2017. február 12., vasárnap

17. - Kísértés

Louis



1.      
Fel sem fogtam, hol ébredtem, egészen addig, míg nagy nehezen rá nem vettem magam, hogy rendesen körül nézzek a szobában, miközben fél kézzel a telefonom után kutattam, hogy kinyomjam végre az ébresztőt. Miután végre sikerült megállapítanom, hogy a környezetem nem idegen, megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt, és hálát adtam az égnek, hogy ezek szerint még sem vagyok akkora idióta, mint gondoltam, és nagy nehezen felültem az ágyban, miközben kisöpörtem a hajamat a szememből. Noha az első pár percben fogalmam sem volt, mégis mi a francot keresek Liam vendégszobájában, nem igazán tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, tekintve, hogy ha ide kerültem, nem csinálhattam túl nagy hülyeséget, elvégre előbb rúgna ki innen páros lábbal az utcára, mint sem, hogy elszállásoljon az éjszakára, legalább is őt ismerve biztosan. Így aztán újabb néhány perc magamhoz térés után rávettem magam, hogy felkeljek és elvonszoljam magam a fürdőig, mire a tükör elé lépve kénytelen voltam megállapítani, hiába nem csináltam hülyeséget, attól még eléggé kiüthettem magam tegnap este. - Remek. – nyögtem fel, és megnyitottam a csapot.
Miután sikerült nagyjából élő fejet varázsolnom magamnak a víz segítségével, zsebre vágtam a telefonomat a valószínűleg kölcsön kapott melegítőbe, és elindultam a földszint felé, ahonnan a reggeli hírek hangja szűrődött az emeletre, Liam összetéveszthetetlen matatásával együttvéve. Mindennek következtében meg sem lepődtem, mikor megpillantottam őt a konyhába lépve, ahogy háttal állva játssza a konyhatündért a főzőlapok előtt, így beletelt néhány pillanatban, mire hajlandó volt végre megfordulni.
Természetesen azon sem lepődtem meg, ahogy félig még a pult felé fordulva végig mért, miközben egy összetéveszthetetlen fintor ült ki az arcára az ábrázatom láttán. - Te jó ég, de szarul nézel ki. – jegyezte meg, és már hátat is fordított nekem.
Nem reagáltam semmit, helyette inkább a konyhabútor másik oldalához léptem, hogy bögre és kávé után lessek, ha már volt egy olyan érzésem, ehhez a reggelhez szükségem lesz rá.
 - Mondj újat. – feleltem végül, miközben töltöttem magamnak a koffeinbombából, és mindenféle melegítés nélkül beleittam. – De gondolom, tegnap rosszabbul néztem ki. - Volt már rosszabb is. – legyintett, ahogy továbbra sem volt hajlandó levenni a tekintetét a tűzhelyen készülő alkotásairól. – Tojást? – pillantott felém a válla felett, mire egy grimasz kíséretében megráztam a fejemet.
- Nem kösz.

Nem voltam valami biztos benne, hogy nem köt ki az a rántotta a méregdrága kövön a gyomrom helyett, így inkább elvetetettem még csak a kockáztatást is, noha tisztában voltam vele, hogy nem ártana azért ennem valamit.

- Nyugi, én sem gondoltam komolyan. – vigyorodott el Liam, és a kenyértartó felé bökött. – Ott van, ami neked kell.

