26. - Vissza a valóságba

- Mindened megvan? – érkezett a kérdés, mire a telefonomból felnézve Louis kérdő tekintetével találtam szemben magam.
Bólintottam, miközben beleittam a kávémba, majd lezártam a kezemben tartott készüléket és az asztalra tettem.
- Egy kicsit nem akarok hazamenni – ismertem be, ahogy hátrapillantottam a teraszról tökéletesen belátható kertre.
Noha be kellett ismernem, szerencsém volt, hogy egyáltalán még egy órával tovább maradhattunk, amért Louis tett még egy látogatást ma reggel a mostoha apjával és a két idősebbik lánnyal az anyukájához, amíg itt maradtam a kisebbekkel, így lehetőségem nyílt betekintést nyerni Phoebe és Daisy hatalmas sminkkészletébe, amit büszkén mutogattak, mire kénytelen voltam elismerni, eléggé le vagyok maradva tőlük huszonegy éves létemre.
Bár tény és való, hogy sosem voltam valami nagy sminkes, már csak azért sem, mert a felét leizzadtam volna nap, mint nap, de valamennyit értettem hozzá, hála annak a rengetek előadásnak, ahol munkát kaptunk eddig.
Mindenesetre kifejezetten jól éreztem magam a társaságukba, annak ellenére, hogy tegnap még kevésbé voltak közvetlenek velem, de azért örültem neki, hogy végül úgy tűnt, kezdenek elfogadni a bátyjuk mellett.
- Ha ez segít valamennyit, én sem, de muszáj – felelte Louis, kizökkentve a gondolatmenetemből, majd elvette előlem a félig teli bögrét és beleivott az aznapi második koffeinadagomba. – Fel nem fogom, milyen tej van benne – húzta el a száját.
- Kókusztej – mondtam. – Néha kipróbálhatnád.
- Nem, jól vagyok, köszi – rázta meg a fejét elborzadva, és visszatette a kávét az asztalra, majd helyet foglalt a mellettem lévő széken.
- Van már terved mit fogsz csinálni, ha visszamentünk? – kérdeztem, és hagytam, hogy a lábaimat az ölébe tegye, miután közelebb húzódott a székével hozzám.
- Hát, ha nem viszek be sürgősen egy dalszöveget az irodába, akkor Liam kiherél, meg szerintem a többiek is, szóval az utam szerintem egyenesen oda fog vezetni, már ha terveim szerint el tudunk indulni – felelte. – Szóval remélem nem bánod, ha esetleg teszünk egy kis kitérőt még mielőtt hazadoblak.
Megráztam a fejemet, és ittam egy kortyot a kávéból.
- Teljesen mindegy, szabadnapos vagyok és még mindig gőzöm sincs, mi van Kylie-val, de gondolom hív, ha kell valami – vontam meg a vállamat.
Figyeltem, ahogy Louis tekintetében valamiféle nemtetszés jelenik meg a nemtörődöm stílusom következtében, noha tegnap este már megmondtam neki, hogy nem tudok ennél jobban erőlködni nála, noha volt egy olyan érzésem, ha hazaérünk, ez már kicsit másképp lesz, de egyben abban is biztos voltam, hogy Kylie fog tudni magyarázatot találni arra, hol volt az elmúlt néhány napban.
A pillantásom hosszabban időzött el az övében, mire elmosolyodott, nekem pedig automatikusan a földre kellett szegeznem a tekintetemet, ha nem akartam, hogy feltűnjön neki, már ezzel is képes levenni a lábamról, bár ha jobban belegondoltam, már épp eléggé a tudatában lehet annak, mekkora hatással van rám.
Az már más kérdés, hogy az elmúlt időben kevésbé igyekszik ezt kihasználni, és volt egy olyan érzésem, a tegnap éjjel mondottak után valószínűleg egyáltalán nem fogja.
- Rendben vagy? – kérdezte, amivel elérte nálam, hogy ismét belenézzek abba a már-már bosszantóan gyönyörű szemeibe.
Bólintottam, és közelebb húzódtam hozzá, hogy egy szolid csókot adhassak neki, azonban eleinte nagyon úgy tűnt, ő egy kicsit ezt másképp tervezte, mire zavartan húzódtam el tőle.
- Ne csináld már, még mindig társaságunk van – böktem a ház felé vigyorogva, Louis azonban az égnek emelte a tekintetét.
