36. - Régi új hibák

Meg nem tudtam volna mondani, mikor aludtam utoljára annyit és olyan mélyen, miután a szemeim mintegy végszóra felpattantak, és ismét a már ismerős szobában találtam magam, egy engem ölelő kar alatt, amely túlságosan is megszokottnak hatott - hiába teltek el hetek, mióta utoljára ennyire közel voltam Louis-hoz. Azonban annak ellenére, hogy az ággyal szemben lévő digitális óra szerint csaknem tíz órát sikerült végig aludnom egyhuzamban, mégis olyan érzésem volt, mint akin háromszor áthajtottak, miközben minden egyes porcikám sajgott a kimerültségtől.
- A francba – motyogtam, miután rájöttem, hogy képtelen vagyok mozogni anélkül, hogy hozzáérjek, vagy adott esetben felébresszem a félig rajtam fekvő Louis-t, aki az egyenletes légzése alapján még mindig mélyen aludt, a fejét a nyakhajlatomba fúrva.
Amilyen óvatosan csak tudtam, elhúzódtam tőle, majd a tekintetemmel végigfutottam az arcán, mire kénytelen voltam felfedezni a szeme alatt meghúzódó karikákat, amiből arra következtettem, ő sem aludhatott végig túl sok éjszakát mostanában.
Bár fogalmam sem lehetett róla, mégis min mehetett keresztül az elmúlt néhány hétben, szinte biztos voltam benne, hogy a fájdalom, ami érte, épp eléggé odacsaphatott neki, hogy az alvás legyen az utolsó dolog, amire gondoljon. Így aztán nem lepett meg, ahogy a következő pillanatban még közelebb húzódott hozzám álmában, az egyik kezét átdobva a hasamon, mire éreztem, ahogy egyszerre támadt olyan érzésem, bárcsak örökre itt maradhatnék vele, és szólalt meg a fejemben lévő vészcsengő üvöltve, amiért átléptem egy határt. Vagyis inkább átléptünk mindketten.
Bár ha jobban belegondolok, nem ez volt az első alkalom, hogy olyat tettünk, ami ellen korábban fogadalmat tettünk, noha a tegnap estére külön nem vonatkozott semmi. Azonban szabályok ellenére is pontosan tisztában voltam vele, ami történt, az aztán minden volt, csak nem helyes; sem Louis-val – és ha nagyon őszinte akartam lenni saját magammal – velem szemben sem. Elvégre hiába éreztem magam ismét a biztonságot adó négy fal között, ahol Louis is ott volt, egy részem pontosan tudta mi a kegyetlen valóság, ami eljött a reggellel együtt; mégpedig, hogy mindez nem számít semmit sem.
Mert nem számít, hogy a szeretet, amit iránta érzek, annyira erős, hogy Louis még mindig ott van minden egyes gondolatomban mindazok után is, amit tett és amit mondott azon a bizonyos estén, pontosan tudtam, hogy neki mindez nem számít semmi sem.
Legalábbis, amint felkel, nem fog. A legrosszabb mindebben még sem a tudat volt, miszerint mindez a rövid valami, ami ismét köztünk volt, rövid időn belül véget ér; hanem, hogy bárki más a helyemben lehetett volna.
Mert a fájdalom, ami benne van, jóval nagyobb, mint az érzés, amit hozzám tudott kötni, legyen az bármi; egyszerű vonzalom vagy éppen szerelem. Ugyanis annak ellenére, amit mondott, tudtam, ez aztán minden volt, csak nem puszta szórakozás, ahol egymást
használva próbáltuk elfelejteni a fájdalmat, amit a mindennapokban éreztünk.
De aztán rájött, hogy mindez nem igazi, neki nem az. Én pedig ott maradtam egyedül, kisemmizve az iránta érzett szerelmem miatt – az egyetlen szerelem miatt, amit valaha is éreztem bárki iránt – és a napok egy idő után nem szóltak másról, mint a túlélésről.
A túlélésről, miszerint nem láthatom, a túlélésről, miszerint nem tudom, hol jár mindez idő alatt és mit csinál, de legfőképpen a túlélésről, miszerint már nem az enyém.
És én sem tartozok már hozzá, ez pedig megrémisztett, hiába harcoltam korábban foggal-körömmel az ellen, hogy én bárkitől is függjek saját magamon kívül, aztán egy idő után feladva minden elvemet, hogy az övé lehessek.
Abban a pillanatban pedig rájöttem, mégis mitől vagyok fáradt; belefáradtam a szerelembe.
A szerelembe, amiről egykor azt gondoltam, a legjobb dolog, ami valaha történt velem, majd pedig egyik pillanatról a másikra a legrosszabb lett, ami elől menekülnöm kellett, bár mostanra már rájöhettem volna, hogy előle sosem leszek képes elmenekülni. Elvégre történjen bármi, menjek bármerre, Louis mindig is ott lesz, árnyékként megbújva a gondolataim között, kétségeket keltve bennem milyen egyes döntéshelyeztben, hogy vajon jól cselekszem. Hogy vajon jól cselekedtem-e vele kapcsolatban. Nem mintha erre valaha képes lennék megadni a helyes választ, bár volt egy olyan érzésem, olyan nem létezik, velünk kapcsolatban legalábbis biztosan nem.
Fogalmam sincs, mi indult el bennem, azonban a következő pillanatban azon kaptam magam, hogy valahogy mégis sikerül kicsusszannom az engem ölelő karok közül, majd pedig ki az ágyból. A tekintetemet végig Louis-n tartottam, ahogy összeszedtem a padlón elterülő ruháimat, és sietve a táskámba gyűrtem őket, magamban fohászkodva, hogy ne ébredjen fel, majd pedig amilyen gyorsan csak tudtam, felrángattam magamra a farmeremet. Azonban miután a felsőmre percek elteltével sem sikerült rátalálnom, kétes érzésekkel Louis félig nyitott szekrénye felé léptem és a kezembe kaptam az első pulcsit, ami elém került.
Úgy kaptam magamra, hogy közben már félig kint voltam a szobából, azonban az ajtóból még vetettem egy utolsó pillantást a még mindig mélyen alvó alakra, aki immár az egyik párnát szorongatta helyettem, mire összeszorult a torkom.
Pontosan tisztában voltam vele, hogy egy hajszál választ el attól, hogy itt maradjak, és szembe nézzek a kiismerhetetlennel, egyben a lehetséges újabb adag fájdalommal, de azt is tudtam, ha most elsétálok, talán sosem kapom vissza azt a Louis-t, akibe egykor beleszerettem.
Én pedig akkor először a könnyebb utat választottam, mit sem sejtve arról, hogy nekünk sosem létezett olyan.

