10. - Szórakozás Louis módra

Annak ellenére, hogy volt bennem valamiféle helytelenítő érzés az ittlétével kapcsolatban, eszem ágában sem volt kihajítani a mellettem ülő Louis-t, aki most először mondott valami olyasmit, ami nem illett bele a leszarom nem törődöm kisugárzásába, amit előszeretettel mutogatott, valahányszor csak nem talált valamit elég izgalmasnak vagy éppen ő hozzá méltónak. Noha tudtam, nagy valószínűséggel ez az első és utolsón alkalom, hogy valaha kicsúszik ilyen a száján, hiszen nem a bizalmasa voltam, mégis elégedettséggel töltött el, hogy bárhová mehetett volna, mégis hozzám jött, mintha mégis közünk lenne egymáshoz.
A szexet leszámítva, persze. Mert annak köszönhetően azért mégis csak köthetőek voltunk egymáshoz, még ha nem is érzelmi szinten.
Azzal is tisztában voltam, hogy mindez nagyrészt természetesen annak köszönhető, hogy én soha nem leszek neki több mint valaki, akivel elüti az idejét, amikor a kedve tartja, mint ahogyan ő sem lesz nekem más, mint valaki, aki az ágyában tart.
Azonban minden ellentétes érzéssel szemben én ezt egyáltalán nem bántam; mert nem lett volna helyes, ha olyan dolgokat oszt meg velem, amik nem engem illetek volna meg.
- Szóval te is olyan vagy. – szólaltam meg a kisebb csend után, ami beállt közénk.
Bár leginkább olyan érzésem volt, mintha saját magamnak mondanám amolyan megállapításképpen.
- Milyen? – fordult felém összeráncolt szemöldökkel.
- Aki elbújik, mint sem szembenéz. – vontam meg a vállamat, mintha semmi jelentősége nem volna a dolognak, noha pontosan tudtam, több kételyt keltek benne ezzel az egyetlen mondattal, mint még százzal. – Ez valamiért nem illik bele a képbe.
- Van ilyen. – felelte szűkszavúan. – Tudod, ez úgy működik, hogy egy kis ideig tűrsz – vagy inkább jó sok ideig – aztán pedig, hogy ne add fel végleg, azt mondod néha, hogy nincs kedved. És akkor ja, elbújsz. Vagy legalább is valami olyasmi. De sose tart örökké.
- Mindenkinek eljön az a pillanat, amikor kedélyesen beint az elvárásoknak. – nyújtottam ki a lábamat, hogy megtámaszthassam a kávézóasztalon.
- Nekem nincs megállás. Legalábbis még egy pár hónapig biztosan nincs. – rázta meg a fejét. – Olyanról pedig, mint beintés, még csak álmodnom sem szabad.
- Neked még sosem mondták, hogy nem tartozol senkinek sem magyarázattal? – meredtem rá, mire automatikusan elkapta rólam a tekintetét.
Vigyázat, Chloe, óvatlanul besétáltál Louis Tomlinson privát szférájába, ahonnan pillanatokon belül páros lábbal fognak kirúgni.
- Neked meg sosem mondták még, hogy nem szép dolog mit sem sejtve beleásnod magad mások életébe? – került elő ismét az a gúnyos mosoly az arcára, miközben ismét felém pillantott.
Ahogy sejtettem.
Ez volt a pillanat, amikor tudtam, nem fogunk visszatérni a korábbi veszélyes vizekre, ahol már majdnem megosztottuk a másikkal a félelmeinket.
- Miért van egy olyan érzésem, hogy valójában te sem tudod, miért ide jöttél? – vontam fel a szemöldökömet, hátha ezzel kicsikarom belőle ezt az egyet, ha már másra nem hajlandó válaszolni.
Noha nem gondoltam volna, hogy valaha olyan helyzetbe kerülünk, amiből ezt megállapíthatom, azonban kénytelen voltam belátni, Louis-val nem valami egyszerű beszélgetni, főleg ha olyan témáról van szó, ami kivételesen nem az egóját növeli.
- Már elmondtam. Egyszerűbb volt ide jönnöm, mint haza mennem. – felelte, mintha mi sem lenne természetesebb, és fészkelődni kezdett a helyén. – Hol van itt a távirányító?
- Ugye csak viccelsz? – meredtem rá.
A tekintetem pont olyannak tűnhetett, mintha egy idiótával beszélnék, de abban a pillanatban Louis nem állt távol tőle.
- Ha nagyon akarod, üldögélhetünk is, de az kicsit unalmas lenne, nem gondolod?
- Nem vagy valami szórakoztató társaság, ugye tudod? – motyogtam épp elég hangosan ahhoz, hogy ő is meghallja, amitől némi felháborodás ült ki az arcára.
- A múltkor nem ezt mondtad. Vagy akarod, hogy felfrissítsem az emlékezeted?
A tekintetével már most levetkőztetett, pedig még csak egy bólintásra se telt tőlem, na nem mintha élni terveztem volna a lehetőséggel, ami a korábban megbeszélt ruhaletépéssel kapcsolatos volt.
- Szomorú, ha csak ezzel tudsz szórakozni. – jegyeztem meg, miközben továbbra is álltam a pillantását.
Éreztem, ahogy a hangom kissé nyersre vált és szinte biztos voltam benne, hogy neki is feltűnt, azonban kezdtem kissé belefáradni a szexuális utalgatásaiba, valahányszor csak olyat mondtam róla, ami nem tetszett neki, még ha igazam is volt.
- Most már kezdek tényleg megsértődni, Chloe. Még mindig nem vagyok nimfomániás. – rázta meg a fejét, én pedig akaratlanul elvigyorodtam még csak a feltételezésre is. – Szerinted a szexen kívül nincs más szórakozásom?
- Tekintve, hogy valahányszor csak találkozni akartál, úgy fogalmaztál, nincs e kedvem szórakozni egy kicsit, nem igazán jut eszembe egyéb dolog. – vontam fel a szemöldökömet.
- Ezt vegyem kihívásnak? – pillantott rám féloldalasan, mire kérdő tekintettel fordultam felé.
- Te meg miről beszélsz?
Egy pillanatra elgondolkozott, miközben az alsó ajkába harapott, mintha nem is lenne olyan biztos abban, amire éppen készül, de végül mégis legyőzhette a kétségeit.
- Megmutatom neked, milyen számomra a szórakozás, utána pedig te is megmutatod a tiédet. Egyszeri alkalom. És csak ma este. – mondta, egyenesen a szemembe nézve.
Az ismertetése ellenére, továbbra sem értettem, mi is ennek az ötletének a célja, noha a bizonyítási vágyát tagadni sem tudta volna, miközben figyeltem, ahogy a tekintetében izgatottság villan.
- Te figyelj, az én szórakozásom, amikor a próbák szüneteiben a falak repedéseit bámulom. – feleltem rezzenéstelen arccal.
Félrebillentett fejjel állta a tekintetem, én pedig kezdtem egyre kényelmetlenebbül érezni magam, miközben elgondolkoztam azon, hogy képes valaki ennyire pofátlanul hosszú ideig bámulni valakit ahhoz, hogy az visszavonulót fújjon.
- Akkor készülj életed legizgalmasabb estéjére, drágám, mert garantálom, hogy ilyenben még nem volt részed. – húzta szépen lassan egy féloldalas mosolyra a száját.

