5. - Már megint te

Bár tudtam, hogy annak idején nem véletlenül lett a fejemhez vágva a megrovás kismillió alkalommal arról a gyerekkorom során, miszerint nem illik megbámulni az embereket, bármiféle megkülönböztető dolog is van rajtuk, ez alkalommal a lehető legkevésbé sem érdekelt a jólneveltség bármely szabálya, miközben tágra nyílt szemekkel meredtem a tíz méterre álldogáló fiút, aki a kezében lévő mikrofonnal babrált egy társaság gyűrűjében.
Néhány röpke pillanatig egyáltalán nem voltam biztos benne, egyáltalán felém fog nézni, azonban hirtelen mintha csak megérezte volna, hogy valaki figyeli, összeráncolt szemöldökkel kapta fel a fejét, a tekintetét egyenesen az enyémbe fúrva.
Hiába kaptam el a tekintetem róla amilyen gyorsan csak tőlem telt, alig néhány másodperccel később már éreztem is, ahogy a pillantása az oldalamba fúródik, és noha nem lehettem száz százalékig biztos benne, hogy felismert, naiv sem voltam, elvégre fél percig legalább átkoztam az eget, amiért sikerült pont itt találkoznunk.
Továbbá saját magamat is, amiért ebbe egyáltalán nem gondoltam bele korábban, ugyanis jóval kevesebb esélyem lett volna belebotlani egy hétköznapi helyen, mint sem egy díjátadó főpróbáján.
Nem tudtam, mégis mi lenne a legésszerűbb reakció tőlem, már ha egyáltalán létezik olyan, de igyekeztem a lehető legtermészetesebben viselkedni, miközben a figyelmem ismét Aster-re irányult, amolyan jelként, hogy eszébe se jusson bármit is mondani, míg kettesben nem leszünk. A barátnőm eleinte tétovázva pillantott hol rám, hol pedig a még mindig engem bámuló Louis-ra, azonban gyorsan kapcsolt, miközben minden megragadta a karomat, és határozottan maga után rántott, ezzel hátat mutatva neki.
Fogalmam sem volt, mégis mi célja van ezzel az egésszel, azonban jelen pillanatban ez egy fikarcnyit sem számított, ha ezzel sikerül időt nyernem, mielőtt ismét szembe találom magam Louis-val és az átható tekintetével, amitől egyszerre borsódzik a hátam és lesz forró az arcom.
De nem igazán tudtam, hogy az előbbi vajon a tekintetének, míg az utóbbi a minket összekötő történéseknek tudható be, de volt egy sanda gyanúm, nem tévedek.
- Azt hiszem, jobb, ha most kimegyünk a mosdóba vagy mi. – sziszegte Aster, én pedig minden ellenkezés nélkül bólintottam.
- Igen, szerintem is. – feleltem, miközben csaknem futólépésben igyekeztünk elhagyni a színpadot a backstage irányába.
Szinte kísértést éreztem, hogy forduljak vissza még egyszer utoljára, de legnagyobb szerencsémre ezúttal győzött a józan eszem, így megálljt parancsoltam magamnak, azonban felesleges lett volna bármit is tennem, elvégre pontosan tudtam, hogy Louis még mindig engem néz, és ez így is volt egészen addig, míg el nem tűntünk az öltözőkhöz vezető folyosón a fel s alá rohangáló emberek között.
Azonban hiába kerültem a látkörén kívülre, a bennem keltett érzésektől továbbra sem szabadultam.
- Nem hiszem el, hogy itt van. – mondtam, amint becsapódott mögöttünk az öltőző ajtaja és persze csak miután meggyőződtem róla, hogy rajtunk kívül senki sincs bent.
És ha ez nem lett volna elég, háromszor végigmentem a helyiségen.
- Fejezd már be! – csattant fel Aster a látványos szenvedésem miatt. – Beleszédülök, ha még egyszer végig kell néznem ezt.
- Most őszintén, Aster, te mégis mi a fenét csinálnál a helyemben? – meredtem rá kétségbeesetten és egyben kissé sértetten, amiért az együttérzés minimális jelét nem láttam rajta.
- Nem tudom, nem én feküdtem le vele. – vonta fel a szemöldökét.
Próbáltam a lehető legdühösebb pillantásommal jutalmazni, noha legbelül tudtam, igaza van.
- Inkább biztosra megyek, mint hogy bárki is tudjon erről az egészről. – ráztam meg a fejemet.
- Kylie tudja? – érkezett a kérdés, mire pofonként ért a tudat, hogy nem Aster lesz az egyedüli, akivel le kell majd folytatnom ezt a beszélgetést.
Kylie pedig a keményebb dió.
- Nem. – válaszoltam kurtán, remélve, nem kell kifejtenem, miért nem avattam be a legjobb barátnőmet.
Szerencsémre azonban Aster csak megvonta a vállát, miközben helyet foglalt az öltőző egyik padján és átkarolta a térdét.
- Szerinted felismert?
