2017. november 22., szerda

39. - Most vagy soha

Meg nem tudtam volna mondani, mennyi ideje ültem az asztalnál, előttem egy bögre teával, ami még mindig gőzölgött, tekintve, hogy Kylie csak néhány pillanattal ezelőtt tette le elém, mint mostanában minden egyes nap, mielőtt elment volna itthonról a próbára – amire nekem már nem volt bejárásom.
Legalábbis azóta nem, hogy egy két héttel ezelőtti napon Kylie kezét fogva beléptem Poppy irodájába, hogy közöljem vele a hírt, miszerint terhes vagyok, és fogalmam sincs, hogyan csinálhatnám ezt így tovább. Ugyanis hiába halogattam volna a dolgot még néhány hétig – ha rajtam múlik legalábbis– Kylie ragaszkodott hozzá, hogy amint készen állok elfogadni a tényt, miszerint valóban egy élet növekszik bennem, akár akarom, akár nem, beszélnem kell vele.
Így kerültem ideiglenes kényszerszabadságra, amíg Poppy ki nem találja, mit lehetne tenni, amivel nem kell felbontani a szerződésem, és amíg én is kitalálom, hogyan kezeljem a helyzetet, ami kishíján ledöntött a lábamról aznap délután.
A helyzetet, ami megváltoztathatja az egész életem, és még valaki másét is, akinek minderről még csak sejtelme sincsen, én pedig nem tudom, képes lennék-e azzal a tudattal leélni a hátralévő életem, hogy közben az övét is tönkreteszem. Elvégre az egyetlen döntés, amit képes voltam meghozni, az a nemleges válasz volt Kylie kérdésére, amikor bizonytalanul felhozta az abortusz lehetőségét.  Miszerint bármennyire is tartom magam képtelennek arra, hogy normálisan tudjak gondoskodni valaki másról, mikor néha még magamról sem tudok, képtelen lennék véget vetni egy életnek, amely még csak meg sem született.
Az már más kérdés, hogy nem tudtam elvonatkoztatni tőle, hogy ez a gyerek volt az utolsó dolog, amely összekötött engem Louis-val, így aztán nem lepődtem meg túlságosan, amikor az örökbe adás még csak fel sem merült ezek után. Elvégre mindketten tudtuk, hogy bármi is történjen, ez a gyerek még mindig félig hozzám tartozik – az már egy következő kérdés, Louis mit fog gondolni erről az egészről, már ha képes leszek egyszer végre elé állni a hírrel, miszerint apa lesz.
 Már ha egyáltalán lehetőségem lesz a közelébe férkőzni, ugyanis volt egy sanda gyanúm, még ha meg is próbálok eljutni hozzá, hallani sem akar felőlem. Na, nem mintha hibáztathattam volna érte; elvégre pontosan tisztában voltam vele, hogy én voltam az, aki ott hagyta őt utoljára – noha tény, hogy semmi biztosíték nem volt rá, hogy azután az este után bármit is akar majd tőlem.
Talán ez volt az oka annak, hogy valahányszor Kylie óvatosan feljött a kérdéssel, miszerint mikor tervezek beszélni Louis-val, amilyen gyorsan csak tudtam, kibújtam a válasz elől, vagy lerendeztem egy egyszerű vállvonással, mintha mit sem számítana.
Annak ellenére, hogy belül azért könyörögtem, nehogy észrevegye a remegésem.
Noha volt egy sanda gyanúm, Kylie pontosan tudja, mi rejtőzik a semleges álcám alatt, amikor próbálok úgy tenni, mintha az égadta egy világon semmi bajom nem lenne ezzel az egésszel; miszerint valójában mennyire rettegek szembenézni Louis-val, és a történtekkel amúgy is, hát még ezzel a hírrel karöltve.
Azonban nem volt szükség a burkolt célzásaira, amit a kérdéseivel próbált leplezni – mélyen belül tudtam, hogy nem halogathatom túl sokáig a dolgot, elvégre minél tovább húzom az időt, annál valószínűbb, hogy nem fogom elmondani neki.
Az ajkamba harapva figyeltem a bögrét, és érte nyúltam, noha sejtettem, hogy valószínűleg újra kell melegítenem, de valamiért nem bírtam felállni és elvánszorogni a mikróig, így aztán megelégedtem a félig kihűlt teámmal, miközben tovább bámultam az ablakon túl elterülő utcaképet és próbáltam nem elaludni.