Miután ragaszkodtam ahhoz, hogy átöltözzek, ha már el kell hagynom a házat ma este – természetesen csak is kizárólag Louis idegesítésére – beletelt egy kis időbe, mire becsukódott mögöttünk a lakás ajtaja, ezzel együtt pedig belevettük magunkat az ismeretlenbe, vagyis tulajdonképpen csak én. Noha nem vittem túlzásba a kinézetemet a talpig fekete öltözékemmel, próbáltam valami olyasmit felvenni, ami bárhova megfelel, bár nem gondoltam, hogy Louis bálba fog vinni, így maradtam a fekete csőfarmernél és bőrkabátnál a bokacsizmámmal, hogy azért fázni se fázzak.
- Te mindig ilyen rohadt lassan készülsz el? – kérdezte a türelmetlenül toporgó Louis, mikor csatlakoztam hozzá az előszobában.
- Tudod, felöltözni hosszabb, mint levetkőzni. – vágtam rá élből, mire sikerült kicsikarnom belőle egy elismerő pillantást a visszavágásomért. – Ideadnád azt a kulcsot? – böktem a falra szerelt tartó felé, amiben egyetlen kulcs lógott.
Egy pillanattal később már felém is nyújtotta a kért tárgyat, mire egy bólintással megköszöntem, és lekapcsoltam a villanyokat a nappaliban lévő kis lámpa kivételével, amit mindig égve hagyunk, ha senki sincs itthon, biztos ami biztos, és kitessékeltem őt az őszi estébe.
A hideg hatására automatikusan összerázódtam, noha volt már sokkal rosszabb is, miközben akaratlanul is Louis-ra pillantottam, akit persze egyáltalán nem hatott meg a tíz fok, még úgy sem, hogy csupán egy farmerdzsekit viselt.
- Hol parkolsz? – kérdeztem, körbepillantva a környéken parkoló autókon.
- Sehol. Fuvaroztak. – vonta meg a vállát, miközben a telefonját nyomkodta. – De ne szarj be, megoldom. – mondta és már a füléhez is emelte a készüléket.
Pár percig hallgattam a párbeszédet, amelyben iderendelt egy kocsit – ezt legalább is abból következtettem le, hogy megkérdezte a pontos címünket. Újabb pár perc után már a nyelvemen volt, hogy megjegyezzem, ennek erővel bent is maradhattunk volna, amíg az autó ideér, és hogy tök felesleges volt sürgetnie, azonban abban a pillanatban megállt a ház előtt egy fekete Mercedes.
- Nem tartott valami sokáig. – kiáltotta Louis a kocsi felé, mire lehúzódott az ablaka és feltűnt benne egy középkorú férfi vigyorgó arca.
- Azt hiszem, jókor voltam jó helyen. – felelte.
Louis egy szó nélkül elindult az autóhoz, én pedig tétován követtem, bár sejtettem, hogy nagy valószínűséggel ez lesz a ma esti taxink, így egy szó nélkül beültem, amikor kinyitotta előttem az ajtót.
- Te nem szolgálaton kívül vagy ma este? – kérdezte Louis a férfitól, miután mindketten helyet foglaltunk a járműben, az pedig elindult velünk.
- De, csakhogy rajtam kívül mindenki a város másik felén van, hogy egy bizonyos buliba fuvarozza a többieket. – válaszolta a sofőrünk, majd felém sandított. – Szerintem nem találkoztunk még. Joe vagyok.
- A kedvencem. – tette hozzá Louis.
Nem kellett sokat gondolkoznom, hogy rájöjjek, valószínűleg neki vagy éppen nekik dolgozik.
- Chloe. – mondtam alig hallhatóan.
- Na és, Joe, az egy bizonyos buli mit is takar pontosan? – kérdezte a mellettem ülő fiú, miközben hátradőlt az ülésben.
- Azt, ami a múltkor volt, csak most privátban történik. – válaszolta a férfi.
A szemem sarkából feltűnt, ahogy Louis kissé megfeszül az előbb hallottakon, egy időben azzal, ahogy egy feszült mosolyt erőltet az arcára.
