9. - Váratlan vendég

1.    

Bár néhány perccel korábban még a kinti hidegtől borzongtam, amint a kezemben tartott többkilós bevásárlószatyrok a konyhaasztalon landoltak, már töröltem is le az izzadságcseppeket a homlokomról, annak ellenére, hogy elméletileg vagyok olyan kondiban, hogy egy kis cipekedés ne fogjon ki rajtam. Mindezek mellett azonban kénytelen voltam venni egy nagy levegőt, mielőtt rávettem volna magam, hogy lerúgjam magamról a cipőmet és a kabátom, na meg persze, hogy el is pakoljak magam mögött, ami szinte már kész kihívásnak számított, de végül is kemény öt perccel később már némileg elégedetten tettem a hűtőbe az utolsó csomag zöldséget és indultam útnak a nappali felé.
A tekintetemet a lépcső irányába tereltem, miközben egy pillanatra csendben maradtam, hátha meghallom Kylie matatását, azonban miután jó fél percig egy mukkanás sem szűrődött le az emeletről, némileg elégedetten nyugtáztam, hogy egyedül vagyok a lakásban.
Na, nem mintha a világ legelviselhetetlenebb lakótársával kellene együtt élnem – az éjszakai falbontásai ellenére – elvégre Kylie aztán tényleg nem sok vizet zavart, ahogy én sem neki, talán ez is volt az oka annak, hogy lassan egy éve meg voltunk egymás mellett, és a kisebb viták ellenére eddig semmi sem késztetett arra, hogy ezen változtassunk. Azonban tény és való, hogy ennek köszönhetően igen kevésszer adatott meg, hogy csak az enyém legyen a lakás, főleg mivel a munkahelyünk is lényegében közös volt.
Akármennyire is utáltam farmerben nekiállni a jól megérdemelt lustálkodásomnak a kanapén, nem bírtam rávenni magam, hogy átöltözzek, így úgy ahogy voltam, levágtam magam a heverőre, alig egy pillanattal később pedig már a kezembe is vettem a telefonomat, hogy elvégezzem a mindennapi rutinomat a közösségi médián. Noha a nyolcvan fiók közül egyedül az Instagramot használtam gyakran, na meg néha a Twitterre is ránéztem, bár az utóbbira inkább a hírek miatt, mégis ez volt az egyetlen tevékenység, ami miatt még mindig egy normális huszonegy évesnek éreztem magam, aki nem reggeltől estig egy próbateremben tölti a napjait. Felvont szemöldökkel pörgettem végig az oldalakat, már-már kifejezéstelenül nézve a követett profilok legfrissebb képeit, majd egy idő után áttértem a sajátomra, ahol kisebb hezitálás után én is feltöltöttem egyet.
Akkor történt meg, hogy a tekintetem egészen véletlenül a kávézóasztalra esett, azon belül pedig az üveglapon elhelyezkedő újságra, aminek normális esetben semmiféle jelentőséget nem tulajdonítottam volna, elvégre a napilapok olvasását általában esténként végzem, azonban miután megpillantottam a főcímet, kelletlenül visszapillantottam az asztalra.
A telefonom azzal a lendülettel kiesett a kezemből, szerencsére egyenesen a kanapéra, így semmiféle kárt nem szenvedett, azonban még ha így is lett volna sem jutott volna el a tudatomig abban a pillanatban.
Mintha attól tartanék, valamiféle fertőzést kapnék, ha hozzáérek, úgy figyeltem néhány percig csendben a lapot, mielőtt mégis a kezembe kaptam volna. A korábbi tartózkodásom ellenére az ujjpereceim belefehéredtek, olyan erősen szorítottam a papírt, miközben végigfutattam a tekintetemet a főcímen és a hozzátartozok nyúlfarknyi szövegen, mire felvont szemöldökkel állapítottam meg, hogy ha valamihez, akkor a hírveréshez aztán tényleg értenek a bulvárlapok, ugyanis hiába állt néhány sorból és egy óriási képből a cikk, mégis címlapra került.
