2017. augusztus 23., szerda

31. - Szilánkosra törve

Éreztem, ahogy a tükör szélére rakott lámpákból áradó fény lassacskán kiégeti a szemem, miközben az engem sminkelő lány egy újabb adag pirosítót vitt fel az arcomra, én pedig kezdtem komolyan félni, mégis hogy fogok kinézni. Azonban mint mindegy egyes alkalommal, ha netalántán kedvem támadt húzni a számat a megrendelők miatt - legyen szó a túl rövid fellépőruháról, a jóízlés határát súroló hajról, vagy éppen jelen esetben a több kiló sminkről - most is emlékeztettem magam, hogy még így is ez álmaim munkája. Na, meg persze járhattam volna sokkal rosszabbul, ha nincs Kylie, mint az én megmentőm, aki nélkül most nem lennék itt, és annak ellenére, hogy ő még nálam is jobban utálja a felesleges túlzást, jobban tűrte, ahogy egy másik sminkes erőszakolja rá a műszempillát a szemeire.
Így aztán, mint mindig, most is nyeltem egy nagyot, kihúztam magam és még mosolyogtam is, amikor a nálam pár évvel idősebb lány arra kért, hogy megsegítsem a munkáját.
Végül is, ő is azt teszi az enyémmel.
- Mondták már neked, mennyire formálható az arcod? – kérdezte.
A tekintetünk összetalálkozott a tükörben, mire óvatosan viszonoztam a mosolyát, ugyanis ha valamit, akkor azt az egyet már megtanultam, hogy nem mindegyik sminkes szereti a túlságosan is lelkes alanyokat, noha tudtam, hogy ezt bóknak szánta.
- Nem igazán – feleltem. – De köszönöm.
- Pedig de – mosolygott tovább. – Néhány márka szerintem ölni tudna érted, hogy reklámozd őket.
Zavartan lehajtottam a fejem, de azért megköszöntem neki az újabb dicséretét, miközben a szemem sarkából a tőlem pár méterrel arrébb ülő Kylie-ra sandítottam, aki pont abban a pillanatban nézett felénk. Felvonta a szemöldökét, amiről pontosan tudtam, hogy a minden oké kérdést takarja, mire biccentettem egyet és visszafordultam a tükör felé, éppen amikor a lány letette a kezében tartott ecsetet.
- Készen is vagyunk – jelentette ki, ahogy végignézett a munkáján, amire láthatóan büszke volt. – Egy öröm volt veled dolgozni, esküszöm.
Noha már-már kezdett bűntudatom lenni a szótlanságom miatt, mégis egy újabb mosollyal válaszoltam, majd amint ellépett az asztaltól, felálltam a székemből és egyenesen Kylie felé vettem az irányt, aki időközben a mellette ülő Asterrel kezdett társalogni.
- El akarok ájulni – közöltem, amint melléjük értem, és felkaptam a Kylie előtt heverő vizespalackot. – Szabad?
A legjobb barátnőm bólintott, majd tetőtől talpig végigmért, és elhúzta a száját.
- Hát a helyedben én is – jegyezte meg, miközben én éppen ki akartam végezni az egész üveget. – Most komolyan, Chloe, mikor ettél utoljára?
Próbáltam nem látványosan összerezzeni a hangjából áradó aggodalom és rosszallás párosából, amit előszeretettel hintett meg némi cinizmussal, hogy még csak véletlenül se menekülhessek meg kérdés elől, miközben nem akartam elképzelni, mit reagálna az igazságra, miszerint délben. Fél kilenc volt.
Azonban azt is tudtam, hogy hiába nem ment le költői túlzással egy falat sem a torkomon az elmúlt pár napban, ma még csak lehetőségem sem volt bármi kiadósat enni, ugyanis az egész nap az esti show-ról szólt, ami egyet jelentett a több órás próbával, majd ruhapróbával és mire kettőt pislogtam, már itt ültem és az arcomat vakolták, innentől kezdve boldog voltam, ha kávéhoz jutok valahogy.
De pontosan tisztában voltam vele, hiába bármiféle magyarázat a mai napról, Kylie-t még mindig nem fogom tudni átverni; tudja, hogy ennek semmi köze a rohanáshoz.
Vagy legalábbis nagyon kicsi.
- Még élek – vontam meg a vállamat végül, mintha mindez csupán mellékes lenne. – Csak túl akarok már lenni ezen az egészen.
- Akkor már ketten vagyunk – morogta Aster, és az öltöző bejárata felé sandított. – Ez a nap kezd túl hosszú lenni.
Ez a hét kezd túl hosszú lenni, Aster.
- Tudja valaki, hol van Poppy? – kérdezte Kylie.
- Kint ellenőrzi a világítást és a hangot – felelte Aster, majd felállt a székéből. – Megyek, megkeresem, amúgy is beszélni akartam vele.
Mire feleszméltünk, már kint is volt a helyiségből, én pedig szórakozottan elgondolkoztam azon, ez vajon azért van így, mert ennyire nem bírja elviselni az ezek szerint igen nyomorult látványomat. Bár ez nem igazán lett volna jellemző a barátnőmre, aki aztán tényleg mindig ott volt a nyomomban, ha azt látta baj van, de éppen csak annyira, hogy ne telepedjen rám és érezzem a támogatását. Egyszóval Aster is remekül kiismert engem ez alatt a néhány év alatt.
- Nem viccelek, Chloe, szörnyen nézel ki – fordult felém Kylie, miután kettesben maradtunk, majd lejjebb vette a hangját. – Kérlek, nyugtass meg, hogy beszéltél… - azonban nem engedtem, hogy befejezze.
- Uralom. Oké? – vontam fel a szemöldökömet, hátha a magabiztosság lesz az, ami segít őt meggyőzni.
És egyben saját magamat is.
Kylie egy ideig nem szólt semmit, azonban nem kellett, elég volt, hogy határozottan állta a pillantásom, ezzel éreztetve velem, hogy esze ágában sincs meghátrálni, csak mert felvettem magamra a nemtörődöm álcát, mire kedvem támadt volna hangosan felnevetni, ha arra gondoltam, kitől is tanultam mindezt.
Kár, hogy nem igazán tudtam már nevetni, ha Louis-ról volt szó.
Főleg nem, miután a tervem, miszerint elé állok a kérdésemmel, miszerint mégis mi a franc történik velünk, kudarcba fulladt azzal a lendülettel, hogy azon a három nappal ezelőtti estén hazajött, miután minden kerítés nélkül éreztette velem, hogy nincs kedve társalogni, így csendben elvonultunk aludni. Azóta nem találkoztunk.
Tulajdonképpen ma volt az első olyan alkalom, hogy ismét lehetőségem lett volna beszélni vele, tekintve, hogy elméletileg szabad volt az estére, így aztán elméletileg a fellépésünk után találkoztam volna vele valahol, azonban délután óta nem válaszolt a hívásaimra, így aztán nem reméltem túl sok jót.
- Két perc múlva kezdés! – kiáltotta be az öltöző ajtaján Poppy, mire szépen lassan az összes csapattársam egy emberként feltápászkodott a székéből, velük együtt a legjobb barátnőm is.
- Te tudod – vonta meg a vállát, majd megigazította a vállamat borító arany flitterekből álló akármit. – Már tudod, mi a véleményem erről az egészről.
Tudom hát. De attól még nem fogom tudni okosabban kezelni.
Bólintottam, és az arcomra erőltettem a mostanra már védjegyemként – egyben pedig legjobb álcámként – szolgáló mosolyt, amiben szinte minden benne volt; a magabiztosság, törhetetlenség és csak hogy ne legyen tökéletes az összhang, a fájdalom.
Összébb húztam magamon a bőrdzsekit, miközben az átfagyott ujjaimmal bepötyögtem az újabb merre vagy kérdést a telefonomba, és a hátam mögé pillantottam, hogy mégis hányan lehetnek tanúi ennek a szánalmas jelenetnek, ahogy a műsorunk helyszínéül szolgáló klub előtt ácsorgok a hidegben, miközben arra várok, hogy Louis végre életjelet adjon magáról.
Noha tény és való, hogy még csak kemény tíz perce vártam bármiféle iránymutatóra, miszerint most akkor egyenesen hozzá menjek, vagy ő jön, ha már Kylie nem tölti otthon az estét, és induljak el nélküle hozzánk. Azonban ez tíz perc is pontosan elég volt ahhoz, hogy az a bizonyos maró érzés kialakuljon a gyomromban, már régi jó ismerősként üdvözölve, a keserű szájízzel együtt, miszerint itt valami nagyon nem stimmel.
Még két perc után úgy döntöttem, nem hagyom, hogy eluralkodjon rajtam, így aztán feltárcsáztam a megfelelő számot, miközben fél kézzel intettem az engem üdvözlő fiúcsapatnak, akik időközben hazaindultak.
A negyedik kicsöngés után már azon voltam, hogy lerakom, amikor derült égből villámcsapásként válaszolt a túloldalon lévő személy.
- Chloe? – szólt bele a készülékbe valaki, akinek kicsit sem hasonlított a hangja Louis-hoz, de nem igazán jöttem rá a személyazonosságára a háttérből jövő zaj miatt.
- Kivel beszélek? – ráncoltam össze a szemöldökömet.
- Niall – érkezett a válasz, mire már meg is ismertem őt az összetéveszthetetlen akcentusáról.
Próbáltam nem elveszteni a fonalat, miközben még jobban a fülemhez szorítottam a telefont, hogy bármit is kivegyek majd abból, amit mond.
- Louis veled van?– kérdeztem.
- Aha – üvöltötte a választ az egyre hangosodó zene miatt, ami az ő oldaláról jött. – De fogalmam sincs, hová tűnt, az előbb még itt volt. Valami gáz van?
- Nem, csak úgy volt, hogy találkozunk, de ezek szerint tévedtem – ráztam meg a fejemet, noha tisztában voltam vele, hogy nem látja.
Bár azért nagyobb hálát adtam, hogy nem lett tanúja az arcomra kiülő tagadhatatlan csalódottságnak és zavarodottságnak, miközben éreztem, hogy összeszorul a torkom.
- Várj egy kicsit!
Úgy tettem, ahogy kért úgy egy percig, míg semmit nem hallottam a vonal túloldalán lévő zenén és egyéb háttérzajon kívül, ahogy hátra kiált valakinek, de nem hallottam, mit.
- Hallasz még, Chloe? – kérdezte.
- Igen – szorítottam már-már fájdalmasan azt a rohadt telefont.
- Ide tudnál jönni? Megírom a címet.
- Történt valami? – éreztem, ahogy az összes szín kifut az arcomból.
Nem válaszolt rögtön, csupán további üvöltözést vettem ki az ütemes dobogáson kívül.
- Szerintem össze kéne szedned Louis-t.
***
Nem tudom, mikor siettem utoljára ennyire, mint aznap este a kicsit sem ismerős szórakozóhely felé, amit Niall megüzent alig egy perccel azután, hogy letettük, de abban a pillanatban egy kicsit sem tudott meghatni, ha adott esetben kiköpném a tüdőmet, mire odaérek, hiába tettem meg az út nagy részét taxival. Azonban miután a címtől egy utcányira az ürge kijelentette, hogy ide nem jöhet be ennél tovább, de ha akarom, megpróbál a másik oldalról bejutni, a kezébe nyomtam azt a húsz fontot, amivel jöttem, majd egy szó nélkül kipattantam az autóból és rohanni kezdtem.
Annak ellenére, hogy fogalmam sem volt, mégis mire számítsak, félre tudtam rakni a Louis iránt érzett haragomat, amiért enyhén fogalmazva is felültetett, és úgy száguldottam a klub bejárata felé, mint akit senki és semmi sem állíthat meg. Csak a kidobó emberek, a kisebb egybegyűlt tömeg és a fotósok láttán gondolkoztam el azon, hogy Niall mégis mit gondolt, hogyan fogok én oda bejutni, de néhány másodperc tanácskozás után arra jutottam, ha az egyetlen eszközöm a maszkomból áradó magabiztosság – na meg persze az arcomon maradt fél kiló smink -, akkor itt az ideje némi hasznát vennem.
Így aztán felvarázsoltam magamra a leghatározottabb tekintetemet és a bejárat felé indultam, miközben a magassarkú bokacsizmám ott kopogott az aszfalton.
- Hölgyem – biccentett az egyik gorilla, amint eléjük értem, és már éppen elkönyveltem magamban, hogy mekkora szerencsétlen vagyok, amikor legnagyobb meglepetésemre félreállt az útból, hogy beengedjen. – Jó szórakozást!
Amilyen gyorsan csak tudtam, beslisszoltam, mintha bármikor meggondolhatnák magukat, és bevetettem magam az ismeretlen épület belsejébe, annak ellenére, hogy fogalmam sem volt, merre kéne mennem, de miután a zene egyre erőteljesebb lett, az emberek száma pedig ezzel egyidőben nőtt, úgy gondoltam, nem járhatok rossz helyen.
Bejutás letudva, már csak meg kell találnom Louis-t.
