2017. november 12., vasárnap

38. - Dal a múltból

Louis
Figyeltem, ahogy az üvegen át egy újabb autó lassít le a hotel előtt, mire a bejáratában álldogáló portás két pillanattal később már előre is sietett, hogy bekísérje a feltehetőleg legújabb vendéget. Próbáltam nem felmordulni, mikor láttam, hogy egy esernyőt is visz magával, hogy az illető még csak véletlenül se kapjon kevesebbet azért a vagyonért, amit kifizet a szállodának.
Fogalmam sem volt, mit találok ennyire visszataszítónak sokszor a luxushotelek szolgáltatásaiban, mikor jobban belegondolva, alapvető, hogy kinyalják az ember seggét, ha már tényleg hajlandó ennyi pénzt kifizetni az esetek túlnyomó többségében egyetlen éjszakáért. Azonban a több évnyi tapasztalat után, amikor nem egyszer találtam magam én is olyan helyzetben, hogy esernyőt akartak a fejem fölé tartani, szerettem volna egy pillanatra visszamenni az időben, még mielőtt mindent alám tettek egy-egy ilyen helyen. Ugyanis nem elég, hogy még csak nem is én fizettem azért, hogy itt legyek, a másik oldalról dőlt a pénz az én bankszámlámra, ettől pedig hányingerem volt.
Ezért is éreztem kifejezetten üdítő érzésnek, hogy ez alkalommal én fizettem a Montcalm Royal Hotelben lévő lakosztályt, bár eleinte magát az ötletet is elvetettem, hogy ötcsillagos szállodába menjek, azonban Liam és Scott unszolására kénytelen voltam félretenni a gyökérségeimet, mivel fogalmam sem volt, meddig kell itt maradnom. Ha már a házamból és környékéből múzeumot akartak csinálni az ott összegyülekező fotósok, akik valamilyen rejtélyes oknál fogva – azaz valaki egyértelműen köpött nekik – egyik napról a másikra tanyát vertek a kapu előtt, így még csak esélyem sem volt egy nyomorult cigi elszívására sem, hogy ne lássak meg egy kamerát valahol a távolban.
Aztán a harmadik reggel, hogy bujkálnom kellett a saját házamban, úgy döntöttem, nem érdekel, mennyire utálom a szállodákat, ennél még az is jobb, így egy hívással később már ott is volt értem az autó, benne Scottal, aki közölte, hogy foglalt nekem egy szobát a Montcalm-ban, ameddig nem találok újabb lakást. És bár nem lelkesedtem túlságosan az ötletért, miszerint költöznöm kell, kénytelen voltam belátni, így is túl sok olyan emlék köt ahhoz a házhoz, ami miatt egyre nehezebben alszom el esténként – már ha egyáltalán sikerül. De még Liam is arról magyarázott, hogy talán ideje újrakezdenem vagy mi, bár nem igazán tudtam, itt most mire gondol; az anyámra, Chloe-ra, vagy úgy általában az életemre, ami tele volt szar döntésekkel.
Na, nem mintha valaha bántam volna akár egyetlen döntést is Chloe-val kapcsolatban, azon kívül persze, hogy egy világi seggfejként viselkedtem, de azt betudtam annak, hogy előbb vagy utóbb úgyis feladtam volna. Hiába ismertem be, hogy talán évek óta ő volt az első jó dolog az életemben, annak ellenére, mennyire nem tulajdonítottam neki nagyobb jelentőséget az elején.
Elvégre tény és való, bármennyire is csúnya dolog, nem igazán láttam benne mást puszta szórakozáson kívül az első pár alkalommal, hogy összefutottunk. Azonban ahogy szépen lassan leesett, mennyire rohadtul hidegen hagyja őt a nevem és a státuszom, arról nem is beszélve, mekkora önbizalmat erőltetett magára velem szemben, egyre inkább érdekelni kezdett, ki van a jégkirálynő álarca mögött.
Míg nem egy szép napon levette magáról, és bebizonyosodott, hogy pont olyan törékeny, mint amilyennek gondoltam – ettől pedig csak még inkább azt éreztem, én akarok lenni az, aki mindezt helyrehozza. Hiába voltam ugyanolyan elcseszett, mint ő, ha nem jobban.
De mégis olyan érzésem volt, mintha minden egyes pillanat, amit együtt töltünk, segít abban, hogy azt gondoljam, talán mégsem vagyok egy rakás szerencsétlenség, akiből minden érzelem kiveszett egy éven belül és akit egy idő után senki sem tud elviselni. Azonban minden feltételezésem ellenére Chloe elviselt, annak ellenére, hogy nyíltan egy érzelemmentes idiótának tartott, és nem akart elmenekülni. Én pedig hirtelen azon kaptam magam, ő az egyetlen oka annak, hogy már nem akarom feladni és nem érzem azt a bizonyos ürességet. Egészen addig, míg le nem győzött a szerencsétlen oldalam, és el nem üldöztem magam mellől.
Azután pedig hetekig mást sem csináltam, csak győzködtem magam, hogy ez így a helyes, míg nem egy szép napon bele nem futottam ismét azon a nyomorult jótékonysági estén és már meg is történt a baj. Hiába fogadtam meg, hogy nem csinálok jelenetet, hiába próbáltam figyelmen kívül hagyni a jelenlétét, mégsem tudtam megállni, hogy ne menjek utána, ahol aztán fültanúja lehettem Connor lejáratási kísérletének, amit a betört orra bánt, habár ha rajtam múlik, tényleg képes lettem volna félholtra verni.
És bár tudtam, hogy amit teszek, minden csak nem helyes – annak ellenére, hogy ez volt a legenyhébb, amit tehettem vele azok után, ahogy Chloe-val bánt, amíg én LA-ben voltam – az utolsó, ami érdekelt, a közönség, aki mindezt végig nézte és a következmények.
Tulajdonképpen magasról szartam mások véleményére, még akkor is, ha ezzel ismét egy elsőszámú barom lehettem az emberek szemében, aki képtelen egyetlen estét végigcsinálni anélkül, hogy ne botrány legyen a vége. Azonban az esetleges botránynál akkor valamiért mindennél jobban érdekelt a lány, aki a saját szemével láthatta, ahogy elvesztem az önuralmam, bármennyire is rettegtem tőle, hogy egyszer eljön ez a pillanat.
Ezért is lepett meg, amikor az erkélyen állva az ő hangját hallottam meg magam mögül, elvégre arra számítottam, még csak rám sem bír majd nézni mindazok után, amit tettem, még akkor is, ha nagyrészt érte volt.
A másik rész a büszkeségem miatt, amivel bizonyítani akartam, hogy még mindig kibaszottul azt csinálok, amit akarok.
Annyival több vagy ennél. Annyival többet érdemelsz.
Én pedig azt kívántam, bárcsak hinnék neki.
De ha már körülöttem szinte mindenkinek, saját magamnak nem akartam hazudni; mert sosem leszek több annál az arrogáns seggfejnél, akinek a világ a lába előtt hever, mégis ki fog égni még harmincéves kora előtt. Akit ott hagyott élete szerelme, a legjobb barátja, aztán pedig az anyját is elvették tőle, ha mindez nem lett volna elég.
Az ismét túl hosszúra nyúlt gondolatmenetemből a szobához tartozó telefon csengése zökkentett ki, mire elléptem az ablaktól és az éjjeliszekrényen lévő készülékért nyúltam.
- Tessék?
- Elnézést a zavarásért, Mr. Tomlinson, de látogatója érkezett – szólt bele monoton hangon egy női hang, gyanítom az egyik recepciós.
- Ellenőrizték? – kérdeztem kapásból.
Noha pontosan tudtam, hogy nem engednek be a hotelbe akárkit, főleg, mióta tudják, hogy itt vagyok.
- A biztonsági szolgálata azt mondja, ismeri őt, uram. De azt mondták, ezt magának kell jóváhagynia.
- Név? – nyúltam fél kézzel a hátsó zsebembe a telefonomért, hogy megnézzem, hátha írt valaki, hogy jön, csak nem vettem észre.
De semmi.
- Zayn Malik, uram.
Megengedtem magamnak, hogy ledermedjek egy másodperc erejéig, azonban nem akartam, hogy mindez a recepciósnak is feltűnjön, így gyorsan megráztam a fejem, mielőtt feleltem.
- Jöhet – mondtam. – Köszönöm.
A helyére tettem a telefont, és értetlenül ismét a telefonomra meredtem, majd rájöttem, hogy eltelt egy kis idő, mióta bármiféle kommunikációt folytattam Zayn-nel, így aztán valószínűleg fogalma sincs a számomról.