Egy szemforgatás kíséretében visszaléptem a pulthoz és előhalásztam magamnak egy szelet kenyeret, miközben örömmel nyugtáztam, hogy Liam humorérzéke még mindig a régi.
 - Elmeséled, hogy is kerültem ide? – érdeklődtem a bútornak támaszkodva, miközben törtem magamnak egy darabot a kenyérből.
Noha az emlékezetem odáig még egészen tiszta volt, hogy úgy döntöttem nem leszek antiszociális és mégiscsak benézek Niall összejövetelére, és felkaptam az első üveg piát, ami a kezem ügyébe került, nem sok minden rémlett fel az utána következő órákból, csupán néhány képkocka, de az idejövetelem pillanataiból lényegében semmi.
 - Sokáig voltam bent, így késve indultam utánatok, amikor is felhívtál, hogy itt vagy és engedjelek be. – felelte Liam, mintha mindez a világ legtermészetesebb dolga lenne, miközben lekapcsolta a főzőlapot és sorban a pultra pakolta a reggelijét. – Nem sok mindent tudtam kiszedni belőled, de ahhoz szilárdan ragaszkodtál, hogy nem akarsz visszamenni és hogy igyunk inkább kettesben. - És ittunk? – vontam fel a szemöldökömet, mire elröhögte magát.
- Szerinted így néznél ki, ha nem? – kérdezett vissza.
 Annak ellenére, hogy normális esetben mindezt valószínűleg egy beintéssel jutalmaztam volna, ez alkalommal egy elismerő pillantással illettem Liam-et a megjegyzéséért, miközben követtem őt és a reggelijét az étkező felé. A kávémmal a kezembe helyet foglaltam a vele szemben lévő széken, és előkaptam a telefonomat, hogy megnézhessem, mennyi időt sikerült elpazarolnom alvással az életemből, mire döbbenten pillantottam fel a képernyőről. - Még csak kilenc óra? – meredtem rá, mire Liam teli szájjal bólintott.
- Akartam is kérdezni, mi ütött beléd, hogy ilyenkor felkeltél, de aztán rájöttem, hogy addig se vagyok magányos, amíg velem vagy, így inkább hagytalak. – vigyorodott el és magához vette az asztalon lévő bulvárlapot, hogy elvégezhesse a szokásos rutinját, amíg megnézi, mit sikerült aznap összeszedni rólunk.
 Noha nem mindennap szerepeltünk a hírekben – inkább minden második vagy harmadik napban – Liam-nek valamiért mégis sikerült minden egyes reggel találnia valami újdonságot, amiről aztán a nap folyamán beszámolt nekünk. Így ment ez már három éve, és talán ez volt az egyetlen közös dolog, ami nem változott meg a bandában; erre minden nap reagáltunk.
Lesajnáló pillantást vetettem rá, és ismét a telefonomnak szenteltem a figyelmem.

- Mert te annyira magányos vagy. – jegyeztem meg.
 - Hát nálad biztos magányosabb. – felelte szórakozottan.
- Nem tudom, miről beszélsz. – vontam meg a vállamat, még mindig a kijelzőre meredve, noha mélyen belül volt egy olyan érzésem, kezdünk kissé kényes irányba haladni ezzel a beszélgetéssel.

- Furcsa ezt hangosan kimondani, de elég keveset látlak mostanában, Tommo. Kezdek aggódni, haver. – nem kellett ránéznem, hogy tudjam, vigyorog.
 - Lehet, újat mondok, Liam, de emlékezetem szerint eddig sem lógtam rajtad túl sokat. – mondtam, remélve ezzel elvándorolhatunk a veszélyes vizek közeléből.
Azonban elég volt egyetlen pillantást vetnem rá és tudtam, akármiben reménykedtem, ezt kellően benéztem.
 - Aha. Szóval nem akarsz beszélgetni egy bizonyos…
- Eszem ágában sincs. – szúrtam közbe, miközben a határán voltam annak, hogy felpattanjak és kirohanjak a szobából.