Az első változás, amit megtapasztalhattam, mióta tisztában voltam azzal, hogy terhes vagyok, miszerint szinte már semmit sem kívántam, ami nélkül korábban képtelen voltam elképzelni egy-egy napomat. Ezek közé tartozott a kávé is – ami bár nem tartozott a tiltólistás dolgok közé – mégsem tudtam rávenni magam, hogy akár egy fél csészével is megigyak belőle, így váltottam át a teára és egyéb könnyebb dolgokra. Továbbá valamiért sokkal többet aludtam, mint korábban, így szinte sosem keltem ki az ágyból kilenc előtt, bár ebben nagy szerepet játszott az, hogy már nem kellett a reggeli próbákra rohannom, és viszonylag korán is feküdtem le.
Míg korábban gondban voltam a rendszertelen étkezésemmel, már kialakult egy kisebb rutin, hogy mikor mit kell ennem, köszönöttel Kylie-nak, aki folyamatosan szemmel tartott e téren, és addig nem engedett felállni az asztaltól, míg nem végeztem.
És így ment ez szinte minden egyes dolog kapcsán, amihez szerinte felügyeletre volt szükségem, nehogy kihagyjam, vagy ne foglalkozzak vele eleget. Olyan szinten, hogy egy idő után úgy éreztem, Kylie lassan az anyámnak is elmehetne, mert a vizsgálatoktól kezdve a vitaminokig szinte mindent elintézett – és még csak kérnem sem kellett.
Az ilyen helyzetek után kérdeztem meg magamtól sokszor, mégis mivel érdemeltem őt meg, néha pedig még tőle is, azonban lerendezett egy szimpla nem tesz semmit nézéssel, vagy egy fejrázással, noha a válasz a kérdésemre valószínűleg egyszerűen annyi volt, hogy aggódik. Aggódik, mégis mi lesz velem, és hogyan fogom végigcsinálni ezt az egészet, pláne Louis nélkül. Mert hiába változtathatja meg az életünket ez az egész, még mindig semmi biztosíték nincs arra, hogy azt akarja, bármi köze is legyen a gyerek életéhez, nemhogy az enyémhez. Annak ellenére, hogy egy részem tudta, sosem hagyna cserben, a másik túlságosan is rettegett attól a Louis-tól, akivel szembe találta magát azon a bizonyos estén, és aki szépen lassan ellökte magától.
Talán ezért is tartott ennyi ideig, hogy komolyan fontolóra vegyem, hogyan tálaljam a dolgokat.
Újabb percek teltek el, amíg csendben kortyolgattam a teámat, az étkezőben lévő óra monoton kattogását hallgatva, miközben a fejem csaknem szétrobbant a benne száguldozó gondolatoktól, ahogy ütköztek egymással – a régi és az új Chloe fejében.
Mert míg a régi Chloe-nak esze ágában sem volt Louis közelébe menni azok után, ami történt, az új már tudta, mi lenne a helyes, már ha egyáltalán létezik számunkra olyan. Tudta, hogy ha mindez titokban marad előtte, sosem fogja megbocsájtani magának, és egy nap majd az a lány, vagy fiú sem fogja, aki éppen benne növekszik.
Nem tudom, mi kattanhatott bennem, aminek hatására figyeltem, ahogy a kezem először nagy hévvel lecsapja a bögrét az asztalra, így egy kis adag az asztalra cseppent, majd nem törődve ezzel a telefonomért nyúl, már tárcsázva is a számot, amelyet talán háromszor hívtam eddig életemben.
Valamiért nem lepett meg, hogy az illető alig két csengés után válaszolt a hívásomra.
- Chloe? – Zayn hangjában az aggodalom és a meglepettség keveredett. – Minden oké?
Tudtam, hogy miért kérdezi, elvégre Kylie-n kívül ő volt az egyetlen, aki tisztában volt a jelen körülményekkel – még Lexi-nek sem bírtam elmondani, hiába teltek el hetek – továbbá ő volt az, aki elfuvarozott minket az első ultrahangra.
- Persze, minden – vágtam rá kurtán. – Nem zavarlak?
- Nem, úton vagyok Kylie-ért. Tehetek érted valamit?
Lehunytam a szemem, mielőtt válaszoltam volna.
- Megvan neked Liam száma, ugye?

