2017. február 19., vasárnap

18. - Küzdeni a szavakkal




Talán évek óta nem éreztem magam annyira bizonytalannak, mint ahogy akkor éreztem, mikor Louis felé sétáltam, egyre közelebb és közelebb, aminek köszönhetően tökéletes rálátást nyertem a kissé kimerült tekintetére, és elernyedt testtartására. Bár mindezt könnyen betudhattam volna annak, hogy valószínűleg sokat dolgozik, volt benne valami, ami nem hagyott nyugodni, miszerint ez alkalommal talán többről van szó.
Ettől pedig még inkább olyan érzés kerített hatalmába, mintha gyomorszájon rúgtak volna, miközben egyszerre voltam a sírás határán és voltam dühös, amiért ide jött, ezzel még inkább megnehezítve az amúgy sem könnyű helyzetemet, amiért próbálok távol maradni tőle. Ezek szerint nem túl nagy sikerrel.
Nem mintha egyszer sem fordult volna meg a fejemben a Heaven’s-ben történtek óta, hogy akár egyetlen hívására is reagáljak, vagy, hogy netalántán én emeljem fel a telefont és beszéljek vele. Azonban valahányszor csak eljutottam odáig, hogy egyáltalán rábólintottam, egyből elém ugrott egy emlékkép, ahogy egymásnak estünk a klubban, Kylie kétségbeesett arca, és Zayn gúnyos vigyorgása egyetlen jelenetbe sűrítve, aminek a vége az lett, hogy az agyam leblokkolt, az ítélőképességemet kidobhattam az ablakon, miközben sikítani akartam.
Mert mindez ellen még csak semmit sem tehettem.
Mert nem számít, mennyire voltam ott Kylie mellett az elmúlt néhány napban, ha a tekintetéből pontosan láttam, hogy mindez édes kevés, miközben még mindig nem tudja, hogy Louis-nak köszönhetem, hogy aznap este egyáltalán betehettem a lábamat a klubba és kihozhattam őt, noha azóta jóformán egy szó sem esett az incidensről.
Na, nem mintha bármelyikünk is szívesen beszélt volna valami olyanról, amire még csak gondolni sem szeretett volna. Hiába nyílt meg nekem és tálalt ki a Zayn-es múltjáról, én pedig voltam annyira óvatos, hogy kétszer átgondoljak bármit is, mielőtt hangosan kimondom, nehogy bármit is burkolt célzásnak vegyen az üggyel kapcsolatban.
Így aztán annyira nem volt meglepő, hogy az elővigyázatosság szépen lassan beágyazta magát az életbe olyan értelemben, hogy sosem hagytam elöl a telefonomat, sem a gépemet, sem pedig bármi mást, amiből Kylie-nak bármiféle esélye is lett volna tudomást szereznie arról, hogy egyáltalán bármiféle úton is közöm van Louis Tomlinson-hoz, ezért is adtam hálát az égnek, amiért Aster volt a mai találkozásunk szemtanúja és nem ő.
Vagyis akkor még csak azt gondoltam, közöm volt, nem számolva a nyilvánvalóval; hogy Louis nem fogja feladni ilyen könnyen.
Furcsa kettős volt, miszerint annak ellenére, hogy nem találkozok vele és látványosan kerülöm, valójában nem állt szándékomban bántani, még ha volt egy olyan érzésem, hogy ezzel a lépésemmel a jelen pillanatban aztán minden vagyok, csak a kedvence nem.
Ennyit már azért tudtam róla.
Mindenesetre próbáltam nem elvörösödni a szégyentől, miközben szépen lassan elé értem. Továbbra is félig az autónak támaszkodva figyelt, kezében a telefonjával és egy cigisdobozzal, mire azt feltételeztem, itt lehet már egy ideje, aminek köszönhetően még inkább úrrá lett rajtam a szorongás.
- Kezdtem azt hinni, észreveszel, de simán itt hagysz. – jegyezte meg, mikor megálltam előtte, azonban a hangja ez alkalommal fele annyi magabiztosságot nem tükrözött, mint amennyire feltételezésem szerint szerette volna.
