némileg gyanakodva.
Meglepetésemre Kylie arcán átfutott egy halvány mosoly, miközben folytatta.
- Nem kell rosszra gondolni. Csak lehetőséged van táncolni, fizetnek érte, és még be is jutsz ezzel a klubba. – vonta meg a vállát. – Másokat állítólag letesztelnek előtte, de miután megmondtam, hol táncolok egyébként, onnantól kezdve sima volt a dolog, egyből beengedtek. Az első éjszaka valami eszméletlen volt, bár bevallom, a rudaktól kissé kiborultam, de Lisa megnyugtatott, hogy nem kell használnunk, ha nem szükséges. A lényeg, hogy az első este sikere után hamar jött a második, majd pedig a harmadik, hirtelen pedig azon kaptam magam, hogy hetente benézek, miközben néha fel sem mentem a színpadra. Azt gondoltam, jó lehetőség, ha azt nézzük, akár még potenciális megrendelőket is szerezhetünk a csapatnak, ha elég jók vagyunk. – itt tartott egy kis szünetet, mielőtt folytatta volna. -  Bármennyire is hangzik hülyén, szólni akartam neked, de az unokatesó lebeszélt róla, miszerint ennyi embert nem fognak alkalmazni, meg hát amúgy is eléggé máshol jártál mostanság, így végül belementem, hogy titkos program legyen. Noha nem tudtam, mit szólnál ehhez az egészhez, meg hát nagyon nem is helyes, ha azt nézzük, hogy Poppy háta mögött csináltuk.
Értettem a burkolt célzást arra vonatkozóan, hogy a csapatnál valószínűleg nem néznék túl jó szemmel a lányok másodmunkáját, tekintve, hogy szerződés köt mindenkit, miszerint nem nagyon táncolhatunk máshol, hacsak nem különleges helyzetekről van szó.
Ennek köszönhetően pedig nagyjából értettem, miért nem került még eddig szóba, és hivatkozhattam volna arra, hogy bennem megbízhat, azonban mikor a Louis-val kapcsolatos ügyleteimre gondoltam, rájöttem, semmi jogom panaszkodni.
- És hogy jön a képbe Zayn? – törtem meg a kisebb csendet, ami beállt közénk.
Ahogy sejtettem, onnantól kezdve nyoma sem volt Kylie nem törődőm stílusának, miközben figyeltem, ahogy elkomorul a tekintete, ahogy piszkálni kezdte a pulton lévő alátét szélét.
Eltűnődtem azon, vajon nem most erőltetem e bele valami olyasmibe, amire még egyáltalán nem áll készen, hogy beszéljen róla, aztán pedig azon, hogy mi van, ha olyat mond mégis, amire talán én nem álltam készen, hogy megtudjam.
Óráknak tűnő percek után azonban Kylie felemelte a tekintetét a pultról, és beszélni kezdett.
- Talán a második vagy harmadik alkalommal, hogy ott voltunk, az egyik szám után a főnök odaszólt, hogy a sikerre való tekintettel fizet nekünk egy italt. Mi meg persze boldogan igent mondtunk, és lementünk a közönséghez. – mondta. – A vicces az, hogy lényegében soha nem figyeltem, kivel találkozunk egy-egy ilyen este alkalmával, nekem szinte mindenki ugyanolyan volt, csak úgy, mint a csapatnál, itt se hatott meg, ha összefutottam a felsőbb réteggel. Ugyanúgy nem érdekeltek, mint ahogy én sem érdekeltem őket. Egészen addig, míg aznap este nem botlottam bele Zayn-be.
Újra maga elé meredt, mintha csak próbálná felidézni a történteket, noha volt egy olyan érzésem, nem kellett nagyon erőlködne, hogy előtte legyenek az események.
Kylie tökéletesen emlékezett mindenre.
- Fogalmam sem volt, hogy figyel. – rázta meg a fejét, miközben némi hitetlenkedés ült ki az arcáról. – Simán kikértük az italt, és félreálltunk, és még csak fel sem tűnt, hogy lényegében lyukat égetett a hátamban, amíg az egyik pultos oda nem jött egy pohárral a kezében, hogy az a csávó küldi. Már vártam, hogy valami idiótával találjam szembe magunkat, amikor felé fordultam, de aztán megláttam őt, ahogy ott áll egy csoport ember között, akik neki beszéltek, de ő még csak rájuk sem nézett. Hanem egyenesen rám.
