28. - Vihar előtti csend

Louis

Volt bennem némi kísértés, hogy Liam-re rúgjam az ajtót, amint megérkezem Los Angelesbe, amiért a seggében lévő zabszemnek köszönhetően képtelen volt két napig tovább maradni Londonba, és nélkülem utazott el, amikor megbeszéltük, hogy együtt megyünk a dupla hisztéria elkerülése érdekében. Na, már most ebből természetesen az lett, hogy neki valamilyen sürgős indokra hivatkozva – segítek, unatkozott – előbb le kellett lépnie, ami egyet jelentett azzal, hogy egyedül utazok LA-be, két testőrrel, valami menetrend szerinti járat első osztályán, ahol még csak esélyem sem lesz a normális alvásra, és miután megérkezek, egyenesen a karjaiba ugorhatok a firkászoknak.
És a még nagyobb hisztériának, ha már az elmúlt egy évben én lettem az itteni hiénák kedvenc elfoglaltsága, valahányszor nyilvános helyen vagyok.
Így aztán nem meglepő, ha már igen lelkesen tervezgettem Liam kivégzését a repülőút utolsó egy órájában, majd abban a húsz percben, mire eljutottunk odáig, hogy engem betuszkoltak egy LAX-i privát várószobába, amíg meg nem érkezik értem a kocsi, ami időközben dugóba került. A bejáratot pedig már órákkal korábban eltorlaszolta a közönség, így aztán arról, hogy elszívhassak egy cigit odakint, még csak álmodni sem mertem, noha az egyetlen alkalom, amikor nem lelkesedtem rágyújtani, az pontosan a nyolc plusz órás repülőutak után volt, miután az egyedüli dolog, amiért a fél karomat adtam volna, az egy normális ágy.
- Most komolyan, mi tart ennyi ideig? – morogtam, miután már vagy harmadszorra ment végig ugyanaz a sablon szöveg a reptér hangosbemondójából, ahol megkérték a szíves utasokat, hogy fokozottan figyeljenek értékeikre.
És én nem terveztem negyedszerre is meghallgatni ebből a váróból.
- Öt perc, addig kösd le magad valamivel! – rázta meg a fejét Preston, és az ajtó felé lépett.
Az égnek emeltem a tekintetem, miközben magamban még egyszer elküldtem a francba ezt a várost a forgalmával együtt, majd előkaptam a melegítőm zsebéből a telefonomat, mire a képernyőn felvillanó üzenet láttán a következő pillanatban már tárcsázni is kezdtem – az időeltolódást már kívülről fújtam, így pontosan tudtam, mikor hívom rossz időben és mikor nem.
- Igen? – vette fel a második kicsöngés után a telefont az egyetlen személy, akire jelenleg kíváncsi voltam.
Vagyis tulajdonképpen mindig kíváncsi voltam.
- Hiányzom? – mellőztem a köszönést, miközben hátrébb dőltem a székben, és kitekintettem a váró ablakán, de még mindig semmi jelét nem láttam a változásnak.
- Most komolyan válaszolnom kell erre? – több ezer kiló méterrel arrébb is tudtam, hogy most forgatja a szemeit, ahogyan azt is, hogy bárhol is van, nem otthon, ugyanis még így is hallottam a háttérben szóló zenét.
- Kérlek, Chloe, kegyelmezz nekem, egy órája itt dekkolok feleslegesen és nagyon szeretnék aludni, meg érezni a barátnőm együttérzését – vágtam rá tettetett szenvedéssel a hangomban, noha mindez nem állt messze az igazságtól, csak annyiban, hogy jobban örültem volna, ha mondjuk most itt lenne velem. – Amúgy merre vagy?
Kisebb csend következett, vagyis inkább olyan csend, amiben az erőteljes háttérzajon kívül semmit sem lehetett hallani, de sikerült kivennem, ahogy valaki beszél hozzá.
- Kylie rávett, hogy eljöjjek velük csapatépítésre – felelte végül. – Szóval most éppen az Aftertaste előtt.
