24. - Ahová tartozunk

Drágáim!

Kivételesen most a rész elejére írnám az összegzésemet, ugyanis mindenképpen figyelmeztetni szerettelek volna titeket, hogy extra hosszú fejezet következik, szóval mindenki helyezze magát kényelembe. Elnézést, ha ez bárkinek zavaró, de semmiképp sem szerettem volna szétszedni ezt két vagy több részre, és egyszerűbbnek találtam, ha így kerül napvilágra, mindenesetre bízom benne, hogy nem okozok csalódást.:) Továbbá a világ összes köszönetét küldöm az előző részhez érkezett visszajelzésekért, nagyon-nagyon sokat jelent minden egyes pipa és sor, amit írtok, szóval nagyon szépen köszönöm, imádlak titeket!<333 Fogalmam sincs, miképp hálálhatnám meg, mindazt, amit hétről hétre kapok, de ha valakinek van valami különleges kívánsága, ne kíméljetek!;)<33
A résszel kapcsolatban annyit még, hogy végül mégsem Louis szemszögéből íródott, de ennek egyedül az az oka, hogy az első pár sor után megváltozott a véleményem az események sorrendjéről, aztán pedig a többi már magát írta mondjuk úgy. De természetesen jövök majd vele is hamarosan, mert hát imádom hehe.<3

De nem is pazarlom tovább a szót, további szép estét, drágáim, nagyon szépen köszönök mindent még egyszer, és ha minden jól alakul, jövőhéten találkozunk!:)

Jó olvasást x

- xoxo, Sophie V.

***

.

Bíztam benne, hogy csak az álmomban feküdt rá valaki a telefonjára, és azt hallom folyamatosan, azonban miután a szemem felpattant, amint eljutott a tudatomig, hogy kinek a telefonja szól, rájöttem, ez aztán minden, csak nem álom. Alig egy pillanattal később már mozdult is a mellettem fekvő alak, és az éjjeliszekrény felé kapott és fogadta a hívást.
- Igen? – szólt bele Louis álomittas hangon, ahogy a szabad kezével megdörzsölte a szemét, azonban amint a másik fél válaszolt, mintha hirtelen eltűnt volna minden álmosság a szemből. – Baj van?
A kérdés hatására bennem is megállt valami, noha fogalmam sem volt róla, ki lehet a vonal másik végén, azonban volt egy sanda gyanúm, nem venné fel akárkinek a telefont reggel fél hatkor.
- Jézusom, Lottie, van fogalmad róla hány óra van? – nyögött fel, mire megkönnyebbülten vettem tudomásul, hogy a húga valószínűleg biztosította afelől, hogy nincs semmi baj.
Noha nem most hallom először őt telefonálni a családja valamely tagjával, mégis minden egyes alkalommal megdöbbenek azon, mennyivel másabb a hangja, valahányszor felhívja őt valaki az otthoniak közül. Bár a stílusa még mindig a régi, volt valami óvatosság a szavaiban, ahogy velük beszélt, noha nem sokat hallhattam, ugyanis legtöbbször sűrű bocsánatkérések közepette átment egy másik szobába.
Na, nem mintha hibáztattam volna ezért, vagy bármi, elvégre, még ha nekem nem is volt kapcsolatom a sajátommal, pontosan megértettem, hogy – főleg az ő életében – ez egy olyan dolog, amit az ember inkább megtart saját magának, és nem szívesen ecsetel mások előtt.
- Tudom – rángatott vissza a hangja a valóságba. – De mondtam, hogy ott leszek, csak délután akartam lemenni. Mert dolgozom, Lottie, azért.
Figyeltem, ahogy a hangja egy pillanat alatt keserűbb lesz, miután kimondta a dolgozom szót, és meg mertem volna esküdni rá, hogy éppen erősen küzd a benne zajló érzelmekkel, főleg a megfelelési kényszerrel, annak ellenére, hogy Louis aztán pont nem az a fajta, aki mások véleményétől függ.
Ezek szerint vannak kivételek.
- Oké, megoldom – mondta végül, miután vagy egy percig hagyta, hogy a húga beszéljen. – Tekintve, hogy most már úgy sem fogok tudni aludni, szerintem legkésőbb 11-re lent vagyok. Amúgy miért hívtál ilyen rohadt korán? – kisebb szünet, ahogy megvárta a választ, majd az égnek emelte a tekintetét. – Nagyon vicces, na, akkor később még hívlak. Oké-oké, én is titeket.
Miután bontotta a vonalat, egy sóhaj kíséretében fekvő helyzetbe tornászta magát, és a párnába fúrta a fejét.
- Istenem – nyögött fel. – Egyszer az őrületbe fognak kergetni.
Elnyomtam egy kuncogást a szenvedése láttán, és magamhoz vettem a saját telefonomat, hogy megnézhessem, be vagyok e írva a mai próbákra, de örömmel vettem tudomásul, hogy a sejtéseim beváltak, és szabadnapot kaptam.
- Bocsi, hogy felkeltettelek – mondta Louis, miután visszatettem a telefont a helyére, és nyomott egy gyors csókot a számra.
Megráztam a fejemet, és hagytam, hogy a derekamnál fogva magához húzzon, miközben a fejét a nyakhajlatomba fúrta.
- Minden oké? – kérdeztem.