Újabb szünet, miközben felállt és a csaphoz lépett, hogy töltsön magának egy pohár vizet.
- Természetesen egyből felismertem, bár ha nem folyt volna a csapból is, talán nem találtam volna el elsőre, de így könnyű dolgom volt vele.  – mondta, ahogy háttal állt nekem. – És persze neki is velem. Elvégre egy olyan valakinek, mint ő, nem szívesen int be az ember lánya, még ha jelen van a józan esze, azonban két pohár után némileg lazán álltam hozzá a dolgokhoz, és hagytam, hogy beültessen maga mellé az egyik kanapéra. Lisa meg persze szó nélkül végignézte az egészet, és még vigyorgott is, mikor Zayn megkérdezte, bánja e, ha elrabol egy kicsit. Esze ágában sem volt megakadályozni, hogy vele menjek. Így aztán eltelt egy este úgy, hogy ott ültem vele, miközben ő ezt-azt kérdezett, én pedig a harmadik ital után megállás nélkül beszélni kezdtem. Mentségére legyen, hogy tényleg figyelt, noha akkor éjjel talán ez volt az egyetlen dolog, amit jó pontnak írhattam fel nála. Ami ezek után következett, már minden volt, csak helyes nem. – fordult ismét felém, miközben a konyhapultnak támaszkodott.
- Hazamentél vele. – bár eleinte kérdésnek indult, mégis kijelentés lett belőle, ahogy szépen lassan felnéztem Kylie szemébe.
Nem akartam belegondolni a történeteink már-már nevetséges hasonlóságába.
- És még csak kétszer sem kellett megkérdeznie. – felelte egy fejrázás kíséretében. – Egyenesen a karjába ugrottam.
Figyeltem, ahogy a fájdalom lassan, de egyre erőteljesebben kiül az arcára, miközben elérkeztünk a történet azon részére, amire talán a legrosszabb visszaemlékeznie.
- Az ágyán fekve jutottam el odáig, hogy megmondjam neki, még senkivel sem voltam eddig. – suttogta, ahogy az első könnycsepp legördült az arcán. – Onnantól kezdve pedig nem volt megállás.
- Volt ennek folytatása? – kérdeztem rezzenéstelen arccal.
Kylie bólintott, én pedig lesütöttem a szememet.
- Három hónapig találkozgatott velem, amíg össze nem jött a barátnőjével. - felelte.
Abban a pillanatban, mintha valaki felkapcsolta volna a villanyt a vak sötétben, úgy világosodott meg számomra minden, amit eddig egy hatalmas kérdőjel takart.
Hogy mégis miért mondta Zayn az első találkozásunkkor a Heaven’s-ben, hogy a táncosok a gyengéi. Hogy mégis honnan tudta, hol lakom, amikor később felkeresett. Hogy miért mondta azt, hogy érdekesebb vagyok számára, mint gondolta. És hogy miért mosolygott annyira azon, hogy nem értek semmit.
Mert tudta, ki vagyok.
Úgy tűnt, némileg sikerült összeszednie magát annyira, hogy mégis folytassa az elkezdetteket, noha továbbra is látványosan szenvedést okoztak neki a saját szavai.
El sem tudtam képzelni, mit érezhet.
- Azt gondolnád, tudtam, hogy ebből azt minden lehet, csak jó nem. - mondta. - De hiszed vagy sem, még csak eszembe sem jutott, hogy szarul is kijöhetek ebből. Mindez idő alatt egyedül akkor borultam ki, mikor másnap reggel felébredtem és eszembe jutott, mit műveltem. Azt hittem, amint felébred elküld a francba, mint ahogy az megvan írva. De nem tette. Fogalmam sincs, miért, egyszerűen csak nem. Azt mondta, látni akar még. Hogy meg akar ismerni. Hogy én vagyok az egyetlen jó dolog, ami régóta történt vele. Aztán meg, hogy szeret.