- Zayn aztán nem kispályás. – jegyezte meg.
Joe semleges arckifejezéssel bólintott, de nem szólt semmit.
Természetesen nem voltam barlanglakó, innentől kezdve én is tisztában voltam a másfél éves botránnyal, már amennyire tőlem telt, azonban ha az ember Londonban, vagy önmagában az Egyesült Királyságban él, elég kevés az esélye, hogy ne találják meg az ilyen súlyú hírek, mint Zayn Malik kilépése a bandából.
Akaratom ellenére Louis-ra sandítottam, hátha kiolvasok belőle valamiféle reakciót, azonban nagyon úgy tűnt, lezárta magában ezt a témát, legalább is a ma estére biztosan.
- Találkoztatok azóta? – kérdezte Joe.
- Ott voltam a platina bulin pár hete, de körülbelül egyszer, ha láttam őt, és akkor is csak tíz méterrel arrébb. – felelte Louis. - De nem baj. Volt jobb dolgom is aznap este. – tette hozzá, miközben a tekintetét egyenesen az enyémbe fúrta, én pedig lángoló arccal meredtem magam elé.
Naná, hogy tudtam melyik buliról beszél. Elvégre ott találkoztunk először.
- Na, és hová lesz a menet? – váltott témát az autót vezető férfi.
- Heaven’s. – vágta rá a mellettem ülő fiú szinte azonnal.
- Korán kezditek a bulit. – jegyezte meg Joe.
Szerintem is. Gondoltam magamban, de a világért sem mondtam volna ki hangosan. Nem tudtam, mikor jön el az a pillanat, amikor a pokolba kívánom magam a döntésemért, hogy belementem ebbe az egészbe, de egyelőre még nem uralkodott el rajtam a félelem, amit tilos volt kimutatnom Louis előtt.
- Azt sosem lehet túl korán. – érkezett a halk hang magam mellől, mire Louis-ra kaptam a tekintetem, aki úgyszintén engem nézett, szinte szuggerálva, hogy felé forduljak.
A kihívó pillantásától legszívesebben elsüllyedtem volna az ülésben, azonban határozottan álltam, hogy még csak véletlenül se lásson rajtam semmiféle félelemre utaló jelet.
Ezt a játékot ketten játsszák.
Felvontam a szemöldökömet, hátha ezzel elérem, hogy valamennyire visszavonulót fújjon, azonban épp az ellenkezőjét értem el vele; mintha ettől csak jobban felbátorodott volna.
Vagy egész egyszerűen csak élvezte, hogy szórakozik velem. Inkább az utóbbit tartottam reálisabbnak, azonban Louis-t ismerve, bármi kitelhetett tőle.
- Még tíz perc. – érkezett Joe hangja a volán mögül, mire egyszerre húzódtunk hátrébb a másiktól.
Egészen odáig fel sem tűnt, mennyire közel voltam hozzá, már ha a méregdrága parfüm illata nem lett volna elég árulkodó jel.
Szerintem egyikünket sem érte meglepetésként, hogy az út hátralévő részét csendben tettük meg, illetve inkább olyan csendben, ahol csak ő és Joe váltottak néhány szót, miközben én némán figyeltem az ablakon keresztül elsuhanó várost, már amennyire kivettem az üveget borító esőcseppektől.
- Szerintem tegyél ki hátul. – szólalt meg Louis, miután az autó lassítani kezdett.
- Felesleges, nézz mögénk! – felelte a sofőr, mire egy emberként pillantottunk ki a hátsó szélvédőn keresztül.
Ha valaki engem kérdezett volna, semmi érdekeset nem találtam az utánunk haladó fekete autón, azonban Louis ezt láthatólag nem így gondolta, miközben idegesen hol előre, hol hátra pillantott.
- Hát akkor – fordult végül felém. – kénytelen vagyunk elől bemenni.