***
A fejemre húzott kapucni és a baseball sapka sem segíthetett túl sokat a helyzetemen, ahogy kiszálltam a taxiból az impozáns irodaház előtt, ahol megbeszéltem a találkozót Liam-el, ugyanis ahogy közeledtem az épület felé, már kiszúrtam a felém fordulók kamerákat, akiknek a tulajdonosai próbáltak rájönni a kilétemre. De nem maradt túl sok idejük a gondolkozásra, ugyanis abban a pillanatban kivágódott az ajtó, és kilépett rajta Liam két másik férfi társaságában, akik közül az egyik a lehetséges testőre lehetett, a termetét nézve legalábbis, meg azt ahogy próbálta távol tartani a kisebb tömeget az énekestől.
Liam a tekintetével a környéket pásztázta, és nem sokára meg is állapodott rajtam, mire szaporábban haladt felém, és amint mellém ért, az egyik kezét gyengéden a hátamra helyezte.
- Ne foglalkozz velük – mondta, bár már magamtól is tudtam, mi a dolgom.
Elvégre volt idő, amikor Louis is ugyanezt mondta nekem.
Egyikünk sem szólt egy szót sem egészen addig, míg a fekete Range Rover ajtaját be nem vágták mögöttünk, én pedig megszabadultam a sapkától és a kapucnitól, és valamennyire ő is feloldódott, most, hogy nem kellett aggódnia a kíváncsi szemek miatt.
- Remélem nem bánod, hogy iderángattalak – szabadkozott. – De gondoltam jobb személyesen.
Megráztam a fejemet, elvégre eszem ágában sem volt neheztelni rá, miután egyáltalán hajlandó volt időt szakítani rám a telefonbeszélgetésünket követően, ahol dióhéjban vázoltam neki a történteket.
Kissé meglepett, hogy Zayn egy szó nélkül elküldte nekem Liam számát, kérdés nélkül, azonban volt egy olyan érzésem, pontosan tisztában volt vele, mire készülök, ahhoz pedig szükségem volt Liam-re, aki jelen pillanatban talán a legközelebb állt Louis-hoz.
És az egyetlen ember, aki a jelen pillanatban segíthetett nekem eljutni hozzá, miután Zayn megjegyezte, hogy ne a házánál keressem, mielőtt letettük volna, bár fogalmam sem volt, ez mégis mit jelenthet.
- Én köszönöm, hogy egyáltalán beszélsz velem – mondtam. – Azok után, ami történt.
- Ha azt hiszed, hibáztatlak én, vagy a többiek bármiért is, akkor tévedsz – húzta keserű mosolyra a száját. – Bár senki sem tudja pontosan, mi történt köztetek.
Szívesen rávágtam volna, hogy még én sem nagyon, azonban tudtam, hogy ennek most nincs itt a helye, elvégre nem ezért zavartam be a valószínűleg így is túl szűkös napirendjébe.
- Nézd, tudom, hogy semmi jogom bármit is kérni tőled – kezdtem, a pulcsim szélével babrálva. – De te vagy az egyetlen, aki segíthet nekem, a többieket nem tudtam, hogyan érhetném el, és nem akartam Lottie-n keresztül intézni bármit is, főleg mivel van elég baja neki is mostanában – gondoltam vissza összeszoruló torokkal az anyjukra. – Nem akartam én is egy lenni a sok közül.
- Nem mondom, hogy nem értelek meg, de örülök, hogy végül megkerestél – jegyezte meg. – Még ha pontosan nem is tudom, hogy lehetek a segítségedre, elvégre itt Louis lenne, akivel beszélned kéne. Méghozzá nagyon – tette hozzá egy jelentőségteljes pillantás kíséretében, én pedig próbáltam nem lesápadni.
Annak ellenére, hogy a telefonban viszonylag könnyen közöltem a hírt Liam-el, ő pedig egészen normálisan fogadta, bár volt néhány másodperces csend a vonal túloldalán, most mégis eluralkodott rajtam a szégyen, és felmerült bennem a kérdés, mégis mit gondolhat rólam.
Elvégre még mindig én vagyok Louis egyéjszakás kalandja, akiből utána rövid időre a barátnője lett, majd az exe, akit felcsinált. Legalábbis az ő szemében körülbelül így nézhetek ki.
- Tudom. Ezért hívtalak téged – mondtam végül, összeszedve magam. – Vagyis először Zayn-t, de mondott valamit arról, hogy ne otthon keressem Louis-t, amiből arra következtettem, lelépett valahová.
- Hát fogalmazhatunk úgy is – húzta el a száját Liam, ahogy hátradőlt az ülésben, majd eltűnődve méregetett. – Őszinte leszek veled, rohadtul nem egyszerű neki a helyzet jelen pillanatban, pláne Jay után, nem tudom, hogy reagálna erre, vagy arra, ha egyszer csak megjelensz az ajtaja előtt. De nem az én dolgom eldönteni, hogy joga van e tudni a dolgot vagy sem, hanem a tiéd. És ha te úgy döntöttél, elmondod neki, én nem fogok az utadba állni.
A torkomban dobogó szívvel bólintottam, miközben tudtam, nyert ügyem van.
Liam segíteni fog.
- Akkor elmondod, hol van? – kérdeztem.
- Egyszerűbb, ha elviszlek – felelte, majd az autót vezető férfi felé szólt. – Változott a terv. Louis-hoz megyünk.
- Értettem – vágta rá a sofőr szórakozottan, akiről feltételeztem, hogy egy belsős lehet, ha már fél mondatokból megértették egymást.
- Várjunk csak, Louis itt van Londonban? – vontam fel a szemöldökömet.
Arra számítottam, legalább Doncaster-be kell mennem, ha nem messzebb.
- Miért, talán kocsikáztál volna még egy darabig? – kérdezett vissza Liam egy óvatos mosoly kíséretében.
Nem válaszoltam, noha a tekintetemből pontosan ki lehetett olvasni, hogy ha kell, akár átrepültem volna a fél világot is, csak hogy megtaláljam Louis-t. Mert ha volt valami, amiben biztos voltam abban a pillanatban, hogy ez alkalommal nem fogom hagyni, hogy elsétáljon előlem; vagy legalábbis én nem fogok.

Negyed óra múlva, és egy telefonhívást követően, ahol Liam kiérdeklődte Louis-tól, hogy merre van, már meg is érkeztünk az ötcsillagos szálloda elé, ahol alig parkolt le az autó, már szaladt is valaki, hogy kinyissa az ajtaját és megérdeklődje, mi járatban vagyunk. Azonban amint észrevette a mellettem álldogáló Liam-et, már meg is kért, hogy kövessük őt, így pillanatokon belül az előkelő recepció előtt találhattuk magunkat, ahol a pultnál ülő nő elbűvölő mosollyal fogadott minket.
- Üdvözlöm Önöket, miben segíthetek? – kérdezte, amint megálltunk előtte, és tetőtől talpig végigmérte a párosunkat, mire magamban megállapítottam, nem nyújthatok valami előkelő képet a kapucnis pulcsimmal és bőrdzsekimmel, a kissé csapzott kinézetemről már nem is beszélve.
- Látogatóba jöttünk – felelte Liam, mintha mi sem lenne természetesebb. – Harper névre, 104-es szoba.
Egy pillanatra összezavarodtam az idegen név hallatán, aztán rájöttem, hogy Louis valószínűleg nem a saját nevére foglalt szobát.
A nő pötyögött egy sort a számunkra láthatatlan számítógépén, majd a mosoly lehervadt az arcáról, ahogy visszafordult felénk.
- Sajnálom, de a szoba vendége külön biztonsági szolgálattal rendelkezik, akiknek jóvá kell hagynia mindenki érkezését – felelte monoton hangon. – Megtudhatnám, ki keresi?
- Liam Payne.
A recepciós ezután a vezetékes telefonja után nyúlt, majd egy fél perces telefonbeszélgetés lefolytatása után a valószínűleges biztonsági szolgálattal, közölte, hogy jóváhagyták a látogatásunkat és a harmadik emeleten lesz a szoba.
Nem kellett zseninek lennem ahhoz, hogy rájöjjek, mindez valószínűleg Liam-nek köszönhető, akinek automatikus bejárása van Louis-hoz, és ezt a testőrei is tudják, ez pedig még inkább bebizonyosodott, mikor a lifthez érve már meg is pillantottam a tagbaszakadt alakokat, akik egy laza mozdulattal intettek nekünk.
- Azt hiszem, innentől nekem már nincs itt dolgom – jegyezte meg Liam, miután megnyomta nekem a gombot. – Gondolom, boldogulsz.
Bólintottam, noha az őrült tempóban vágtázó szívem talán nem így gondolta, azonban nem hagytam, hogy ez alkalommal meghátráljon.
Végig akartam csinálni, végig kellett csinálnom.
- Köszönöm – mondtam, és behátráltam a liftbe.
Liam azonban csak megrázta a fejét, egy halvány mosoly kíséretében.
- Nem, Chloe. Én köszönöm – és azzal a lendülettel bezárult előttem az ajtó, a lift pedig elindult a harmadik emelet felé.
Lehunytam a szemem, egészen addig, míg egy kis kattanás nem jelezte, hogy megérkeztünk, az ajtó pedig kitárult, én pedig a megfelelő szinten találtam magam.
Olyan érzésem volt, mintha a lábaim kocsonyából lettek volna, miközben végig sétáltam az impozáns, kietlen folyosón, a 104-es szoba után kutatva, ami előtt alig két perccel később megtorpantam.
Gyerünk, Chloe. Innen már nincs visszaút.
Alighogy felemeltem a kezem, hogy bekopoghassak, az ajtó hirtelen kivágódott, én pedig szembe találtam magam Louis kissé zaklatott, majd pedig döbbent tekintetével, ahogy feltűnt neki, ki áll előtte, noha kellett hozzá néhány pillanat, hogy leessen neki.
- Chloe? – meredt rám.
Annyira nem lepett meg a kissé heves reakciója, figyelembe véve a tényt, hogy valószínűleg én voltam az utolsó személy, akit a jelen pillanatban várt, főleg, hogy láthatóan indulófélben volt valahova.