Aznap este akkor először láttam Kylie arcán átsuhanni a düh egy gyengébb árnyalatát, miközben ezzel egy időben elsötétült a tekintete.
- Na ezt egészen addig el is hittem neki, míg rá nem jöttem, hogy csak játszott velem. De akkor már túl késő volt. – tette hozzá halkan.

- Miatta voltál ilyen az elmúlt időben, nem igaz? – kérdeztem, noha a történtek megismerése után már pontosan tudtam a választ.
Kylie bólintott, én pedig éreztem, ahogy hirtelen a világ összes negatív érzése átmegy rajtam néhány pillanaton belül, miközben arra gondoltam, amíg én a saját játékomat játszottam Louis-val, azt gondolva, pengeélen táncolok, addig a legjobb barátnőm ugyanezt tette, azzal a különbséggel, ő már a rosszabbik végét húzta.
Mert hogy neki Zayn egy szóval sem mondta, hogy szórakozni fognak; Kylie úgy ment bele ebbe az egészbe, hogy azt sem tudta, mik a játékszabályok.
Már ha egyáltalán voltak.



***
Helló-helló drágaságaim!
El sem tudom mondani, mennyire sajnálom, hogy ennyit ültem ezen a részen, noha pontosan tudtam, mit szeretnék belőle kihozni, de beteg voltam a hét elején, innentől kezdve kicsit ködös volt minden, és mindenképp hiteles részt szerettem volna hozni, ha már elég jelentős részét képezi a történet folytatásának, na meg az egészének. Mindenesetre nagyon szépen köszönöm a türelmet, és természetesen az előző részhez érkezett összes kommentet, visszajelzést bármilyen formában, megfogalmazni nem tudom, mennyit jelent a támogatásotok, szóval minden érdem egyértelműen titeket illet.<333
Ami a részt illeti, a falat kapartam, hogy végre eljussunk idáig és kitérjünk Kylie-ra, meg arra, milyen kapcsolatban is álltak Zayn-el, ami remélhetőleg választ ad néhány kérdésre. A véleményekre természetes nagyon kíváncsi vagyok ez alkalommal is, mint mindig, szóval ne kíméljetek.<3 Mindenesetre remélem nem vertem ki a biztosítékot ezzel a többségnél, bár lehetséges hehe, na mindegy, majd ezt ti eldöntitek.<3
A világ összes virtuális ölelését küldöm ez alkalommal is, na meg persze pozitív energiát a következő héthez, vigyázzatok magatokra és még egyszer köszönök mindent!:)<3
Mindenkit szeretek,

See you soon x

-xoxo, Sophie V.

U.i.: Az esetleges hibákért, és félrefogalmazásért elnézéseteket kérem, de azt sem tudom, hol áll a fejem. (csak a szokásos)


2017. január 15., vasárnap

15. - Fordul a kocka


„Az igazság rövid. A hazugság végtelen.” - Michael Connelly

Annak ellenére, hogy a kapcsolatunk direkt az ilyesfajta problémák elkerülése végett lett olyan, amilyen, most mégis úgy álltunk egymással szemben, mintha mindketten valamiféle vallomással tartoztunk volna a másiknak, vagy legalább is lett volna mit mondanunk. Ahogy elnéztem az előttem álló Louis-t a szemében megbúvó dühvel és a tehetetlenséget visszatükröző kapkodó mozdulataival, miközben az álla megfeszült az idegességtől, szinte már sajnáltam őt, amiért ismét olyan dologba keveredett, amiben láthatólag nem is akart részt venni. Noha mélyen belül nem igazán értettem, miért csinál ebből akkora ügyet, ha ezzel bőven átlépi a kettőnk megállapodásának határait, miszerint csak egymás szórakozásai vagyunk, nem tudtam nem észrevenni, ahogy a szeme automatikusan elsötétült, mikor azt mondtam, számára sem jelentek többet egy rohadt játéknál.
De legalább az enyém vagy.
Noha száz százalékig biztos voltam benne, hogy nem hallottam rosszul, mégsem tudtam értelmezni.