- Hidd el, hogy senkit sem zavar – mondta, miközben hátrébb húzódott, de csak hogy felpillanthasson az ajtó felé. – Sőt, megmerem kockáztatni, hogy nem hitték el eddig, hogy tényleg velem vagy, amíg szemtanúi voltak ennek.
- Ugye nem? – nyújtózkodtam én is fel, azonban miután Louis elnevette magát, sértett pillantás kíséretében fordultam vissza felé. – Nem vagy vicces.
- Most már a humorérzékemet is sértegeted? – vonta fel a szemöldökét. – Vigyázz, mert még a végén tényleg behajtok rajtad valami elégtételt, ha hazaértünk.
- Sok sikert hozzá – viszonoztam a kihívó tekintetét, mire kicsaltam belőle egy elismerő pillantást.
- Van egy olyan érzésem, kezdek kicsit rossz hatással lenni rád, Diamond – vigyorodott el.
Nem is tudnád mennyire, Tomlinson.

***

Annak ellenére, hogy Louis váltig állította, hogy dugóba fogunk kerülni hazafelé menet, amint elérjük a külvárost, kellemeset csalódhatott, ugyanis szinte már viccesen kevés autó rótta a sztrádákat, hiába volt csúcsidőszak a hétvége miatt, így a vártnál előbb értünk vissza Londonba. Azonban elmondása szerint még így is éppen hogy odafogunk érni az irodába – amelyről fogalmam sem volt, mégis mit takarhat egy énekesnek, de azt monda, majd meglátom – ugyanis az úton vagy három telefont rendezett le, miszerint mindenki nyugodjon le, oda fogja vinni időben.
- Miért ilyen sürgős? – kérdeztem a második és harmadik hívás között. – Mármint azt mondtad, most éppen nem csináltok semmit.
- Nem is, de szöveget azért vinnem kell, ha nem akarom, hogy a nyakamban lógjanak az összeállásig, miszerint produkálnom is kéne valamit a nagy szabadságok közepette – vonta meg a vállát, a tekintetét az úton tartva. – Ha már produkálásnál tartunk, Liam szólt, holnapután el kellene repülnöm LA-be, remélhetőleg nem olyan sokáig.
Óvatosan pillantottam fel rá, noha nem sok mindent tudtam kivenni a tekintetéből a frusztráción kívül, amiből arra következtettem, ezt már el szerette volna mondani egy ideje, továbbá, hogy érdekli, miképp fogok reagálni az információra.
- Mit takar a nem olyan sokáig? – kérdeztem.
- Egy-két hét, ha mázlim van, de ha nincs sem tervezek tovább maradni – felelte. – Liam már annál inkább, de az már az ő baja.
- Miért?
- Mert Los Angeles a második otthona mindegyikünknek, és ő valamiért nyáron jobban bírja, mint Londont, elvégre jóval melegebb. Meg hát valljuk be, ott vannak az igazi bulik – tette hozzá, elnyomva a feltörni készülő vigyorgást.
- Már mindent értek – biccentettem.
- Elleszel? – érkezett a kérdés, amire a legkevésbé számítottam tőle.
Azonban nem voltam biztos benne, hogy azért, mert mindazok után, amiket tegnap mondott, még mindig szokatlan volt a közelsége, vagy esetleg valami más okból kifolyólag, amire még én magam sem jöttem rá.
De igyekeztem elhessegetni a gondolatot, ahogy valamiféle jóleső érzés lett rajtam úrrá, főleg miután éreztem, ahogy a szabad kezével az enyém után nyúl.
- Miattam ne aggódj. Nem mondom, hogy nem fogsz hiányozni, de gondolom lesz ennél rosszabb is – feleltem végül.
- Tény, de remélem, akkor azért már opció lesz az, hogy magammal viszlek – mondta nemes egyszerűséggel, én pedig éreztem, ahogy valahogy egyszerre sápadok és vörösödök el, miközben tagadni sem tudtam volna a döbbentségem.
- Te magaddal vinnél? – meredtem rá.
- Ezt most úgy kérdezed, mintha annyira lehetetlennek tartanád – jegyezte meg szórakozottan, majd felém pillantott. – De igen, magammal vinnélek.
- Nem tartom lehetetlennek, csak megleptél – motyogtam.
Louis felnevetett, és az egyik ujjával megsimította a kézfejem.