- Aha – motyogta nyomott hangon, majd felemelte a fejét, hogy normálisan is halljam a hangját. – Csak a húgom vicces kedvében volt, és azt gondolta, ha nem hív fel hajnalok hajnalán, akkor nem fogom őket ma meglátogatni. Úgy volt, hogy este megyek, de ezek szerint itt már nem én döntök, szóval úgy néz ki, könnyes búcsút kell vennem a nyugodt szombat reggeltől, és vezetni pár órát.
Hümmögtem egy sort, miközben éreztem, hogy a korai időpont ellenére a fáradtságom szépen lassan elmúlik, mintha teljesen normális lenne, hogy ilyenkor már fent vagyok, bár volt egy sanda gyanúm, hogy ezt a mellettem fekvő Louis már kevésbé gondolja így, ugyanis úgy tűnt, bármelyik pillanatban vissza aludna.
- Zavar, ha lezuhanyzom? – fordultam felé, mire a szemei kipattantak.
- Abban az esetben, ha csatlakozhatok, akkor esetleg nem – vonta fel a szemöldökét, az arcom pedig azzal a lendülettel néhány árnyalattal vörösebbre váltott, mint kellett volna.
- Neked sosincs ehhez túl korán? – nyögtem fel kínomban, miközben hátat fordítottam neki, és felültem az ágyban.
- Mihez is, bébi? – kérdezte, és éreztem, ahogy az ujjai vándorútra indulnak a hátamon, amitől sikerült egy kisebb remegést kiváltania belőlem, mire magamban fohászkodtam azért, hogy ez neki ne tűnjön fel.
- A szexhez – feleltem, és próbáltam tudomást sem venni arról, hogy a kezeivel már a derekamat ölelte.
- Minek képzelsz te engem, Chloe, te jóságos ég! Még mindig nem vagyok szexmániás – nevetett fel a zavarom láttán, mire magamban azért elküldtem a francba. -  De amúgy nem, szóval jobban teszed, ha sietsz, mielőtt még a végén tényleg utánad megyek – mondta, ahogy követte a példámat, és egy gyors puszi kíséretében már kint is volt a szobából, mire magamba megállapítottam, hogy gyorsan túltette magát a fáradtságán.
Feltápászkodtam, és a kezembe kaptam az éjjeli szekrényen lévő telefont, majd elindultam a hálószobából nyíló fürdőszoba felé, miközben átfutottam még egyszer az értesítéseimet, hogy biztos legyek benne, nincs ma semmi dolgom, mire egyidejűleg vettem tudomásul kissé keserűen, hogy nélkülöznöm kell Louis társaságát, talán napok óta először.
Ugyanis jobban belegondolva nehéz lett volna olyan alkalmat találnom az elmúlt hétben, amikor nem itt töltöttem volna a szabadidőmet – vagyis inkább a szabad estéimet – főleg, miután újonnan Kylie ismét eltűnt az éjszakákra, Louis pedig nem volt odáig érte, hogy egyedül maradjak, így inkább került egy nagyot, miután ő is végzett a dolgával, és felvett.
Másnap reggel pedig hazavitt, vagy éppen egyenesen a próbákra, aztán mindez kezdődött elölről, pár alkalom után pedig már teljesen normálisnak vettem, hogy lényegében csak a cuccaimért járok haza.
Na, nem mintha nem ajánlottam fel neki, hogy ha úgy adódik, ő is bármikor nálam aludhat, azonban Louis visszautasította, miszerint talán nem lenne a legjobb ötlet, tekintettel a Kylie-val való furcsa viszonyomra, ahol ismételten abban a helyzetben találtam magunkat, hogy nem tudunk mit kezdeni egymással. Vagy inkább ő nem tud mit kezdeni velem, én pedig ezzel nem tudok mit kezdeni, és a köztünk lévő kommunikációnak szinte annyi, a sablonos témákat kivéve, míg Louis felől sosem kérdez, én pedig ennek köszönhetően nem mondok semmit. Bár jobban belegondolva, Louis jelenléte az életemben amúgy sem egy olyan dolog, amiről szívesen zengek ódákat másoknak, ráadásul Kylie továbbra sem beszél szívesen a Zayn-nel történt dolgokról, innentől kezdve nem rágtam magam túl sokat ezen. Mindazonáltal szinte minden egyes alkalmat megragadtam, hogy – még ha egy kicsit is – valamennyire éreztethessem vele, én még mindig az ő oldalán állok, történjék bármi.
Aztán ezt ő úgy dolgozza már fel, ahogy szeretné.
Amilyen gyorsan csak tudtam, lekaptam magamról az alváshoz használt túlméretezett pólót, amely szintén Louis tulajdona volt, majd pedig beálltam a forró vízsugár alá, miközben elgondolkoztam azon, hogy vajon mennyi esélye van annak, hogy beváltja a fenyegetéseit, és tényleg meglep a zuhany alatt, azonban miután ismét a szoba felé tartottam, feltételeztem, letett erről az ötletéről, főleg mivel még csak a háló közelében sem volt. De ezt már csak akkor tudtam megállapítani, mikor talpig felöltözve a konyha felé haladva hallottam a helyiségből kiszűrődő beszélgetést.