- És ez miért is ilyen fontos? – kérdeztem értetlenül, ahogy a kocsi végül megállt velünk, én pedig azon kaptam magam, hogy görcsbe rándul a gyomrom. – Mire készülsz? – vontam fel a szemöldökömet, miközben Louis a kilincsre tette a kezét.
- Futásra. – vágta rá, és azzal a lendülettel feltépte az autó ajtaját. – Nos, akkor kezdjük a buli.
Egy lélegzetvételnyi időm nem maradt, nem hogy bármiféle reakció kiteljen tőlem, és már ki is húzott maga után a szabad levegőre, mire egy többemeletes épület előtt találtam magunkat, azonban itt sem időztünk sokáig, miután Louis ujjai a karomra fonódtak és futni kezdett velem.
- Mi a… - kezdtem, azonban nem engedte, hogy végigmondjam.
- Ne beszélj, csak fuss! – fordult hátra egy pillanat erejéig. – Megmondtam, hogy ez lesz életed legjobb estéje.
Bár nem igazán tudtam, hogy életem legjobb estéjéhez miért kell futásra kényszerítenie, azonban jobbnak láttam, ha nem kérdezősködök, noha volt egy olyan érzésem, amúgy sem kapnék választ rá. Az esőcseppek egyre sűrűbben hulltak az égből, lassacskán mindenemet elborítva, miközben csaknem végigfutottuk az egész háztömböt, mire Louis végre lelassított előttem, és az utolsó néhány percet gyalog tettük meg.
Azonban a karomat továbbra sem engedte el.
- Hű, ez kemény menet volt. – jegyezte meg, miközben felém fordult, és végül mégis elengedett.
Próbáltam lépést tartani vele, noha éreztem, hogy kis híján kiköpöm a tüdőmet a futástól, hiába volt elméletileg remek állóképességem, míg neki szinte meg sem kottyan, miközben dobozszámra szívja a cigit.
- Elárulnád, ez mégis mi a fenére volt jó? – meredtem rá.
- Futottunk egy jót. Ez elég kielégítő számodra? – vonta fel a szemöldökét, én pedig elgondolkoztam azon, megüssem e.
- Nagyon vicces. – morogtam, majd kissé hangosabban kérdeztem. – Azt legalább elmondod, hová viszel?
- Már nem viszlek sehova, megjöttünk. – vigyorodott el, ahogy megálltunk egy egyszerű társasháznak tűnő épület előtt.
Azonban nem voltam naiv ahhoz, hogy el is higgyem, Louis egészen idáig rohant volna, csak hogy egy szimpla lakásba hozzon.
- Hol vagyunk? – kérdeztem, miközben éreztem, hogy eluralkodik rajtam a bátortalanság, ahogy követem őt a bejárat felé.
- A helyen, amit én szórakozásnak hívok. – felelte, és megállt az ajtó előtt.
Akaratlanul is a hátunk mögé sandítottam, miközben hármat kopogtatott az ajtón, mielőtt az kicsapódott volna előttünk, és megjelent benne egy talpig feketébe öltözött férfi.
- Ha nem probléma, vendéggel érkeztem. – mondta Louis, még mielőtt bármit is mondhatott volna az ajtónálló.
Éreztem, ahogy végigfut a hideg a hátamon a pillantásától, ahogy végigmért mindkettőnket, még mielőtt egy még hátborzongatóbb mosolyt erőltetett az arcára.
- Természetesen, Mr. Tomlinson. Fáradjanak beljebb! – állt arrébb, hogy beléphessünk, Louis pedig egy szó nélkül követte őt az épület belsejében.
- Na, jössz? – fordult felém felvont szemöldökkel.
Abban a pillanatban esett csak le, hogy igazából fogalmam sem volt arról, mégis mire vállalkoztam. Azonban pontosan tudtam, hogy már nem léphetek vissza.
Nem adhatom meg neki azt az elégtételt.
Néhány pillanatig tanácstalanul néztem hol a másik irányba, hol pedig felé, mielőtt még egy apró bólintás után elfogadtam a felém nyújtott kezét, és hagytam, hogy magával húzzon az ismeretlenbe.