- Ha tehetném, mindenhová vinnélek, csak sajnos ez nem rajtam múlik – mondta. – De ha ez segít, elég jó vagyok az emberek meggyőzésében, szóval annyira nem aggódom.
- Az már biztos – jegyeztem meg.
- Mondjuk azt már nem tudom, a többiek mit szólnának ahhoz, hogy amíg ők egyedül vannak, én társaságot is viszek, bár ki tudja, az is lehet, hogy Liam végre összeszedi magát, és kibékül Sophiával, akkor pedig nem lennél egyedül, annak meg jobban örülnék – vonta meg a vállát.
- Szabad tudnom, velük mi történt pontosan? – kérdeztem némi óvatossággal a hangomban, elvégre eszem ágában sem volt olyanban kutakodni, amihez semmi közöm.
De nem úgy tűnt, mintha Louis-t annyira megviselte volna a kérdésem.
- Szabad, bár senki sem tudja úgy igazából, Liam nem igazán szeret beszélni róla, de szerintem csak Sophia rohadtul megunta, hogy a figyelem középpontjában vannak állandóan – mondta. – Liam meg hirtelen nem tudta, mit kellene tennie, ezért szakított vele, aztán azóta sem tudja elfelejteni, és hiába kértük, hogy ne legyen idióta, nem mer elé állni, hogy vissza akarja kapni. De nagyjából ennyi szerintem.
Mintegy végszóként megszólalt a kocsihoz kapcsolt telefonja, mire Louis lesújtó pillantást vetett a készülékre, miközben felé nyúlt.
- Istenem, de megverek valakit, ha beértünk – rázta meg a fejét, és fogadta a hívást. – Igen?
- Merre? – érkezett az ismeretlen hang a vonal másik feléről.
- Jó eséllyel öt perc múlva ott. Miért? – kérdezte a mellettem ülő énekes, miközben az ujjaival dobolni kezdett a sebváltón.
- Gondoltam szólok, hogy vannak páran az épület előtt, de amúgy is kimentem volna eléd.
- Király, mert nem vagyok egyedül. Chloe is itt van – mondta Louis.
- Oké – felelte a férfihang. – Remélem azért kicsípted magad valamennyire.
- Jaj, hagyjál már, én mindig kibaszottul ki vagyok csípve – vágta rá Louis szórakozottan.
Bár ez enyhe túlzás volt a részéről, és ezt ő is tudta – noha engem bármikor le tudott nyűgözni, hogy neki szinte minden jól áll – valóban jelenésre volt öltözve a felfelé zselézett hajával, és a sötétkék kötött hosszúujjúval, amit viselt, mire ismételten tudomásul vettem, mennyire vonzó.
Hozzá képest kissé lepukkantnak éreztem magam a farmerdzsekijében, a fekete farmer és tornacipő párossal, de itt nem nekem kellett bárkinek is kiöltözni, hanem neki, már ha jól értettem a beszélgetés mögöttes tartalmát, miszerint tényleg jelenése van.
- Tudom, de nálad nem lehet tudni – felelte lemondóan a férfi. – Na, akkor elindulok kifelé értetek.
- Oké, köszi – nyomta ki a hívást Louis, majd felém pillantott, már amennyire a vezetés ezt lehetővé tette. – Na, most szólok, hogy társaságunk lesz az irodánál, és gyanítom nagyon fog nekik tetszeni, hogy nem egyedül megyek be, de nyugi, neked semmi miatt nem kell aggódnod, mert együtt megyünk, együtt jövünk. Oké?
Nem kellett sokat tűnődnöm azon, hogy vajon mit takar a ’társaságunk van’ kifejezés, elvégre a Heaven’s-beli látogatásunkkor is hasonló szavakat használt a fotósokra.
Bólintottam, noha nem éreztem magam sokkal nyugodtabbnak, hiába tudtam, hogy nem fogja elengedni a kezem egy pillanatra sem és hogy ő már jóval profibban kezeli az ilyen helyzeteket, mint én, de még mindig nem voltam hozzászokva, hogy mostantól kezdve ez lesz, bárhová is megyünk.