- Remélem nem bánod – mondta a telefonba, épp akkor, amikor beléptem, a tekintetünk pedig összetalálkozott. – De megígértem nekik, és amúgy is elküldtem tegnap, ami szerintem hiányzott még a szövegből, felvenni meg még amúgy sem akarod, azt mondtad. – a szemével a konyhapulton lévő kávéfőző felé intett, ami már tele volt a frissen lefőzött koffeinbombával, mire egy hálás pillantás kíséretében odaléptem, hogy töltsek magamnak.
- Oké, köszönöm. Szerintem holnap este visszajövök, de még meglátjuk, hogy jön ki. – a tekintete ismét rajtam állapodott meg, ahogy helyet foglaltam az asztalnál. – Nem tudom, épp most akartam megkérdezni tőle. Jó, átadom, na. Akkor később – fejezte be a telefonálást, és felém fordult. – Liam üdvözöl.
- Majd add át neki, hogy én is őt – biccentettem. – De mit is akartál kérdezni tőlem?
- Ja, az – legyintett, miközben helyet foglalt velem szemben a saját kávéjával. – Hogy nincs-e kedved eljönni velem Doncaster-be.
Ha azt gondoltam, akkor lepett meg legjobban, mikor a Liam-féle bulira invitált meg, akkor nem is tévedhettem nagyobbat, ugyanis egy hajszál választott el attól, hogy ne nyeljem félre a kávét, bármennyire is próbálkoztam.
- Mi? – kérdeztem vissza.
- Eszem ágában sincs rád erőltetni bármit is, csak gondoltam, ha éppen ma neked sem kell bemenned, akkor hátha lenne kedved megismerni az otthoniakat – vonta meg a vállát, mintha mi sem lenne természetesebb.
- Be akarsz mutatni a családodnak? – a hangom holmi nyüszítéssel ért fel, és még csak bele sem akartam gondolni, az arcom vajon miről árulkodhat.
- Ezen mi olyan meglepő? A fiúknak is bemutattalak, és őket gyakrabban látom, mint a családomat – nevetett fel Louis, azonban még így tisztán kivehető volt a hangjában megbúvó keserűség.
- Jó, de ők a családod, Louis – ráztam meg a fejemet. – A családok pedig általában nem kedvelnek engem.
- Nézd, Chloe, tudom, hogy nem túl jó a tapasztalatod a családokkal, de hidd el, ha azt mondom, az enyémmel aztán az égadta egy világon semmi bajod nem lesz. És nekik sem veled – tette hozzá, ahogy a pillantásomat kereste. – Sőt.
Nem válaszoltam, helyette inkább próbáltam elnyomni a feltörni készülő pánikot. Hiába mondta ugyanis, hogy semmit sem vár el tőlem, továbbra sem szabadultam a félelemtől, miszerint ez nem egy olyan ajánlat, amit elutasíthatok, főleg mivel a családlátogatás már tényleg egy olyan dolog, amit a normális párok csinálnak, mi pedig még csak ki sem mondtuk hangosan, mik is vagyunk tulajdonképpen.
Mindazonáltal azt sem tudtam figyelmen kívül hagyni, hogy mennyire jó érzéssel tölt el az, hogy Louis-nak jelent annyit ez az egész, ami köztünk van – nem számít, hányszor bizonyította eddig – hogy erre az elhatározásra adta a fejét.
- Mintha azt látnám, kezdesz belemenni – jegyezte meg, miközben az arcára már halványan kiült valami mosolyféle.
Ez pedig számomra mindent megért.

***

Nem gondoltam volna, hogy egy több órás autóút ilyen hamar el fog telni, főleg miután legalább két kitérőt is tettünk az indulás után közvetlenül, az egyiket Liam, a másikat pedig a mi lakásunk felé, amely persze a város másik végében volt. De Louis nem bánta, arra hivatkozva, így is még bőven időben odaérünk, noha nem igazán értettem, mi számít annak és mi nem, de az ezt követő tekintetét látva inkább nem kérdeztem semmit.
Ahogy afelől sem érdeklődtem, vajon tényleg egy szimpla látogatás miatt hívta őt fel a húga ilyen korán, miközben a belső hang a fejemben már rég ott üvöltötte a választ.
- Na, a következőt szeretni fogod – mondta, miközben az egyik kezével a rádió felé nyúlt, és tovább nyomott a következő számra.
Az út utolsó egy óráját ugyanis annak szentelte, hogy – miután véletlenül elszóltam magam, miszerint nem vagyok valami otthon a zenéjükben – lejátszotta nekem a szerinte tűrhető albumok nagy részét, miközben folyamatosan a reakcióimat leste egy-egy szám felé.
Na, nem mintha sikerült volna bármit is kihúznia belőlem, elvégre felvettem a tökéletes póker arcot, noha igazság szerint meglepve konstatáltam, mennyire nem ilyennek képzeltem korábban dalaikat, elvégre pont annyi ismertem tőlük, mint az átlag, aki nem hallgatja őket, csak itt-ott véletlenül belebotlik a slágerekbe.
- Jézusom, még mennyi van hátra? – nyögtem fel, szenvedést tettetve.
- Csak nem unod? – sandított rám a napszemüvege mögül felháborodva, mire megráztam a fejemet.
- Nem, de életemben nem hallgattam annyi One Direction-t, mint az elmúlt fél órában – feleletem.