Mondjuk ki ne lenne kíváncsi egy újabb Diamond-féle botrányra?
Az ember azt gondolná, abnormális, ha valaki az újságokon keresztül értesül elsősorban a családjáról, még mielőtt ők maguk avatnák be az ügyes, bajos dolgaikba az illetőt, azonban miután már minden második héten hallasz róluk ezt-azt, kezd kissé megszokottá válni.
Nem sokat időzött a pillantásom a képen szereplő idősebb férfin, hamar áttértem az idősebb kiadásomra, aki lehajtott fejjel próbálta elérni, hogy a lehető legkevésbé se látszódjon az arca, ha lefényképezik, azonban előttem pontosan világossá vált, hogy Carson-t látom, ahogy a szüleinket kísérgeti egyik tárgyalásról a másikra, miközben eléri, hogy akármivel is pereljék őket, nyertesként kerüljenek ki a dologból.
Mindezt persze csak azzal a feltétellel, ha a nyereség ötven százaléka őt illeti, aminek köszönhetően lassan annyi pénze lesz, mint nekik, így ezt tudva már nem is nagyon csodálkoztam azon, miért is ragaszkodik hozzá annyira, hogy a bábjuk legyen.
Kár, hogy engem nem tudtak megvenni.
Néhány pillanatig még rajta tartottam a tekintetem az újságon, majd amilyen gyorsan a kezembe vettem, olyan gyorsan csaptam le a képpel lefelé az asztalra, és már indultam is az emelet irányába, miközben az előbbi lustaságom egy csapásra a múlté volt. Alig két perccel később már ismételten a nappaliban voltam, teljes futószerelésben, és már fel is pattantam a sarokban elhelyezkedő gépre, hogy megszegjem a pihenőnapokra vonatkozó szabályunkat, és addig fussak, míg azt nem érzem, hogy kiköpöm a tüdőm.
A rekordom eddig egy óra négy perc volt, hátha ma megdöntöm.
Az igazat megvallva egyikünk sem volt valami nagy futó – elvégre a gép is csak azért volt, hogy a szabadnapjainkon is kondiban legyünk – azonban abban mindketten egyetértettünk Kylie-val, hogy kincset ér egy ilyen, ha nehéz napja van az embernek, és mivel egy bokszzsákot nem volt hová fellógatnunk, maradtunk ennél. Az igényeinket pedig tökéletesen kielégítette, innentől kezdve egyikünknek sem volt oka panaszkodni.
Mondjuk így sem számítottunk valami átlagosnak, elvégre az első, amiben megállapodtunk, hogy nem számít, mit kell átrendezni a nappaliban, a futógép akkor is a tévével szembe kerül valahogy, hogy azért lehessen mivel elütni az időt, ha mégis kötelezettségből csináljuk valamelyik nap, így egy kis szempilla rebegtetés és mosolygás után valahogy csak rávettük Kylie bátyát, hogy kezdjen valamit a helyzettel.
Aminek a vége természetesen az lett, hogy nem csak helyet csinált neki, de még csak nem is nekünk kellett összeszerelni.
A kezembe kaptam a távirányítót, miközben elhelyezkedtem a padon, és benyomtam a tévét. Miközben lassú sétálásba kezdtem, váltottam néhány csatornát, mire egy idő után megállapodtam az MTV egyik adóján, ahol éppen maraton volt valami sorozatból, amit bár nem igazán néztem, elég szórakoztatónak tűnt ahhoz, hogy lekössön futás közben, így miután a távirányítót félredobtam, magasabb tempóra kapcsoltam és átadtam magam az ütemes kocogásnak, ami hamarosan rohanásba váltott.
Fogalmam sincs, mennyi ideje futhattam, mikor meghallottam az élesen felvisító csengőt, azonban az izzadságtól rám tapadó ruhából ítélve túl lehettem már a holtponton, mire kelletlenül benyomtam a stop gombot, és lepattantam a gépről. Miközben az előszoba felé tartottam, gyorsan számba vettem a lehetőségeket, mégis ki lehet a váratlan látogató, ugyanis emlékezetem szerint Kylie sosem hagyja itthon a kulcsait, a vendégeiről pedig általában szól – elvégre ez szintén az elsőszámú szabályaink közé tartozik – a családja pedig ritkán jön át, az enyémről pedig nem is érdemes említést tenni.
A gondolatmenetemet az újabb csengetés szakította félbe, mire kelletlenül megállapítottam magamban, akárki is legyen, nincs hozzászokva a megvárakoztatáshoz, noha még nem tudhatta, rossz emberre talált a személyemben, mert hogy én aztán nem fogok sietni, az egyszer biztos. Amilyen nyugisan csak tőlem telt, úgy andalogtam el az ajtóig, és téptem fel a nélkül, hogy a kitekintőn meggyőződhettem volna az illető személyazonosságáról, noha bár viszonylag elővigyázatos vagyok az ismeretlenekkel, de ez alkalommal nekem nem volt türelmem.
Így cserébe aztán nem csak a hideg levegő csapott arcon, miután felfedeztem a látogató kilétét.
- Te meg hogy a fenébe kerülsz ide? – csúszott ki a számon automatikusan, a köszönéssel már nem is fáradva.
Talán fel sem fogtam mi történik, annyira abnormálisnak hatott a helyzet, ahogy farkasszemet néztem a küszöbön álldogáló talpig makulátlan Louis-val, miközben a mindenféle rejtegetés nélkül végigmért tetőtől talpig, én pedig bele sem akartam gondolni, miképp festhetek csurom vizesen az izzadságtól és lángoló arccal. Tulajdonképpen nem tudtam, mitől érezzem magam rosszabbul, hogy valamilyen rejtélyes oknál fogva megtudta, hol lakom vagy, hogy ilyen állapotban lát.
- Neked is szia, Chloe. – húzta gúnyos mosolyra a száját, miközben ismét végigvezette rajtam a tekintetét. – Milyen… friss vagy.
- Oké, ezt hagyjuk, tudom, hogy nézek ki, mit keresel itt? – vontam fel a szemöldökömet, miközben magamra húztam az ajtót, hogy a lehető legkevesebbet lásson belőlem.
- Ha szégyenlős vagy, akkor elárulom, hogy szex után sem nézel ki másképpen, szóval szerintem hagyjuk a köntörfalazást. – forgatta meg a szemeit, nekem pedig kedvem támadt rácsapni az ajtót.
Egyenesen az arcára.
- Azért jöttél, hogy sértegess?
- Téged? Soha. – felelte, miközben egy laza mozdulattal beljebb tornászta magát mellettem a küszöbről, így mire észbe kaptam, bár be is csukta maga mögött a bejárati ajtót.
Noha legszívesebben páros lábbal rúgtam volna ki a megjegyzése miatt – egyesség ide vagy oda – mégis valamiért jobb ötletnek találtam, ha itt osztja meg velem, akármit is akar, mielőtt még bárki meglátja, hogy az ajtónk előtt toporog és pletykálni kezd, noha nem igazán voltam ismerős a szomszédok nagy részével, de inkább nem adtam volna rá okot nekik.
- Akkor meg mit akarsz? – fontam keresztbe magam előtt a karomat, hátha ezzel valamennyire eltakarhatom a csapzott külsőmet előle, noha a pálmát továbbra is a kipirosodott arcom és csapzott hajam vitte, de tekintve, hogy ő tört rám, nincs oka panaszkodni.
Mondjuk nem igazán tűnt olyannak, mint akit bármennyire is izgatna a gyengén fogalmazva is halálos kinézetem, amitől felmerült bennem a kérdés, hogy vajon tényleg így nézhetek e ki az együttléteink után, de inkább nem akartam belegondolni, így visszatértem a valóságba.
- Gondoltam, ha már úgy sincs egyéb programom a délutánra, akkor meglátogatlak. – vonta meg a vállát, miközben beljebb sétált és körbevezette a tekintetét az előszobán. – Elvégre úgysem jártam még itt.
- Meg sem kérdezem, honnan tudod a címemet. – jegyeztem meg egy fejrázás kíséretében, ahogy elfordítottam a zárat az ajtón, és a biztonság kedvéért még ellenőriztem is, valóban sikerült e bezárnom.
- Remek, mert amúgy sem mondanám meg. – felelte szemrebbenés nélkül, majd ismét szembe fordult velem. – Amúgy szabad tudnom, mi fárasztott le téged jobban, mint én ennyire látványosan?
Ha az arcom eddig piros volt, most már egyenesen betegesen mélyvörös színben pompázhatott.
- Futottam. – feleltem kurtán, miközben követtem őt a nappali felé, ahol még mindig ment a tévé, így gyorsan a távirányítóért nyúltam és egy gombnyomással elhallgatattam.
Kezdtem egyre inkább kellemetlenül éreznem magam a csapzott külsőm miatt, így lassan a lépcső felé hátráltam, miközben a tekintetét végigfutatta a helyiségen.
- Remélem nem bánod, ha gyorsan lezuhanyozok. – mondtam.
- Minek? – fordult felém szórakozottan.
Nem kellet zseninek lennem ahhoz, hogy leszűrhessem a kérdés rejtett értelmét, noha sejtettem, hogy nem kártyázni jött, azonban a harmadik szexuális megjegyzésére már annyira nem akadtam fent, helyette csupán nyeltem egy nagyot, miközben hátat fordítottam és minden reagálás nélkül az emelet felé vettem az irányt.
Nem tudom miért, azonban volt valami megmagyarázhatatlanul furcsa Louis hirtelen felbukkanásában és jelenlétében, ugyanis megjegyzések ide vagy oda, valami hiányzott a szokásos pimasz kisugárzásából, amivel általában le akart venni a lábamról – és amivel általában sikerült is neki – azonban valamiért sehogy sem sikerült felidéznem. Na, nem mintha önmagában nem lett volna olyan, aki enyhén fogalmazva is megfoghatatlan. Talán ezért volt annyira biztos a dolgában.
De talán az ismeretségünk rövid ideje alatt talán most először érzem, hogy a határozottsága mellé némi bizonytalanság is társult, ami ez alkalommal engem töltött el némi elégedettséggel.
Amilyen gyorsan csak tudtam, a fürdőszoba felé vettettem magam, azonban meg sem vártam, hogy becsukódjon magam mögött az ajtó, már vettem is le a felsőmet, a futócipőmet pedig valahol a folyosó közepén lerúgtam már magamról. Azzal már nem is fáradtam, hogy rendet rakjak magam mögött, noha pontosan tudtam, hogy a rendetlenség Kylie halála, bár nem voltam valami kupis, de ez alkalommal semmi türelmem nem volt felszedni az útközben elhagyott ruháimat miután rekordidő alatt lezuhanyoztam, és öt perccel később már a földszint felé tartottam viszonylag normális kinézettel.
Louis továbbra sem mozdult onnan, ahol hagytam őt, vagyis a szoba közepéről, miközben továbbra is a könyvespolcon lévő könyveket tanulmányozta, na meg persze az előttük lévő képkereteket a Kylie-ról és rólam készült képekkel. Úgy tűnt, nem hallotta a lépteimet, ezért néhány pillanatig még hagytam, hogy kinézegesse magát, azonban nem sokáig álldogáltam tétlenül mögötte, mire megszólalt.
- Szóval voltál Monte Carlóban. – mondta, azonban inkább hangzott kijelentésnek, mint sem kérdésnek.
Felém fordult, nekem pedig megfordult a fejemben, mégis honnan a fenéből tudta, hogy mögötte állok, de betudtam ezt is a rejtélyes képességei egyikének, ahol is mérföldekről kiszagolja az emberek bizonytalanságát, amit aztán előszeretettel használ fel ellenük.
- Hát nem láttam belőle túl sokat. – vontam meg a vállamat, és a kanapéhoz léptem. – De igen.
- Munkaügy? – vonta fel a szemöldökét, én pedig bólintottam, miközben helyet foglaltam a párnák között, és felhúztam magamhoz a lábaimat.
Tisztában voltam vele, hogy a csábító kifejezésnek még csak a közelében sem vagyok, zuhanyzás ide vagy oda, elvégre még csak ki sem sminkeltem magam normálisan, így aztán nem igazán tudtam hova tenni az átható tekintet, amivel Louis fogva tartott, miközben továbbra sem mozdult a szekrény elől. Mondhatnám, hogy felesleges ezen kattognom, ha látott már ennél felkészületlenebb állapotban is, azonban hazudnék, elvégre a találkozgatásaink kezdete óta nem volt még olyan alkalom, hogy bármelyikünket is meglepetésként érte volna a másik betoppanása.
Vagyis inkább engem az ő betoppanása, ha figyelembe vesszük a tényt, eddig csak ő keresett engem egy-egy rövid SMS-ben, amiben leírta, hogy szabad az estéje, és ha úgy gondolom, már küldi is értem a kocsit, én pedig jobb elfoglaltság híján persze mindig benne voltam a dologban. Még ha külsős szemmel nézve tűnhettem volna egyszerű prostinak is, azt a tényt leszámítva, természetesen nem pénzért csináltam ezt az egészet.
Bár ami azt illeti, igazából fogalmam sem volt, miért csinálom; mert valóban nincs jobb dolgom, és mert kifejezetten tetszik ez a kötetlen dolog, vagy, mert mindenáron be akarom bizonyítani neki, ki tudok lépni a komfortzónámból.
Vagy inkább magamnak.
- Azért jöttél, hogy megnézegesd a tipikus nappalis képeket, vagy valami értelemeset is akarsz csinálni? – emeltem égnek a tekintetemet, miután még egy percig végigfutott az összesen.
- Csak nem türelmetlen vagy? – fordult felém kihívó pillantással az arcán.
- Javíts ki, ha tévedek, de nem te voltál az, aki idejött? – álltam a tekintetét, jelezve, ez még mindig az én hatásköröm, és még csak eszébe se jusson zavarba hozni még egyszer.
- Kezdesz megsérteni, Chloe. – rázta meg a fejét tetetett felháborodással az arcán, ahogy ellépett a képektől, és helyet foglalt mellettem a kanapén. – Mintha valami nimfomániás lennék. – jegyezte meg, és az ölébe vette a lábaimat.
- Ne vedd magadra, kérlek, de nem igazán láttalak még nem beindultnak.
- Én pedig nem meztelennek, de hát ilyen az élet. – húzta gúnyos mosolyra a száját, miközben a kezeit a combjaimra helyezte.
- Na, nem mintha annyira bánnád. – forgattam meg a szemeimet, ő azonban csak megvonta a vállát.
- Sosem mondtam, hogy bánom, sőt, kifejezetten elégedett vagyok vele.
- Erről beszéltem. – motyogtam. – Szóval, ezt vegyem úgy, nem azért jöttél, hogy letépd rólam a ruháimat? – kérdeztem valamivel hangosabban.
Egyre inkább úgy éreztem, fogalmam sincs, mégis hová fog ez a beszélgetés kilyukadni, és kicsit sem könnyítette meg a dolgomat.