- … Nem akarsz beszélgetni egy bizonyos képről? – fejezi be az előbb kezdett mondatát, és azzal a lendülettel felém fordította a kezében tartott újságot, elém tárva ezzel egy csodálatos fél oldalas képet; amint éppen Chloe-val az oldalamon haladok a Heaven’s bejárata felé.
Akaratlanul is felnyögtem, miközben az asztalra dőltem, és a tenyerembe temettem az arcom. Liam röhögve fogadta a reakciómat, majd letette maga mellé az újságot, ahogy megpróbált komolyságot erőltetni magára a szenvedésem láttán, noha pontosan tudtam, mennyire jól szórakozik a kínlódásomon. - Ismerlek már annyira, hogy egy ilyennek annyira nem kéne kiborítania téged. – jegyezte meg.
Nem válaszoltam, inkább továbbra is magam elé meredve tűnődtem el azon, vajon mikor osztják ki a világ legnagyobb idiótájának járó díjat, és hogy valószínűleg idén is én viszem el.
És nem felétlenül azért, amiért már szánalmasan is naiv voltam, mikor azt hittem, semmi jelentősége nem lesz, ha együtt megyünk be Chloe-val a Heaven’s-be, hanem mert lényegében épp az ellenkezőjét tettem annak, amin hetek óta rágom magam vele kapcsolatban. Sikerült őt az egész világ elé kitennem, ezzel azt jelezve, hogy az enyém, miközben jóformán én magam sem tudom, mennyire van jogom annak mondani.
A sors furcsa fintora, hogy pont én voltam kettőnk közül, aki kitalálta ezt az egész kötetlen dolgot, és most mégis én szenvedek miatta, felrúgva ezzel mindent, amit az elmúlt időben képviseltem, már ami a kapcsolatokat és azok különböző formáit illeti. Vagyis inkább előidézve bennem olyanfajta érdeklődést, amit nem éreztem már egy ideje senki és semmi iránt, és ha rajtam múlt volna, talán nem is erőltettem volna többet.

- Nem fontos. – feleltem végül, miközben a pillantásom ismét a képekre csúszott, mire meglepetten állapítottam meg, miszerint szinte egyiken sem lehet kivenni rendesen Chloe arcát az azt takaró keze miatt.

Na, nem mintha ez elegendő lett volna ahhoz, hogy eluralkodjon rajtam a megkönnyebbülés, elvégre, aki ismerte Chloe-t, pontosan tudta, hogy őt látja a képeken.
 - Szép lány. – mondta Liam egy elismerő pillantás kíséretében, ahogy követte a tekintetem a képekre.
- Gyönyörű. – javítottam ki automatikusan, mire néhány pillanattal később legszívesebben arcon csaptam volna magam.

Mintha ez elégtétel lett volna számára, úgy nézett fel rám egy győztes pillantás kíséretében.
- Mi a neve? – kérdezte. Elnyomtam egy feltörni készülő sóhajt, némi káromkodással fűszerezve, amiért úgy tűnt, kezd hiábavalónak tűnni az erőfeszítésem Liam-el szemben. - Chloe. - mondtam.
- Mióta tart?
 - Fogalmam sincs. Két hónapja? – vontam meg a vállamat. – Zayn lemezbuliján találkoztunk.
- Csak nem a lelépős lány? – érdeklődött Liam, ahogy befejezte a kajálást, és szokásához híven egymásra pakolta a mosogatásra váró tárgyakat.

Azonban a helyett, hogy kényszeresen elindult volna velük a konyhába, hogy a gépbe rakja őket, szembe fordult velem, és úgy várta a válaszomat.