- És abban mi a rossz? – nevetett fel Louis. – Talán nem tetszik a zenénk?
A hangjából tisztán érezhető volt, hogy csak húzza az agyamat, mint korábban én az övét, azonban eszem ágában nem volt hazudni neki a véleményemről, így csak megvontam a vállamat.
- De, igazából egész jó – mondtam.
- Tudod, ha most azt mondtad volna, hogy nem tetszik, mehettél volna gyalog – vágta rá, a tekintetét az úton tartva.
- Hát lehet jobban jártunk volna, te hol tanultál meg vezetni? – húztam el a számat.
- A jóindulatommal játszol, Diamond, csak szólok – rázta meg a fejét nevetve. – Vigyázz, mert a végén tényleg kiteszlek valahol.
- És hagynád, hogy egy tök idegennel vitessem magam haza? – pislogtam ártatlanul. – Ne már, Louis, azt hittem ennél jobban véded, ami a tiéd.
- Ja, hogy most már az enyém vagy? – kérdezte egy széles vigyor kíséretében, nekem pedig volt egy olyan érzésem, a beszélgetésünk játékossága kezd valósággá válni.
- Eddig is a tied voltam – csúszott ki a számon, még mielőtt átgondolhattam volna.
Éreztem, ahogy az arcom ismételten égni kezd, ahogy próbáltam nem Louis-ra nézni, és magamban fohászkodtam érte, hogy ne vegye komolyan a megjegyzésem, bár egy részem épp abban reménykedett, hogy helyeselni fog.
Te jó ég, Chloe, valamit csinálnod kell magaddal, mielőtt teljesen megőrülsz mellette.
Bár nem voltam biztos benne, hogy nem ő az, aki éppen eléri nálam, hogy teljesen kiforduljak önmagamból.
Próbáltam nem elsüllyedni kínomban, amikor percek óta nem szólt egy szót sem, és az autó rádióján kívül – ahol még mindig az ő dalaik mentek – semmit sem lehetett hallani, azonban amint éreztem, hogy a szabad kezével az enyémet keresi, minden egy csapásra szertefoszlott.
Én pedig ismét elkönyveltem magamban, mennyire alábecsülöm a hatalmát felettem.
Az út maradék része már sokkal csendesebben telt, főleg miután elhajtottunk a város kezdetét jelző tábla mellett, mire feltűnt, ahogy Louis tekintete is egyre feszültebbé válik, nem csak az enyém, bár volt egy olyan érzésem, a melyikünk idegesebb versenyt én nyerném a kavargó gyomrommal és az izzadó tenyeremmel. Végtelennek tűnő perceken belül végül mégis megérkeztünk a fekete kovácsoltvas kapu elé, amely szinte abban a pillanatban kitárult előttünk, és már hajtottunk is be a modern családi ház hatalmas udvarába.
- Na, megjöttünk – mondta Louis, miután leparkolt a felhajtón két másik jármű mellett, és áthajolt felettem, hogy kicsatolja az én övemet is.
- Tudják, hogy elhoztál? – kérdeztem, ugyanis a gondolat, hogy esetleg nem tudnak a jelenlétemről, enyhén megrémisztett.
- Persze, hogy tudják – felelte, és nyomott egy puszit az arcomra. – De nyugi, ha azokat a seggfejeket túlélted Liam-nél, akkor őket egyenesen imádni fogod. Na, gyere – lökte ki a kocsi ajtaját.
Követtem a példáját, majd szó nélkül hagytam, hogy összekulcsolja az ujjainkat, miközben a bejárati ajtó felé húzott, mire éreztem, mintha a bennem lévő feszültség egy csapásra halványulni kezd, bár még így sem voltam teljesen nyugodt.
- Nem hiszem el, hogy sosem zárják be ezt a rohadt ajtót – morogta, miután a kilincset lenyomva meglepetten tapasztalta, hogy nyitva van.
Belépve egy kisebb előszobában találtuk magunkat, azonban egy hangot sem lehetett hallani, mire felvont szemöldökkel pillantottam Louis-ra, aki erre csak megrázta a fejét.
- Szeretnek úgy tenni ilyenkor, mintha nem tudnák, hogy itt vagyok – emelte az égnek a tekintetét, majd az egyik belső szoba felé intett, mire szó nélkül folytattuk az utunkat.
Úgy három szobán keresztül továbbra sem lehetett semmit sem hallani a saját lépteink zaján kívül, azonban amint elérkeztünk egy étkezőnek tűnő szobához, már meg is hallottam egy nevetést, ezzel egyidejűleg pedig az ablakon keresztül megpillantottam az üveg túl oldalán lévő tizenkét-tizenhárom éves lányokat egy kutya társaságában a kertben.
A tekintetem ezek után a teraszon lévő két idősebb lányra esett, akik egy asztalnál ültek a telefonjukkal a kezükben, néha a két fiatalabbik felé pillantva, néha egymással beszélgetve.
Elég volt egy pillantást vetnem a kint lévő lányokra, hogy tudjam, egészen biztosan ők lesznek Louis húgai.
A merengésemből Louis rángatott ki, aki már maga után is húzott a félig nyitott üvegajtó felé, miközben a kezemet egy pillanatig sem engedte el, ahogy kiléptünk a teraszra.