***

Felkaptam a fejem, abban a percben már vagy harmadszorra, mikor ismét megszólalt a kávézó ajtaja felé szerelt kis csengő, jelezve, hogy újabb ember érkezett. Azonban ez alkalommal sem az a személy sétált be, akire én vártam, így aztán visszafordultam az előttem lévő telefon felé, miközben próbáltam nem foglalkozni a szívemmel, amely csaknem kiugrani készült a mellkasomból és a gyomorforgató érzéssel. A jelenlegi állapotomnak köszönhetően nem akartam belegondolni, milyen állapotban leszek akkor, ha az illető megjelenik, noha tény és való, hogy a hetek óta tartó émelygés után – amely egészen mostanáig napról napra erősödött – már igazán megszokhattam volna mindezt.
Három hét; ennyi idő kellett ahhoz, hogy a kósza ötletből, amely megfogalmazódott bennem azon a napon, mikor utoljára láttam Louis-t, konkrét terv is legyen. Noha tény, hogy miután rászántam magam a dologra, végül is még plusz egy órát ültem a telefon mellett, azon gondolkozva, vajon mennyi esélye van annak, hogy az a bizonyos személy felvegye nekem a telefont ennyi idő után – ha egyáltalán még ugyanaz a száma – de aztán úgy gondoltam, most az egyszer talán megéri belevágnom az ismeretlenbe. Így aztán egy hívással és két nappal később azon kaptam magam, hogy egy kávézóban ülök, miközben a pulzusom az egekben, miközben olyat készülök tenni, amire hónapokkal ezelőtt képtelen lettem volna.
Mintegy végszóként, hallottam, ahogy a csengő megint megszólal, nekem pedig hirtelen kétségem sem volt afelől, hogy ha felemelem a fejem, az a bizonyos szempár fog visszanézni rám.
Az első, amit sikerült megállapítanom Lexi alakját megpillantva, hogy a nővérem szinte semmit sem változott; ugyanaz az enyémhez hasonló világos haj, talán valamivel sötétebb, mint amikor utoljára láttam, ugyanaz az elegáns kinézet, és ugyanaz a határozottságtól csillogó szempár. Azaz egy tipikus Diamond, meghintve valami mással, amit betudtam annak a ténynek, amit egy újságcikkben olvastam még fél éve, hogy időközben gyűrűt húztak az ujjára.
Figyeltem, ahogy ide-oda pillantgat, engem keresve, mire másodperceken belül összetalálkozott a tekintetünk, ő pedig egy óvatos mosolyra húzta a száját, ahogy elindult az asztalom felé.
- Ha nem lennének azok a hatalmas szemeid, fel sem ismertelek volna – jegyezte meg, amikor elém ért.
Pontosan tudtam, mire céloz, figyelembe véve a tényt, hogy amikor utoljára látott, a hajam valamivel sötétebb volt, és talán volt rajtam néhány plusz kiló.
- Jót tett a munka – vontam meg a vállamat.
- Inkább azt mondanám, az arcod lett más – billentette félre a fejét, ahogy tovább méregetett. – Sokkal fáradtabbnak tűnsz.
- Én mindig fáradt vagyok – húztam egy keserű mosolyra a számat.
Továbbra is csak álltunk egymással szemben, arra várva mit lép a másik, vagyis inkább én arra várva, ő mit fog lépni, miközben a kíváncsi kék szempár az enyémbe fúródott, mielőtt végül megszólalt.
- Örülök, hogy újra látlak, Chlo.
Nem tudom, mennyi idő telhetett el, amíg kerültük az addig tabunak számító témát, azonban azt sikerült megállapítanom, hogy kellően átrágtuk az elmúlt két évet, már ami a személyes történéseinket illeti. Így aztán lehetőségem volt megtudni, hogy Lexi kezét Rómában kérték meg, és hogy Chris már egy éve készült rá, továbbá azt is, hogy még fogalmuk sincs a dátumról, de nem akarják elsietni. Aztán mesélt a munkáról, a barátairól és a kedvenc időtöltéseiről – az egyetlen dologról, ami nem változott, mióta eljöttem otthonról.
Ahogy telt az idő, lényegében mindent megtudtam vele kapcsolatban, egy valamit kivéve; a szüleinket.
Aztán arra kért, hogy én meséljek, én pedig szépen lassan beszámoltam mindenről, ami megváltozott körülöttem, elvégre nem sok olyan volt, amit magammal hoztam az előző életemből, egyetlen nevet nem említve; az pedig Louis volt.
Noha volt egy sanda gyanúm, Lexi már-már tisztában volt az eseményekkel, őt ismerve legalábbis valamennyire biztosan, elvégre egy részem kizártnak tartotta, hogy szem elől tévesszen két teljes évre. Azt azonban elárultam neki, hogy nem rég lábaltam ki egy kapcsolatból, ő pedig – látva a falat, amit abban a pillanatban magam köré húztam – nem kérdezett semmi mást.