- Jézusom, te mikre nem emlékszel. – forgattam meg a szemeimet, majd bólintottam. – De, az.
 - Akkor ezek szerint mégiscsak volt folytatása a történetnek. – jegyezte meg. - Sosem mondtam, hogy nem volt. – mutattam rá, megeresztve egy óvatos mosolyt, noha még mindig kényelmetlenül érintett a téma, annak ellenére, hogy eddig kifejezetten jól bírtam, magamat is meglepve.
Bár korábban elhatároztam, hogy eszem ágában sincs kiadni Chloe-t bárkinek is, valamiért mégsem okozott érvágást feltárni az igazságot Liam előtt, a Zayn-es, legjobb barátnős jelenetet leszámítva, ami legutóbbi találkozásunkkor történt.
Úgy éreztem, ahhoz kicsit még korán volt. Akkor jutott csak el hozzám, hogy azóta nem láttam Chloe-t, noha már lassan egy hét eltelt az incidens óta, és még csak nem is reagált a kismillió üzenetre, amit azóta hagytam neki. Na, nem mintha bármiféle magyarázatot vártam volna, elvégre nem volt nehéz magamnak összerakni a képet; elég volt egyetlen pillantást vetnem rá, ahogy Zayn-t és azt a lányt figyeli, majd pedig végignézni, ahogy elrohan.
Noha fogalmam sem volt, mégis miféle jelentősége van ennek az egésznek, elvégre pontosan tisztában voltam vele, hogy Zayn minden élőre rámászik, aki csak egy kicsit is imponál neki, bár meggyőződésem volt, hogy az új kedvenc elfoglaltsága az én baszogatásom, ezzel együtt pedig Chloe volt. Ezért is volt enyhén furcsa, hogy mennyire látványosan is jól elvolt a legjobb barátnő társaságában. A történtek után azonban annyira még sem volt meglepő, hogy egy szót nem hallok felőle, még ha a tehetetlenségtől nem egyszer megfordult a fejemben, hogy széttörök valamit. Nagyon erősen.
- Kedveled? – érkezett a kérdés, visszarángatva ezzel a valóságba, mire kishíján lefordultam a székről, amint eljutott az agyamig a mögöttes tartalom Liam vigyorgásának köszönhetően.
Nem volt semmi gúny vagy éppen szórakozás benne, aminek köszönhetően ismét szerettem volna kimenni a szobából, azonban volt annyi önuralmam, hogy ne tegyem, de a kérdés továbbra is ott cikázott a fejemben. Miközben egy túlságosan is egyszerű válasz követte. - Gondolod, lefeküdnék vele, ha nem kedvelném? – vontam fel a szemöldökömet, az egyszerűbb utat választva. Liam látványosan nem volt megelégedve a válaszommal, miközben az égnek emelte a tekintetét és megrázta a fejét.
- Nem, Louis, gondoltam felszedtél valami idegesítő jöttmentet, akinek be nem áll a szája és valójában ki nem állhatod, de azért szétvet az ideg, amiért címlapra kerültetek. – mondta, a pillantását az enyémbe fúrva. – És nem azért, mert ennyire nem akarod, hogy az emberek tudjanak rólatok. – tette hozzá, én pedig éreztem, ahogy fokozatosan felmegy bennem a pumpa.
 - Jó, akkor kedvelem, baszki! - csattantam fel.
Hátra dőltem a székben, hivatalosan is feladva a Liammel folytatott szócsatát, és már vártam az elégtételt az arcán, azonban legnagyobb döbbenetemre még csak nyoma sem volt.

- Nehéz volt? – kérdezte helyette.
 Útjára engedtem a korábban visszatartott sóhajt miközben oldalra pillantottam, ahol az asztal szélén még mindig ott hevert az a nyomorult újság Chloe-val a lapján, de magamat még csak észre sem vettem mellette, hiába fogtam a karját; mert csak őt láttam. És ennél már csak az borított ki jobban, hogy mennyivel megkönnyebbültnek éreztem magam, miért hangosan kimondtam, hogy kedvelem őt.
- Semmi sem volt még ennyire nehéz, Liam. – mondtam. – Semmi.