- Így kell várni azt, aki órákat vezetett idáig – rázta meg a fejét, sértettséget színlelve, mire az udvaron lévő személyek egy emberként fordultak felénk.
- Louis! – kiáltott fel az idősebbik húgai közül a barna hajú, akivel a legtöbb hasonlóságot véltem felfedezni a bátyjával, és már fel is pattant a székből, hogy a mellettem álló Louis nyakába vesse magát.
- Te jó ég, Fizz, ne ölj meg! – szorította magához a lányt Louis.
- Azt sem tudtam, hogy jössz – engedte el nagy nehezen a húga, majd azzal a lendülettel a pillantása rám esett. – Azt pedig főleg nem, hogy nem egyedül jössz – vigyorodott el, miközben a hangjából tisztán kivehető volt a meglepettség.
Nem úgy, mint a másik lányéból, akiről meg mertem volna esküdni, hogy csakis Lottie lehet.
- Gondoltam nem lövöm le a meglepit – vonta meg a vállát, és felém lépett. – Aztán meg, hogy lesz még egy meglepi is. Lottie vagyok – ölelt át azzal a lendülettel, én pedig magamban elkönyveltem, hogy közvetlenségben szöges ellentéte Louis-nak.
- Tartok egy gyors bemutatást, mielőtt Fizzy megfojtaná őt is – bontakozott ki az egyik fiatalabb húga karjai közül az említett személy, ahogy felém fordult. – Lányok, ő Chloe. Nagyon kérlek, ne ijesszétek el, bár ha nekem eddig nem sikerült, akkor már jók vagyunk. Chloe, ők a lányok. – intett a testvérei felé diplomatikusan.
- Hát most már aztán tudni fogja a nevünket – morogta Fizzy.
- Szerintem elnézitek neki, ha néha keverni fog titeket, sokszor én sem tudom, hogy hívnak – borzolta össze a haját Louis, amivel egy gyilkos pillantást váltott ki a lányból. – Na, de most ha megbocsájtotok öt percre, akkor kipakolom a cuccainkat, de később nektek adom egy kicsit – mondta, miután mellém lépett, és a kezét az enyémbe csúsztatta.
Figyeltem, ahogy a lányok arcán egyszerre suhan át a vigyor, amit már annyit láttam korábban Louis-tól, miközben a pillantásuk az összekulcsolt ujjainkra estek, én pedig éreztem, hogy elvörösödöm.
- Tommy elvitte az ikreket, de szerintem bármikor befuthatnak – mondta Lottie. – Dan pedig anyával van. Majd felhívom, és szólok, hogy itt vagytok.
Louis bólintott, és a tekintetét elkapta a lányról, de nem elég gyorsan ahhoz, hogy ne vegyem észre azt a villanást a szemében, ami kicsit olyan volt, mint amikor az idejövetről beszéltünk, de ez alkalommal sem szóltam egy szót sem, visszamosolyogtam a lányokra, és követtem Louis-t vissza a házba.
- Látod, én mondtam neked, hogy tényleg becsajozott – hallottam a hátam mögül a fojtott hangot, amit kuncogás követett.
- Na, ugye, hogy nem olyan ijesztőek? – kérdezte Louis, miután hallótávolságon kívülre értünk a ház emeletén, mielőtt benyitott volna az egyik legtávolabbi szobába.
Megráztam a fejemet, miközben óvatosan elmosolyodtam.
- Nagyon hasonlítotok. És nem feltétlenül külsőre – mondtam némi megfontolás után.
- Ezt sem mondták még sokan – állt félre az ajtóban, hogy előre engedjen, mire elém tárult Louis másik életének egy darabja.
Ugyanis hiába nem volt ez a szoba sem rendesen belakva – erről leginkább a többnyire üres polcok árulkodtak, és hogy túl nagy volt a rend hozzá képest – a londoni lakásában lévővel ellenben, ebben a szobában fényképek voltak, méghozzá nem is kevés. Ahogy beljebb léptem, már tisztán kivehetőek voltak az alakok, mire megállapítottam, hogy ott volt mindenki; a családjával együtt, külön-külön a testvéreivel, az anyjával, de néhány képen a bandatársai is ott voltak.
De ami a leginkább megragadta a figyelmem, az Louis arca volt, amely szinte minden egyes képen ugyanazt a boldogságot tükrözte, amit eddig nagyon ritkán láthattam rajta, és nem tudtam, hogyan érezzek ezzel kapcsolatban.
- Ennyire érdekes? – kérdezte, ahogy mögém lépett és éreztem, ahogy hátulról átkarolja a derekamat.
- Nem is hinnéd, mennyire – motyogtam, a tekintetemet továbbra is a képekre szegezve.
- Pedig egyik se valami új – jegyezte meg szórakozottan.
- De azért tetszenek – vontam meg a vállamat. – Boldognak tűnsz.
- Most is az vagyok – mondta, miközben maga felé fordított. – Csak másképp.
Noha igen kíváncsivá tett, mégis mit ért azalatt a bizonyos másképp alatt, mégsem kérdeztem semmit, szótlanul álltam, ahogy rabul ejt a szemeivel, miközben a kezeivel továbbra sem engedett el. Én pedig komolyan elgondolkoztam azon, vajon mennyire van tisztában azzal, mekkora hatással van rám minden egyes alkalommal az érintése, de nem igazán tudtam a saját örömömön gondolkozni, mikor éppen azt mondta boldog. Itt és most.