Kivéve egy dolgot.
- Nem fogod felhozni őket, ugye? – mondta egy kis idő után, amit csendben töltöttünk, a kávénkat kortyolva.
Próbáltam nem félrenyelni az italt, miközben letettem magam elé a bögrét, magamon éreztem a nővérem fürkésző tekintetét.
Pontosan tisztában voltam vele, kikre gondol.
- Nem tudom, mit lehetne mondani róluk – köszörültem meg a torkom. – Nekem legalábbis.
- Hát nekem van egy pár tippem – vonta meg a vállát.
Nem voltam biztos benne, azok a bizonyos tippek mit takartak, de egy részem még mindig túl óvatos volt Lexi-vel kapcsolatban, hiába voltunk őszintébbek egymással az elmúlt egy órában, mint az elmúlt években összesen.
De még mindig nem tudhattam, kinek az oldalán áll, hiába ült minden félelmem ellenére most itt velem szemben, két év után először.
- Már lezártam… – mondtam. – Valamennyire.
És még csak nem is hazudtam ezzel túl nagyot.
- De nem teljesen, nem igaz? – vonta fel a szemöldökét.
Be kellett ismernem, minden korábbi meggyőződésem ellenére Lexi még mindig képes volt átlátni a hazugságaimon, bármennyire is voltam profi, azonban nem túl könnyű a saját vérednek hazudni, akivel félig-meddig osztozkodtok ezeken a képességeken.
Nem válaszoltam, helyette inkább ittam egy újabb kortyot a kávémból, noha ez alkalommal a gyomrom különösen nem volt nagy barátja, hiába ittam növényi tejjel, mint általában, még az íze sem volt az igazi.
- Jól vagy? – kérdezte, a némileg meggyötört arcomat látva, mire leintettem.
- Csak a gyomrom – feleltem. – De nem értem, mire akarsz kilyukadni.
Figyeltem, ahogy Lexi elnyom egy feltörni készülő sóhajt, miközben hátra dőlt a székében és zavartan megigazította az arcába lógó szőke tincset, amit általában tett, ha nem tudott mit kezdeni egy-egy helyzettel.
- Nézd, Chloe, nem fogok kertelni, elvégre mindketten tudjuk, hogy nem véletlenül ülünk most itt ennyi idő után, vagy legalábbis nem azért, hogy megvitassuk a kedvenc sorozatunkat – hajolt előre ültében. – Tudom, miért kerestél meg. Csak azt nem értem, miért most. Miért kellettek ehhez évek.
- Néhány nappal ezelőttig még csak abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán hajlandó vagy szóba állni velem – mondtam. – Azok után, ami történt, te sem tudtál volna mit tenni a helyemben.
- Én nem hagytam volna magam mögött mindenkit - rázta meg a fejét.
Szólásra nyitottam a számat, azonban hamar rájöttem, erre nincs megfelelő válaszom.
Elvégre tényleg magam mögött hagytam mindenkit, azonban a hangsúly számára nem ezen volt; hanem hogy őt hátra hagytam.
Őt, aki tulajdonképpen semmit sem tett ellenem, még akkor sem, ha konkrétan nem fogta a pártomat, de ezt betudtam a szüleim hatásának a nővérem jövőjére nézve.
Szóval így állunk.
- Ha azt hiszed, fogalmam sincs arról, miért tetted, amit tettél, akkor nagyon tévedsz – törte meg végül a közénk állt csendet helyettem is. – Mert pontosan megértelek. Te jó ég, azon csodálkoztam volna, ha végül nem lépsz le. De azt sosem gondoltam volna, hogy utána nem hallok felőled két évig.
- Még te sem – motyogtam alig hallhatóan, befejezve ezzel a gondolatmenetét.
Lexi bólintott, és kiengedte a hosszasan benntartott sóhajt.
- Én nem vagyok az ellenséged, Chloe. Sosem voltam az. Tény, hogy nem álltam melletted teljes mértékben, de sosem voltam ellened, és az ellen, amit akartál – mondta. – Utáltál Diamond lenni, és ezzel semmi baj nincs.
- Még most is az vagyok – szúrtam közbe. – Ez elől sosem fogok tudni elmenekülni.
- Ugyan már – vonta fel a szemöldökét. – Már rég megtetted, amikor kisétáltál a házból és nem jöttél vissza.
Az ajkamba haraptam, ahogy az asztalra szegeztem a tekintetem, és próbáltam megemészteni, amit mondott.
- Sokszor nem tudom, vajon jól tettem-e – ismertem be azt, amit egészen idáig képtelen voltam megfogalmazni saját magamban sem.
Lexi eleinte nem szólt semmit, némán méregetett, miközben valószínűleg épp úgy el lehetett foglalva a gondolataival, mint én, vagy éppen azzal, hogy az enyéimet megfejthesse, majd végül csupán megvonta a vállát.
- Ha ez segít, én egy percig nem hibáztatlak érte – húzta egy keserű mosolyra a száját. – Sőt, néha azt kívánom, bár én is megtettem volna.

***

Helló-helló kedveseim!

Először is remélem mindenkivel minden rendben van, és hogy sokat pihentetek az elmúlt három napban, továbbá hogy túléltétek az elmúlt heteket mindenféle maradandó károsulás nélkül.<3 Még egyszer meg szerettem volna köszönni a türelmeteket és a támogatásotokat a kihagyásom miatt, tényleg nagyon sajnálom, hogy megint eltűntem, de az idő és úgy minden eléggé ellenem dolgozott. Mindenesetre most itt vagyok, a történet is és eszméletlenül izgatott vagyok a folytatást illetően, ugyanis ilyet még egy történetemben sem csináltam eddig, szóval nagyon kíváncsi vagyok, mit fogtok majd gondolni hehe de erről majd később.<3

Az előző résszel kapcsolatban pedig nagyon-nagyon hálás vagyok minden egyes visszajelzésért, komment és pipa formájában egyaránt, még mindig ti vagytok a legjobbak, ezzel a gondolattal kelek és fekszek - ennek lehet semmi értelme de nekem van na - és hogy mennyire imádlak titeket, szóval köszönöm, köszönöm és köszönöm!:)<333
A mostani résszel kapcsolatban most inkább nem mondanék semmit, bármennyire is hihetetlen, elvégre eléggé átkötő lesz, de muszáj volt beszúrnom így a következő előtt, ami eseménydúsabb lesz, főleg ha már így a történet vége felé haladunk. Mindenesetre kíváncsian várom a véleményeteket Chloe legnagyobb félelmének legyőzésével kapcsolatban.:)

De nem is koptatom tovább a billentyűzetet, további szép napot, drágáim, vigyázzatok magatokra, még egyszer köszönök mindent és ha minden jól alakul, hétvégén találkozunk!<3

Mindenkit szeretek,

-xoxo, Sophie V.