Ennél jobban már nem is viselkedhetnék úgy, mint egy komplett idióta.
Ez volt az egyetlen valóságosnak tűnő gondolatom, amióta csak lefordultam a hazafelé vezető útról – szó szerint – és helyette a város másik végébe kormányoztam, lényegében teljesen céltalanul, azon kívül persze, hogy látni akartam Chloe-t, noha hamar eljutott az eszemig, hogy elég csekély esély van rá, hogy otthon találom egy kedd délutánon. Így aztán néhány telefonnal később már némileg megkönnyebbülve hajtottam el a belváros egy eldugott kerületébe, ahol aztán hamarosan leparkoltam egy néhány emeletes épület mellett, aminek a bejárata felett ott díszelgett a táncstúdió lógója.
Egészen addig, míg le nem állítottam a kocsit, eszembe sem jutott, hogy tulajdonképpen fogalmam sincs, mégis mi célom volt ezzel az egésszel a mellett, hogy most úgy tűnhetek, mint valami piti zaklató, miközben azt várom, hogy a célszemély megjelenjen, noha az érkezéséig akár még órák is lehetnek hátra.
Mégis hány éves vagyok, tizennégy?
Miután sikerült negyed óráig viszonylag nyugton megülnöm az autóban a nélkül, hogy nagyobb kárt tettem volna a kocsiban vagy éppen magamban, a fejembe húztam a kapucnimat és felkaptam a műszerfalon lévő napszemüveget, majd a zsebemben megbúvó cigisdobozzal együtt kipattantam a kocsiból. Körbe sem néztem, hogy nem fenyeget-e a felismerés veszélye, miközben sietve előkaptam egy szálat, és az épületet pásztázva meggyújtottam.
Fel sem tűnt egészen odáig, hogy majdnem a nap végén járunk, annyi időt csesztem el, mire rávettem magam a távozásra Liam-től. Miután a délelőtt nagy részét azzal töltöttük – vagyis inkább töltötte ő – hogy visszahoztuk belém az életet, amit a tegnap este és a Chloe-val történtek szívtak el belőlem állítása szerint legalábbis, míg a délután azzal telt, hogy a tévé előtt dögölve próbáltunk végignézni néhány rendkívül szar vígjátékot, miközben természetesen én továbbra is a beszélgetésünken kattogtam.
Na és persze azon, hogy vajon mennyire tűnők őrültnek, ha csak úgy ok nélkül odaállítok elé, miközben jóformán fogalmam sincs, mit kellene mondanom.
Bár Liamnek valószínűleg erre az lenne a válasza, hogy az igazat, nem gondolom, hogy a legjobb megoldás lenne, ha elég ugranék és letámadnám a nyomorult érzéseimmel, mintha egyáltalán érdekelné őt.
Te jó ég, mióta ő a gonosz és én az áldozat?
Nem tudtam ordítsak vagy nevessek, amiért én találtam ki ezt a szarságot, és most én hisztizek, mint valami idióta tinédzser élete szerelméért.
Fogalmam sem volt, meddig álltam ott és mégis hány cigit szívtam el, mire végre mozgást láttam a szemem sarkából, és hamarosan megpillantottam az első embert kilépni az épületből, először, mióta megérkeztem. Összeszorítottam a számat, mielőtt szívtam volna egy utolsó slukkot és eltapostam a szálat, majd pedig hátrébb léptem a kocsihoz, némileg takarásba, de elég közel, hogy a tekintetem az ajtón lehessen.
Az első pár után nem telt bele sok időbe, mire lassacskán egyre több ember szállingózott ki az utcára és noha egyiket sem ismertem fel, nem kellett valami okosnak lennem, hogy kitaláljam, valószínűleg táncosok, a testalkat és a kisugárzásuk legalábbis mind erről árulkodott, miközben szépen lassan elindultak mindenfele. Észre sem vettem, hogy idegesen dobolok az ujjaimmal a kocsi oldalán, miközben azt vártam, hogy szépen lassan felbukkanjon a már ismerős alak a többiek után, egészen addig, míg nem ütöttem egy erősebbet, mire káromkodva kaptam el a kezemet a járműtől.
Mintegy végszóra, a következő pillanatban Chloe lépett ki az ajtón, a tekintetét a kezében lévő telefonjára szegezve, nyomában egy másik lánnyal, aki mondott valamit, mire ő felkapta a fejét és már zsebre is tette a telefonját, hogy neki szentelje a figyelmét.
Ennyit arról, hogy biztos csak nem olvassa a telefonját.
Nem ismertem fel a barátnőjét egészen addig, míg le nem értek a lépcső aljában, ahol már megállapíthattam, hogy találkoztunk már valahol korábban, noha jelen pillanatban nem tudtam helyhez kötni.
Valamiért mégsem ért meglepetésként, hogy ő azonban felismert, amint egy véletlennek köszönhetően felém kapta a pillantását, majd ezt követően megtorpant, és megállította az előtte haladó Chloe-t, aki értetlenül fordult először felé, majd pedig felém.
Úgy nézett rám, mint aki szellemet lát, miközben próbáltam nem egyre kínosabban érezni magam, hogy csak állok ott és várom, hogy jöjjön az égi jel vagy mi, ami után képes leszek nem gyökérként viselkedni. De úgy tűnt, ő sem érzi magát kevésbé magabiztosnak, ahogy nagy nehezen elkapta a tekintetét rólam és a mellette álló lány felé fordult.
Váltottak néhány szót, majd egy gyors ölelés után elindult a kocsim irányába, a pillantását egyenesen az enyémbe fúrva.
Én pedig éreztem, ahogy szépen lassan szétesek, amiért képtelen voltam bármit is kiolvasni a szemeiből, ami az elmúlt néhány hétben mindenhol kísértett.