Nekem pedig ez volt a boldogság.
Egy ideig nem mozdultunk ki a csendből, ami körülvett minket, egészen addig, míg Louis meg nem törte a pillanatot azzal, hogy elengedte a kezemet, és hátrébb lépett.
- Felhozom a cuccainkat – mondta. – Addig nyugodtan helyezd magad kényelembe – húzta egy óvatos mosolyra a száját, mire bólintottam.
Bár legszívesebben vele mentem volna, csak hogy egy pillanatig se kelljen nélküle lennem, azonban pontosan tisztában voltam vele, hogy most mindkettőnek jobb lesz, ha két percig egyedül vagyunk, nekem legalábbis biztosan, hogy a torkomban dobogó szívem lecsillapodjon.
A fejemet az ablakokhoz tolt ágy felé fordítottam, mire meglepetten konstatáltam, hogy ez is egy a sok különbség közül a lakásával, majd a telefonommal a kezemben helyet foglaltam rajta, hogy megüzenhessem Kylie-nak, megérkeztünk, bár miután feltűnt, hogy az előző, az elutazást jelző üzenetemre sem válaszolt, rövidre fogtam a dolgot és próbáltam nem összeesküvés elméletek gyártásába kezdeni, miszerint vajon mi a fene lehet vele.
Ne csináld, Chloe, lényegében azért is jöttél el, hogy elszakadj az otthoni dolgoktól.
- Néha komolyan elgondolkozom azon, miket hordanak a lányok maguknál, hogy minden cuccotok ilyen kurva nehéz – lépett be a szobába Louis, két karjával a cuccokkal, látványosan megerőltetve magát, hogy ne dobja el a bőröndöket, vagyis inkább az enyémet.
- Csak a legszükségesebbeket, tudod – feleltem vigyorogva.
- Persze, persze – morogta, és leült mellém az ágyra. – Figyelj, nekem most le kell lépnem egy-két órára. Itt hagyhatlak addig a lányokkal? Nem fognak szétszedni, nyugi.
A hangjából mintha egy csapásra eltűnt volna az előbbi szórakozottsága, ahogy az arcára kiülő komolyság sem sejtetett túl sok jót, nekem pedig ismét az előző két alkalom ugrott be, amikor hasonló tekintettel nézett rám, azonban ezúttal nem tudtam megállni, hogy ne mondjak semmit.
- Minden rendben? – csúszott ki a számon a kérdés.
Annak ellenére, hogy egy részem pontosan tudta, mi lesz rá a válasz, legalábbis most.
Louis bólintott, azonban a tekintete mintha üvölteni akarta volna, hogy nem.
- Igen, csak el kell intéznem valamit. A szükséges dolgok, amiket meg kell tenned, ha hazajössz két napra – tette hozzá egy keserű mosoly kíséretében. – De nem fog sokáig tartani. Ha visszajöttem, a tiéd vagyok.
Biccentettem egyet, miközben viszonoztam a mosolyt, már amennyire tőlem telt, és hagytam, hogy felhúzzon maga után az ágyról, aminek következtében egészen pontosan a karjaiban kötöttem ki, és mire feleszméltem, az ajkai már az enyéimen voltak.
Hiába éreztem a szavaiból áradó kétségbeesést, a csókja inkább volt ragaszkodó, mintha csak arról próbálna meggyőzni, akármi is folyik benne jelenleg, minden rendben van, vagy legalábbis rendben lesz.
Nekem pedig eszem ágában sem volt olyan helyekre merészkedni, ahová még nem volt bejárásom, hiába tudtam, hogy Louis megbízik bennem.
Kéz a kézben érkeztünk meg az étkezőbe, ahol kiderült, időközben három személlyel több lett a házban, mire alkalmam nyílt megismerni Louis két legkisebb testvérét, Lottie barátjával együtt, aki a Tommy néven mutatkozott be és szemmel láthatólag boldog volt a mellettem álló fiú jelenlététől.
- Ha visszajöttem, dumálunk, de most rohanok – nyomott egy puszit a homlokomra, miközben elengedte a kezemet, és az ajtó felé indult. – Ne bánjam meg, hogy rátok bíztam! – kiáltotta hátra a válla felett, mire Lottie elnevette magát.
- Nem tudom, miket mondott neked, de tényleg nem vagyunk olyan rosszak – fordult felém.
- Valóban nem – bólintottam egyetértés gyanánt. – De biztos nem zavarok? Mármint biztos nem látjátok gyakran, és tényleg nem akarok tolakodni – mondtam, hogy csak ő hallja, azonban a barátja eléggé el volt foglalva a két kicsi szórakoztatásával, Lottie azonban gyorsan belém fojtotta a szót.
- Ugyan már, ne viccelj! – rázta meg a fejét. – Tényleg örülünk, hogy itt vagy. Mondjuk, bevallom őszintén, kemény két napja tudom, hogy Louis-nak barátnője van, de még mielőtt megijednél ettől, ő szereti, hogy is mondjam… megtartani magának az ilyet. Még előttünk is.
Bólintottam, bár szívesen kérdeztem volna még néhány dolgot a bátyjával kapcsolatban, de volt egy olyan érzésem, jobb, ha hagyom őt magától beszélni róla, és úgy tűnt, Lottie folytatni is fogja, miközben ellépett a teraszajtó irányába és kinyitotta azt.