Ahogy kisétáltam a hálószobából az előszoba részhez, elgondolkoztam azon, vajon mennyi energiájába és persze idejébe telhetett, hogy megtudja, hol vagyok, és mégis kinél keressen, azonban rá kellett jönnöm, két évvel és jó pár sérelemmel később ő még mindig Zayn maradt. Azaz, semmi sem állíthatta őt meg igazán, ha rólam van szó, bármit is takarjon ez.
Nem tudtam, mégis hogyan kéne várnom, így aztán addig forgolódtam jobbra balra a szobában, míg meg nem hallottam a kattanást, amely jelezte, hogy a szobát nyitó kártya működésbe lépett, így mire kettőt pislogtam, már szembe is találtam magam az ajtóban ácsorgó Zayn-nel.
- Louis – biccentett, a kezét a kabátzsebeibe dugva.
- Zayn – követtem a példáját, és elléptem a küszöbről, jelezve, hogy bármiért is jött, nem áll szándékomban itt végighallgatni, vagy adott esetben elküldeni.
Ugyanis volt egy sanda gyanúm, egy kis része azért tartott ettől.
Követett a lakosztály nappali részébe, ahol aztán a mindennel felszerelt bárpulthoz léptem.
- Kávét? – köszörültem meg a torkom.
Nem igazán tudtam, mégis mi mással kéne kínálnom délután kettőkor, de sejtettem, hogy egy pohár víz kevés lesz ahhoz, ami ránk vár.
- Nincs valami erősebb? – húzta egy féloldalas mosolyra a száját, én pedig csaknem felsóhajtottam megkönnyebbültségemben, elvégre egy pohár whiskyért csaknem ölni tudtam volna.
Mint ahogy az elmúlt néhány hétben csaknem a nap minden órájában, azonban annyi eszem még volt, hogy ne vigyem túlzásba, hiába kívántam, bárcsak szarhatnék a szabályokra, de jelenleg nem igazán voltam abban a helyzetben, hogy így tegyek.
Azonban önmagában az, hogy Zayn és én ismét egy szobában tartózkodtunk már lassan két perce, anélkül, hogy akár egy sértést is egymás fejéhez vágtunk volna, elég indok volt ahhoz, hogy megigyak egy pohárral.
- Már vártam, hogy ezt mondd – biccentettem, és már a pultra is csaptam két poharat.
Néma csendben kitöltöttem az alkoholt, ő pedig elmotyogott egy köszönömöt és a tekintetével kérdőn az erkély felé bökött. Bólintottam, anélkül, hogy bármit is mondtam volna, elvégre mindketten tudtuk, hogy a pia mellé cigi is jár, méghozzá nem is egy.
Vetettem egy óvatos pillantást még az ablakon túlra, amolyan meggyőződésképp, hogy még mindig nincs tele a szálloda környéke kamerákkal, majd elhúztam a tolóajtót, és kiléptem a gusztustalanul hideg októberbe, azonban jelenleg minden más jobban izgatott az időjárásnál, már elő is kaptam a zsebembe süllyesztett cigisdobozt az öngyújtóval együtt.
Zayn követte a példámat, és két pillanaton belül már mindketten fellélegezhettünk a nikotin adta érzéstől, bár mélyen belül tudtuk, mindez csak átmeneti.
Elvégre a neheze még mindig kibaszottul hátra van.
- Részvétem Jay miatt – törte meg az egy-két perces csendet.
Nem szóltam semmit, már csak azért sem, mert kezdtem erősen unni a köszöngetést az embereknek, akik ugyanezt mondták nap, mint nap, így aztán egy biccentésre telt tőlem.
Nem, mintha nem lettem volna hálás a törődésért, vagy hasonló, de mindez általában elég volt ahhoz, hogy kibújjak az esetleges kérdések alól, amit már képtelen lettem volna elviselni.
- Remélem nem baj, hogy így rád törtem – folytatta. – De nem igazán akartam előre bejelentkezni.
- Nem mintha annyira sűrű napjaim lennének – vontam meg a vállamat, ahogy felé fordultam. – Meg sem kérdezem, hogy találtál meg.
- Tény, az első pillanatban tudtam, kit kell keresnem – felelte, mintha mi sem lenne természetesebb. – Bár igaz, hogy nem túlságosan szerette volna megadni a címet, de őt még mindig könnyebben meg tudtam győzni, mint Liam-et.
- Kitalálom. Niall – valamiért nem lepett meg annyira, hogy ő nem tudta tartani a száját, azonban nem igazán tudtam hibáztatni érte.