Némileg idegen volt számomra a határozatlan Louis, így nem válaszoltam először, helyette inkább az ajkamba harapva kémleltem, ahogy feljebb tolta magán a napszemüvegét, és egy – valószínűleg – újabb cigit kapott elő, és gyorsan meggyújtotta.
- Mit keresel itt, Louis? – kérdeztem végül, miközben keresztbe fontam magam előtt a karom, és lopva a hátam mögé pillantottam, hogy van e szemtanúja ennek a jelenetnek, azonban megkönnyebbülten vettem tudomásul, hogy már mindenki lelépett.
Na, nem mintha olyan egyszerű dolguk lett volna felismerni az előttem álló fiút, aki eléggé ki tett magért a kapucnis pulcsival és napszemüveggel, ami csaknem a fél arcát eltakarta, innentől kezdve nem volt miért aggódnia se neki, sem pedig nekem.
Noha volt egy sanda gyanúm, rajta azért jóval nagyobb nyomás volt, amiért itt állt velem a nyílt utcán.
- Beszélnünk kéne. – felelte.
Mintha vonakodott volna a válaszadással, vagy mintha saját maga sem lett volna biztos benne, hogy tényleg ezt akarja, úgy nyújtotta el a válaszadást, mire bejegyezhettem egy újabb strigulát az enyhén szokatlan viselkedése mellé, és még csak esélyem sem volt átlátni a szemüvegen keresztül, hogy bármit is kiolvassak a tekintetéből.
- Itt és most? – pillantottam körbe frusztrálva, bár bíztam a nemleges válaszban.
Louis megrázta a fejét, és már a földre is ejtette a félig leégett cigarettát, aminek egy taposással véget vetett, és az autó felé bökött.
- Valami csendesebb helyen. – mondta egy jelentőségteljes pillantás kíséretében, én pedig idegesen bólintottam, noha minden porcikám ellenkezett ellene.
De nem azért, mert nem vágytam rá már hetek óta, hogy láthassam, hanem mert még nem tudtam szabadulni az érzéstől, miszerint ez az egész nem helyes.
Talán a kapcsolatunk kezdete óta úgy igazán először.

***
A kocsiban ülve jutott csak eszembe, hogy tulajdonképpen még mindig nem zuhanyoztam le a próba után, ami enyhe frusztrációval töltött el, miközben a mellettem lévő ülésben Louis ült, akit az ismeretségünk alatt most láttam először vezetni, és még csak nem is feltételeztem, hogy jogsija van, tekintve, hogy eddig mindig hurcoltatta magát, valahányszor csak hozzám, vagy bármerre máshova mentünk együtt.
Ami jobban belegondolva eddig csak a lakása vagy éppen a Heaven’s volt, így aztán kénytelen voltam beismerni, nem igazán járkáltunk bárhova is együtt, ami érhető, ha a kapcsolatunk feltételei gondolok.
Noha egyikünk sem erőltette a beszélgetést az út alatt, a rádióból szóló zenének köszönhetően mégsem volt néma csend az autóba, mire a kényelmetlen feszengést elengedve inkább arra figyeltem egy idő után, mire meglepetten konstatáltam, hogy nem a szokásos mainstream slágeradó megy nála, mint amire az ember számítana, hanem valami más a telefonjáról.
- Ez mi? – kérdeztem egy idő után, megtörve a kettőnk közti csendet, majd a kissé értetlen oldalpillantását látva hozzátettem. – A zene.
- Cage The Elephant. – felelte. – Tetszik?
- Egész jó. – bólintottam, és hátrébb dőltem az ülésben, miközben elkönyveltem egy jó pontont neki.
Meg sem kérdeztem hová megyünk – már csak azért is, mert szinte biztos voltam benne, hogy hozzá, elvégre őt ismerve akármiről is lehetett szó, semelyik másik környezetben nem lett volna hajlandó megnyílni, ha csak nem valami személyes kedvenc helyre visz.
De nem voltam naiv, hogy azt gondoljam, engem valaha oda vinne, már ha egyáltalán tényleg van neki olyan.