- Kiviszem egy kicsit tombolni a kicsiket, velem jössz? – kérdezte, mire habozás nélkül bólintottam, és követtem őt a hatalmas udvarra.
Egy ideig nyomon követtük, ahogy az ikrek fel és alá rohangálnak a füvön, Tommy legnagyobb örömére, aki kénytelen volt lépést tartani velük, így már kezdtem megérteni, mire használta Lottie a tombolni kifejezést, majd végül helyet foglaltunk a kertben található hintaágyon, ahonnan tökéletes rálátásunk nyílt minderre.
- Egyébként már az nagy csoda nekünk, hogy elhozott ide – mondta, miközben a tekintetét a rohanó kicsikre szegezte. – Már csak azért is, mert másfél éve nem hozott ide senkit, érted, és így egyik pillanatról a másikra előállt azzal, hogy kíváncsiak vagyunk e rád, meg minden. Én meg mondtam neki, hogy ha van esze, akkor ezt a kérdést nem teszi fel többet, mert hát egy olyat nem tudnék mondani ebbe a családban, aki nem lett volna kíváncsi rád.
- És mi van, ha rosszul választott volna? – kérdeztem vigyorogva, noha egy részem félt, Lottie talán félreérti a viccem, de a tekintetét látva egyáltalán nem kellett ettől tartanom.
- Áh, Louis nem választ rosszul – rázta meg a fejét. – Mármint hidd el, olyat nem hozna ide, akiről tudná, hogy nem kedvelnénk meg, vagy kicsapná a biztosítékot. Amúgy meg félre ne érts, Chloe, de egyáltalán nem tűnsz bicskanyitogatónak. És ezt most minden rosszindulat nélkül mondom.
- Nem értelek félre – feleltem egy óvatos mosolyra húzva a számat.
- Egyébként is, alig vagytok itt egy órája, és máris többet láttam mosolyogni a bátyámat, mint az elmúlt fél évben összesen – jegyezte meg. – Bár a magabiztossága mindig is a régi volt, de azért még később leütöm. – tette hozzá, mire felnevettem.
- Abból van neki elég – bólintottam.
- A lényeg, hogy akármennyire is ijesztő, hogy ennyien vagyunk esetleg, tudnod kell, hogy az égadta egy világon semmitől nem kell tartanod velünk kapcsolatban. Sőt, megkockáztatom, hogy Louis-val kapcsolatban sem – mondta egy sejtelmes vigyor kíséretében, majd a kissé értetlen tekintetemet látva folytatta. – Bocsi, de amióta csak beléptél ide, azon gondolkozom, vajon miért nézel úgy a bátyámra, mintha bármelyik pillanatban eltűnne mellőled.
Le sem tagadhattam volna a döbbentséget, amely kiült az arcomra, a szokásos pírral együtt, amely előszeretettel zökkentett ki a komfortzónámból a mai nap, miközben a tekintetemet automatikusan a földre szegeztem.
- Szólj, ha semmi közöm hozzá – szúrta közbe gyorsan a mellettem ülő lány.
- Nem, egyáltalán nem erről van szó – ráztam meg a fejemet. – Csak nem gondoltam volna, hogy ennyire… nyilvánvaló.
Lottie felsóhajtott, ahogy a tekintetével a ház felé nézett.
- Nem mondom, hogy nem értelek meg, mert pontosan tudom, hogy Louis aztán minden, csak nem egy egyszerű eset, főleg nem az elmúlt két évben. De egy dolgot szeretném, ha tudnál, Chloe, mégpedig azt, hogy úgy ismerem őt, mint a tenyeremet és pontosan tudom, mikor mi zajlik benne. És elég volt egyszer látnom, hogyan néz rád, hogy tudjam, mennyire oda van érted.
Az ajkamba haraptam, ahogy összébb húztam magamon a farmerdzsekimet – vagyis inkább Louis farmerdzsekijét – és próbáltam kerülni a lány fürkésző pillantásait, kevesebb sikerrel.
Annak ellenére, hogy a belső hang a fejemben azt suttogta, egy részem ezzel pontosan tisztában volt már egy ideje, csak éppen túl hihetetlen volt a számára, hogy Louis képes lenne többet látni benne, mint a lányt, akit egy ferde este alkalmával felszedett.
De ez már a saját szegénységi bizonyítványomról árulkodott, nem az övéről.
Szólásra nyitottam a számat, azonban egy másik hang megelőzött.
- Csak megvagytok – lépett elő a hintaágy mögül Louis, miközben a pillantását a füvön játszó testvéreire szegezte. – Mióta nyomják?
- Szerintem lassan rekordot döntenek – felelte Lottie egy vállvonás kíséretében. – Már vagy másfél órája nyúzzák Tommy-t, de nem adja fel.
- Emlékeztess, hogy este vállon veregessem a kitartásáért – mondta, mire a lány bólintott. – Sikerült megismerkedni? – vigyorodott el, mire bólintottam.
- Igen, szóval ajánlom, hogy innentől kezdve többször told ide a képed, és őt se hagyd otthon – bökött felém a húga.
- Ha megígérem, akkor nem bánod, ha most egy kicsit elviszem magammal? – kérdezte Louis, mire Lottie csak lemondóan legyintett egyet, de a szeme mosolygott.