Szinte bármit megtett volna azért, hogy megtartsa azt a minimális kommunikációt vele, még akkor is, ha ezzel némileg ellenem játszott, ellentétben Liammel, aki sosem szegte volna meg a szavát, még ha Zayn-ről beszélünk, akkor sem. Harry pedig teljesen más kategóriába tartozott, hiszen ő szerintem már fel sem vette volna neki a telefont; nála egyszer vágja el magát az ember, de akkor nagyon.
- Nialler – biccentett, megerősítve ezzel a tippem.
Elnyomtam az időközben kivégzett cigit és már nyúltam is a következőért.
- És mi szél hozott erre? – kérdeztem végül, amit eddig nem mertem. - Azon kívül, hogy részvétet nyilváníts.
Fogalmam sem volt azonban, ennek mégis mi volt az oka, elvégre hiába volt a viszonyunk minden, csak felhőtlen nem az elmúlt egy-két évben, ismertem Zayn-t; sosem vette rá volna magát arra, hogy idejöjjön, csakhogy veszekedhessen velem.
Elvégre azt bármikor máskor megtehette volna bármilyen formában, bár volt egy sanda gyanúm, már nem fáradna annyit. Meg hát persze az égadta egy világon semmi értelme nem lett volna; az életet is sikerült már kiveszekednünk magunkból – és persze semmire sem mentünk vele.
Talán ezért is adtuk fel egy idő után.
- El kellett jönnöm – mondta végül, a tekintetét a távolba szegezve, valahol a hatalmas épületeken túl. – Valamiért most ez tűnt a leghelyesebbnek.
- Szóval a sajnálatod – jegyeztem meg szórakozottan, bár normál esetben ilyenkor már rég az ingerültség küszöbét taposnám.
Most azonban nem igazán éreztem késztetést arra, hogy elüldözzem Zayn-t, ha már rávette magát arra, hogy idejöjjön; elvégre tudtam, neki ez épp olyan agyrém lehetett, mint nekem, ha nem nagyobb.
- Ugyan már, Louis – rázta meg a fejét. – Mindketten tudjuk, hogy ennek semmi köze a sajnálathoz.
Szívtam egy slukkot a cigimből, majd azzal a lendülettel felhajtottam a maradék whisky-t a poharamból.
- Tény, nem vagy az a szánakozós típus – jegyeztem meg. – Bár az ez tűnt a helyesnek sem tűnik nekem igazi válasznak a kérdésre.
- Miért is? – vonta fel a szemöldökét.
- Mert te Zayn vagy – feleltem egyszerűen. – Sosem csinálnád, ami a helyes, ha nem lenne benne valami minimális hited.
Egy ideig nem szólt erre semmit, de állta a pillantásomat, majd figyeltem, ahogy egy óvatos mosolyra húzza a száját.
- Azt hittem, már nem ismersz engem – mondta, bennem pedig egy pillanatra megállt valami, amikor arra a korábbi veszekedésünkre gondoltam, ahol ugyanez a mondat az én számat hagyta el.
Igen, egyike volt azon pillanatoknak, amikre kurvára nem vagyok büszke; ez volt az utolsó nagyobb veszekedésem Zayn-nel, nem sokkal azután, hogy lelépett Ausztráliából.
Ezt követően nem hallottam felőle majdnem egy teljes évig, mielőtt szemtől szembe nem kerültünk egymással a Heaven’s-ben, onnantól pedig ismét nem volt megállás.
- Te mindig ugyanaz a seggfej voltál – mondtam végül. – A körülmények változtak. Én pedig nem akartam elfogadni.
De volt egy sanda gyanúm, ez leginkább saját magamnak szólt, mint sem neki, amolyan zárásként az elmúlt két évre, amikor Zayn-t állítottam be a bűnbaknak, miközben egyszer sem voltam hajlandó belegondolni a helyzetébe. Elvégre míg én egy valakit veszítettem, ő négyet; ez volt az áldozata annak, hogy a saját útját akarta járni.
A korláthoz léptem, és megtámaszkodtam rajta, ő pedig követte a példámat, így aztán együtt nézhettük tovább a nyüzsgést, amely eluralkodott a város ezen részén, a saját gondolatainkkal elfoglalva, amelyekkel eddig képtelenek voltunk szembenézni.
- Sokáig tartott – mondtam végül.
De nem folytattam. Talán mert túl sok mindent foglalt magába.
Azonban Zayn pontosan tudta, mire célzok.
- Túl sokáig – biccentett.

***

Nem tudom, mi üthetett belém, azonban Zayn távozását követően valamiért már egyáltalán nem éreztem szükségét annak, hogy délután négy előtt kiüssem magam, így megpróbáltam valami hasznos elfoglaltságot találni, ha már arra képtelen voltam rávenni magam, hogy ki is mozduljak. Egyrészt, mert nem tudtam hová mehetnék, másrészt pedig túl nagy volt a kockázat, hogy bárhová megyek, úgyis felismernek, így aztán maradt az írás, mint alternatíva, noha a gondolataim nagy részét már rég kiírtam magamból.
Azonban volt egy téma, amit egészen idáig halogattam, hogy papírra is vessem, már csak azért is, mert aki egy kicsit is ismer, elég hamar levonja belőle a saját életemre való következtetést, nekem pedig semmi kedvem nem volt ország világ elé tárni azt - ezért aztán valahányszor eljutottam oda, hogy írjak róla, mindig elvetettem.
Most azonban hiába kémleltem a kávézóasztalra helyezett papírt, nyoma sem volt semmiféle összeesküvés elméletnek.
Ha másnak nem, legalább magamnak jó lesz.
- Érzem, hogy ezt még egyszer nagyon meg fogom bánni – morogtam, ahogy helyet foglaltam a kanapén, és kikapcsoltam a telefonomat, hogy az égvilágon semmi se terelhesse el a figyelmem.
Vetettem még egy utolsó pillantást az ajtóra, és az órára, majd pedig a kezembe vettem az előttem lévő tollat, és a szavak már jöttek is egymás után.
Fogalmam sincs, mennyi idő telhetett el, azonban a következő pillanatban ismét a szobához tartozó telefon csengésére eszméltem fel, mire kelletlenül feltápászkodtam, és a készülék felé vettem az irányt, magam mögött hagyva a három tele írt oldalt.
- Tessék? – szóltam bele kissé ingerülten, amiért sikerült a lehető legjobb pillanatban megtalálniuk, és csak reménykedni bírtam, nem egy újabb látogatóról van szó.
- Egy órája próbállak elérni – hallottam meg Liam szemrehányását a vonal túloldaláról. – Ki vagy kapcsolva?
- El voltam foglalva – feleltem kurtán, remélve, ezzel lerázhatom.
- Eh, akarom én ezt tudni?
Szinte láttam magam előtt, ahogy elhúzza a száját, amitől kedvem támadt virtuálisan is pofán verni Liam-et.
- Írtam, te barom – nyögtem fel kínomban az idióta feltételezései miatt, bár sejtettem, hogy csak szórakozik.
- Mindjárt más – nyugtázta, és komolyabb hangnemre váltott. – Scott kérdezte, kimozdultál e ma az odudból.
- Kellett volna? – vontam fel a szemöldököm, habár tudtam, hogy nem látja.
- Szerinte igen. De akkor még ott vagy, nem?
- Hol máshol lennék, Liam?
Fogalmam sem volt, mire akar menni a kérdéseivel, azon kívül persze, hogy ezek szerint élménybeszámolót kér a mai napomról, ami pont ugyanolyan volt, mint a tegnapi, leszámítva a Zayn-nel való beszélgetésemet.
És bár Liam mindig is a törődő emberek közé tartozott, ma különösen ráment a részletekre.
- Sehol. Csak kíváncsi voltam. Na, lépek, mert fel kell még hívnom Harry-t – mondta, nekem pedig nagyon úgy tűnt, részéről ennyi volt a beszélgetésünk.
- Remélem őt is megkérdezed, hol van – jegyeztem meg gúnyosan.
Úgy tűnt, nem hatottam meg túlságosan, ugyanis elnevette magát, majd be is fejezte a hívást, én pedig egy szemforgatás kíséretében visszatértem a lelkem nyomorúságának papírra vetett formájához, hogy befejezzem a sablont.
Alig vetettem két pillantást az egész eddigi szövegre, hogy elolvassak két sort, beláttam, adhatnám neki akár a Chloe címet is, annyira átlátszó, de akármennyire is az volt, valamiért nem vett rá a lélek, hogy összegyűrjem és kidobjam a francba. Ahhoz túlságosan is személyes volt, és leszámítva a színtiszta fájdalmat, ami a sorok között volt, talán ez lett az egyik legjobb szövegem.
Annak ellenére, hogy talán soha nem fogja rajtam kívül senki sem olvasni.
Újabb fél óra telhetett el legalább, mire megint felnéztem a lapokból, és beláttam, hogy ideje enni valami normális ételt és szerezni egy rendes kávét, ami ébren tart még egy darabig, ha már még egy dal ötlete megfogalmazódott bennem. Így aztán átcseréltem a melegítőt egy farmerra, a pulcsit azonban magamon hagytam, visszakapcsoltam a telefonomat, zsebre vágtam a szobakártyámmal és a tárcámmal együtt, és az ajtó felé vettem az irányt.
Azonban arra nem számítottam, hogy amint kattan a zár, szembe találom magam egy zavart kék szempárral és arccal, aki épp abban a pillanatban nyúlt, hogy bekopoghasson, bennem pedig megállt az ütő, ahogy a felismerés szinte azonnal arcon csapott.
- Chloe?

***
Helló-helló drágáim!
Először is remélem mindenkivel minden rendben van, és hogy remekül telt a szünet - már akinek volt - továbbá, hogy túléltétek az első hetet mindenféle maradandó károsulás nélkül (kitartást, mindjárt téli szünet na).<3 Továbbá nagyon-nagyon sajnálom, amiért nem érkezett meg a rész a múlthéten, de kissé rám szakadt az ég a szünet utolsó pár napján, így esélyem sem volt befejezni.  Félkészen meg nem akartam hozni, mert szerintem igen csak gáttörő lett ez is, de ezt majd ti eldöntitek.:)
Harmadszorra pedig szeretném megköszönni az előző részhez érkezett összes visszajelzést, komment és pipa formájában egyaránt; még mindig fogalmam sincs, mivel érdemeltem ki, hogy ennyire támogatóak vagytok - remélem nem utáltok mondjuk C terhessége miatt túlságosan hehe - de remélem tudjátok, a szívem mélyéről szól, amikor azt mondom, imádlak titeket. És köszönöm.
A folytatással kapcsolatban nem mondok semmit, elvégre - és ez nekem is eszméletlen - ezen kívül még két fejezet van hátra és epilógus, így nem lőném le a végére tartogatott poént. Mindenesetre még mindig van két rész és egy epilógus, szóval semmi pánik, sok minden történhet na.:D<3

De nem is koptatom tovább a billentyűzetet; további szép estét, drágáim, sok sikert a következő héthez és még egyszer köszönök szépen mindent!<333

Jövőhéten találkozunk;)

-xoxo, Sophie V.

4 megjegyzés:

  1. Ez az egyik legjobb blog, amit mostanában olvastam. Alig várom a következő
    részeket!! Én happy end párti vagyok, ugye nem csalódok benned!?😉 Üdv

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Mumo!
      Nagyon-nagyon örülök, ha így gondolod, megtisztelsz, köszönöm!<333
      Segítek, én sem vagyok egy nagy depi end rajongó, csak hát rögös az út a happy endig.:)<3

      -xoxo, Sophie V.

      Törlés
  2. Ez megint valami fantasztikus lett! 💙💙💙💙💙💙
    Imádtam minden egyes sorát! 💙💙💙

    Csak nem rendeződni kezdenek a viszonyok Louis és Zayn között? 💙💙💙💙 És csak nem Chloe bejelenteni készül? 💙💙💙

    Annyira imádtam, és ezt nem tudom elégszer hangsúlyozni, mennyire tetszik a fogalmazásstílusod! 💙💙💙 És úgy alapból az egész történet! 💙💙💙

    Nagyon várom a folytatást! 💙💙💙💙💙💙💙💙💙💙💙💙💙💙💙💙💙💙💙💙💙💙💙💙💙💙💙💙💙💙💙💙💙💙💙💙💙💙💙💙💙💙💙💙💙💙💙💙💙💙💙💙💙💙💙💙💙💙💙💙💙💙💙💙💙💙💙💙💙💙💙💙💙💙💙💙💙💙💙💙💙💙💙💙💙💙💙💙💙💙💙💙💙

    Puszi! És képzelj ide még rengeteg szívecskét! 💙💙💙

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Moncsi!
      Én pedig még mindig téged imádlak de ezt nem győzöm hangsúlyozni, mindenesetre megtisztelsz és nagyon-nagyon köszönöm!<333 Tényleg nincsenek már szavak arra, mennyire hálás vagyok a támogatásodért, de ha van bármi, amit tehetek cserébe, azonnal szólj.:D<3
      A résszel kapcsolatban pedig jó úton jársz, már kint is van a következő, bár azt hiszem az utolsó részig nem igazán fog kiteljesedni még a történet, de hát meglátjuk.:)

      Nagyon szépen köszönöm, hogy írtál, drága, vigyázz magadra és jó olvasást a következő részhez!<3

      -xoxo, Sophie V.

      Törlés