- Most megfogtál, az melyik is? – kérdeztem, miután sehogy sem akart beugrani a hely, annak ellenére, hogy szinte biztos voltam benne, hogy már jártam ott korábban.
Na, nem mintha akkora szakértője lettem volna a londoni szórakozóhelyeknek, kivéve persze az exkluzívaknak, ahol egy időben előszeretettel fordultam meg, akár több egymást követő héten is, de azokat is csak azért preferáltuk, mert távol tartották a fotósokat, már amennyire lehetett.
De azért még így is akadt pár incidensem egy-egy taggal, ha rossz állapotomban találtak meg.
- Ha annyit mondok, itt találkoztunk először, megvilágosodsz? – érkezett a kérdés, mire olyan érzésem lett, mintha valaki felkapcsolta a villanyt.
Annak ellenére, hogy pontosan tudtam, igen messze álltam a józan jelzőtől akkor is, mikor először láttam meg Chloe-t a túlzsúfolt buli kellős közepén, az oda vezető út és az este eleje még nagyjából megvolt a táncos műsorig, aztán már csak annyi, hogy sorban hordták elénk a méregdrága piákat - mi pedig természetesen elfogadtuk, már csak azért, mert semmi humorunk nem volt jó pofozni Zayn-nek.
A legközelebbi emlékem pedig az volt, hogy arra kelek az éjszaka közepén, hogy megdöglök a szomjúságtól, miközben egy ismeretlen szépség fekszik mellettem, és már azt csodának tartottam, hogy később beugrott a neve.
Ha tudtam volna, mi lesz még ebből…
- Hát persze – feleltem. – A régi szép idők. De rendben leszel?
- Gondolom – tisztán kivehető volt a hangja mögött megbúvó elkeseredettség, mire egy részem ismét elküldte magát a francba, hogy végül mégsem csaptam rá az asztalra annak érdekében, hogy magammal hozhassam ide. – Csak még rá kell vennem magam erre az egészre.
- Legalább Kylie-val vagy – próbáltam meg rá világítani a dolgok pozitív oldalára.
A szemem sarkából kiszúrtam, ahogy Preston időközben kinyitotta a váró ajtaját, hogy beszélhessen valakivel, majd pedig néhány pillanaton belül felém fordult.
- Mehetünk – mondta, mire biccentettem, és ismét a vonal túl oldalán lévő lánynak szenteltem a figyelmemet.
- Úgy tűnik, kiszabadultam innen – jegyeztem meg, miközben feltápászkodtam.
- Történt valami?
- Semmi azon kívül, hogy egy órája itt dekkolok az LAX egyik rohadt szobájában, mert a bejárat tömve van és a kocsink meg dugóban, de ahelyett, hogy egy másik jönne ide, inkább megvárjuk őt, hogy még csak véletlenül se az ágyamban aludjak ma éjjel. Azaz reggel – javítottam ki magam, miután rájöttem, hogy itt jóval korábban járunk, mint Londonban.
- Ebből most arra következtetek, nem vagy a toppon – mondta.
- Nem, de már jobban érzem magam, amiért hallom a hangodat – feleltem, és fél kézzel felrángattam magamra a kapucnimat.
Kiléptem a váró ajtaján a terminál nyitott részére, és óvatosan körbe pillantottam, noha még nem éreztem veszélyt, de nem akartam elkiabálni.
- Ha ilyeneket mondasz, nem fogom kibírni ezt a két hetet – szinte már láttam magam előtt, ahogy elpirul, miközben ezt mondja, mire nem bírtam megállni, hogy ne vigyorogjak, mint egy idióta.
Már csak azért sem, mert egy részem még mindig nem bírta felfogni, hogy a korábbi félelmeim ellenére, valahogy mégis egymás mellett kötöttünk ki.
- Gyere utánam – vetettem fel, bár mélyen belül pontosan tudtam, ennek igen kevés az esélye.
- Bárcsak – válaszolta, nekem pedig ismét kedvem lett volna visszaszállni az egyik Londonba tartó járatra, csak hogy vele lehessek.
De mindketten tudtuk, hogy ez valahogy nem így működik.