- Nem bánom, de ezért alaposan ki kell engesztelned később – mondta. – Na, menjetek! Amúgy is össze kell szednem őket.
Rámosolyogtam, miközben feltápászkodtam és mielőtt elindultunk volna, még eltátogtam neki egy köszönöm-öt, mire csak megrázta a fejét, és viszonozta a mosolyomat, én pedig magamban elraktároztam, hogy talán életem végéig hálás leszek Lottie-nak.
A figyelmem ezek után a mellettem lévő fiúnak szenteltem, akivel egy ideig szótlanul lépkedtünk egymás mellett, mielőtt el nem érkeztünk volna a hatalmas birtok egy teljesen másik végébe, ahol szintén egy nagyobb füves terület húzódott, azonban kiszúrtam egy padot az egyik fa árnyékában, és ahogy sejtettem, Louis is azt célozta meg magunknak.
- Minden oké? – kérdeztem, miután helyet foglaltunk rajta.
- Minden változatlan, maradjunk annyiban – vonta meg a vállát, miközben az összekulcsolt ujjainkkal játszott, nekem pedig csak akkor tűnt fel, hogy a tekintete most kifejezetten kimerültnek tűnt a két órával ezelőtti állapotához viszonyítva.
Eltelt néhány perc, ahol egyikünk sem mondott semmit, azonban volt egy olyan érzésem, ez most nem az a kínos csend, noha elég volt rásandítanom Louis-ra, hogy tudjam, mondani akar valamit.
- Az anyám beteg – törte meg a csendet végül újabb percek elteltével.
Az az egy mondat azonban úgy hasította át a levegőt, mint a világ legélesebb kése.
És egyben a legkegyetlenebb is.
- Ezért nem találkoztál vele, és valószínűleg ezért nem is fogsz az elkövetkezendő időszakban – folytatta, a tekintetét meredten előre szegezve, miközben szinte lehetetlen volt bármit is kiolvasni belőle. – És amikor azt mondtam, el kell intéznem valamit, akkor…
- Nála voltál – fejeztem be a mondatot helyette, ő pedig bólintott.
- Igen, nála.
Lesütöttem a szemem, miközben éreztem, ahogy a kirakós darabjai szépen lassan a helyükre kerülnek, miközben én tehetetlenül állok az azt ábrázoló kép előtt, egyre nehezebben véve a levegőt, ahogy fogalmam sem volt, mit kellene mondanom.
Ugyanis amikor azt mondtam, tudom, hogy Louis megbízik bennem, a legvadabb álmaimban sem gondoltam volna, hogy az irántam érzett bizalma ennyire kiterjed.
Idehozott, miközben a családjával kellett volna lennie. Csak velük. Miközben az anyjuk kórházban fekszik.
Éreztem, ahogy a fejemben lévő kérdőjelek és a kétségbeesés, miszerint nincs helyem itt, szépen lassan kisemmiznek, ahogy nagy nehezen szólásra nyitottam a számat.
- Miért hoztál magaddal, Louis? – kérdeztem, azonban képtelen voltam a szemébe nézni.
- Mert szerettem volna, hogy itt legyél velem– mondta, mintha mi sem lenne természetesebb, pedig mindketten tudtuk, hogy nem az.
- De miért?
Ezúttal ő volt az, aki lesütötte a szemét, ami normális esetben talán még inkább kétségbe ejtett volna, azonban tudva, hogy ez idő alatt egyszer sem engedte el a kezemet, valamiért mégsem engedte, hogy darabokra hulljak.
- Mert azt szerettem volna, hogy lásd, nem vagy egyedül. Hogy tudd, attól még, mert az elcseszett családod nem akart téged, attól még van olyan, aki igen – ez volt az a pillanat, amikor a tekintetünk végül mégiscsak összetalálkozott. – Mert én igen.
Öt másodperc. Ennyi kellett ahhoz, hogy leperegjen előttem a Louis-val töltött összes pillanat a megismerkedésünktől egészen idáig, az összes beszélgetéstől, az összes együttléten át az összes vitákig bezárólag minden. Öt másodperc kellett hozzá, hogy mint egy film, végig nézzem a korábbi egyességünk minden momentumát, az alkunktól kezdve, amely annak idején eljuttatott minket oda, ahol most vagyunk.
Bármikor kiszállhatok és ő is bármikor rám unhat, és még csak meg sem kell indokolnia, miért.
Öt másodperc kellett ahhoz, hogy előttem legyen a Heaven’s-beli tartózkodásunk, csak úgy, mint az azt követő csókunk ugyanazon a helyen, majd pedig a kétségbeesés, amit akkor éreztem, amikor olyan érzésem volt, mintha direkt játszana az idegeimmel. Aztán ahhoz elég volt az öt másodperc, hogy magam előtt lássam a szenvedő Louis-t, aki azt mondja, senkit sem akart annyira, mint engem. Hogy magam előtt lássam, azt a Louis-t, aki sosem engedi el a kezemet, és az egyetlen embert, akinek hatalma volt felettem annyira, hogy bármikor magasba húzzon, vagy éppen a földig taszítson.
Öt másodperc.
Ennyi kellett ahhoz, hogy rájöjjek, menthetetlenül beleszerettem Louis Tomlinson-ba.