A vörös fény csaknem kiégette a retinámat, így kellett néhány másodperc, mire hozzászoktam a világításhoz, amely a klub első helyiségében fogadott, ami inkább tűnt valami bár résznek, mintsem bármi másnak, de már itt is üvöltött a már csapból is folyó partizene. Próbáltam nem foglalkozni a füsttel, ami már-már marta a torkomat, ahogy beljebb haladtam az emberek között, és próbáltam kitalálni, hogy fogom itt kivenni bárkinek is az arcát. Azonban úgy tűnt, imáim meghallgatásra találtak, miután a tekintetemmel kiszúrtam egy tagbaszakadt alakot, aki az egyik sarokban ácsorgott, feszülten pásztázva a helyiséget, mintha mindenkiben az ellenséget látná. Nem kellett sokat gondolkoznom azon, hogy rájöjjek, már találkoztunk korábban, mint Louis egyik testőrével, innentől kezdve tisztában voltam vele, hogy ahol ő van, onnan már az említett személy sem lesz messze, így felé vettem az irányt.
Még mielőtt teljesen elértem volna a célomat, már ki is szúrtam néhány méter távolságon belül a nekem háttal álló Niall-t egy társaság gyűrűjében, akik félig kitakartak egy kanapét, de nem láttam meg, ki ül rajta, egészen addig, míg félre nem állt az egyikük, így aztán megpillantottam Louis-t.
De nem volt egyedül.
Annak ellenére, hogy a helyzet nem volt túlságosan félreérthető, mégis olyan érzésem volt, mint akit erőteljesen gyomorszájon rúgtak, miközben felfedeztem az oldalán ücsörgő Alexis-t, aki az egyik kezét a lábain pihentette, miközben a másikban egy italt tartott.
És bár Louis mintha észre sem vette volna a rajta akaszkodó lányt, ettől kicsit sem éreztem magam jobban.
- Segíthetek? – lépett elém egyszer csak a biztonsági.
Megráztam a fejem, majd a tekintetem ismét a társaságra esett, mire mintegy végszóként a tekintetem összefonódott a velem szemben ülő Louis-val.
Egy pillanatra úgy láttam, mintha némi meglepettség suhant volna át az arcán, amiért itt talál, azonban néhány másodpercen belül már nyoma sem volt az érzelmeknek az arcán, ahogy alig láthatóan lehessegette magáról Alexis kezét, ezzel elérve, hogy a lány is az én irányomba nézzen.
Annyira nem lepődtem meg, amikor a tekintetével már-már ölni tudott volna, és nem is hatott meg, miközben elindultam a társaság felé, akik időközben szintén felfedezték az érkezésem.
- Chloe – lépett mellém Niall, amint eléjük értem. – Ezek szerint idetaláltál.
- Nem volt nehéz – feleltem rezzenéstelen arccal, továbbra sem szakítva el a tekintetem Louis-ról.
Csak akkor vettem észre a kissé szaggatott mozgását, miközben az előtte lévő asztalra rakott pohárért nyúlt, és a le-le csukódó szemét, amiből arra következtettem, Niall nem túlzott, tényleg eléggé a végét járja már az estéje, annak ellenére, hogy még éjfél sem volt.
Azonban az ellenséges tekintetét látva nem voltam túlságosan biztos benne, mégis hogyan leszek én az, akiért hajlandó lesz befejezni az ivást és felállni arról a nyomorult kanapéról, ha már tudomást venni sem volt hajlandó rólam.
Akkor esett le, hogy tulajdonképpen ugyanannyira ignorál, mint a mellette ülő Alexis-t, aki egyre inkább igyekezett közelebb húzódni hozzá – mintha a jelenlétem csak jobban feltüzelte volna – kevesebb sikerrel.
- Inni valamit, Chloe? – kérdezte a társaság egyik tagja, akit nem ismertem meg, de ő szemmel láthatólag tudott a létezésemről, én azonban csak megráztam a fejem, miközben még mindig arra vártam, hogy Louis végre mondjon valamit.
Ugyanis ha volt valami, ami jobban fájt annál, mint hogy enged a lány próbálkozásainak, akkor az a levegőnek nézésem volt, de nem csak a mai este folyamán; elég volt csak visszagondolnom az elmúlt három hétre.
És ez szépen lassan megölt.
Nem tudom, meddig álhattam ott, miközben elgondolkoztam azon, vajon mekkora idiótának kell lennem ahhoz, hogy ne adjam fel és még mindig próbálkozzak, és vajon mennyi időnek kell eltelnie, mielőtt rájönnék, hogy ez így minden, csak nem normális. Azonban egy idő után sikerült odáig eljutnom, hogy kizárjam a körülöttünk lévő emberek feszült pillantásait felénk annyira, hogy Louis-n kívül senkit se lássak. És miután ő sem volt hajlandó rajtam kívül másfele nézni, pontosan tudtam, hogy ő is ugyanazt csinálja, amit én, azzal a különbséggel, hogy azt gondolja, ha elég erősen szuggerál, akkor talán hajlandó leszek feladni. Az érdekes pedig az volt, hogy a korábbi elhatározásom ellenére, miszerint ma nem hagyom, hogy elmeneküljön előlem, éreztem, ahogy mindez egyik pillanatról a másikra kimegy belőlem. De nem ez volt a legijesztőbb; a vele távozó remény sokkal jobban fájt.
A remény, miszerint tök mindegy, mit sikerül belőle kiszednem, mi történik vele, az égvilágon semmin sem fog változtatni, mert ha holnap reggel felkelünk, kezdődik minden elölről. Mert már soha többé nem fog megbízni bennem annyira, hogy bármit elmondjon.
Mert elvesztettem.
Talán ez volt az a gondolat, aminek hatására egyik pillanatról a másikra fogtam magam, és mintegy szó nélkül sarkon fordultam, otthagyva a társaságot, és bár még hallottam a hátam mögül jövő kiáltásokat, egy kicsit sem tudtak érdekelni.
Mintha üldöznének, úgy vánszorogtam keresztül az embereken, akiknek a száma időközben megduplázódott, és aminek köszönhetően fogalmam sem volt róla, merre haladok, azon kívül, hogy egy idő után megpillantottam a kétszárnyú ajtót, ahol bejött két lány, mire automatikusan afelé vettem az irányt, és feltéptem. A fülemben dobogó vértől szinte semmit sem hallottam, így aztán a maradék lélekjelenlétemet felhasználva körbe pásztáztam a kis udvart, amely a valószínűleges dohányzóterület lehetett, de ebben a pillanatban meglepő módon üresen állt.
Már éppen fordultam volna vissza, hogy megkeressem a valódi kijáratot, mikor valaki más kicsapta előttem az ajtót, amin pillanatokkal korábban érkeztem, és szembe találtam magam a szikrázó tekintetű Louis-val.
- Mi a franc, Chloe? – kérdezte, ahogy bevágta maga mögött a menekülési lehetőségemet, és tett egy fenyegető lépést felém.
Fel sem fogtam, mi történik, úgy hátráltam rögtön kettőt, azonban hamar visszaerőltettem magamba az életet.