- Fiatal még az este, drágám, ne kiabáld el. – vigyorgott. – De valóban, ma kivételesen nem ez az elsődleges célom, bár egy szavadba kerül, és bármikor letépem rólad a ruháidat, persze.
- Akkor megtudhatom a látogatásod célját? – hagytam figyelmen kívül a ruháimmal kapcsolatos elképzeléseit.
- Nincs kedvem hazamenni. – felelte minden egyéb magyarázkodás nélkül, nekem pedig kedvem támadt belefojtani magam a párnába.
- Ezt tartott ennyi ideig kiszednem belőled? – meredtem rá.
Ha eddig azt hittem, Louis-nak nincs humorérzéke, akkor most beláthattam, mekkorát tévedtem, ugyanis ha nem szórakozni akart velem abban a pillanatban, akkor végleg letettem arról, hogy valaha bármit is kiolvassak a szándékaiból.
Kivételesen nem törte magát a válaszadással, helyette inkább lehunyt szemmel hátrahajtotta a fejét a kanapé támlájára, miközben kiszökött belőle egy sóhaj, azonban akaratlanul is többet árult el ezzel, mint egyetlen szóval.
Akkor esett csak le igazán, mi volt az a valami, ami nem stimmelt vele, amióta csak betette ide a lábát; Louis fáradt volt. De nem csak fizikailag.
- Azt legalább elárulod, miért nincs kedved hazamenni? – kérdeztem, miközben a tekintetemet a kávézóasztalra szegeztem, ahol még mindig ott hevert az újság a címlappal lefelé fordítva.
Elcsodálkoztam azon, milyen gyorsan megváltozott a beszélgetésünk hangulata, ami előidézett bennem valamiféle idegenkedést a helyzettel kapcsolatban, már csak azért is, mert még sosem alakult ki közöttünk ilyesmi.
Mondjuk jobban belegondolva nagyon más sem.
- Mert már most van vagy öt nem fogadott hívásom, és ha hazamegyek muszáj lesz mindenkit visszahívnom. – nevetett fel, még ha jobban belegondolva ez inkább volt a szenvedésének a hangja, mint sem más. – Mindenki akar tőlem valamit.
- És miért pont idejöttél? – meredtem rá értetlenül, ugyanis hiába voltam fejben ott, valamiért képtelen voltam összerakni a képet.
- Mert te legalább nem akarsz tőlem semmit.

***
Sziasztok!:)

Ahogy tegnap ígértem, íme a legújabb rész, amihez nincsen egyéb hozzáfűznivalóm, mint hogy elnézést kérek a kissé lassú beindulásért, de őszintén szólva az elején még fogalmam sem volt, mit akarok kihoznia  végére, de hát ez lényegében szinte mindig így van, de mindegy is. A folytatásról pedig csak annyit, még úgy érzem, enyhén szólva is lapos a történet, de ahogy említettem, még a negyedénél sem járunk - legalább is a terveim szerint aztán lesz ami lesz hehe - szóval ez még nem az izgalmasabb része, odáig még el kell jutnunk valahogy, de remélhetőleg ez minél hamarabb be fog következni.:)

Továbbá még egyszer köszönöm szépen az előző fejezethez érkezett kommentet, és a visszajelzés bármiféle formáját, továbbra sem tudok mást mondani, mint hogy ti vagytok a legjobbak.<333 Szóval küldöm a virtuális ölelést mindenkinek és bízom benne, hogy ezzel a résszel sem okozok csalódást.:)
Azt hiszem az előző posztban nagyjából mindent leírtam, amit szerettem volna még mondani, szóval nem is pazarlom tovább a szót. Remélem mindenkinek nagyon jól telt a hétvégéje, sok sikert a következő héthez (küldöm a pozitív energiát, tartsunk össze<3) és ha minden jól alakul, jövő hétvégén találkozunk!<3

See you soon ;)

-xoxo, Sophie V.