Sok időm azonban nem volt ezen rágódni, ugyanis alig két perccel később már meg is érkeztünk a célunkként szolgáló sokemeletes irodaházhoz, mire nem telt bele sok időbe, hogy felfedezzem az épület előtt várakozó kisebb csoportot, majd miután leparkoltunk, egyenesen a kocsi felé futó két termetesebb alakot, akikről gyanítottam, hogy a kísérőink lesznek.
Már csak azért is, mert miután megálltunk, az egyikük már fel is tépte a Louis oldalán lévő ajtót.
- Szép jó reggelt! – vigyorgott rá Louis-ra az egyikük, miközben a hátsó ülésre dobott irattartóért nyúlt.
- Milyen reggel? – nevetett fel az említett személy, amint kipattant a kocsiból és átadta a kulcsokat az illetőnek. – Köszi még egyszer.
Nem tudom miért, de minden egyes alkalommal meg tudtam hatódni azon, Louis mennyire normálisan kezeli a körülötte dolgozó embereket, miközben semmit sem vesz készpénznek és mindent megköszön.
Amitől megkockáztattam, hogy még inkább belé estem, már ha ez egyáltalán lehetséges volt jelen helyzetemben, ahol öt másodpercnél tovább képtelen voltam a szemébe nézni.
- Bármikor – biccentett a férfi, és hátrapillantott a válla felett. – Na, menjünk, mert elindultak – bökött a fotósok felé.
Louis bólintott, majd elindult az én oldalam felé, ahol időközben már kinyitotta nekem az ajtót a másik biztonsági, és megvárta, amíg én is kiszállok.
- Biztos oké? – kérdezte Louis, ahogy az ujjait az enyéimre kulcsolta, és elindultunk az épület felé a testőre társaságában, aki szorosan az ő oldalán haladt.
- Biztos – mondtam, egy óvatos mosolyra húzva a számat, de azért megszorítottam a kezét.
Alig tettünk még öt lépést, már mellénk is ért az említett társaság, miközben a kameráikat folyamatosan Louis felé szegezték, aki azonban meredten nézett előre, mintha mit sem érzékelne a körülötte lévő felhajtásból, ahogy a nevét kiáltják, és lényegében minden pillanatban elsütnek egy gépet előtte.
Vele ellentétben én már kevésbé éreztem magam elég bátornak ahhoz, hogy ne a földet nézzem, de éreztem, ahogy magamat is meglepő módon kezdek lenyugodni, ahogy egyre közelebb értünk az irodaház bejáratához, ahol két másik férfi várakozott.
- Nagy volt a forgalom? – kérdezte az egyikük Louis-tól, mikor melléjük értünk.
- Tűrhető – biccentett, és behúzott maga után.
- Ha nem tévedek, maga egészen biztosan Chloe – pillantott hátra a válla felett, mire bólintottam. – Scott vagyok.
- A kedvenc menedzserem – húzta egy gúnyos mosolyra a száját Louis.
- Az egyetlen menedzsered – javította ki a férfi. – Aki el tud viselni.
- Na, látod így már igaz – bólintott Louis. – Amúgy kik vannak ma bent?
- Niall pont öt perce jött, a többiek azt mondták, holnap jönnek, szóval készülj fel rá, hogy kifelé menet őrültek háza lesz. Ja, és nem ártana kicsit kimennetek barátkozni majd, ha lesznek annyian.
Figyeltem, ahogy Louis arcán egy pillanatra átfut a kétely, majd mintha megállj-t parancsolt volna az érzéseinek, semleges arckifejezés erőltetett magára és bólintott.
- Amúgy is kimentem volna a végén – felelte, ahogy befordultunk egy sarkon és a velünk haladó kíséret egyik tagja kinyitott előttünk egy kétszárnyú ajtót. – De oké.
Amint beléptünk az előtérnek tűnő helyiségbe, ahol egy pulton kívül néhány fotel és egy kávézóasztal is volt, a tekintetem megakadt a falon lévő bekeretezett képeken, amelyek közül nem egyen visszaköszönt rám Louis a többiek társaságában, és több ismert előadó, amiből hamarosan arra következtettem, az iroda kifejezés minden bizonnyal a menedzsmentet takarta.
A pultnál lévő nálam alig néhány évvel idősebb lány az érkezésünkre felpillantott az előtte lévő laptopból, majd magára varázsolta a – szerintem legalábbis – legmegnyerőbb mosolyát, amint a tekintete a mellettem lévő Louis-ra esett.
- Rég láttunk erre, Louis – jegyezte meg.
