20. - Változások

Próbáltam nem látványosan meghátrálni attól, hogy Louis még mindig az egyik legjobb emberismerő, akivel valaha találkoztam, ahogy végiggondoltam, mit kellene felelnem, miközben a tekintetünk találkozott a sötétben, én pedig ismét elkönyveltem magamban, már-már ijesztően hatással van rám az a két szem.
Mindenesetre reménykedtem benne, hogy nincs az arcomra írva az ezzel kapcsolatos bizonytalanság, noha egy részem pontosan tudta, mire értette az előbb hallottakat, de a másik felem a világért sem ismerte volna be, hogy valaki, akit még csak néhány hónapja ismerek, jobban olvas bennem, mint mondjuk a legjobb barátnőm.
- Azt mondod? – kérdeztem végül.
- Nos, kezdjük azzal, hogy a lakótársad a legjobb barátnőd. Aztán folytassuk ott, hogy egy egész csapat ember vesz téged körül nap, mint nap – mondta. –  És még én is itt vagyok. – tette hozzá.
- Nem mondtam, hogy magányos vagyok – ráztam meg a fejemet. – Csak megszoktam, hogy nem kötődők nagyon senkihez, ha csak nem muszáj.
- És Kylie?
- Ő nem kérdés. – vágtam rá, magam is meglepődve a gyorsaságomon, Louis pedig elmosolyodott a válaszomon.
- Ahogy levettem a korábban történtekből, eléggé ragaszkodhattok a másikhoz – jegyezte meg.
- Kylie-val nem is lehetnénk különbözőbbek, mégis ez az, ami miatt ennyire könnyen kijövünk egymással – feleltem. – De ő az egyetlen, aki tisztában van velem annyira, hogy el tudjon viselni maga mellett, és ez fordítva is így van.
Szinte már magamat is megleptem a hirtelen jött őszinteségemmel, már ami Kylie-t illeti, figyelembe véve a tényt, hogy Louis az első ember, akinek nyíltan beszélek a hozzá fűződő dolgaimról, mire kénytelen voltam belátni, hogy nem ez az első kényes téma, aminél megnyíltam előtte a ma este.
Azonban még inkább meglepő módon nem éreztem sem megbánást, sem pedig félelemet, talán évek óta először.
- Úgy beszélsz, mintha téged olyan nehéz lenne elviselni. – mondta Louis, kizökkentve a pillanatnyi elkalandozásomból.
Azt mondod?
Noha nem szívesen vettem volna Louis kedvét azzal, hogy azt felelem erre, nem sok mindent látott eddig belőlem, ami alapján ezen a véleményen lehetne, azonban volt egy sanda gyanúm, jobban teszem, ha ez alkalommal hallgatok.
- Mondjuk inkább úgy, tisztában vagyok vele, milyen vagyok – feleltem végül.
- Nos, talán nem annyira, mint Kylie, de biztos vagyok benne, hogy valamennyire én is, és hidd el nekem, Chloe, nálad ezerszer elviselhetetlenebb emberek vesznek körül nap, mint nap – mondta, a tekintetével végig az enyém után kutatva, mire nagy nehezen összeszedtem a bátorságom, hogy a szemébe nézhessek. – Szóval te aztán minden vagy, csak elviselhetetlen. De még csak nehéz eset sem. Azon kívül persze, hogy az őrületbe kergetsz, mint már említettem, de azt hiszem, ezen még változtathatunk, lehetőleg együtt.
Az a bizonyos együtt szó elérte nálam, hogy a gyomrom ismét görcsbe ugorjon, miközben szépen lassan tudatosultak bennem a korábban történtek, ezzel együtt pedig az is, hogy tulajdonképpen fogalmam sincs, mi történik velünk, ha felkel a nap és kezdenünk kell valamit azzal, hogy megszegtük az elsőszámú szabályunkat; hogy nincsenek érzelmek.
- Mégis mi a fenét fogunk csinálni? – kérdeztem alig hallhatóan, ahogy a pillantásomat a takaróra szegeztem.
Részben, mert féltem, mit fogok látni a szemében és részben, mert mit lehet látni a sajátomban.
- Őszintén? – sóhajtott fel. – Fogalmam sincs – mondta, én pedig próbáltam nem engedni, hogy a kétségek szépen lassan eluralkodjanak rajtam, ahogy lehunytam a szemem.
Nem tudtam, elérkezettnek látom e a pillanatot ahhoz, megmondjam neki, félek.
Félek, mert fogalmam sincs, hogyan engedjek az érzéseimnek, mikor annak idején elnyomtam magamban őket ahhoz, hogy egy olyan kapcsolatban lehessek vele, ahol nincs helyük. Félek, mert fogalmam sincs, mit vár tőlem és milyen lehet az ő barátnőjének lenni.
De főleg rettegek, mert mindezzel ellentétben még sosem éreztem senki iránt hasonlót.
- De majd együtt kitaláljuk. – tette hozzá, a következő pillanatban pedig éreztem, ahogy a keze megtalálja az enyémet a paplan alatt.
Szépen lassan én is kiengedtem a benntartott sóhajt, ahogy gondolkodás nélkül közelebb húzódtam hozzá a matracon és átöleltem, ezzel nem csak őt, de saját magamat is meglepve, azonban Louis nem szólt egy szót sem, szó nélkül kitárta a karját és engedte, hogy ott is maradjak, miközben éreztem, hogy ő is pontosan tudja, jobban szükségünk van egymásra, mint valaha.

Tizenkét perc.
Ennyi időre volt szükségem ahhoz, hogy rávegyem magam arra, hogy kikeljek az ágyból, és szembe nézzek a valósággal, amit két komoly megállapítás előzött meg.
Az első, hogy akármi is van Louis és köztem, már bőven túlvan az ártatlan szórakozáson, ahogy annak idején hívtuk – és aminek következtében tudom, hogy ami mostantól történik, még inkább meghatározó lesz az életemben. Ahogyan az övében is, már ha tényleg komolyan gondolta, amit mondott, azonban valahányszor kételkedni kezdtem benne, felrémlett előttem az arca tegnap estéről, ahogy kimondja azokat a bizonyos szavakat és ez némileg csillapította az egyre inkább rám nehezedő bizonytalanságot – ezzel együtt megásva a síromat.
A második pedig, hogy ha ezt valóban így folytatjuk, márpedig nagyon úgy néz ki, hogy igen, akkor itt az ideje, hogy ledobjam magamról a Kylie előtt felvett álcámat és elé álljak az igazsággal együtt, aminek következtében el kell viselnem, akármit is indítok el ezzel.
Azonban tudtam, még ez is jobb, mint hazugságban élni.
Elemeltem a tekintetemet a plafonról és a mellettem alvó Louis-ra pillantottam, aki az egyik kezét a párnája alatt tartotta, míg a másikkal félig-meddig engem ölelt át, aminek köszönhetően sikerült egy kisebb morgást kiváltanom belőle, amikor megpróbáltam az éjjeli szekrényen lévő telefonomért nyúlni, ezzel kicsúszva mellőle. Akaratom ellenére is egy kisebb mosolyra húzódott a szám, ami valamennyire egyensúlyba hozott a szorongásom mellett, amit a telefonommal a kezemben éreztem, noha tudtam, eléggé bebiztosítottam magam tegnap este ahhoz, hogy bárki is kutakodjon utánam, ez alkalommal Aster-t bízva meg, mint alibit, hogy ha Kylie bármit is kérdez, nála maradtam éjszakára. A legjobb barátnőm pedig a tudta nélkül is a kezemre játszott, figyelembe véve a tényt, hogy betegségre hivatkozva kihagyta a tegnapi próbákat – már ha nevezhetjük betegségnek a másnaposságot – innentől kezdve a sztori még hihetőbbé válhatott a szemében, miután küldtem neki egy üzenetet, hogy ne aggódjon. Bár volt egy olyan érzésem, hogy még örül is a távollétemnek – addig sem vagyok ott emlékeztetőnek, hogy Zayn ide vagy oda, a kötelességeit azért nem ártana teljesítenie, de eszem ágában sem volt ítélkezni felette.
Aster pedig, mint az egyetlen, aki szinte mindent tud a Louis-val való kapcsolatomról, természetesen azonnal igent mondott, noha volt egy sanda gyanúm, már nem nézi annyira jó szemmel a titkolózásomat, mint korábban, így éreztem, hogy még vele is vár rám egy beszélgetés.
Ennek hatására mintha kattant volna bennem valami, vagy mintha felkapcsolódott volna az a kis villany, amit általában érzett az ember, ha megvilágosodott, mint ahogy én abba a pillanatban. Egyet gondolva a telefont szorongatva kimásztam az ágyból és hang nélkül az ajtó felé vettem az irányt, ahonnan vetettem még egy utolsó pillantást Louis-ra, csak hogy meggyőződhessek róla tényleg alszik, mielőtt kislisszoltam volna a szobából. Furcsa volt úgy közlekedni a házban, hogy rajtam kívül senki sem volt ébren és teljesen egyedül voltam, de ismertem a járást már annyira, hogy azért ne tévedjek el, így néhány fordulás után eljutottam az erkélyre vezető ajtóig, ahol nem törődve az időjárással, kiléptem a csípős reggelbe, miközben már tárcsáztam is a megfelelő embert, akivel beszélnem kellett.
Valamiért nem lepődtem meg rajta, hogy a korai időpont ellenére Aster harmadik csörgésre felvette, talán azért sem, mert hozzám hasonlóan korán kelő volt és ilyenkor általában már a kávéját iszogatja valamelyik kedvenc könyve társaságában, de kivételesen nem éreztem lelkiismeret furdalást, amiért megszakítom a reggeli rituáléját.
- Már vártam, mikor hívsz fel– szólt bele köszönés nélkül, mire kelletlenül láttam be, hogy éberebb, mint gondoltam.
- Gondoltam várod már a magyarázkodásom – feleltem minden kertelés nélkül.
- Okos lány vagy te, Chloe, most sem csalódtam benned.
- Szóval semmi kérdés? Ez nem rád vall – szálltam be a játékba, bár tudtam, hogy gyűlöli, ha húzom az időt.
- Szeretnéd a sablon kérdéseket? – kérdezte szórakozottan – Oké, nos, akkor kezdjük azzal, mégis mi a fenét keresett Louis Tomlinson tegnap a stúdió előtt, rád várva, miközben a napszemüvegén keresztül éreztem, hogy csaknem meg akar ölni a tekintetével?
- Nem is nézett rondán – ráztam meg a fejemet, ahogy nekitámaszkodtam a ház falának.
Valamiért képtelen voltam leülni az erkélyen lévő kis asztalhoz.
- Jó, akkor nem nézett rondán. Szóval? – innen is láttam, ahogy felvonja a szemöldökét, miközben ezt mondja.
Erőt vettem magamon, miközben megdörzsöltem a szemem, remélve, ezzel megszüntetve a kábaságot, ami még mindig előszeretettel húzott le, hiába voltam ébren egy ideje, majd beszélni kezdtem.
- Értem jött. Mármint, mert beszélni akart – mondtam, ahogy előre léptem a korláthoz. – Nem akarok kertelni, mert semmi értelme, de a lényeg, hogy elege van ebből az egészből, bármi is volt köztünk eddig.
- Mert megunta?
- Nem, mert többet akar – feleltem.
A néma csendben, ami ezt a mondatot követte, csupán Aster éles levegővételét hallottam, amit azonban nem tudtam beazonosítani, jónak vagy rossznak vegyek.
- Folytasd! – mondta végül.
- Más nagyon nincs, minthogy beláttuk, hogy ez így valóban nem oké ilyen formában és kezdenünk kell vele valamit – válaszoltam.
- Szóval együtt vagytok – vágott közbe, mire éreztem, ahogy az arcom néhány árnyalattal sötétebbre vált, a szívem pedig éles vágtába kezd.
- Hát ezt így nem beszéltük meg, de…
- Oké, mondtam, hogy okosnak tartalak, de mindemellett olyan naiv vagy, Diamond, hogy sírni tudnék tőled – szúrta közbe. – Na, foglaljuk össze. Szóval Louis, az a Louis, aki annak idején nem akart kapcsolatot, sziklaszilárdan ragaszkodva az elveihez, az egoját félretéve eléd állt és azt mondta, többet akar, és te most nem tudod, hogy mi van.
- Azért van elképzelésem, megnyugodhatsz – morogtam, de Aster válaszra sem méltatott.
- De attól még egyáltalán nem vagy biztos benne, mikor a válasz csaknem kiszúrja a szemed – mutatott rá a lényegre, vagyis inkább az ő lényegére, míg én még mindig nem találtam a sajátomat.
- Oké, te, aki ezek szerint mindent tudsz, akkor avass be, szerinted mi történik éppen! – emeltem az égnek a tekintetem, ahogy végül mégis helyet foglaltam a széken, hátha ezzel valamennyire csillapítani tudom a szívverésemet.
- Az, hogy az a seggfej nem meglepő módon oda meg vissza van érted, és minden bizonnyal együtt vagytok – felelte, mintha mi sem lenne természetesebb.
De valamiért nekem akkor sem tűnt ilyen egyszerűen ez az egész, talán mert még mindig kissé nehézkesen fogtam fel, hogy ez tényleg megtörténik és nem tudtam, mindezt hogyan értethetném meg Asterrel, aki szemmel láthatólag nem érti, mégis mi bajom van.
- De miért én? – csúszott ki a számon végül, még mielőtt megálljt parancsolhattam volna magamnak, saját magamat is meglepve a hangomból áradó keserűséggel.
Nem volt egyszerű beismernem, nem csak Louis-nak volt egyszerűbb a kapcsolatunk eddigi működése, ugyanis azzal, hogy egyáltalán nem ástuk bele magunkat a másik életébe, nekem sem volt félelem attól, hogy bárki is beláthat az enyémbe, ezzel feltépve olyan sebeket, amiket még én magam sem nézegettem szívesen. Azonban azt is tudtam, nem csak én nyíltam meg tegnap este, kétségkívül neki sem volt sétagalopp elém állnia az igazsággal mindazok után, amin keresztülmentünk.
Mindemellett nem volt egyszerű felfognom magát a tényt sem, hogy pont Louis az, aki bármit is akar tőlem, akar belőlem úgy igazán, tulajdonképpen életemben először, mikor nem voltam naiv, pontosan tisztában voltam vele, hogy nálam ezerszer jobbat is megkaphatna és még csak kérnie sem kell.
- Miért te kellesz neki? – kérdezte Aster, visszarángatva ezzel a valóságba. Felsóhajtott, mielőtt folytatta volna. – Te jó ég, Chloe, mikor jössz már rá végre, hogy minden megvan benned, amiért az ember imádhat? Akkora szíved van, hogy néha már leütnélek miatta, nálad kedvesebb embert nem ismerek, van humorérzéked és még gyönyörű is vagy. Na, tedd csak fel magadnak a kérdést, vajon mit lát benned Louis?
Aster szájából valamiért annyival egyszerűbbnek tűntek a dolgok, hogy már-már el is jutott hozzám a szavainak jelentősége, noha a gyomrom továbbra is görcsben állt és úgy éreztem magam, mint aki másnapos, valahányszor Louis-ra gondoltam és arra, amit mondott.
Az pedig egyenesen kiborít, hogy fogalmad sincs róla, mennyit jelentesz nekem.
Elnyomtam egy kisebb sóhajt, miközben a tekintetemet az égnek szegeztem, majd lehunytam a szemem.
- Oké, befejeztem – mondtam végül, hátha ezzel sikerült lenyugtatnom őt és átmenetileg magamat is.
- Helyes. Most pedig remélem, tudod, hogy miután letettük, kivel kell beszélned.
- Kylie – vágtam rá gondolkodás nélkül. – Tudom, tudom – nyögtem fel.
- Remek, mert már akartam javasolni, hogy ha nem akarsz még több szart gyártani magad köré, akkor itt az ideje, hogy elmondd neki – mondta, majd egy kisebb szünet után folytatta. – Nézd, Chloe, tudom, hogy félsz, de Kylie a legjobb barátnőd, és azt is tudom, hogy a nap minden percében attól retteg, hogy elveszít téged maga mellől. Még ha meg is lesz sértve, amiért nem mondtad még el neki, kötve hiszem, hogy egy ilyen miatt kockáztatná ezt.
Ó, Aster, ha tudnád Kylie mi mindent kockáztatott már valakiért, aki nem én vagyok.
- Ki tudja? – motyogtam alig hallhatóan.
- Bár tény, hogy annyira én sem, ezt még így össze tudom rakni. – jegyezte meg.
Éreztem a hangján, hogy már vigyorog, aminek hatására én sem tudtam túl sokáig, megeresztettem egy óvatos mosolyt, bár tudtam, hogy nem látja.
- Egyébként hol van a szépfiú? – kérdezte, mint egy félvállról. – Nem nála vagy?
- Ja, de – jutott el az agyamig, hogy Louis is jelen van valamerre, már ha felébredt. – Alszik.
- Ne sokáig várasd mindenesetre, se őt, se Kylie-t, de csak szépen sorban – mondta. – Jut eszembe, Poppy írt, hogy este csak két órára kell mennünk, mivel valami vacsorán lesz vagy mi.
- Remek – motyogtam. – Akkor talán van esélyem beszélni Kylie-val.
- Csak ügyesen és legyél vele türelmes. Ki tudja, mi játszódik le a fejében mostanság – tűnődött el hangosan, mire éreztem, ahogy a torkom összeszorul.
Elvégre én pontosan tudtam, mi játszódik le a fejében, noha az elmúlt két hétben legszívesebben azt kívántam volna, bár ne így lenne.
- Akkor azt hiszem, este találkozunk – mondtam.
- Jólvan, azért köszönöm, hogy adtál magadról némi életjelet, bár annyira azért nem aggódtam – jegyezte meg, mire az égnek emeltem a tekintetem. – Üdvözlöm Louis-t, remélem tudja, ki vagyok.
- Még nem, de biztosítalak róla, hogy hamarosan megtudja – feleltem, amit nevetés követetett a vonal túloldalán. – Akkor este.
Miután letettem még nem mentem be egyből a házba, noha éreztem, hogy már kevésbé tűröm a hideget, mint korábban, hiába takart a nálam több számmal nagyobb melegítő és póló, azonban csak akkor esett le, hogy tulajdonképpen hónapok óta nem volt még ennyire nyugis reggelben részem, noha még ez is távol állt a teljes kikapcsolástól. Azonban ahogy ott ültem, tökéletes rálátással Louis kertjére, amit eddig még meg sem néztem magamnak rendesen, be kellett látnom, irigylem, amiért ilyen helyen lakik, méghozzá nagyrészt egyedül, hiába nem bántam még mindig, hogy lakótársam van. De kétségkívül könnyebb lehetett jól indítanod a napodat, ha nem a belvárosban laksz, nyolc lakással körülvéve, ha egy lakóparkban, ami elég kint van ahhoz, hogy mást is láss az erkélyedről, mint autókat és túlzsúfolt utcákat, amelyek sosem alszanak.
Végül azonban erőt vettem magamon, és egy kisebb sóhaj kíséretében feltápászkodtam és próbáltam nem arra gondolni, hogy a dolgok nehezebb része még csak most kezdődik, mielőtt beléptem volna a házba.

***
Sziasztok!

Először is nagyon sajnálom, hogy ismét sikerült megcsúsznom a résszel, amit sokkal korábban terveztem hozni, de hiba csúszott a számításaimba, és ennek következtében hirtelen zúdult rám minden a sulis dolgokkal kapcsolatban, de gondolom ez ismerős mindenkinek, mindenesetre tényleg sajnálom, a közeljövőben igyekszem jobban beosztani az időmet! Továbbá szeretném megköszönni a türelmeteket is ezzel kapcsolatban, és az előző részhez érkezett megjegyzéseket és pipákat, eszméletlen hálás vagyok mindenért és mindenkiért szóval köszönöm!<333

Ami a részt illeti, nem tudtam beleírni Louis vallomását, ami hasonló Chloe történetéhez a családjával kapcsolatban, de hátra van még egy vele is, remélhetőleg hamarosan sor kerül rá, ahogyan a titkuk feltárása Kylie előtt, mint ahogy próbáltam elővezetni azt. Egyébként bízom benne, hogy nem sikerült túl eseménytelenre, de úgy éreztem ez remek átkötés lenne, mielőtt kezdetét venné a történet második fele, ahogy a cím is jelzi, de ezt majd ti eldöntitek.:)

Mindenesetre nem is pazarlom tovább a szót, további szép hétvégét, drágáim, vigyázzatok magatokra (sok sikert az érettségizőknek, ha van köztetek, küldöm a pozitív energiát<3) köszönök mindent és ha minden jól alakul, jövő hétvégén találkozunk!:)<3

-xoxo, Sophie V.