- Le kell tennem – törtem meg a köztünk beállt kisebb csendet, ahogy egyre közeledtünk a terminál bejáratához, egyben pedig a felhajtás kellős közepébe, ahol, ha akartam, sem tudtam volna telefonálni normálisan. – De később megpróbállak felhívni valami normális időpontban. Érezd jól magad.
- Louis? – érkezett a bizonytalan hang, de hiába sürgetett az idő, még nem bírtam letenni.
- Igen?
- Szeretlek.
Majd pedig a válasz, épp abban a pillanatban, hogy elértük a kétszárnyú ajtót, én pedig szólásra nyitottam a számat, de már esélyem sem volt bármit is mondani, ugyanis a kezem gépiesen elemelte a telefont a fülemtől, és megszakította a hívást, amint az első vaku felvillant. Zsebre vágtam a készüléket, és összébb húztam magam, hátha ezzel képes vagyok eltűnni a külvilág elől, miközben a fülemben dobogó vértől alig hallottam bármit is a kiáltásokból és nem azért, mert a kisebb összegyűlt tömeg összezavart. Hanem, mert egyetlen egy szó képes volt akkora káoszt okozni a fejemben, hogy hosszú idők óta először voltam hálás, amiért egyenesen odakísértek a kocsihoz.
Ugyanis ha rajtam múlik, még órákon keresztül képes lettem volna ott állni a bejáratot övező hisztériában, kezemben a telefonnal és a fejemben a gondolattal, hogy a lány, akiről korábban azt feltételeztem, sosem lesz több, mint egy ferde este mellékhatása, most láncolt magához egy életre.

***

Valamiért nem lepődtem meg azon, hogy hiába jutottam végre ágy közelébe, a korábbi fáradtságom ellenére valahogy képtelen voltam akár egyetlen órát végig aludni egyhuzamban anélkül, hogy felkeljek és reflexből a telefonom után nyúljak. Vagy, hogy megbizonyosodjak róla, még mindig nem otthon vagyok, de erről az előszobában lévő óra idegesítő kattogása is biztosított, mire ismét elátkoztam magam, amiért még mindig nem sikerült kidobnom azt a szart.
Azonban hiába győződtem meg róla, még mindig LA-ben vagyok és továbbra sem kerültem haza valamilyen csoda folytán, továbbra sem várt semmi a telefonomon az üres képernyőn kívül, ami egyedül az időt mutatta, miszerint szépen lassan átszenvedem magam az estébe. Aztán persze emlékeztetnem kellett magamat, hogy hiába várok bármiféle életjelre is Chloe-tól, ha ott éppen az éjszaka közepe van és valószínűleg jobb dolga is akad jelenleg, mint hogy velem foglalkozzon, miközben a barátaival van, de valamiért a keserű szájíz akkor sem múlt el, amikor már vagy a századik alkalommal játszottam el ugyanazt, és oldottam fel a képernyőzárt.
Csak éppen nem voltam benne biztos, mindez azért van így, mert érte aggódtam, vagy azért, mert lényegében rányomtam a telefont közvetlenül azután, hogy azt mondta, szeret.
Végül úgy a százegyedik alkalom után úgy döntöttem, ennél minden jobb, így aztán olyan érzéssel, mint akin most hajtottak át egy autóval, de kivánszorogtam az ágyból, majd pedig a hálóból, de útközben még felkaptam a pulcsim zsebébe rakott cigisdobozt, hogy azért annyira ne unatkozzak és imádkoztam, hogy valahogy találjak itt kávét.
Valahogy ennek köszönhetően sikerült kilyukadnom oda, hogy talán ez az első alkalom hónapok óta, hogy itt vagyok, annak ellenére, régebben mennyit jártunk ide, még ha csak egy-két napra, de akkor is képesek voltunk felszállni egy gépre. Azonban kénytelen voltam belátni, mi tagadás, volt jobb dolgom az elmúlt néhány hónapban, mint sem, hogy iderepkedjek, a listát pedig egy Chloe nevű személy nyitja, így hát hiába volt itt minden egyszerűbb, rávettem magam arra, hogy a seggemen maradjak. És végül megérte.
Annak ellenére, hogy éreztem, ahogy a bizonytalanság szépen lassan bekúszik a bőröm alá, a frusztrációval együtt, így két perccel később már hálát adtam az égnek azért az instant kávéért is, amit találtam és azzal a lendülettel a teraszra vettem az irányt, ahol is szembesültem azzal, hogy nem vagyok egyedül.
- Hát te? – meredtem rá az egyik kerti székben helyet foglaló Liam-re, aki mintha mi sem lenne természetesebb, az én kávémat itta, és meg mertem volna kockáztatni, hogy még a kezében tartott cigi is az enyém volt a nappaliban tartott készletemből.
Megvonta a vállát, miközben szívott egy slukkot.
- Nálad még mindig szebb a kilátás, mint nálam – felelte, a tekintetével az előttünk elterülő látképre bökve, ahol be lehetett látni csaknem egész Los Angeles-t.
Normális esetben egyetértettem volna, ha eredeti terveim szerint nem egyedül szerettem volna élvezni ezt a kilátást, de mivel így volt, ráadásul eszembe jutott, hogy éppen dühös vagyok rá, amiért otthon hagyott, csak egy bemutatásra telt tőlem, miközben helyet fogaltam mellette.
- Látom nem aludtál valami jól – jegyezte meg.
- Borzasztóan aludtam – vágtam rá, és ittam egy kortyot a kávéból.
- Jól utaztál?
- Liam, még egy kérdés és leütlek – feleltem rezzenéstelen arccal, azonban nem érthettem el a kívánt hatást, ugyanis egy röhögéssel reagált.
Mint általában, ha baromira nem akar komolyan venni.
- Jó, na, tudom, hogy most nem bírsz, amiért nem veled jöttem, de értsd meg, már kivoltam attól a kibaszott időtől, ami otthon van – rázta meg a fejét.
- Azt ne mondd nekem, hogy huszonhárom év után nem szoktad meg az angol időjárást – legyintettem, és kikaptam egy cigit a dobozból. – Ez baromság, Liam. Te is tudod.
- Most mi ebben a hihetetlen? Nem szeretem a sok esőt, na. Depressziós leszek tőle.
- Te nem az időtől leszel depressziós, istenem, hanem Sophiától, te szerencsétlen – nyögtem fel, miután kezdett elegem lenni a süket dumájából.
- Mégis mi köze van ennek hozzá? – nevetett fel olyan erőltetetten, hogy majdnem megsajnáltam.
De még mindig egy idiótának tartottam ebben az egészben, hiába tudtam, hogy nekem aztán semmi jogom nincs ahhoz, hogy osszam az észt, hiába vagyok jelenleg rendben párkapcsolat téren, elvégre fogalmam sincs, min mennek keresztül. Azon kívül persze, hogy Liam egyszerűen képtelen továbblépni, hiába telt el majdnem egy év, miközben még mindig ontja a dalokat az összetört szívekről és az egymásra találásról, amivel önmagában nem lenne baj, csak éppen az ötvenedik sablon után már elgondolkozik az ember, mégis mi a franc ütött belé.
Bár a válasz ott van mindegyikünk előtt; az a kibaszott szerelem.
- Na vajon? – kérdeztem, majd szívtam egy gyors slukkot, mielőtt folytattam volna. – Nem foglak kioktatni, Liam, te is tudod, hogy eszem ágában sincs, de kilenc hónapja szétmentetek és még mindig ki vagy az élettől. Mondanám, hogy fel nem fogom, miért, de ismerlek és felfogom, szóval még egyszer utoljára megkérlek, hogy a saját érdekedben szedd össze magad, beszélj vele, ha kell, esedezz a rohadt bocsánatáért, de addig ne engedd el, amíg vissza nem kapod.
Részemről ezzel lezártnak tekintettem a beszélgetést, már ami az ezen részét illeti, leginkább azért, mert nem állt szándékomban beletaposni Liam lelkébe ennél is jobban, elvégre tisztában voltam vele, hogy így is épp elég sokknak tettem ki őt az elmúlt két percben.
Így aztán, mintha mi sem lenne természetesebb, tovább szívtam a cigimet és ittam a kávémat, a lenyugvó napot kémlelve, miközben elhatároztam, hogy ha már a jetleg miatt, úgyis fent leszek éjjel, fel fogom hívni Chloe-t, és hogy holnap az első dolgom lesz kaját rendelni.
- Ha nem ismernélek eléggé, azt mondanám, valami nagyon zavar téged – törte meg a csendet Liam, kizökkentve ezzel az agymenetemből, mire felvont szemöldökkel fordultam felé.
- Parancsolsz?
- Baj van a paradicsomban? – kérdezte, óvatos mosolyra húzva a száját, nekem pedig nem kellett zseninek lennem ahhoz, hogy tudjam, mire gondol.
Vagy inkább kire.
- Dehogy is – intettem le. – Ott minden oké.
- Na, hála az égnek – biccentett Liam, bár a tekintetében megbúvó gyanakvást még nem sikerült eltüntetnie előlem rendesen.
- Leszámítva, hogy azt mondta szeret én meg letettem a telefont – fejeztem be a történetet, mire figyeltem, ahogy Liam csaknem kiköpi a kávéját.
- Micsoda? – szedte össze magát a kérdés erejéig, de köhögnie kellett néhányszor, hogy összejöjjön.
A vicces az, hogy egészen addig a pillanatig, hogy kitárgyaltuk Liam szerelmi életét, nem gondoltam annyira súlyosnak a reptéren történteket, azonban mintha mindez rávilágított volna arra, hogy Liam-nél nagyobb idióta talán már csak én lehetek, ha nem kezdek ezzel a szituációval valamit, de nagyon gyorsan.
De előbb muszáj volt megerősítést kapnom, tényleg olyan barom vagyok, mint gondolom.
- Azt mondta, szeret? – meredt rám hitetlenül. – Mikor?
- Úgy öt órája – saccoltam be az időpontot. – Épp abban a pillanatban, hogy belesétáltam a fogadóbizottságba a reptér előtt, ezért letettem.
- És nem mondtál semmit?
- Mégis mit kellett volna mondanom, mikor két másodperccel később az arcomba toltak úgy öt kamerát és kettőt lépni alig tudtam? – ráztam meg a fejemet, és éreztem, hogy kezdek egyre ingerültebb lenni.
Liam-re, Chloe-ra, a világra, de leginkább saját magamra, amiért képtelen voltam uralni a helyzetet.
- Nem is tudom, mondjuk azt, hogy te is szereted őt?
- Azt már mondtam – dörzsöltem meg az orrnyergemet. – Mikor Donny-ban voltunk a múltkor.
Liam egy ideig nem szólt semmit, miközben valóban úgy meredt rám, mintha egy idiótával beszélgetne, majd mielőtt még az összes hitemet elvesztettem volna, elismerően bólintott egyet.
- Hoppá – vigyorodott el.
- Most mi van? – emeltem az égnek a tekintetem.
- És én még azt hittem, te sosem leszel többet szerelmes – jegyezte meg.
- Na, nem mintha szándékomban állt volna, de sajnos senki nem kérdezte meg, hogy én mit akarok – nyomtam el a cigimet a két szék között lévő hamutálba.
- Nem úgy értettem – rázta meg a fejét. – Hanem, hogy nem gondoltam volna, hogy valaha képes téged valaki úgy megfogni a legutóbbi után.
- Annak már két éve, Liam. Tudod, továbblépni meg minden – húztam egy gúnyos mosolyra a számat, de pontosan tudtam, hogy nem fogja magára venni.
Már túl voltunk azon a szakaszon.
- De akkor is. Csak meglep, de ennyi – vonta meg a vállát. – Bár gondolhattam volna, hogy ez lesz a vége, ha már elhoztad hozzám – tette hozzá vigyorogva. – Mondjuk, nem mondom, van benne valami, az kétségtelen.
- Százszor több van benne, mint ami külsőre látszik – mondtam, majd kittam a maradék kávét a bögréből. – Mondjuk szerintem ezt már akkor tudtam, amikor összejártam vele, máskülönben elengedtem volna őt is, mint a többit, de valamiért képtelen voltam rá. Most meg arra vagyok képtelen, hogy felfogjam…
- Hogy képes voltál beleszeretni? – fejezte be helyettem Liam egy kérdéssel, bár utólag inkább tűnt kijelentésnek.
- Valami olyasmi – bólintottam. – De azt sem értem, neki hogy sikerült.
- Mintha nem tudnád, hogy mennyi minden van, amiért szerethet téged.
- Nem tudom, Liam, az elmúlt másfél évben mást sem csináltam, csak egy kibaszott seggfejként viselkedtem mindenkivel, aki csak egy kicsit sem volt szimpatikus és eszem ágában sem volt elköteleződni. Aztán megjelent Chloe és hirtelen minden elvemet felrúgtam érte, mert egyszerűen rohadtul elegem volt abból, hogy előttem is megjátssza magát, és azt akartam, hogy úgy megbízzon bennem, mint senki másban. Aztán mire pislogtam egyet, már azon kaptam magam, hogy elviszem magammal Doncaster-be, bemutatom az otthoniaknak, aztán pedig, hogy azt mondom neki, szeretem.
Úgy éreztem, összetörök valamit, ha nem gyújtok rá nagyon gyorsan egy újabb cigire, így aztán felkaptam az asztalon heverő dobozt és kikaptam belőle egy újabb szálat, miközben próbáltam nem foglalkozni Liam kémlelő pillantásával az előbbi kirohanásom után.
- Mégis mi az, ami miatt szerethet engem? – meredtem magam elé. – Én mit tettem érte?
Mert az egy dolog, hogy én nem bírom távol tartani magam tőle, és hogy már-már veszélyesen függők tőle, de ő bármikor kisétálhat az életemből.
A kérdés már csak az, én mennyire élném azt túl.
- Önmagában az, hogy azt éreztetted vele, te tudni akarod, mi van a megjátszás mögött, már önmagában elég erős indok ahhoz, hogy beléd szeressen – mondta végül Liam. – Bár az ő nevében nem beszélhetek.
- Jó, de azt bárki megtette volna érte – intettem le.
- Na, látod, ez a te nagy bajod – rázta meg a fejét. – Egyszerűen képtelen vagy beismerni, ha valami jót tettél valakivel. Általánosítod magad, ezért nem érted, miért van az, hogy minden hibád ellenére ez a lány veled akar lenni, mikor szerintem elég nyilvánvaló, ahogy az is, miért szeret téged.
Nem válaszoltam, némán szívtam a cigimet, miközben újra és újra lepörgött előttem a beszélgetésünk a reptéren, és magam elé képzeltem az arcát, ahogy kimondhatta a szót, amely mindent eltarol maga körül, hogy aztán csak pusztítást hagyjon maga után, amit neked kell rendbe raknod.
Aztán ha sikerül, akkor elmondhatod magadról, hogy te vagy a világ legszerencsésebb idiótája.
- Szóval szerintem most dőlj le egy kicsit, aztán hívd fel és mondd el neki párszor te is, mennyire szereted – Liam-re sandítva feltűnt, ahogy egy óvatos mosolyra húzza a száját, de ez alkalommal nyoma sem volt benne a gúnynak.
Szólásra nyitottam a számat, de egyszerűen képtelen voltam bármi olyat mondani, amivel kifejezhetem a bennem zajló káoszt, egyben pedig kifejezhetem a hálámat felé, amiért ismét sikerült rávilágítania arra, amit én sehogy sem bírtam észrevenni.
Vagy inkább beismerni.
- Kösz – mondtam végül, mire biccentett egyet, majd pedig a kezébe kapta a telefonját.
- Na, nézzük meg mi újság a világban – jegyezte meg szórakozottan, én pedig követtem a példáját és előkaptam a sajátomat, hogy végig fussak a kis millió értesítésen, amit az ideérkezésünk óta kaptam.
Noha sejtettem, hogy esélyem sem lesz, mindegyiket megnézni, azért nekiugrottam minél több Twitter bejegyzést elolvasni – még ha nem is reagáltam az összesre – azonban úgy az első tíz után gyanús lett, hogy mindenki olyan nagyon ideges és azt kérdezgeti, jól vagyok e. Aztán miután Chloe neve is felbukkant egy-kettőben, már kezdett túlságosan is gyanús lenni.
- Te figyelj, Chloe ismeri Zayn-t? – pillantott fel a telefonjából Liam összeráncolt szemöldökkel.
Próbáltam nem látványosan kimutatni a nemtetszésem Zayn említése miatt, noha a gyomromba még így is belehúzott valami, miközben bólintottam.
- Találkoztak, amikor egyszer elvittem magammal a Heaven’s-be – mondtam. – Miért?
- Úgy tűnik, még egyszer találkoztak – jegyezte meg, és felém nyújtotta a készüléket. – Ezt nézd meg!
Valamiért éreztem, hogy nem fog tetszeni, amit most látni fogok, de azért elvettem tőle a telefont, miközben valamiféle kegyelemért fohászkodtam az égnek, ahogy a pillantásom a képernyőn virító képre esett.
Eleinte nagyon kellett összpontosítanom ahhoz, hogy kivegyem a fotón található alakokat, ugyanis bár egy viszonylag jó minőségű lekapott képpel volt dolgom, a vaku némileg rontott a helyzeten, de egy idő után szépen lassan sikerült felismernem mindegyiküket, kezdve a kocsi felé sétáló Zayn-nel, és a mögötte haladó két lánnyal, akik közül az egyik egészen biztosan Chloe volt, noha látványosan próbálta takarni az arcát.
Éreztem, ahogy ökölbe szorul a kezem, miközben hosszú pillanatokig bámultam a képernyőt, az emlékezetembe vésve minden részletét, mielőtt nagy nehezen eljutottam odáig, hogy visszaadjam a telefont Liam-nek.
- Mi ez az egész? – kérdezte felvont szemöldökkel, én azonban csak megráztam a fejemet.
- Fogalmam sincs – feleltem, és már nyúltam is a saját készülékem után, hogy feltegyem ugyanezt a kérdést a képen szereplő lánynak, amikor abban a pillanatban rezegni kezdett, hogy Lottie hív.

***

Sziasztok!

Először is, mérhetetlenül sajnálom a kisebb késést, de egyszerűen lehetetlen volt az elmúlt pár napban egyetlen normális mondatot írnom a kisebb krízisnek köszönhetően - ami időközben megoldódott szóval visszatértem haha. Mindenesetre nagyon szépen köszönöm a türelmeteket, és egyben az előző részhez érkezett összes visszajelzést pipa és megjegyzés formájában - amiből ha jól láttam, hetet (!) is kaptam, ami nekem olyan te jó ég kategória, szóval nagyon szépen köszönöm!<333 Mint mindig, most sem tudom eléggé kihangsúlyozni, mennyire hálás vagyok értük és mennyire jól esik hétről hétre a támogatás bármilyen formában, őszinte leszek, nem tudom hol lennék ezek nélkül, bármennyire is sablonosan hangzik, de így van.<3

A résszel kapcsolatban, íme az ígért Louis-szemszög, noha eredetileg osztottan szerettem volna Chloe-val együtt, csak végül nem úgy jött ki a lépés, de nem bánom, remélem, választ kaptok néhány kérdésre így az ő érzéseivel kapcsolatban is.:)
A folytatással kapcsolatban, bízom benne, hogy a hét vége felé tudom hozni a következőt, noha nem leszek otthon pár napot, de ha mást nem, akkor jövőhét elején, mindenesetre igyekezni fogok jelezni valamilyen formában az érkezését. Akinek addig is bármilyen kérdése van a történettel, vagy bármi mással kapcsolatban, Ask-on még mindig megtalál, szóval ott is igyekszem jelezni, ha tudom már a rész időpontját.<3

De nem is pazarlom tovább a szót, további kellemes hetet, drágáim, legyen csodás napotok, vigyázzatok magatokra és nagyon szépen köszönök mindent!<333

See you soon x

-xoxo, Sophie V.

U.i.: Annyira azért ne verjetek meg a rész vége miatt pls<3