***

Drágáim!

Először is szép estét mindenkinek, remélem épségben túléltétek ezt a hetet is, mindenféle maradandó károsulás, és kismillió doga nélkül (én megúsztam mondjuk hehe). Másodszorra pedig szeretnék elnézést kérni a tegnap esti kirohanásomért, noha egy részem mégis örül neki, elvégre mint említettem, kicsit megijedtem és nem tudtam, miképp közöljem ezt. Mindenesetre eszméletlenül hálás vagyok az érkezett megjegyzésekért, nagyon-nagyon sokat jelentenek/jelentettek, és erőt adtak a folytatáshoz, szóval - noha nem állt szándékomban teljesen, mert tényleg nagyon szeretem ezt a történetet - a blog folytatódik. Ezúton is szeretném megköszönni még egyszer az érkezett kommenteket, továbbra sem tudok mást mondani, mint hogy ti vagytok a legjobbak. És azt hiszem, ezt mindig ideszúrom, és kissé sablonosnak tűnhet, de én tényleg így gondolom, szóval puszilok mindenkit.
A részek érkezésével továbbra sem tudok pontosat mondani, elvégre ez mindig az adott héttől függ, de szeretnék minél hamarabb visszaállni a heti rendszerességre, szóval a jelenlegi felállásban szerintem jövő hétvégén hozhatom is a 11. részt. *és akkor most mindannyian nézzünk unottan mert mit érek az ígéreteimmel lol*

Na, de nem is koptatom felesleges a billentyűzetet, szerintem eleget csináltam már mostanában. Még egyszer nagyon szépen köszönök mindent, legyen nagyon-nagyon szép hetetek, vigyázzatok magatokra, és ha minden jól alakul, hamarosan találkozunk!<333

See you soon x

- xoxo, Sophie V.

Még egyszer köszönök szépen mindent 

U.i.: szerintem a következő rész mindent visz majd, de reméljük el is jutok odáig hehe