- Rosszkor? – köszörültem meg a torkom, ahogy a tekintetemmel az övét kerestem.
Louis továbbra is bajban lehetett a szavakkal, ugyanis csak egy fejrázásra telt tőle, miközben tetőtől talpig végigmért, én pedig követtem a példáját, mire kissé megkönnyebbülten vettem tudomásul, hogy jobban néz ki, mint ahogy feltételeztem.
A haja mintha be lett volna lőve korábban, megborotválkozott és viszonylag normálisan volt felöltözve, amiből arra következtettem, jelenése lehetett valahol. De még a félig-meddig összeszedett külső sem tudta elrejteni a szeme alatt megbúvó karikákat, és a fáradtságot, amelyet az arca tükrözött.
- Beszélhetnénk? – kérdeztem végül, miután nem úgy tűnt, hogy egy hamar képes lesz bármit is mondani.
Tétován pillantott hol felém, hol az ajtó irányába, majd pedig szélesebbre tárta azt.
- Gyere be.
Az ajkamba harapva beljebb léptem, majd pedig hagytam őt előre menni az impozáns lakosztály belsejébe, ahol itt-ott megpillantottam egy-egy elszórt holmiját, amiből arra következtettem, itt lehet már egy ideje. Csak akkor rémlett fel, hogy tulajdonképpen fogalmam sincs, mit keres itt, elvégre nem láttam értelmét, miért nem otthon van, ha már a háza alig húsz percre van a belváros ezen részétől.
Aztán eszembe jutott Liam kissé neheztelő pillantása, amikor arról kérdeztem, hol van, így lassacskán kezdett összeállni a kép, miszerint tényleg nem önszántából van itt.
- Honnan tudtad, hogy itt vagyok? – fordult felém, amikor a nappali részhez értünk, azonban nem volt lehetőségem válaszolni. – Várj, ne mondj semmit, kitalálom. Niall? Vagy esetleg Liam? Netalántán Zayn?
Mivel nem igazán tudtam hova tenni a hangját, így hátráltam egy lépést, ha esetleg menekülésre kerülne sor – noha nem terveztem ilyen könnyen feladni.
Beszélni jöttem, beszélni is fogunk; ha kell, ordibálva is.
De nem fogom hagyni, hogy bármelyikünk is kisétáljon, ez alkalommal biztosan nem.
- Számít valamit? – vontam fel a szemöldökömet. – Elvégre csak idekerültem valahogy.
- Végül is nem, nem igazán – dőlt neki a mögötte lévő szekrénynek, így teljesen szembe került velem. – Inkább érdekel, mit keresel itt.
Eljött a pillanat, hogy nyelnem kellett egy nagyot, ha nem akartam elveszteni a maradék lélekjelenlétemet is.
- Már mondtam, hogy beszélnünk kell – néztem fel, egyenesen a szemébe.
Nem szólt egy szót sem, miközben a jéghideg szempár továbbra is kegyetlenül méregetett, mintha éppen a gyenge pontomat kereste volna, a fogást, amellyel a földre küldhetett volna, csak hogy bebizonyítsa, itt most én vagyok a gyenge; mert mindig is én voltam.
Holott az igazság ott lebegett mindkettőnk előtt. Mert mindketten gyengék voltunk.
Csak egyszerűbb volt a másikat hibáztatni azért, amiért magunkat nem tudtuk.
Nem kellett zseninek lennem ahhoz, hogy rájöjjek, Louis arra vár, mikor adom fel és sétálok ki az életből megint, csak mert az lesz egyszerűbb út. De nem hibáztathattam érte, elvégre mindig is ezt csináltam.
Azonban ahogy ott állt velem szemben a férfi, akit szeretek, miközben elszántan igyekezett kizökkenteni és provokálni a félelmeimmel, már pontosan tudtam, hogy ez alkalommal másképp lesz.
Ez alkalommal ugyanis nem fogom hagyni, hogy elsétáljon. De én sem fogok.
- Akkor beszéljünk.