- Szerintem épp eleget voltam itt – felelte Louis, viszonozva a vigyorgást. – Hát az az idióta merre van?
A mögöttünk álló Scott erre megköszörülte a torkát, mire megpróbáltam nem hangosan felnevetni Louis égnek emelt tekintetét látva.
- Ha Niall-re gondolsz, bent van már a többiekkel – bökött a lány a mellette elhelyezkedő fekete ajtó felé. – Még nem kezdték el.
- Milyen kedvesek, hogy megvártak – jegyezte meg Louis, majd felém fordult. – Remélem nem bánod, ha itt hagylak pár perce, de nem szívesen hozlak abba a helyzetbe, hogy találkoznod kelljen azokkal ott bent.
A tekintetéből pontosan éreztem, hogy noha nem szívesen visz be, nem is szívesen hagy kint egyedül, de mindketten tudtuk, hogy vannak bizonyos határok, amiket nem léphetünk át, egyben az életének olyan részei, amibe nem vonhat bele túlságosan, én pedig ezt elfogadtam.
Bólintottam, mire Louis nyomott egy puszit a homlokomra, majd Scott és a biztonsági ember társaságában eltűnt az előbb említett ajtó mögött.
- Nyugodtan megvárhatod ott – intett a lány a fotelek felé egy barátságos mosoly kíséretében, mire magamban elkönyveltem, hogy soha ne ítéljek első látásra. – Hozhatok neked valamit?
Volt egy olyan érzésem, némileg különleges helyet élvezek, amiért Louis-val érkeztem, de eszem ágában sem volt mindezt kihasználni, még akkor sem, ha fogalmam sem volt, mennyi időt kell eltöltenem itt, amíg rá várok.
- Nem, köszönöm, szerintem megleszek – viszonoztam a mosolyát, és helyet foglaltam az egyik fehér fotelben.
A pillantásom a kávézóasztalon lévő újságokra esett – amiket valószínűleg az olyanoknak készítettek ki, akik pontosan abban a helyzetben vannak, mint én most, vagy legalábbis hasonlóban – mire szórakozottan végignéztem a címlapokon, azonban a tekintetem automatikusan megakadt azon az egyen, ahonnan Louis vigyorgott vissza rám a többi fiú társaságában. A kép alapján arra következtettem, nem mai darab, elvégre még Zayn is szerepelt rajta, ennek ellenére akaratlanul is elmosolyodtam Louis néhány évvel fiatalabb verzióján, bár tény és való, hogy nála alig lehetett megmondani a korkülönbséget.
Már éppen nyitottam volna ki az újságot, hogy elolvashassam a róluk szóló cikket, ha már úgysem volt más dolgom, mikor ajtócsapódás hangjára felkaptam a fejem.
- Te jó ég, Connor, a frászt hoztad rám – emelte az égnek a tekintetét a lány, aki eddig néma csendben pötyögött valamit a gépen.
Figyeltem, ahogy az előbb érkezett, körülbelül velem egyidős fiú vigyorogva a pulthoz lép és letesz valamit a lány elé.
- Te is hiányoztál, Alicia – mondta, majd az ajtó felé bökött, ahol percekkel korábban Louis eltűnt. – Jelenésem van Scottnál. Itt van?
- Igen, de várnod kell, mert még vannak bent nála – felelte a lány, és a környezetemben lévő fotelek felé bökött. – Szóval akár helyet is foglalhatsz.
- Király – biccentett a srác, ahogy a tekintetét egyenesen rám szegezte, mire automatikusan az újságra szegeztem a sajátomat.
Továbbra is magamon éreztem a pillantását, ahogy lehuppant a mellettem lévő székbe, és még egy jó ideig, aminek köszönhetően pont semennyit nem figyeltem a kezemben tartott lapra, de még így is jobb ötletnek tűnt úgy tenni, mintha olvasnám, mint sem tűrni, ahogyan látványosan végigmér.
- Ismerlek valahonnan? – érkezett a kérdés, mire beláttam, hogy eddig tartott a tökéletes álcám.
Ahogy felnéztem rá, elgondolkoztam azon, hogy vajon tényleg kíváncsi rá, nem találkoztunk e már valahol, vagy csupán a sablon szöveget nyomja, amivel általában – már ha szerencséje van – felkelti magára a figyelmet, azonban a tekintetéből nem igazán tudtam választ kapni.