- Mondd ezt Zayn-nek. – mondtam végül, miközben igyekeztem érzelemmentesnek tűnni, annak ellenére, valójában az összes létező érzelem végigment rajtam egyetlen pillanat alatt.
Ennek köszönhetően pedig egyik percről a másikra úgy éreztem magam, mint aki napok óta nem aludt egy szemhunyásnyit sem.
Nem tudtam, boldogítania kellett e volna annak, hogy Louis sem nézett ki jobban, ahogy látványosan küzdött a benne lévő érzelmekkel, miközben ide-oda döntögette a poharában lévő italt.
- Nem is tudom, drágám, szerintem jelen pillanatban nem vagyok eléggé a kedvence ahhoz, hogy hallgasson rám. – felelte végül szórakozottságot tettetve, majd ivott egy kortyot.
Fogalmam sincs, hogy jutottam el odáig, hogy ezen gondolkozzak, azonban ahogy elnéztem őt a whiskyvel, és magamat pedig a bizonytalanságommal, amitől lassacskán ordítani tudtam volna, akaratlanul is felrémlett előttem a Heaven’s-ben töltött esténk, azon belül pedig a Zayn megjelenése előtt történtek, amikor még egyikünk sem tudta, mibe fogunk keveredni fél órán belül.
Amikor még ez az egész, ami köztünk van, tényleg csak a szórakozásról szólt, mint ahogy az éjszaka is annak indult, és amikor ott volt az a valami, ami nem hasonlított egyik olyan érzéshez sem, amit Louis keltett bennem korábban. Amikor az ismeretségünk alatt először és egyben utoljára voltunk valóban közvetlenek egymással.
Láthatta rajtam, hogy valami nincs rendben, vagy legalábbis érezhette nyilvánvaló távolságtartásomtól, ahogy eszembe sem akár egy lépést is tenni felé, és bár nem volt szándékos, a tekintetét látva ő ezt másképp értelmezte.
- Fogalmam sincs, mit vársz tőlem, Chloe. – a hangja egyik pillanatról a másikra váltott át a szórakozottból reménytelenbe.
Felvont szemöldökkel meredtem rá, ő azonban szilárdan állta a pillantásom, mire elgondolkoztam azon, mégis miféle feloldozást vár most ő tőlem.
- Sosem vártam el tőled semmit. – feleltem, saját magamat meglepve vele, mennyire nehezemre esett hangosan kimondani a nyilvánvalót. – Most sem várok. – tettem hozzá, miközben kihúztam magam.
Azonban még a maradék méltóságom is túlságosan a padlón volt ahhoz, hogy egyenesbe hozzam.
Louis némán méregetett a szavaimat ízlelve, és egy pillanatig úgy tűnt, még a kezében lévő pohárról is megfeledkezett, annak ellenére, hogy már rég kiürült, mielőtt ismét visszatért volna a jelenbe, és szépen lassan letette az előtte lévő kisasztalra.
- Akarom tudni, mi jár a fejedben, Chloe? – kérdezte, ahogy ismét nekem szentelte a pillantását.
Sikerült egy némileg értetlen pillantást kiváltania belőlem a kérdésével, azonban nem úgy tűnt, mint akinek szándékában áll kifejteni azt, így csak egy fejrázásra telt tőlem.
- Miről beszélsz?
- Ugyan már! – horkant fel, miközben ellökte magát az ablaktól és tett felém egy lépést.
Észre sem vettem, ahogy ezzel párhuzamosan hátra léptem, vele ellentétben.
- Erről beszéltem. – bökött felém, vagyis inkább a lábaim felé. – Lehet, hogy most éppen nem, de le sem tudod tagadni, hogy valami nincs rendben. Hiába próbálsz annak nézni, ennyire idióta azért nem vagyok. – mondta, és ismét felém lépett, azonban ez alkalommal nem mozdultam.
- Én nem… - kezdtem, azonban közbevágott.
- Pontosan tudom, hogy valami nincs rendben. És te is.
- Fogalmam sincs, miről beszélsz. – vágtam rá, talán kicsit túl gyorsan, azonban gondolhattam volna, hogy esélytelen ennyivel lerendeznem.