Ahogy sejtettem, egy idő után már ismerőssé vált a környék, mire újabb pár percnyi kocsikázás után megérkeztünk a város azon részére, ahova már csak a bejutáshoz is egy kódra volt szükséged, amit beütve jutottál be a lakóparkhoz, ahol Louis háza is elhelyezkedett. Ami kifejezetten meglepésként ért azonban, hogy hiába volt a város egyik előkelő részén a székhelye, mégsem ő rendelkezett a legnagyobb palotával az összes lakó közül, és bár amúgy sem tűnt valami rongyrázó típusnak, karrier ide vagy oda, ezt betudtam annak, hogy kerüli a feltűnést. De azért még így is eléggé kitett magért a közepes méretű, fehérre festett, kissé régimód házával, amit egy több méter magas kőfal vett körül, és még egy hosszú felhajtó is társult hozzá, egy jókora garázzsal együtt, és még így is azt mondanám, rajta kívül még tízen is elférnének benne.
- Egyedül laksz itt? – csúszott ki a számon a kérdés, miközben behajtottunk a kovácsoltvas kapun.
- Hát, szerintem még nem igen találkoztál itt mással rajtam kívül. – húzta egy féloldalas mosolyra a száját. – A kíséretemen kívül, persze. – tette hozzá, a testőrökre és egyéb sofőrökre célozva.
- Sosem lakott itt senki rajtad kívül? – próbáltam nem túl döbbent pillantást vetni rá, majd pedig a még így is termetes házra.
Louis megvonta a vállát és megnyomott egy gombot az egyik kezében tarott távirányítóval, mire szépen lassan felnyílt az előttünk lévő garázsajtó.
- Fogalmazzunk úgy, egy időben nem voltam egyedül. – mondta, miközben behajtott rajta.
Amolyan már mindent értek pillantással bólintottam, és próbáltam nem elvörösödni, amiért olyanra tapintottam, ami még sosem került szóba köztünk, talán nem is véletlenül.
Észre vehette a gyors reakciómat és lezárásomat, ugyanis a következő pillanatban egy újabb mosoly ült ki az arcára, miközben leállította a kocsit.
- Nyugi, nem veszem magamra az ex-témát. – jegyezte meg, ahogy felém fordult. – Régen volt.
- Nem akarok tolakodni. – ráztam meg a fejemet, de ő csak elröhögte magát.
- Azt hiszem, azon már túl vagyunk, drágám. – felelte, és kicsatolta az övét, majd áthajolva felettem az enyémmel is ugyanezt tette, és kinyitotta az ajtót az oldalán.
Egyikünk szólt egy szót sem, amíg a garázsból nyíló ajtón keresztül bementünk a házba, mire ismételten úgy éreztem magam, mintha még sosem néztem volna meg magamnak jobban ezt a helyet, bár jobban belegondolva Louis sem törte magát eddig, hogy körbe vezessen, mielőtt még a hálószobájába terelt.
- Úgy viselkedsz, mint aki múzeumban van. – mondta, miközben előttem sétált, én pedig komolyan elgondolkoztam azon, hogy a hátán is van szeme.
- Csak szokom az új helyet, tudod. – jegyeztem meg gúnyosan.
- Milyen új? – fordult felém. – Most vagy itt úgy ezredszerre.
- A hálódat már ismerem, megnyugodhatsz. – meg a konyhapultodat is.
Louis egy elismerő pillantás kíséretében biccentett egyet, miközben elvigyorodott.
- Majd tartok neked egy körbevezetést, ha ragaszkodsz hozzá. – mondta, én pedig elégedetten bólintottam.
Elgondolkoztam azon, vajon mégis miért megy olyan könnyen nekünk a mai nap a kommunikáció a nélkül, hogy éppen vitatkoznánk, vagy letépnénk a ruhát egymásról, noha a köztünk lévő feszültség még mindig ott függött valahol a levegőben, miszerint ő beszélni akar velem, nekem pedig halványlila gőzöm sincs, miért.
Na, nem mintha nem lettek volna tippjeim a felől, hogy nagy valószínűséggel azt a bizonyos estét kívánja felhozni, mióta nem veszek tudomást róla, de ezen kívül túl sok ötletem nem volt.
- A nappalit is gondolom, már ismered. – intett a helyiség felé, ahogy elhaladtunk mellette. – Konyha. – intett az onnan nyíló belső szoba felé. – Lépcső. – sorolta csak úgy találomra, ahogy elmentünk minden mellett.