- Ezt még te kérdezed tőlem? – vontam fel a szemöldökömet. – Nem én szereztem magamnak egy új játékszert – böktem a szórakozóhely belseje felé, ahol Alexis valószínűleg éppen fulladozott a dühtől, amiért Louis itt van velem, és nem őt tünteti ki a figyelmével.
- Könyörgöm, ne játszd el a féltékeny barátnőt – horkant fel, mintha mindez semmit sem jelentett volna, ezzel egy újabbat rúgva belém.
De éreztem, hogy még nincs itt az ideje annak, hogy kiboruljak. Előtte legalábbis biztosan nem.
- Akkor mit szeretnél, melyik barátnőt játszam el? Az otthonülőt, aki csendben ül és tűr mindent, miközben belül szétveti az ideg, mégis mi a franc történik veled? – támadtam neki.
Úgy tűnt, mintha megleptem volna őt a hirtelen kirohanásommal, de jelen pillanatban ez nem igazán tudott meghatni, ahogy a beesett arca sem, amit időközben kiszúrtam, ahogy ott állt velem szemben.
A válaszokat követelő részem elnyomta azt, amelyik attól félt, milyen következményeik lehetnek.
- Nézd, Louis – vettem lejjebb a hangomat, miután hosszú pillanatokig egyikünk sem szólt egy szót sem. – Tudod, jól, hogy nekem bármit elmondhatsz. Már megbeszéltük, hogy nincs olyan, amivel elijeszthetnél, és csak tudni akarom… Én nem vagyok az ellenséged – ráztam meg a fejemet. – Csak segíteni akarok.
Figyeltem, ahogy az arckifejezése a dühösből a kétségbeesettbe vált, majd ismét valami másba, amit azonban még korábban egyszer sem láttam rajta.
És ez még inkább kiborított.
- Nem kértem a kibaszott segítségedet – mondta végül, ahogy kínzó lassúsággal felnézett a szemembe. – Sem most, sem máskor.
Próbáltam figyelmen kívül hagyni a szememben gyűlő könnyeket, majd pedig azt, hogy szépen lassan ellepték az arcomat, miközben félig elfordultam tőle, hogy ne lásson sírni.
Annak ellenére, hogy nem ez lett volna az első alkalom.
- Akkor árulj el nekem valamit, Louis – erőltettem meg magam egy mondat erejéig. – Mégis ki a franc vagyok én neked?
De ez alkalommal már tényleg nem voltam biztos benne, hogy készen állok a válaszára.
- Mert gondolom nem az a lány, akit néha megdugsz – folytattam. – Elvégre már hozzám sem bírsz érni legtöbbször. Szóval kímélj meg a kurva kerítésről, és áruld el végre, mégis mi a francot akarsz tőlem, mert, hogy én addig nem megyek el innen, az egyszer biztos. Ennyivel tartozol.
Lehunyta a szemét, miközben az indulat szépen lassan eluralkodott rajta, de ezt már csak akkor fedeztem fel, mikor a tekintetét ismét az enyémbe fúrta, a szemei pedig több árnyalattal sötétebbek voltak.
- Nem tudom, mikor jössz rá végre, hogy semmivel sem tartozom neked – felelte. – Én nem ígértem semmit, Chloe. Ez volt az egyességünk része. Rémlik?
Próbáltam az alkoholra fogni, de még mennyire, hogy próbáltam. Hogy nem önmaga. Hogy sérült, megbántott, és ezt rajtam vezeti most le.
De mégis volt valami a tekintetében, ami azt sugallta, ez most nem a bebeszélések ideje.
- Azt az egyességet már akkor felrúgtad, amikor a Heaven’s-be vittél Kylie után – ráztam meg a fejemet, noha minden egyes szava felért egy késszúrással. – Már rég nem a rohadt szórakozásod vagyok, Louis. Ezt te magad is megmondtad. Rémlik?
- Istenem, Chloe, ébredj már fel és vedd észre, hogy mindez kurvára nem számít semmit sem! – csattant fel. – Tök mindegy mennyire próbáljuk beadni magunknak, hogy működik köztünk ez a szarság, mikor már az elejétől kezdve úgy el volt cseszve, ahogy van.
Annak ellenére, hogy pokolian fájtak a szavai, és az arcomon lefolyó könnyek sem árulkodtak másról, mégsem voltam képes engedni, hogy szépen lassan elvérezzek előtte, mielőtt még megtudnám az igazságot. Mert azt már pontosan tudtam, hogy bármi is legyen ez, ami most velük történik, nem más, mint üres dobálózás.
Vagy legalábbis nagyon szerettem volna, ha így lenne.
- Ezt akkor is így gondoltad, amikor azt mondtad, szeretsz? – kérdeztem.
Elfordult tőlem, és mintha egy pillanatra ugyanazt a fájdalmat véltem volna felfedezni rajta, mint ami bennem volt, de még ha így is volt, nem engedte sokáig, hogy lássam.
- Nem most mondtam ilyet először bárkinek is – mondta végül. – Csak mert te ennyire szánalmasan kapaszkodsz belém miatta.
- Mit mondtál?
A könnyeim mintha egy csapásra megszűntek volna, úgy tisztult ki a tekintetem egyik pillanatról a másikra, miközben éreztem, ahogy a szívem csaknem kiugrik a helyéről.
De ez alkalommal valami egészen mástól.
- Ugyan már, Chloe, mindketten tudjuk, miről beszélek – fordult felém, ahogy egy gúnyos mosolyféle ült ki az arcára. – Hiszen ezért ragaszkodsz hozzám, ennyire, nem igaz? Mert azt mondtam szeretlek. Te pedig kurvára rettegsz attól, hogy elveszítesz, de ezt meg is mondtad nekem odahaza. Hát sajnálom, ha én lövöm le a nagy poént, de az emberek kibaszottul jönnek-mennek, és te rohadtul nem tehetsz ellene semmit, szóval jobb, ha minél jobban hozzászoksz.
És ott azon a helyen, akkor jött el a pillanat, amitől valójában rettegtem attól a momentumtól kezdve, hogy belekezdtünk a játékunkba; Louis darabokra tört. Még hozzá úgy, hogy pontosan tudta, hol üssön ahhoz, hogy fájjon, elvégre én magam árultam el neki a gyenge pontjaimat.
Azonban ahogy ott álltam vele szemben, miközben a tekintetét az enyémbe fúrta, a háttérben az üvöltő zenével és a bent bulizó tömeggel, miközben a hideg levegőtől nem éreztem az ujjaimat, úgy éreztem, talán nem is érdemlek mást. Elvégre tálcán kínáltam neki fel magamat és a rohadt szívemet, megadva neki a döntési lehetőséget, hogy meggyógyítja, vagy éppen darabokra töri, ő pedig egy gond nélkül az utóbbit választotta.
De csak miután rájött, hogy az első lehetőség túlságosan is megerőltető számára.