4 megjegyzés:

  1. Kegyetlenül erőltetett mosollyal és természetesen a legcukibb hangomon kérdezném, miért pont itt kellett befejezni, MIÉRT. Itt olvasom tiszta lázban égve a sorokat, miközben várom mikor mondja meg Louis barátunk csak ugy lazán faszán,h mégis mi a halált érez szerencsétlen Chloe iránt, de neem, hagyod h szenvedjek még egy ideig :(
    Mindegy, próbálok eltekinteni attól milyen gonosz vagy, és szeretném kiemelni mennyire adom ezt a Louis szemszöget;) Annyira el tudtam képzelni hogy az már konkrétan fájt, hihi.
    Na de mindegy is, tudod h imádtam, és még mindig te vagy a legjobb, na meg amugy megtaláltam a masodik otp-met is, hmhm.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Trixie!
      Nos, először is borzasztóan sajnálom, amiért csak most jelentkezem a válaszadással, azonban bízom benne, hogy számodra megfelelő folytatást olvastál a 18. részben, és elég lazának találtad Louis-t (hehe).<33
      Részemről a megtisztelő, hogy ha valóban elnyerte a tetszésedet, főleg ha a szemszöget is, mivel hát tudod azért na.<3
      Mindenesetre örök hálám és szeretetem üldöz, amiért megtiszteltél a kommenteddel, a fantáziám pedig csókoltat, mint mindig és bízom benne, hogy megfelelő folytatással rendelkezek majd számodra.<333

      Hamarosan tali;)

      -xoxo, Sophie V.

      Törlés
  2. Hello-Hello drágám!❤
    Előző kommentnel való válaszodnak nagyon örültem, eléggé felvilágosodtam azóta. Nem az írásoddal volt a probléma, csak nagyon sokszor későn erek rá elolvasni a részt és az én agyam se fog mindig olyan jól, szóval elnézést a továbbiakban esetleges hülye kerdesekert!:D
    A részre terve, csodálatos lett!
    Ki gondolta volna, hogy Tommo nem nagyon tud a kialakult helyzettel mit kezdeni?
    Meglepődtem, hogy pont Liam-nél lyukadt ki, noha ezelőtt nem történt semmi (rossz) köztük a történetben, csak róla nem tudtam elképzelni, hogy így 'gondját' viselte Louis-nak.
    Remelem, Chloé és Lou végre rendesen megbeszélik a dolgokat és ez a kapcsolat a helyére kerül és végre nem kerülgetik egymást!
    Csodálatos lett, kellemes hétvégét, légy jó!��
    xoxo,Roni♡

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Ronim!
      Ne viccelj, részemről az öröm, ha bármiben segíthetek/bármilyen kérdésedet megválaszolhatom, szóval nyugodtan zaklass, tudod, hogy imádlak!<3 Mindenesetre örülök, ha tudtam segíteni.:)
      Igen, még engem is meglepett, hogy mekkora fordulatot tett Louis, lényegében eddigi önmagát meghazudtolva, de hát tudod, beüt az a bizonyos sz betűs érzés, vagy valami ahhoz hasonló és minden a feje tetejére áll.;)
      Hát figyelj, a Lilo barátságot muszáj volt beleírnom, meg szeretném a többi fiút is kicsit jobban belevonni a történetbe, már amennyire lehet, aztán meglátjuk mi lesz.
      Én is remélem, hogy úgy fognak alakulni köztük a dolgok, ahogy elterveztem, bár néha még magam sem tudom, mihez kezdjek velük, és hát itt kezdődik a baj.:DD<33

      Nagyon-nagyon köszönöm, hogy írtál - és nagyon sajnálom a késői választ, többet nem fordul elő<3 - imádlak, vigyázz magadra és legyen nagyon szép hétvégéd.:)<333

      -xoxo, Sophie V.

      Törlés