- Oké, elég lesz, innen tudom nagyjából. – jegyeztem meg, és követtem őt az emelet felé.
- Reméltem is. – mondta alig hallhatóan, célozva az előbbi hálós megjegyzésemre, mire nem szóltam semmit, csupán csak az égnek emeltem a tekintetemet.
Olyan érzésem volt, mintha direkt kerülgetnénk a témát, ami miatt valójában itt vagyunk, és helyette minden egyes alkalmat megragadunk, hogy valami másról beszélhessünk, hogy még csak véletlenül se kelljen szembenéznünk a nyilvánvalóval; valami tényleg megváltozott köztünk.
És nem a szokatlan határozatlansága volt a legnagyobb jel, ami erre késztetett.
Sötétség fogadott, amint beléptünk a hálóba, mire Louis egy mozdulattal villanyt kapcsolt, azonban a vakító fény helyett csupán egy saroklámpa világította be az egész szobát, ezzel némi hangulatot varázsolva, bár úgy saccoltam, nem csak én nem tudom értékelni a kissé bensőséges világítást.
- Szóval… -kezdtem, hátha ezzel bátorítani tudom, hogy végre elkezdje a beszédet.
- Hogy van a barátnőd? – kérdezte hirtelen Louis, ezzel 180 fokos kitérést téve, mire egy pillanatra el kellett gondolkoznom azon, vajon mégis mire érti ezt.
Fogalmam sem volt, mit kéne erre felelnem, ezért csak megvontam a vállamat.
- Megvan… valahogy úgy. – mondtam.
- Valahogy úgy? – vonta fel a szemöldökét, a szavaimat ízlelgetve, mintha nem tudná hova tenni a válaszomat.
- Te hogy lennél, ha Zayn ex-akármije lennél? – éreztem, ahogy enyhén furcsa kifejezés ül ki az arcomra, ami valahol a döbbenet és a gúny határán van.
- Sírnék. – húzta el a száját Louis, miközben enyhe undor ült ki az arcára, ahogy elképzelhette a szituációt, az arcomat látva azonban elkomolyodott. – Ne nézz így rám, Chloe, eddig is tudtam, hogy Zayn egy seggfej. Főleg ha lányokról van szó. Nem lep meg túlságosan, ami a barátnőddel történt.
Noha nem vártam valami hatalmas együttérzést, éreztem, ahogy automatikusan beindul bennem a védelmi ösztön Kylie iránt, de volt annyi eszem, hogy ne mondjak semmit, ugyanis kénytelen voltam elkönyvelni, még mindig Louis ismeri jobban Zayn-t, így aztán hiába mondtam volna bármit is.
- Gondolom nem azért rángattál ide, hogy róluk beszéljünk. – jegyeztem meg szárazon, miközben keresztbe fontam magam előtt a karomat.
- Miért, akadt volna más dolgod is? – vonta fel a szemöldökét.
Próbáltam nem látványosan megdöbbeni a hangja nyersességén, miközben úgy néztem rá, mintha egy idegennel beszélgetnék.
- Szerinted abból áll az életem, hogy arra várok, mikor keresel végre meg? – meredtem rá, és éreztem, ahogy szépen lassan elönt az indulat.
- Nyugi, már tudom, hogy nem. – húzta egy gúnyos mosolyra a száját.
Normális esetben talán elszégyelltem volna magam a burkolt célzásnak köszönhetően, de az agyamat teljesen elborította a felháborodás és düh kettőssége, amiért még mindig neki áll feljebb, azok után, hogy hagytam, hogy idehozzon és még csak egy szót sem szóltam róla senkinek.
Az ajkamba harapva próbáltam türtőztetni magam, hogy el ne kezdjek ordibálni, vagy netalántán rosszabb, mielőtt nagy nehezen szólásra nyitottam a számat.
- Fogalmad sincs, min mentem keresztül az elmúlt néhány napban. – sziszegtem. – Hidd el, nekem sem volt valami vágyálom azon gondolkozni, mekkora utolsó szemétláda vagyok, amiért én jól kiszórakozom magam veled, miközben a haverod tönkretette a legjobb barátnőmet.