Louis nem szólt semmit, amitől talán jobban rettegtem, mint az esetleges kirohanásától, amitől eléggé rezgett a léc. A legnagyobb döbbenet mégis akkor ült ki az arcomra, amikor szépen lassan elmosolyodott.
- Akkor kérdezd meg magadtól, miért nem bírsz a közelembe lenni.
És abban a mosolyban minden benne volt, aminek köszönhetően még csak meg sem kíséreltem szólásra nyitni a számat, hogy megvédhessem magam.
Ha valaki abban a pillanatban kívülről láthatott volna minket, talán nem tudta volna eldönteni, barátok vagy ellenségek vagyunk-e, noha jelen helyzetben talán én sem tudtam volna megmondani, mennyire szeretne kicsinálni az átható tekintetével, miközben én legszívesebben hozzávágtam volna valamit, csak ne tudjon olvasni belőlem.
Mintegy mentőövként, hogy elszakíthassam a tekintetem az övétől, éreztem, ahogy megrezzen a farmerem hátsó zsebébe csúsztatott telefonom, mire az alsó ajkamat harapdálva nyúltam érte és nyitottam meg az üzenetet.
Lemerültem, de SOS. Tudom, hogy el vagy foglalva, de szükségem van rád. El tudnál jönni értem? Később mindent elmagyarázok. Mindjárt küldöm a címet. – Kylie.
Ha nem olvasom át kétszer is a sorokat, talán észre sem veszem az üzenet végén lévő nevet, azonban még mielőtt felfoghattam volna a lényeget, már jött is a következő SMS a címével és nevével együtt, mire az utóbbit olvasva kérdő tekintettel pillantottam fel az engem vizslató Louis-ra.
- Mi az? – vonta össze a szemöldökét.
- Nem azt mondat, hogy a Heaven’s nem mindenki számára nyitott? – kérdeztem vissza, azonban ezúttal sem kaptam többet az értetlen pillantásánál.
- De ezt mondtam. És ez azért fontos, mert?
- Mert most kaptam egy SMS-t a legjobb barátnőmtől, hogy szedjem össze őt ott. – feleltem, miután gyorsan visszaválaszoltam, hogy indulok és megnyitottam a tárcsázást. – Hívhatok ide egy taxit, vagy inkább az utca elejére? – kérdeztem, és már pötyögtem is volna be a számokat, ha nem lép mellém, és fogja le a kezemet.
Felvont szemöldökkel pillantottam fel rá, ő azonban csak megrázta a fejét.
- Gőzöm sincs, hogy juthatott be a barátnőd, de kizárt, hogy kinyissák előtted az ajtót, ha nem egyedül állítasz oda. – mondta, a kezemet továbbra sem engedve el. – Majd én elviszlek.
Volt bennem némi keserű szájíz az előbb lejátszódott beszélgetésünkre hivatkozva, miszerint nem tudom, mennyire lenne tanácsos egy autóban ülnünk, azonban meg sem közelítette az értetlenséget, amit Kylie és a Heaven’s közötti kapcsolat okozott.
Az egomat félretéve bólintottam, és a telefonomat szorongatva követtem Louis-t ki a szobából, miközben próbáltam figyelmen kívül hagyni az előérzetet, miszerint itt talán többről is lehet szó, mint hogy Kylie ártatlan kiruccanása rosszul sült el.

***
Ahogy sejtettem, az út végig néma csendben zajlott, miközben semmit sem lehetett hallani az autó és a környező város tompa zajától, ahogy végighajtottak velünk a tömött utcákon, miközben legalább háromszor álltunk meg a forgalomnak köszönhetően, mielőtt végre megérkeztünk a rejtett szórakozóhely környékére. Szinte meg sem lepődtem, amikor az ablakon kipillantva feltűnt, mennyivel zsúfoltabbak az utcák a több tucat embernek köszönhetően, mint legutóbb, ráadásul akkor az út egy részét gyalog tettük meg, most mégis sikerült valamivel beljebb kerülnie a kocsinak.
- Meg fogsz tudni állni? – kérdezte Louis a sorőrtől, miközben idegesen kémlelte az embereket, ahogy befordultunk a megfelelő utcára.
- Pont előtte lehet nem, de ahogy látom, lehet jobb is így. – felelte a volán mögött ülő férfi, akit korábban testőrként is láttam Louis mellett.
Némileg viccesnek találtam, hogy a hangjában egy cseppnyi fáradtság sem volt, annak ellenére, hogy jócskán későre járt az idő, azonban ezt betudtam annak, hogy valószínűleg nem ez az első hirtelen jött furikázása ilyenkor, és hogy van gyomra a munkához.
- Mennyire messze? – érkezett az újabb kérdés Louis-tól.
A hangját elnézve nem volt túl lelkes, amiért ismét felmerült a sétálás lehetősége, amit eleinte nem igazán tudtam hova tenni a beszélgetés végéig.
- Nyugi, bemegyek veletek, hozzátok sem fognak érni! – mondta szórakozottan az anyósülésen lévő testőre.
- Ezzel nem nyugtatsz meg. – morogta a mellettem ülő fiú, ahogy előre hajolva pillantott ki a kocsi szélvédőjén keresztül, ahonnan tökéletes rálátás nyílt az utcára, és a hamarosan felbukkanó épület bejáratára. - Ó, ne. Ó, ne. – rázta meg a fejét, ahogy egyre közelebb ért a kocsi.
- Mi az? – vontam fel a szemöldökömet, most már én is az ablakra szegezve a tekintetem.
- Társaságunk van. – felelte a sofőr. – Szólt nekik valaki?
- Nem hiszem, hogy miattam jöttek. – intette le Louis. – Sokan járnak ide, akik még nálam is érdekesebbek, szóval lehet, hogy csak teltház van.
Mivel még mindig nem láttam normálisan, kérdő pillantással fordultam hol felé, hol az ablak felé, azonban nem telt el sok idő, mire végre valahára kiszúrtam azt, amitől egy csapásra feszültség kerekedett az autóba.
- Jaj, ne. – nyögtem fel, mikor már teljes egészében kitisztult előttem a bejáratot övező emberek látványa.
- De bizony. – mondta Louis. – Megjöttek a haverjaink. – bökött a fotósok irányába, miközben megállt a kocsink.
- Biztos vagy benne, hogy jó ötlet együtt mennetek? – kérdezte a testőre, bizonytalan tekintettel méregetve.
- Kénytelenek leszünk, de még ha mögöttem menne is ügyet csinálnának belőle, szóval teljesen mindegy. – vonta meg a vállát Louis, majd felém sandított, és lekapta magáról a kapucnis felsőjét. – Ezt vedd fel! – nyomta a kezembe, én pedig meg sem próbáltam tiltakozni.
Szó nélkül felhúztam magamra a cigaretta, mentol és parfüm keverékét árasztó pulcsit, előnyben részesítve a kapucnit, mire Louis egy óvatos mosollyal konstatálta, hogy értettem a célzást.
- Na, essünk túl ezen a szaron. – jegyezte meg, miközben a biztonsági kiszállt a kocsiból és az ő oldala felé sétált.
Észre sem vettem, hogy az ujjaim elfehéredtek a pulóver szélének szorítása közben, ahogy lepillantottam a kezemre mielőtt a férfi kinyitotta volna az ajtót Louis előtt, aki a karomat megragadva húzott maga után a járműből.
Reagálni sem volt időm, másodpercekkel később már fel is villant az első vaku, amit szépen sorban követett a többi, ahogy az kamerákkal felszerelkezett alakoknak feltűnt Louis érkezése, akit velem ellentétben egy cseppet sem zavart a némileg vakító fények összessége, határozott léptekkel tartott a bejárat felé, miközben a testőre igyekezett némi távolságot tartani köze és a fotósok között. Ahogy sejtettem, velem már kevésbé foglalkoztak, noha nem sok mindent tudtak velem kezdeni az arcomba húzott kapucninak köszönhetően, hiába szorítottam még mindig Louis karját, és hiába hallottam meg elmosódva a barátnő és gratulálok szavakat, aminek hatására a gyomrom automatikusan görcsbe rándult.
Csakhogy fogalmam sem volt, mégis miért.
Kedvem támadt hangosan felnyögni a megkönnyebbüléstől, mikor végre elértük az ajtót, amit egy pillanattal később már ki is nyitottak előttünk, mire kénytelen voltam beismerni, talán tényleg semmire nem mentem volna Louis jelenléte nélkül, bár még mindig ott lebegett előttem a kérdés, Kylie-nak mégis hogy sikerült bejutnia teljesen egyedül.
Már ha egyáltalán egyedül jött.
Amilyen hamar jött, olyan hamar hessegettem el a gondolatot, miközben szépen lassan megérkeztünk a már ismert kétszárnyú ajtó elé, amely mögött ott rejtőzött a válasz.
Vagy éppen a további bonyodalom.
A még szokatlan félhomálynak köszönhetően nem sok mindent sikerült kivennem belépve a helyiségbe, ahogy ide-oda pillantva próbáltam kivenni a tömegben lévő arcokat, hátha valamilyen csoda folytán megpillantom köztük Kylie-ét, azonban ahogy gondoltam, ennyire azért nem volt könnyű dolgom.
- A francba, Ky. – motyogtam, majd Louis karját elengedve elindultam a tömegben, azonban utánam kapott.
Kérdő pillantással fordultam vissza felé, miközben némileg idegesen tapasztaltam, ahogy a gyomrom egy újabb görcsbe ugrik, miközben a tekintetem találkozott az övével, noha semmi konkrétat nem tudtam kiolvasni a szemeiből.
Szólásra nyitottam a számat, azonban hamar azon kaptam magam, hogy egy szót sem bírok kinyögni, miközben a pillantásom továbbra is Louis tekintetének fogja volt, a földbegyökerezett lábaimról már nem is beszélve. Egyik pillanatról a másikra olyan érzésem támadt, mintha hirtelen mindenem az övé lett volna, és én semmit sem tehettem ez ellen, csak úgy, mint az első találkozásunknál.
A fülemben vér dobogott, elnyomva ezzel a zenét, a légvételem pedig egyre szaporább lett, azonban nem voltam róla meggyőződve, hogy a levegőtlen helyiségnek köszönhetem.
- Biztos vagy benne, hogy nem vársz el tőlem semmit? – formálta a szavakat, ezzel megadva nekem a végső lökést.
Nem tudom, melyikünk lépett először, az is lehet, hogy egyszerre történt, azonban a végeredmény mindenképp ugyanaz lett; a kezeit a derekamra csúsztatta, miközben én a hajánál fogva húztam közelebb magamhoz, ahogy az ajkaimat az övéinek nyomtam.
Mintha robbant volna valami, és az utána keletkezett köd elborította volna az elmémet, úgy szűnt meg számomra a külvilág; csak ketten voltunk, és az érzés, ami kishíján ledöntött a lábamról, és aminek köszönhetően úgy éreztem magam, mint aki elveszítette a maradék józan eszét.
Az alsó ajkaimat harapdálva csúsztatta végig a hátamon a kezeit, majd egy idő után áttért a nyakamra, mire éreztem, hogy a lábaim egy pillanatra felhagynak a szolgálattal, és talán még el is estem volna, ha nem húz magához még közelebb. A szemeim le-lecsukódtak, és hálát adtam az égnek, amiért a hangos zene miatt az emberek nem hallották a nyögést, ami akaratlanul is kiszaladt belőlem, amit Louis váltott kik belőlem, ahogy egyre lejjebb haladt a nyakamon az ajkaival.
Fogalmam sincs, hogyan sikerült visszatérnem a való életben, aminek köszönhetően nagy nehezen rávettem magam, hogy elhúzódjak tőle, azonban egyik pillanatról a másikra azon kaptam magam, hogy ismét egymással szemben állunk, miközben arra várunk, vajon mit lép a másikunk. Hiába próbálkoztam, ezúttal sem sikerült egy épkézláb mondatot sem kinyögni, miközben vártam, hogy némileg lecsillapodjon a mellkasomból kiugrani készülő szívem.
A rohadt életbe, Kylie!
Abban a pillanatban, ahogy felrémlett előttem, mégis miért is jöttem ide elsősorban, legszívesebben a falba vertem volna a fejem az előbb történtekre gondolva, majd gyorsan, még mielőtt ismét olyat tennék, amit megbánok, sarkon fordultam és utat törtem magamnak a tömegben, magam mögött hagyva a döbbent Louis-t. Noha halványlila gőzöm sem volt, mégis merre megyek, vagy éppen merre kéne mennem, nagy nehezen mégis rábírtam magam a haladásra, miközben a tekintetemmel folytattam a keresést, miközben egy idő után egyre nehézkesebbé vált a haladás, ahogy próbáltam áthaladni a táncparketten a bárpult irányában.
Alighogy értem ki egy nagyobb embercsoport fogságából, mintha az égiek meghallották volna a kérésemet, megpillantottam egy ismerős alakot, ahogy háttal nekem álldogál a pult előtt, majd mikor kissé oldalra fordult, megkönnyebbülve ismertem fel benne Kylie-t. Nem tűnt fel az arcára kiült kétségbeesés egészen addig, míg a tízméteres körzetébe értem, és láttam, ahogy idegesen kapkodja a tekintet ide-oda, miközben egy magas alak mellé ért és a vállára tette a kezét.
Másodpercekbe sem telt, megtorpantam, miközben tágra nyílt szemekkel meredtem az előttem álló párosra, azt remélve, csupán az elmém játszadozik velem, és rosszul látok, azonban bárhol felismertem volna az önelégült mosolyt és a kitetovált kart, ami a barátnőm után nyúlt.
- Ez nem lehet igaz. – motyogtam, ahogy Zayn a derekánál fogva húzta magához közelebb a döbbent Kylie-t, akinek rémület ült ki az arcára, ahogy szembefordult a fiúval.
Én pedig ugyanúgy rettegtem, azonban leginkább attól a tekintettől, ahogy Zayn egy rég nem látott ismerősként néz a legjobb barátnőmre, miközben a kirakós darabjai nehézkesen, de szépen lassan a helyükre kerültek.
 Te jó ég, Kylie, mibe keveredtél?



***
Helló-helló drágaságaim!
Először is kicsit késve, de azért boldog új évet mindenkinek, remélem mindenkinek jól telt a szilvesztere és a szünet utolsó napjai, továbbá az év első két hete, kívánok mindenkinek szerencsés, elszabadult és hát persze boldog 2017-et!:)<333 Továbbá szeretném megköszönni az összes támogatást, amit 2016-ban kaptam, nem csak ezen a blogon, hanem az előző kettőn, eszméletlen hálás vagyok mindenért, amit értem tettetek és hogy ilyen olvasóim vannak, mint Ti, fogalmam sincs mivel érdemeltem ezt ki egyáltalán, mindenesetre nincs nálam boldogabb, amiért olyan valakikkel oszthatom meg ezt az egészet, mint ti, szóval:  KÖSZÖNÖM.<333
A világ összes ölelése és puszija így virtuálisan is a tiétek és hát persze még mindig ti vagytok a legjobbak, szóval minden elismerés a tiétek.:)
Továbbá elnézést kérek a kissé megkésett részért, de gondolom nem mondok újat azzal, hogy kissé őrültek háza van a suliban, hiába próbálom beosztani az időmet. Mindenesetre most, hogy 2017 van, úgy döntöttem, nem csinálom ezt így tovább, és visszatérek valamilyen rendszerességhez, mert utálok ilyen elszórtan jelentkezni, szóval igyekszem minél hamarabb kitalálni a legjobb megoldást erre. Mindenesetre nagyon szépen köszönöm a türelmet, továbbá az előző részhez érkezett visszajelzéseket, eszméletlen hálás vagyok értük, imádlak titeket!<333
A résszel kapcsolatban azt kell mondjam; elérkeztünk végre valahára arra a pontra, amit a történet kezdete óta vártam, hogy eljussunk, szóval most nagyon-nagyon boldog vagyok és persze kíváncsian várom a véleményeteket a végkifejletről és a következő részben természetesen próbálok kissé jobban kitérni a megoldásra.;)

Na, de nem is pazarlom tovább a szót, további szép hétvégét drágáim, sok sikert a következő héthez, vigyázzatok magatokra és még egyszer köszönök szépen mindent!<3

See you soon x

-xoxo, Sophie V.