- Nem hiszem – ráztam meg a fejemet, és már fordultam is volna vissza az újságomhoz, amikor ismét megszólalt.
- Pedig meg mertem volna esküdni rá – jegyezte meg. – Csak nem téged is le akarnak szerződtetni?
Beletelt egy pillanatba, amíg felfogtam, mire céloz, mire amilyen gyorsan csak lehetett, megráztam a fejemet.
- Nem énekelek, ha erre gondolsz – feleltem szórakozottan. – Csak várok valakire.
- Ezek imádnak váratni, az már tény – mondta, leginkább saját magának. – Ha esetleg mégis éneklésre adnád magad, akkor viszont egyértelműen ők a te emberid. Amúgy Connor vagyok – vigyorodott el.
- Chloe. És köszi, megjegyzem – biccentettem.
- Chloe? Tuti nem ismerjük egymást valahonnan? – ráncolta össze a szemöldökét.
Szólásra nyitottam a számat, azonban a hirtelen kivágódó ajtó belém fojtotta a szót, a felbukkanó Louis-val és kíséretével egyetemben, akikhez immár Niall is csatlakozott, mire automatikusan felálltam a fotelből.
- Chloe – vigyorodott el Louis bandatársa, amint megpillantott. – Azt hittem kamuzik, mikor azt mondta, itt vagy – bökött Louis felé, aki csupán legyintett egyet Niall megjegyzésére, azonban megtorpant, amint észrevette a mellettem ülő Connor-t.
- Fiúk – biccentett az említett személy, mire figyeltem, ahogy Niall és Louis arcára egyszerre ül ki a frusztráció, azonban nagyon úgy tűnt, az utóbbit jobban megviseli a helyzet.
- Nem tudtam, hogy seggfejeket is beengednek ide – jegyezte meg a fiú, miközben mellém lépett.
A döbbenet pillanatokon belül kiült az arcomra, ahogy a tekintetemet ide-oda kapkodtam a két fiú között, akik minden bizonnyal ismerték egymást.
- Jó látni, mint mindig, Louis – húzta egy gúnyos mosolyra a száját Connor, majd felém fordult. – Nagyon örültem – villantotta felém az ezerwattos mosolyt, a tekintetéből pedig egyértelműen éreztem, hogy most már tudja, ki vagyok.
- Még csak rá sem nézel – vetette oda neki Louis, és éreztem, ahogy az ujjait a karomra fonva utasít a háta mögé, a némi sokknak és rossz előérzetnek köszönhetően azonban még csak meg sem kíséreltem ellent mondani neki.
A helyiségben tartózkodó személyek egy emberként hallgattak el és szegezték a tekintetüket az előttem álló Louis-ra, aki láthatólag bármelyik pillanatban robbanni készült, én pedig megkíséreltem egy segélykérő pillantást vetni Niall-re, aki legnagyobb megkönnyebbülésemre rögtön kapcsolt, és Louis mellé lépett.
- Menjünk, haver – mondta.
Nem kellett kétszer kérnie, Louis azzal a lendülettel sarkon fordult, és maga után húzva indult ki a helyiségből.
- Gondolhattam volna, hogy öt percre itt hagylak és a legnagyobb barmok futnak be – jegyezte meg, amint becsapódott mögöttünk az iroda ajtaja.
- Ki volt ez? – szólaltam meg először, mióta ismét egy légtérben tartózkodtunk.
Megijesztett, hogy jóformán semmit sem tudtam kivenni a tekintetéből, azon kívül persze, hogy még mindig szétveti az ideg, és próbál lenyugodni, kevesebb sikerrel.
- Egy világi seggnyaló, akit legnagyobb örömünkre ide akarnak leszerződtetni – felelte.
- Zayn egyik nagy haverja – szúrta közbe Niall. – Amivel még önmagában nem lenne baj, ha nem tenne úgy, mintha a miénk is lenne.
- Próbálok úgy tenni, mintha ezt most érteném, de kezdek kicsit összezavarodni a Zayn-témában – motyogtam épp elég hangosan ahhoz, hogy mindketten meghallják, mire kaptam néhány frusztrált pillantást válaszul.
- Nem vagy egyedül – jegyezte meg Niall, nekem pedig akkor tűnt csak fel, hogy időközben kiértünk a bejárat elé, ahol már ott várta a fiúkat két másik biztonsági a mellett, aki kikísért minket idáig. – Ki akarunk menni hozzájuk – intett az üvegen túl várakozó nagyobb lánycsapatra, akik valahol a fotósok mellett várakoztak.
Ha volt is valami reakciója a testőröknek, nem láttam, a pillantásomat ugyanis továbbra sem tudtam levenni a kezemet szorongató Louis-ról, aki még mindig nem volt hajlandó a szemembe nézni, mire éreztem, ahogy az idegessége szépen lassan rám is átszáll.
Mintha hibát követtem volna el, csak éppen még nem tudtam, mégis mit.
- Hé – próbáltam meg a szemébe nézni, mire nagy nehezen felém sandított, de csak néhány másodperc erejéig. – Mi a baj? – kérdeztem olyan halkan, hogy csak ő hallja.
Egy ideig nem reagált – mintha mégsem hallotta volna, amit mondtam – mire végül megrázta a fejét, és a tekintetét pedig az üvegajtón túlra szegezte, miközben az arcán a kételkedés árnyait véltem felfedezni.
- Preston, egyikőtök haza tudná vinni Chloe-t? – fordult a mellette álló testőr felé, aki erre szó nélkül bólintott. – Este beugrom a cuccaiddal – mondta, immár nekem címezve a szavait, de továbbra sem nézett a szemembe.
Reagálni sem volt időm, már el is engedte a kezemet, miközben egy gyors puszit nyomott az arcomra, és mire feleszméltem, már Niall mellett állt, a két másik biztonsági gyűrűjében, hogy kimehessenek az épületből.
Én pedig leforrázva álltam, a tekintetemet végig rajta tartva, ahogy kinyitották előttük az ajtót és szépen lassan eltűntek a kinti káoszban, miközben ezzel egy időben képtelen voltam kiverni a fejemből a feltételezést, miszerint mindez mögött jóval több van, mint amennyit Louis enged, hogy lássak.

***

Kedveseim!

Először is remélem mindenki túlélte az elmúlt majdnem egy hetet mindenféle maradandó károsulás nélkül, és persze azt is, hogy mindenki remekül tölti a szünetet - már akinek szünete van, akinek nincs, annak pedig küldöm a virtuális energiát.<3

Továbbá szeretném megköszönni az előző részhez érkezett összes pipát és megjegyzést; hétről hétre lesokkol, mennyire nem érdemlem meg, hogy olyan olvasóim legyenek, mint ti, és valószínűleg soha az életben nem fogom megszokni ezt a sok támogatást, ahogy azt sem tudom, miképp hálálhatnám meg. De addig, amíg erre rájövök, továbbra is amint lehetőségem van, mindent megköszönök, mert tényleg eszméletlen hálás vagyok minden egyes visszajelzésért, amit kapok. Szóval köszönöm, köszönöm és köszönöm!<3333
Ti vagytok a legjobbak, mint mindig, szóval igazából tényleg itt én tartozok köszönettel talán életem végéig haha.
Ami a részt illeti, úgy érzem páratokban fogok néhány - gigantikus - kérdőjelet okozni, ezért utólag is elnézéseteket kérem, továbbá azért is, ha ez a rész most inkább volt átkötő, mint sem a legizgalmasabb, de higgyétek el ha azt mondom, most érkezünk el a történet talán legeseménydúsabb részeihez. Aztán keresztbe a kisujjaknak, hogy úgy is sikerüljön, ahogy elterveztem, de minden tőlem telhetőt megteszek, hogy tisztességesen megválaszoljak majd minden felmerülő kérdést és lezárjam a kusza szálakat.:)
Ami pedig a folytatást illeti, előre szeretném jelezni, hogy várhatóan a jövőhéten nem lesz új rész, ugyanis nem leszek itthon és csak hétvégén jövök haza, szóval hacsak vasárnapig nem tudom befejezni, akkor terveim szerint legkésőbb az azt követő hétfőn érkezik a friss (07.24). De igyekezni fogok, ahogy csak tudok, megígérem.<3

Mindenesetre nem is koptatom tovább a klaviatúrát, további szép napot, drágáim, legyen csodás hetetek, vigyázzatok magatokra éés ha minden jól alakul, azért már jövőhéten találkozunk!

Mindenkit szeretek<3

-xoxo, Sophie V.