Akkor jöhettem rá én is, hogy ő már rég nem az a Louis, aki levett a lábamról a túlzott magabiztosságával, aki azt mondta akar engem, aki képes volt elvinni az otthonába, és akinek – még ha csak egy rövid ideig – de sikerült elhitetnie velem, hogy több vagyok annál a lánynál, akit kiutált a nyomorult családja.
Ráadásul úgy vesztettem el, hogy még csak észre sem vettem. Vagy legalábbis nem akartam bevallani magamnak.
- Szóval akkor ennyi? – kérdeztem végül. – Fogod magad és elsétálsz, mintha mindez semmit sem jelentett volna neked?
- Drágám, te is tudod, hogy a hangsúly nem azon van, hogy el fogok sétálni – rázta meg a fejét. – Hanem, hogy mindazok ellenére, mennyire kurvára fáj neked, semmit sem fogsz ellene tenni.
Au.
- Azt mondod? – húztam egy keserű mosolyra a számat, noha majd meggebedtem ettől az egyszerű mozdulattól. – Akkor hadd áruljak el valamit, Louis. Itt rohadtul nem azon van a hangsúly, hogy melyikünk fog elsétálni, hanem azon, hogy a kettőnk közül ki lesz az, aki egyedül marad. Mert mondhatsz bármit, te voltál az, aki úgy döntött, nem akar engem.
Egy jó darabig állta a pillantásomat, mielőtt a tekintetét a földre szegezte volna, és figyeltem, ahogy összeszorítja a száját.
- Annak ellenére, hogy pontosan tudtad, mit érzek irántad – folytattam. – Tudtad, hogy szeretlek. Mert erre még az elcseszett félelmeim mellett is képes voltam.
Ha volt valami, ami még jobban szilánkosra törte a szívemet Louis szavain kívül, akkor azok a sajátjaim voltak, és az, hogy múlt időben beszélek, noha egy órával ezelőtt még abban a tudatban voltam, hogy az övé vagyok. Bár egy részem pontosan tisztában volt vele, hogy ő már réges-rég nem volt az enyém.
Nem tudom, valaha volt e egyáltalán.
- Szerintem jobban teszed, ha most elmész.
Nem tudom, számítottam e valami másra tőle ezen kívül, noha már rég nem vette arra a fáradtságot, hogy a szemembe nézzen, úgy ejtette ki a szavakat, amikkel lezártnak tekintette ezt a beszélgetést, és egyben a kettőnk útját.
Akkor jött el az a pillanat, amikor életemben először előnyt tudtam kovácsolni a fájdalomból, átalakítva ezzel egy teljesen másfajta érzelemmé, ami szépen lassan átvette felettem az irányítást; a düh.
- Menj a pokolba, Louis – suttogtam.
Majd mintegy végszóként a lábaim maguktól megindultak, kikerülve őt, aki még mindig nem volt képes rám nézni, és mire feleszméltem, már fel is téptem az ajtót, ami visszavezetett a klub belsejébe, egyenesen beleütközve ezzel az előtte várakozó biztonságival; így nyert hirtelen értelmet, mégis miért nem volt senki az udvaron rajtunk kívül. Anélkül, hogy bárkire is néztem volna, megindultam valamerre és hagytam, hogy a kisebb tömeg hurcoljon magával, bárhová, csak el innen, miközben éreztem, hogy a maradék energia is, ami bennem volt, eltűnik az életerőmmel együtt.
Fogalmam sem volt, mégis hogyan sikerült kiverekednem magam a kijáratig, de a következő pillanatban azon kaptam magam, hogy kilépek a hűvösbe, azonban kettőt lépni sem tudtam, már az arcomba villant tíz vaku egyszerre.
- Chloe! – kiáltotta több hang a nevem különböző irányokból.
Ide-oda kaptam a tekintetem, miközben próbáltam felmérni a helyzet súlyosságát, ahol egyik pillanatról a másikra kamerák kereszttüzében találtam magam, teljesen egyedül, azonban miután beláttam, hogy ha így folytatom, előbb vagy utóbb tényleg kiégetik a szemem, lehajtottam a fejem, miközben az egyik kezemmel megpróbáltam kitakarni az arcom.
- Hol van a barátod? – kérdezte az egyikük elég hangosan ahhoz, hogy a többieknek is felkeltse az érdeklődését a témával, így mire kettőt pislogtam, már mindenki a Louis-val kapcsolatos kérdésekkel dobálózott.
- Hát Louis-t hol hagytad?
Mintha a lábaim ólomból lettek volna, olyan érzésem támadt, ahogy megpróbáltam arrébb vonszolni magam a tömegtől, de akárhányszor tettem egy lépést, minden irányból elém léptek, egy újabb képet elsütve, mire a vakutól csaknem semmit sem láttam.
- Hátra! – hallottam meg hirtelen az éles kiáltást valahonnan oldalról, mire a következő pillanatban szétvált a fotósok gyűrűje, és egy tagbaszakadt alak vált ki közülük, aki védelmezően átkarolta a vállamat. – Helyet kérünk!
Fogalmam sem volt, mi történik, de hagytam, hogy az idegen férfi elirányítson a tömeg felől, akik továbbra is előszeretettel kattogtatták a gépeket a hátam mögül, azonban a vakuk áradata egy pillanatra megszűnt, amikor kiszúrtam az előttünk lefékező fekete kocsit.
Az autó meg sem állt rendesen, amikor felpattant a hátsó ülésekre nyíló ajtaja, és egy ismerős arc hajolt ki rajta.
- Szállj be! – kiáltotta Zayn.
Nem kellett kétszer kérnie, szó nélkül hagytam, hogy betuszkoljanak a kocsi belsejébe, és volt egy olyan érzésem, ha nem tartott volna meg az ismeretlen, akkor ott csuklottam volna össze. De erre már csak akkor jöttem rá, mikor erőtlenül estem be a hátsó ülésre, és végre becsapták mögöttem az ajtót, elválasztva ezzel az őrült tömegtől, bár a villanások még az autó sötétített üvegén keresztül is látszottak.
- Megvagyunk? – csak félig-meddig jutottak el hozzám az sofőr szavai, amiket a mellettem ülő Zayn felé intézett, aki erre bólinthatott, ugyanis az autó a következő pillanatban puskagolyóként lőtt ki a helyéről, pillanatokon belül maga mögött hagyva a klubot, az előtte és a benne tartózkodó emberekkel együtt.
És egyben a részemet, ami Louis-val maradt.
Szótlanul meredtem magam elé, nem törődve a könnyeimmel, semmit sem érzékelve a mellettünk elsuhanó városból, meg sem kérdezve, Zayn mégis hogyan talált meg, és hogy hová tartunk; de ha nagyon őszinte akartam lenni, még csak nem is érdekelt.
Ugyanis jelen pillanatban bárhová mehettünk, amíg az minél messzebb van Louis-tól és a múlttól, amin osztozkodtunk.
Ami egyik pillanatról a másikra a legnagyobb félelmem lett.


***
Éés lehet utálni. Haha na jó, annyira azért ne.
Amúgy helló-helló kedveseim!
Remélem mindenkivel minden rendben van és senki sem szenvedett maradandó károsulást az elmúlt egy hétben, továbbá, hogy rendesen kihasználjátok a nyár hátralévő részét (tudom sírjunk együtt).<3 Mindemellett szeretném megköszönni az előző részhez érkezett összes pipát és megjegyzést; szeretném kihangsúlyozni, hogy még mindig eszméletlenül hálás vagyok mindenért, amit hétről-hétről kapok és továbbra is imádok mindenkit, és csak remélni tudom, hogy nem okozok csalódást a későbbiekben. Szóval köszönöm, köszönöm és köszönöm, ti vagytok a legjobbak!<333 (Még akkor is ha most meg akartok gyilkolni szerintem, de megérdemlem na.)
A résszel kapcsolatban nem lenne túl sok hozzáfűzni valóm, már csak azért sem, mert úgy érzem magáért beszél, de azt megígérhetem, hogy ha Louis körül most nagyon homályos is minden, a következő rész az ő szemszögéből lesz, és fény derül pár dologra. De addig is őt se utáljátok annyira, noha van egy olyan érzésem, ennél negatívabban még sosem ábrázoltam ebben a blogban őt.

De nem is pazarlom tovább a szót, legyen csodás hetetek, drágáim, még egyszer hálás köszönet mindenért és ha minden  jól alakul, egy hét múlva találkozunk!:)<3

Mindenkit szeretek x

-xoxo, Sophie V.

10 megjegyzés:

  1. Kedves Sophie! :)

    Hát ha azt írtam az előző résznél, hogy: mi van?!?!??????!
    Akkor a mostaninál gondolom el tudod képzelni, hogy mit érzek...

    LOUIS MI VAN VELED?!?!����

    Nem is tudok mit mondani.. nyomaszt ez az egész.. és ez a viselkedés.. Csak nagyon szépen kérlek, hogy Alexist ne keverd bele! Csak őt ne!��

    A gondolataim: ?!?!?!!!!?????!?!!??!

    A rész vége viszont.. ZAYN?! Most akkor mi is van?!��

    Xx. Holly

    Ps.: Bocsi, hogy ennyire zagyva lett az egész csak hát... ://

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Holly!
      Bevallom őszintén, egyáltalán nem lep meg, ha kicsit zagyvának érzed ezt az egészet, ugyanis a következő részig nem is lesz teljesen világos, miért tette Louis, amit tett. De ha ez segít valamit, én sem tudom mi a fenét érezzek velük kapcsolatban, szintén össze vagyok zavarodva, mindenesetre sajnálom a katyvaszt, amit okoztam!:D<33
      Annyit viszont megígérhetek - ha már boldogságot a párosunk között egy darabig nem is - hogy Alexis tisztes távolságban lesz innentől kezdve mindenkitől. Nem valami pozitív karakter haha.
      A rész végével kapcsolatban pedig arra is igyekszem választ keríteni minél hamarabb, ha nem is a kövi részben, de hamarosan, megígérem!<3 Na meg persze igyekszem nem összezavarni benneteket jobban.:D<3

      Nagyon-nagyon szépen köszönöm, hogy időt szakítottál rá, és írtál, drága, vigyázz magadra, legyen csodás heted és ha minden jól alakul, egy-két napon belül találkozunk!<333

      -xoxo, Sophie V.

      U.i.: az enyém is nagyon zagyva lett bocsánat.<3

      Törlés
  2. Kedves Sophie!
    Megint valami fantasztikusat alkottál! ❤❤ ÉS ezt nem tudom elégszer elmondani...

    Bár most megint újabb kérdések merültek fel bennem! De a történtek ellenére nem haragszom........ annyira....
    Remélem azért csak pár részt fognak szenvedni... ❤❤❤
    Én alig várom, hogy jobban megismerhessem a dolgokat, Louis oldaláról, és remélem a következő részben választ kapok néhány kérdésemre. ❤❤❤❤

    Várom a folytatást, és hogy újból együtt legyene, és tisztázzák a dolgokat egymással! ❤❤❤❤

    Szép hetet! Moncsi

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Moncsi!
      (még mindig imádom a profilképed haha)
      Először is kezdeném azzal, hogy aki itt fantasztikus, az te vagy, szóval ne is vitatkozzunk ezen, de imádlak és nagyon-nagyon örülök, ha tényleg tetszett, amit olvastál, nagyon szépen köszönöm!<333 Még akkor is, ha kicsit összezavartalak téged is az elmúlt pár résszel, de igyekszem minden kérdésre szépen lassan a történet előrehaladtával választ adni. Annak pedig végképp örülök, ha nem szeretnél nagyon kinyírni a történések miatt, szerintem a következő részben nagyjából kiderül Louis oldala is, a miértek szempontjából.:)

      Nagyon-nagyon szépen köszönöm, hogy írtál, drága, legyen csodás heted és ha minden jól alakul, hamarosan találkozunk!:)<3

      -xoxo, Sophie V.

      Törlés
  3. Kedves Sophie!
    Először is: ne ne ne ne ne.
    Másodszor: miért???
    Várható volt hogy veszekedni fognak, de nem gondoltam volna hogy ennyire fájdalmas lesz. Nagyot csalódtam Louis-ban amiért ezeket Chloe fejéhez vágta.
    Örülök hogy legalább Zayn megjelent és segített amennyire tudott.❤️❤️

    Kíváncsi vagyok a következő részre, szép hetet! ❤️

    Lulu

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Lulu!
      Először is sajnálom, másodszorra sajnáloom és harmadszorra is nagyon sajnálom a történések végkimenetelét.<3
      De mindennek megvan a maga oka, azt kell mondjam, és bár Louis még szerintem is most viselkedett a legnagyobb seggfejként, bízom benne, hogy az ő szemszöge segít majd egy kicsit eligazodni. Zayn pedig jókor volt jó helyen, mint mindig haha, de igen neki én is örülök, hogy már többször bukkan fel.<3

      Nagyon szépen köszönöm, hogy írtál, drága, legyen nagyon szép heted éés ha minden jól alakul, hamarosan találkozunk!:)<333

      -xoxo, Sophie V.

      Törlés
  4. Hello-hello Drágám!❤
    MI VOLT EZ A RÉSZ?!MI VOLT EZ A RÉSZ??
    Még szerintem semelyik rész után nem voltam ilyen sokkban, pedig azért voltak ezelőtt is érdekes történések.
    Én tényleg nem értem Louis viselkedését. Ahogy írtad, a következő részben lesz róla szó, mit miért tett, de most ez eléggé érthetetlen.
    Hogy került megint ez a csaj a képbe és miért volt vele Louis, amikor Chloé-nak azt mondta, hogy nem is találkoztak azóta... Ezek a kérdések.:D
    Nagyon sajnálom Chloé-t,hogy mindig ilyen rossz dolgok történnek vele, de remélem hamarosan rendbe fog jönni minden.
    Zayn egyre többször és jobb színben tűnik fel, aminek nagyon örülök. Olyan, mint valami őrangyal, hiszen már elég sokszor húzta ki Chloé-t a bajból.:D
    IMÁDTAM a részt, csodálatos lett.
    Kellemes hetet/hétvégét, imádlak.
    xoxo,Roni❤

    (ahogy észrevettem új fejléc került az előző hetekben fel, ami nagyon jóra sikeredett. remélem nem csak elnéztem.:D)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Ronim!<3
      Mindazok ellenére, hogy így összezavartalak, remélem tudod, mennyire imádlak, ahogy a szálak túlbonyolítását is, de már nagyon ismersz engem, sejted, hogy nem vagyok a 'depi endek' híve.<3 Mindenesetre részemről az öröm, ha valóban tetszett, amit olvastál, nagyon-nagyon szépen köszönöm, én pedig téged imádlak!<333
      Na, már ami a történéseket illeti. Hát igen, nincs ezen mit szépíteni, Louis viselkedése még mindig érthetetlen, és az is marad a kövi részig, de ott remélhetőleg mindent ki tudok majd fejteni. Alexis miatt viszont nem kell aggódni, nem lesz többet a képben, az egyszeri dolog volt!:D<3
      Chloe pedig nagyon-nagyon erős, legalábbis én mindig annak tartottam, de most fog csak igazán kiderülni, mit fog kezdeni az összetört szívével. De annyira nem aggódom miatta sem.<3
      Ami pedig Zayn-t illeti, tényleg kezd olyan lenni lassacskán, mint egy őrangyal, mondjuk ez szerintem azért is van így, mert erősen törleszt Kylie és Louis miatt, de emellett bírja is, szóval nincs para ez ügyben.:D

      Nagyon szépen köszönöm, hogy írtál, drágám, legyen csodás napod/heted és ha minden jól alakul, hamarosan találkozunk!<3

      -xoxo, Sophie V.

      U.i.: Igen, új a fejléc, nagyon köszönöm, átadom a készítőjének a dicséretet, elvégre övé az érdem!<3

      Törlés
  5. Helóka! Bocsi hogy sak most írok de nagyon zsúfolt hetem volt szóval fhu. Na de ami a részt illeti hát WOW. Na de most tényleg naagyon tetszett. Remélem hamarosan jön a kövi addig is a világ minden pusziját kapod tőlem ❤❤

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Ezy!
      Akkor írsz, amikor időd és kedved van, ne viccelj, én köszönöm, hogy időt szakítasz már a rész elolvasására is!<333 De nagyon szépen köszönöm, nagyon boldog vagyok, ha tényleg tetszett a rész, bízom benne, hogy a következőkkel sem okozok csalódást!:)<33

      Legyen csodás napod/heted, a világ összes pusziját küldöm!

      -xoxo, Sophie V.

      Törlés