8 megjegyzés:

  1. Kedves Sophie! :)

    EZ MOST KOMOLY?!?���� ÍGY BEFEJEZNI EGY RÉSZT?! Nem hiszem el... Végre rávette magát Chloe, hogy elmondja neki, erre itt abbahagyod...?!?���� #nocomment��❤️ Mellesleg nagyon tetszett..végre beleláthattam Chloé gondolataiba..

    És nagyon-nagyon-nagyon-nagyon-nagyon remélem, hogy Louis jól fog reagálni..! Mert ha nem, akkor megkeresem..�� (jó is lenne) Mert így, ez a dolog rendbehozna mindent.. végre a család lehetnének❤️

    Ajj..nagyon izgulok..:D Mikor jön a következő rész?�� *sieeess��*

    ~Bocsi, kicsit elragadtattam magam~

    Xxxx. Holly:)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Holly-m!
      Jó-jó tudom, kicsit éles volt ez a lezárás, de nem akartam, hogy az utolsó részre ne is maradjon már semmi izgalom, elvégre az a nagy finálé.:D<3 Mindenesetre a következőnél már nem lesz ilyen, megígérem.;)<3
      Louis reakciója pedig szerintem mindent elárul majd, de hát őt ismerve nem lesz egyszerű a helyzet. Ahogy Chloe-nak sem lesz egyszerű elmondania azok után, amiken keresztül mentek. De nopara, kézben tartom a dolgokat.<3
      Mindenesetre nagyon-nagyon örülök, ha tényleg tetszett a rész, továbbra is megtisztelsz és hálás vagyok a támogatásodért, küldöm az összes virtuális ölelést, remélem tudod.<333

      Nagyon szépen köszönöm, hogy írtál, további szép napot és ha minden jól alakul, a hétvégén hozom a következő részt!:)<3

      -xoxo, Sophie V.

      Törlés
  2. Megint nagyon jó rész lett! <3 <3 ˙Képzelj ide kék szívecskéket, de lusta voltam átmásolni! (: )
    Nagyon tetszett, kivéve persze a vége... De nagyon ötletesnek tartom, de azért remélem minél hamarabb hozd a következő részt! ALig várom már, hogy megtudjuk milyen jövőt szánsz Clouis- nak! <3 <3

    Puszi, és jó hétvégét neked! <3 <3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Moncsi!
      Tudom a vége kissé éles vágásra sikeredett, de nem sokára hozom a következőt, azzal pedig szerintem képes leszek kárpótolni titeket hehe.<3
      Mindenesetre nagyon-nagyon boldog vagyok, ha tényleg tetszett, amit olvastál, és kérlek te is képzelj ide vagy nyolcmillió szívet.<333 Spoilereznék nagyon szívesen Clouis-ról, de mindjárt jön a rész, szóval így nincs sok értelme de azért bízom benne, nem okozok csalódást a folytatással sem.:)<3

      Nagyon szépen köszönöm, hogy írtál, drága, legyen csodás hétvégéd, vigyázz magadra és ha minden jól alakul, hamarosan találkozunk!<3

      -xoxo, Sophie V.

      Törlés
  3. Drága Sophie!
    Nagyon régen írtam hozzászólást a történetedhez, szerintem nem is emlékszel már rám. Sajnos nincs időm általában hozzászólást írni, de ettől függetlenül ez nem változtat a tényen. Ez pedig nem más, mint hogy imádom ezt a történetet, lebilincselő. Már magyon kíváncsi vagyok mi lesz a végkifejlet, hisz Louis viselkedése nem éppen kiszámítható. Felüdülés olvasni a soraidat és reménykedem benne, hogy végül happy end lesz :D Nagyon ügyes vagy, csak így tovább!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Fanni!
      Dehogynem emlékszem, ne viccelj!<3 Elég nehéz lenne, amilyen támogató vagy, szóval ilyen feltételezés eszedbe se jusson.:D<3 Egyébként pedig akkor írsz, amikor szeretnél és tudsz, ettől még ugyanúgy nagyon sokat számít a jelenléted.
      Továbbra sem tudok mást mondani, mint hogy eszméletlenül örülök, ha tényleg tetszik a történet, nagyon szépen köszönöm.<333
      A végkifejlettel kapcsolatban pedig, hamarosan jön a következő - egyben utolsó - rész, szóval bízom benne, nem okozok vele csalódást, de meglepetést talán fogok.

      Nagyon-nagyon szépen köszönök mindent, legyen nagyon szép hétvégéd, vigyázz magadra!<3

      -xoxo, Sophie V.

      Törlés
  4. Hello-Hello drágám!
    Nagyon tetszett a rész, de hol maradt a folytatás? Az agyam csak azt mondja: még!még!még!
    Értem én, hogy fel kell vezetni a dolgot, de kerlek ne kínozz minket sokáig!❤️
    Sajnálom Chloé-t, hogy ilyen helyzetbe került, de valahogyan meg kell oldani mindent, ami a babával kapcsolatos, még mielőtt késő lenne. Tokre aranyos volt, hogy mindenki beszállt segíteni. Zayn és Liam többet szerepeltek mostanában,aminek nagyok örülök. Jó látni, hogy legalább itt valamennyire egybe van a csapat.
    Nem tudom, mit fog szólni Louis a dolgokohoz, de biztos nem lesz fáklyás menet, amíg eljutnak a megbeszélés fázisához.
    Csodálatos lett, Imadlak, kellemes hetet/hétvégét!❤️
    xoxo,Roni��

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Ronim!<3
      Kérlek ne haragudj az enyhén félbeszakítós vég miatt, de ígérem mindjárt jön a következő és kárpótollak vele.<33
      Mindenesetre nagyon-nagyon örülök, ha tetszett, amit olvastál, továbbra is eszméletlenül imádlak és köszönök mindent.<333 Szóval ha van valami, amit tehetek a szüntelen támogatásodért, kérlek szólj.<33
      Annak pedig külön örülök, ha teszett Liam és Zayn bevonása, és a jelenlétük, ha már az utóbbi személy nem volt túl pozitív ugye az elején senkinek sem, Liam pedig nem szerepelt annyit, de gondoltam itt az ideje. Azt mondjuk sajnálom, hogy Harry-nek és Niall-nek nem jutott annyi szerep a történet során, de végül is az előző két blogomnál szerintem többször voltak jelen.:/ Meg hát mindent nem lehet összeegyeztetni, ezt már megtanultam.

      Nagyon-nagyon köszönöm, hogy írtál, drágám, vigyázz magadra, legyen nagyon szép hétvégéd és ha minden jól alakul, hamarosan találkozunk!<3

      -xoxo, Sophie V.

      U.i.: még mindig imádlak na.<3

      Törlés