- Na, jó, álljunk meg. – emelte fel a hangját Louis, miközben tett egy lépést felém. - Először is, Zayn kurvára nem a haverom, másodszorra pedig se nekem, de még neked sincs semmi közöd ahhoz, ami velük történt, és hogy mégis mit össze nem szórakoztak ők ketten. Komolyan ezért nem voltál hajlandó felvenni azt a rohadt telefont? Mert bűntudatot volt, hogy jól érezted magad, miközben ő szenvedett?
Ez alkalommal ő volt az, aki úgy meredt rám, mintha azt sem tudná, ki vagyok, bár a szavait hallva lassacskán nekem is hasonló érzésem támadt saját magammal kapcsolatban, ahogy elém tárult az ő szemszöge, és ha eddig azt hittem, én vagyok itt a dühösebb, akkor nagyot tévedtem.
Louis konkrétan tombolt.
De ami az igazán ijesztő volt az egészben, hogy még csak fogalmam sem volt, miért.
- Mégis mit számít ennyire, hogy nem hívtalak vissza? – törtem halkan meg a közénk beállt csendet, miközben a földre szegeztem a tekintetemet. – Hol marad itt a szórakozás, Louis?
Fogalmam sincs, miért nem voltam képes felnézni a szemébe, miközben kimondtam mindazt, amiről korábban rettegtem még csak tudomást is venni – mivel véleményem szerint ez volt az igazság, ha már a kezdettől fogva ezek voltak a játékszabályok; nincs érzelem.
Talán mert mindeközben mégis ott volt bennem valami, ami azt sugallta, ez már minden, csak nem érzelemmentes szórakozás, ahogy azt elterveztük.
- Szerinted ez nekem szórakozás? – mintha valaki rántott volna egyet rajta, úgy kaptam fel a fejemet és szegeztem a tekintetem Louis szemeibe, amik csaknem szikrát szórtak. – Szerinted én élvezem, hogy minden egyes nap minden egyes kibaszott órájában azon gondolkozom, hogy te jóságos ég, basszameg, akármi történhet veled, amíg nem vagyok veled, akárki megérintheti, akárki azt gondolhatja, az övé lehetsz csak úgy? Szerinted engem nem borít ki, hogy soha senkit nem akartam még annyira, mint téged?
Sosem láttam még Louis-t ennyire dühösnek, ahogy ott állt velem szemben, miközben a tekintetével ölni tudott volna.
Én pedig mindeközben csak álltam a pillantását, és éreztem, ahogy egy hang sem jön ki a számon a döbbenettől, félelemtől, kétségbeeséstől és egy olyan érzéstől, amiről korábban megfogadtam, hogy sosem érezhetem Louis iránt.



***
Helló-helló drágáim!
Először is remélem mindenkinek remekül telt a hétvégéje, sok pihenéssel, továbbá, hogy túléltétek az elmúlt hetet bármiféle maradandó károsulás nélkül és a többi.<3 Továbbá elnézéseteket kérem, amiért a múlt héten elmaradt a szokásos rész végén lévő kis üzenetszerűm, de nagyon siettem - kissé zűrös napok hogy úgy mondjam . Viszont most itt vagyok és ez alkalommal is szeretném leszögezni, mennyire hálás vagy mindenért, amit tőletek kapok hétről hétre, szóval köszönök mindent, imádlak titeket és még mindig ti vagytok a legjobbak!<333 Ami az egyebeket illeti, nagyon sajnálom, amiért még mindig nem válaszoltam az előző részhez érkezett kommentekre, igyekszem minél hamarabb megtenni, és az email-re is ránézni, szóval előre is köszönöm a türelmet, de mindenkit imádok, aki írt nekem, és persze mindenkinek küldöm a virtuális ölelést és puszikat.<3
És ami pedig a történetet illeti, nos hát elérkeztünk egy mérföldkőhöz, bár már az előző részben is próbáltam éreztetni, a történések pedig innentől vállnak érdekessé - bár azt hiszem, ezt sokszor elmondom, na de mindegy, ezt majd ti eldöntitek.;)

De nem is koptatom tovább a billentyűzetet, további szép estét, drágáim, még egyszer köszönök mindent, vigyázzatok magatokra és ha minden jól alakul, hamarosan találkozunk!:)

- xoxo, Sophie V.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése