Epilógus - Álcázás

Idegesen fújtam ki az eddig benntartott levegőt, miközben az autó lelassított a hátsó parkolóban, és már meg is pillantottam jármű felé szaladó tagbaszakadt alakot.
- Miss Diamond – biccentett vigyorogva Preston, miután kinyitotta előttem az ajtót az autó lefékezése után.
Már ismertem az itteni protokollt, vagyis inkább az ilyen helyekre jellemzőt, ami annyit takart, amint megáll egy kocsi, rögtön ki is kell szállnia az illetőnek a biztonsági előírások miatt, és igazolnia magát. Az utóbbi mondjuk az én esetemben nem volt túl jellemző, mivel még ha utólag is mentem el egy-egy koncert helyszínére, általában maga Louis jött ki elém Preston társaságában.
Ez alkalommal azonban nem lepődtem meg túlságosan, hogy az előbbi személyt sehol sem látom; elvégre fogalma sem volt róla, hogy itt vagyok.
- Neked még mindig Chloe – emeltem az égnek a tekintetem, de azért játékosan a vállába böktem, miután kisegített engem a kocsiból, a termetesre nőt hasammal együtt.
- Milyen volt az út? – kérdezte, az egyik kezét a vállamra téve, ahogy elindult velem a hatalmas épület felé, ahonnan még idáig is kihallatszódott a megannyi hangosítástól származó zúgás.
- Végig aludtam, mint általában, bár csodálkoztam, hogy elférek a helyemen – jegyeztem meg.
- Annyira nem vészes – rázta meg a fejét nevetve Louis testőre.  – Egyébként minden rendben van vele? – célzott a hasamban növekvő magzatra, ami napról napra élénkebb volt, főleg így a hetedik hónap felé közeledve.
- Úgy néz ki igen, hála az égnek – simítottam végig automatikusan rajta, mint minden egyes alkalommal, ha szóba került, vagy csak eszembe jutott, miért is vagyok négyszer akkora, mint korábban.
Noha eleinte kissé nehéz volt megszokni a változásokat, amelyeket a terhesség hozott magával egyik pillanatról a másikra, ma már egy kicsit sem bántam egyiket sem, miközben szépen lassan megtanultam együtt élni azzal, hogy már nem csak saját magamról kell gondoskodnom, hanem még valakiről odabent.
Tény és való, hogy Louis igencsak megkönnyítette a dolgomat az elmúlt pár hónapban, figyelembe véve a tényt, hogy szinte mindenben részt akart venni és ott volt, amikor csak lehetősége adódott, ha már időközben ismét dolgozni kezdett – hol a többi fiúval, hol egyedül. Hiába utazott el szinte minden hónapban legalább kétszer-háromszor több napra is, eszem ágában sem volt haragudni érte, elvégre hosszú idők óta először láttam őt kiteljesedettnek, miközben élvezte is, amit csinál. Ebben pedig erősen közrejátszhatott az, hogy szerződéstől függetlenül volt hajlandó bármit is megtenni, már ami a bandában való részvételt illeti, a többiek pedig tökéletesen egyetértettek vele.
Bár eleinte kissé vonakodott bármire is elszánni magát, miszerint mellettem akar lenni, miközben végig csinálom ezt az egészet, de biztosítottam felőle, hogy amikor csak akarja, vele megyek, bár azért sem volt oda, ha túl sokat kellett egy repülőn lennem – annak ellenére, hogy már letisztáztam az orvossal, semmi bajom nem lesz havi egyszeri repüléstől.
Azonban ha volt valami, ami nem változott meg, amióta minden szélsebes tempóban haladt, az Louis mentalitása volt, ahol leplezetten túlaggódott mindent velem kapcsolatban, én pedig alig győztem megnyugtatni őt, miszerint az égadta egy világos semmi baj nincs sem velem, sem pedig a babával. És persze kettőnkkel sem.
Elvégre évek óta talán először mondhattam el magamról, hogy boldog voltam. Őszintén és talán már túlságosan is boldog.
De elég nehéz lett volna másképp éreznem, miután minden egyes nap arra a tudatra kelhettem, hogy Louis ott van mellettem és esze ágában sincs elmenni, legalábbis állítása szerint, még akkor sem, amikor az idegeire megyek, és mindezt a terhességre fogom. Ilyenkor pedig előszeretettel emlékeztetem arra, miszerint amióta ismer, én csak az ideigeire tudok menni, ő pedig kénytelen egyetérteni velem, de hát ez a dolgok rendje. Még akkor is, ha keresztül kellett mennünk néhány igen erős hullámvölgyön – vagy inkább hurrikánon - ahhoz, hogy eljuthassunk odáig, mindkettőnkből eltűnjenek a kétségek a másik iránt.
Elvégre tény, hogy mint minden kapcsolat, a miénk sem volt mindig tökéletes, azonban azt már az első pillanattól kezdve tudtam, mekkora szerencsém van Louis-val, bár állítása szerint neki nagyobb volt velem. Mindenesetre valahányszor azt éreztem, egy teher vagyok neki, főleg ebben a kilenc hónapban, rögtön megkért rá, hogy ezt sürgősen felejtsem el, és emlékeztetett az ígéretemre, miszerint eszem ágában sincs elsétálni előle megint.
Mert valóban az volt az utolsó, amit megtettem volna vele, de leginkább saját magammal, ha már képtelen voltam elképzelni, mit csinálnék Louis nélkül, még akkor is, ha a mai napig sikerült néha az őrületbe kergetnie azzal a már pofátlan magabiztosságával.
De aztán persze mindig beláttam, ez egy a sok kis dolog közül, ami miatt szeretem őt.
- Ugye még mindig nem tud semmiről? – kérdeztem Preston-t, már az arénán belül, az egyik hátsó folyosón haladva a kulisszák felé.
- Semmit sem sejt, az előbb fel is akart hívni, mielőtt eljöttem – rázta meg a fejét válaszul, és hozzáérintette a belépőkártyáját az egyik ajtóhoz, hogy kinyithassa előttünk.
- Ki fog nyírni, már látom – jegyeztem meg, miután elképzeltem magam előtt az arcát, amikor leesik neki, tényleg átrepültem a fél földet, hogy itt lehessek vele.
- Szerintem azért nem fog panaszkodni.
- Várd ki a végét – feleltem vigyorogva, már az utolsó folyosón befordulva.
Bár még ezen a helyen nem jártam, ez az aréna is ugyanolyan volt, mint a többi, már csak ha azt néztem, hány ajtón kellett átmennünk ahhoz, hogy hátulról eljuthassunk az öltözőkig, amelyhez általában a raktárokon, és ilyen olyan folyosókon keresztül vezetett az út.
Arról nem is beszélve, hogy ha csak nem volt az emberrel valaki, aki csak egy minimálisan is ismerte a terepet, egy perc alatt el lehetett tévedni, így aztán hálát adtam az égnek, amiért Preston vállalta a kísérgetésemet, annak ellenére, hogy Louis mellett kellett volna lennie. Bár jobban belegondolva, ahányan körbe vették őt egy-egy ilyen alkalommal, szerintem fel sem tűnt neki a hiánya, hiába a kedvenc testőre.
Az első ismerős arc, akit kiszúrtam, az Lottie volt, aki éppen akkor lépett ki az egyik szobából, karján az egyik kisebbik testvérükkel, a tekintete pedig szinte azonnal összetalálkozott az enyémmel.
- Chloe? – az arcára kiülő döbbenetet pillanatokon belül felváltotta egy hatalmas vigyor, ahogy felém lépett és a szabad kezével átölelt. – Te jó ég, hogy kerülsz ide? Louis azt mondta, Kylie-val vagy valahol.
Fogalmam sincs, miért, de valahányszor Louis legidősebb húgának közelében voltam, mintha minden gondom elszállt volna. Talán köze lehetetett ennek ahhoz, hogy Lottie-nál spontánabb és egyben pozitívabb személlyel nem nagyon találkoztam még, a hangulata pedig mindig átragadt rám is.
Arról nem is beszélve persze, hogy elsőszámú támogatóm volt már az első pillanattól kezdve, de természetesen erről én csak utólag szereztem tudomást, nem sokkal azt követően, hogy Louis elmondta volna nekik, hogy terhes vagyok.
És bár tény, hogy sikerült kellően meglepnünk őket a hírrel, elmondásuk szerint egyikük sem rosszallta a dolgot, ami csak még inkább bebizonyította számomra, mennyi szeretet van ebben a családban, a támogatásról nem is beszélve.
Ennek köszönhetően pedig egyik pillanatról a másikra azon kaptam magam, hogy amikor csak lehetőségem van, Doncaster-ben vagyok, hol Louis-val, hol pedig nélküle, mikor éppen nincs otthon.
Azonban azt már mindketten megállapítottuk, hogy szívesebben vagyunk ott, mint Londonban, és volt egy sanda gyanúm, ha nem húzná őt annyi minden az utóbbi felé, már rég visszaköltözött volna a családja közelébe. Az pedig nem volt kérdés, hogy ha valaha is e mellett döntene, én mennék vele, bár valahányszor felhozakodtam a témával, mindig lerendezte annyival, hogy talán egyszer, ha lecsendesednek a dolgok körülöttünk.
Bár szerintem épp annyira mehettem már az idegeire a kérdéseimmel, mint ő az enyéimre, amikor megkérdezte, biztos nem bánom e, hogy vele lakom, mintha kényszerítene rá, noha ez már abban a pillanatban eldőlt, mikor azt mondta mindig mellettem akar lenni.
Ilyenkor persze én is leszögeztem, hogy az égvilágon semmi baj nincs ezzel, mint ahogy Kylie is tökéletesen megértette a helyzetet, elvégre neki sem kellett több, már össze is költözött Zayn-nel, aki hajlandó volt végleg visszatérni Londonba a legjobb barátnőm miatt, bár szerintem ebben közrejátszott az is, hogy időközben elkezdte rendbe hozni a kapcsolatát a többi fiúval is.
- Így volt, de aztán rájöttem, hogy nagy hiba lenne kihagyni az utolsó show-t – vontam meg a vállamat. – Pláne, hogy rajtam kívül mindenki eljöhetett.
- Tudod, hogy mennyire túlpörgeti magát, valahányszor rólad van szó – emelte az égnek a tekintetét Lottie, majd elnevette magát. – De ahogy látom, most sem hallgattál rá.
- Mikor hallgattam rá utoljára? – tettem fel a költői kérdést, ahogy elindultunk, vagyis inkább folytattuk az utunkat, feltehetőleg most már tényleg a színfalak felé.
- Tény – biccentett Lottie, majd rám sandított, abban a percben már vagy harmadszorra.
- Mi az? – kérdeztem, miután szemmel láthatólag nagyon nézett rajtam valamit.
- Még mindig nagyon fura vagy ezzel a hajjal – fogta a két keze közé az egyik, időközben bebarnult tincsemet.
- Ezt most úgy mondod, mintha nem te vittél volna el a fodrászhoz – nevettem fel.
Az ember azt gondolná, hogy miután évek óta hordta ugyanazt a hajszínt, képtelen átváltani valami másra, ami eltér a szokatlantól. Azonban a felméréssekkel ellenben én viszonylag gyorsan belementem abba, hogy búcsút intsek a már-már védjegyemmé vált szőke hajnak, és visszatérjek az eredetihez.
Ami már csak azért is volt megdöbbentő – főleg Kylie és a nővérem számára – ugyanis azóta nem voltam hajlandó barna hajjal mutatkozni, mióta eljöttem otthonról, bár ezt soha egyikünk sem mondta ki hangosan. Talán mert ez is egyfajta lázadás volt részemről, amivel fel akartam dolgozni a történteket.
Azonban amikor az egyik doncasteri reggelen Lottie és Fizzy megkérdezte, nincs e kedvem elkísérni őket a fodrászhoz, elég bátornak éreztem magam ahhoz, hogy én is beüljek az egyik székbe – ezzel elengedve egy újabb darabot a múltból, amely olyan makacsul ragaszkodott hozzám.
- Jó, de attól még fura vagy – vonta meg a vállát.
- És te mikor unod meg a szőkét? – tettem a fel a kérdést, aminek a gondolatára is kiment az összes szín az arcából.
- Soha – vágta rá szinte azonnal, én pedig ismét felnevettem.
Ezzel egy időben a hangzavar felerősödött, az emberek csak jöttek mentek mellettünk, és Preston is újra feltűnt a sarkunkban, kezében a nyakba akasztható kártyával, amit átnyújtott felém, hogy még csak véletlenül se akarjanak kidobni innen.
Épphogy megköszöntem neki, már meg is hallottam azt a bizonyos hangot, amitől minden egyes alkalommal kirázott a hideg, de egyben megnyugvással töltött el, a következő pillanatban pedig megpillantottam Louis alakját, aki nevetve magyarázott valamit a mellette álló Liam-nek.
Mint minden egyes alkalommal, most is rá kellett jönnöm, talán túl nagy hatással van rám, azonban képtelen voltam ellenállni a vigyorgásnak, ahogy figyeltem a lelkes előadását, bármiről is volt szó. Azonban hiába lett volna elég időm megszokni, még mindig esélytelen voltam felfognom, hogy hozzám tartozik, én pedig hozzá.
Úgy tűnt, Liam előbb kiszúrt, mint a bandatársa, ugyanis vigyorogva meredt rám, majd pedig Louis-ra, aki kérdőn pillantott vissza rá, miközben megigazította a ruhájára erősített mikrofont, mielőtt a tekintetét végül felém fordította volna.
Egy pillanatig nem szólt egy szót sem, az arcára kiülő döbbentség azonban mindent elárult, és még csak reagálni sem tudott az időközben mellé lépő alaknak, aki valamit nagyban magyarázott neki, miközben a színpad felé vezető ajtóra mutatott. Louis-nak azonban több sem kellett, kikerülte az illetőt, és szinte futva tette meg felém azt a tíz métert, ami elválasztott tőle.
- Remélem nem zavarok, de gondoltam beugrom – mondtam, amikor már csak két lépés választotta el tőlem.
- Még mindig nem tudod, mikor maradj csendben, Diamond – rázta meg a fejét, a következő pillanatban pedig már a karjában voltam, az ajkai pedig az enyéimen.
Annak ellenére, hogy Louis aztán minden volt, csak a nyilvános kapcsolatok híve nem, ez alkalommal úgy tűnt, tesz mindenre, ami körülöttünk van, ahogy egymás után többször is megcsókolt, mintha ez lenne az egyetlen módja annak, hogy elhiggye, tényleg itt vagyok.
- Nem megmondtam, hogy ne repülgess? – kérdezte, miután elhúzódott tőle, és a homlokát az enyémnek támasztotta, miközben a kezeivel közrefogta az arcomat.
- Hiányoztál? – húztam egy óvatos mosolyra a számat, remélve, ezzel minden meg van bocsájtva.
- Kevés – rázta meg a fejét, de azért nyomott egy puszit a homlokomra, ahogy belehúzott az ölelésébe, már amennyire a hasam engedte azt.
- Nagyon haragszol? – kérdeztem, némi bűnbánást színlelve a hangomban, ahogy az arcomat a mellkasába fúrtam.
- Ezt most úgy mondod, mintha valaha képes lettem volna haragudni rád – mondta lemondóan, de továbbra sem engedett el, én pedig nem is lehettem volna hálásabb. – De még mindig kibaszottul makacs vagy.
- Most már ketten vagyunk, tudod. Nem csak magamra kell hallgatnom – húzódtam minimálisan is odébb, így tökéletes rálátást adva neki a hasamra.
- Reméltem, hogy rám fog hasonlítani – helyezte rá az egyik kezét Louis, ahogy elnevette magát. – De azt hiszem, meg tudok majd birkózni vele, akár fiú, akár lány.
Valamiért nem lepődtem meg azon, hogy hozzám hasonlóan Louis is várni akar azzal, hogy megtudjuk a baba nemét, így aztán végül abban maradtunk, legyen meglepetés, hiába akasztottuk ezzel ki a fél családját, akik már alig várták, hogy megtudják, melyik tábort fogja erősíteni.
- Kénytelen leszel, bár egy részem reménykedik benne, hogy kevesebb lesz benne a Diamond – mondtam, némileg húzva a számat.
- Oké, akkor úgy teszek, mintha ezt meg sem hallottam volna és elmondom az én teóriám, ahol, miután felnőtt, a világot is kitáncolja vagy kiénekeli magából – simított végig a hasamon. – De inkább az utóbbi – tette hozzá.
- El ne hidd – nevettem fel, ő pedig ismét felém hajolt, hogy megcsókolhasson.
- Louis, idő van – érkezett a hang a háta mögül, mire kellettlenül elhúzódott tőlem, és összekulcsolta az ujjainkat.
- Elkísérsz, ameddig tudsz? – kérdezte, mire habozás nélkül bólintottam.
Noha nem tudtam, mennyire volt nekem egyáltalán szabad az ilyen részeken mászkálnom, mégis szó nélkül követtem Louis-t, akit viszont úgy tűnt, egyáltalán nem foglalkoztatta ez a kérdés, úgy haladt velem kéz a kézben, míg el nem értünk ahhoz a részhez, ahol neki be kellett másznia abba a liftbe, ami majd felvitte őt a színpadra.
- Megvársz? – fordult felém.
- Hát valakinek haza is kell vinnie – vágtam rá ironikusan, mire sikerült kicsalnom tőle egy vigyorgást.
- Szeretlek – mondta.
Hiába mondta akár egy nap többször is, még mindig ugyanolyan hatással volt rám, mint az első alkalommal.
- Én is szeretlek - feleltem.

***

Amint Louis végig énekelte a saját három dalát, már követte is őt Liam, akit természetesen mindannyian megvártunk, és csak utána indult bárki is bármerre, ami a mi esetünkben a hotelt jelentette, ugyanis Louis állítása szerint hulla fáradt volt, és engem is ágyba akart parancsolni, ha már kicsit túlhajtott magam.
Nekem pedig nem állt szándékomban vitatkozni vele, épp elég volt, hogy nem akart a következő járattal hazaküldeni, és mellette maradhattam erre a pár napra LA-ben.
- Végre – terült el Louis a hatalmas franciaágyon, miután ledobta mindenét a földre. – Meg ne próbáld! – tette hozzá, amikor kiszúrta, hogy már hajoltam volna le értük.
- Csak segíteni akarok, te úgy is fáradtabb vagy, mint én – intettem le, azonban pillanatokon belül mellettem termett, és lefogta a kezem.
- Tudod, néha az agyamra tudsz menni a makacsságoddal – mondta, a tekintetét az enyémbe fúrva. – Hiába kibaszottul szexi.
-  Szexi? Ez utolsó szó, amivel jellemezném magam jelenleg – nevettem fel, és ki akartam őt kerülni, de ismét a karom után kapott, és szembe fordított magával.
- Esküszöm, néha komolyan elgondolkozom azon, ilyenkor mi jár a fejedben – rázta meg a fejét. – És hogy mégis mikor jössz rá, mennyire rohadtul szeretlek, úgy ahogy vagy. És őt is rohadtul fogom szeretni – bökött a hasamra, egyben pedig a babára, akinek köszönhetően talán most nem állnánk itt. – És tudod miért? Mert már most érzem, hogy az anyjára fog jobban hasonlítani, aki viszont egy Diamond. És ettől szeretem annyira– húzta egy óvatos mosolyra a száját. – Még akkor is, ha nem akarja, hogy elvegyem – tette hozzá, én pedig elnevettem magam, noha ezzel egyidőben már folytak a könnyek az arcomon.
- Tudod, hogy úgy is el fogsz venni – mondtam.
- Persze, hogy tudom – felelte, mintha mi sem lenne természetesebb és már elő is került a magabiztossága. – Még csak igent sem kell mondanod.
- Menj már – löktem oldalba, de ő abban a pillanatban elkapott, és az ajkait az enyéimre tapasztotta.
Én pedig végre otthon éreztem magam.
Mert vihetett engem bármerre is az a valami, amit az emberek többsége sorsnak, vagy éppen végzetnek hívott, pontosan tudtam, hogy ameddig Louis mellettem van, mindig otthon leszek.
Kétségek, belső démonok, és ami a legfontosabb, álcák nélkül.

Vége

***

Hát drágáim. Ide is eljutottunk.<3

Ha nem lenne nagy baj, most nem is fűznék hozzá túl sokat, elvégre egy epilógushoz szerintem nem is lehet nagyon. De megígérem, hogy ami most elmaradt, azt a jövőheti utószóban elolvashatjátok, ha még velem tartotok arra az utolsó kis szösszenetre a történet kapcsán.
(Mindenesetre remélem mindenkivel minden rendben van, és senki nem szenvedett maradandó károsulást az elmúlt héten, ha pedig velem együtt szenvedtek a suli miatt, veletek vagyok nyugi.<3)
Továbbá hálásan köszönök mindent, amit az előző részhez kaptam, akár komment akár pipa formájában, a világ összes virtuális ölelését és pusziját küldöm, tényleg nem érdemellek meg titeket. De azért mindenkit imádok. Nagyon.<333
Még mindig nem találok szavakat, mindenesetre bízom benne, nektek talán sikerül és elmondjátok, miképp éreztetek a történettel kapcsolatban, így kivételesen arra kérem azt, aki eljutott velem idáig, hogy írjon pár sort. Jó, még mindig nem kényszer, tudjátok.<3

Mindenkit szeretek,


-xoxo, Sophie V.

U.i.: kérlek ne haragudjatok, amiért ilyen érzelmileg instabil vagyok, de még mindig nem fogtam fel, hogy vége.
Ja és külön köszönet Ed Sheeran-nak, amiért megalkotta a Perfect c. dalát, ami tökéletesen passzolt az epilógus végéhez.