Noha szívesen adtam volna ismét a sértődöttet, amiért azt feltételezi, Louis esetleg nem emlékszik rám – amit valamilyen oknál fogva nem tartottam túl reálisnak – mégis valamennyire értettem a kérdését, elvégre az egyszeri alkalmak után nem szoktak nagyon összefutni a résztvevők a későbbiekben. Azonban miután hosszú pillanatokon keresztül néztünk egymás szemébe, miközben az övében kétség kívül láttam a megismerés villanását, csak egy bólintásra telt tőlem.
- Tervezed, hogy köszönsz neki?
Amilyen határozottan csak tudtam, megráztam a fejem.
- Nem kerülhetünk kontaktba a nagyarcokkal. – emlékeztettem. – Ez az elsőszámú szabály.
- Én azt hittem, hogy az a „munkatárssal nem kavarhatsz” viszi a pálmát. – húzta gúnyos mosolyra a száját az előttem helyet foglaló lány. – Mindenesetre nem ő alkalmaz, szóval nem gondolom, hogy baj lenne belőle.
- És mégis milyen szöveggel álljak elé? Valami olyasmivel, hogy; hé, emlékszel még rám? Én voltam az, akit hazavittél az ex-bandatag lemez bulijáról.  Helyesbítek, egy hotelbe. – nyögtem fel, miközben éreztem, hogy ez a szituáció kezd egyre kínosabb lenni.
És nem azért, mert éppen egy öltözőben bujkálok előle, noha azt sem tudhatom biztosra, egyáltalán utánam indult e, vagy kiderítette azóta, mit keresek itt, de ha az emlékezetem nem csal, sikerült kitárgyalnunk a másik foglalkozását, illetve inkább az enyémet, ha már az övéről nem kellett nagyon mesélnie, anélkül is szinte mindent tudtam.
Nyilvánvalóan nem annyit, mintha én is benne lennék az iparban, azonban még így is elmondhattam magamról, többet tudok, mint az átlag, figyelembe véve a tényt, milyen környezetben mozgok. Vagyis inkább táncolok.
- Gondolom, tudod, hogy vissza kéne mennünk, mielőtt Poppy agybajt kap? – vonta fel a szemöldökét Aster, mire kelletlenül bólintottam. – Remek. Mert amúgy sem kerülheted el az elkerülhetetlent.
- Kösz a bölcsességet, mester. – morogtam, miközben a pólóm szélével babráltam.
Kelletlenül követtem a barátnőmet kifelé az öltözőből, magamban azért fohászkodva, bárhová is kell mennünk a próbák után, ne fussak ismét bele Louis-ba, noha egy részem sejtette, hogy míg én a show alatt végig a színfalak mögött leszek, ő valószínűleg a vendégek között, így csupán csak azt a maradék pár órát kell kibírnom, míg fel nem kapcsolják a fényeket.
Azt sem tudom, mitől tartasz ennyire. Elvégre mégis mennyi az esélye, hogy valóban hozzád is fog szólni?
Tulajdonképpen előbb tartottam valószínűbbnek, hogy még ha fel is ismert, levegőnek fog nézni, mint sem, hogy leszólítson, tekintve, számára is ugyanolyan kellemetlenek lennének a nem kívánt kérdések esetleg az ismeretségünkkel kapcsolatban, mint nekem.
Csakhogy míg én beavattam Aster-t, ő valószínűleg senkinek sem mondott semmit.
Elnyomtam egy feltörni készülő sóhajt megkönnyebbültségemben, amikor is kiszúrtam a folyosón tartózkodó többieket, ami egyet jelentett azzal, hogy nem kell visszamennünk a színpadhoz, legalább is egy darabig biztosan nem, így talán tényleg el tudom kerülni Louis-t, Aster jóslatával ellentétben. Igyekeztem a lehető leghiggadtabb arckifejezést magamra varázsolni, ahogy gyorsan beálltam közéjük, mintha eddig is ott lettem volna, és hallgatni kezdtem Poppy utasításait, noha valójában egy szó nem jutott el az agyamig, és továbbra is a korábban történteken kattogtam.
Tudtam, a lehető legegyszerűbb opció mindenképpen az lenne, ha erőt vennék magamon, és jó mélyre zárnám a történtekkel kapcsolatos kétségeimet, hogy normálisan tudjam végezni a dolgomat, végigcsinálni ezt a napot, aztán pedig úgy tenni, mintha ez az egész meg sem történt volna, ugyanis volt egy sanda gyanúm, ha most ezt a próbát kiállom, tényleg soha többé nem fogom őt látni valószínűleg. Ha pedig mégis hasonló körülmények között kénytelenek vagyunk, még kevesebb az esélye, hogy reagálni fogunk a másik jelenlétére.
Mire a mentorunk a mondandója végére ért, már sikerült is annyira összeszednem magam, hogy az utolsó kérését, miszerint profikhoz híven ne nagyon mászkáljunk, nehogy útban legyünk, még pont meghallottam, mielőtt még egy kézmozdulattal útra engedett minket.
A tekintetemmel ezek után Kylie keresésére indultam, akit a próba kezdete óta nem láttam, azonban enyhe bűntudat kíséretében a hiánya csak most tűnt fel igazán, de miután ismét sikerült elkerülnünk egymást, Aster után kutattam, de nagyon úgy tűnt, ő is felszívódott.
- Remek. – motyogtam, ugyanis bár nem tartottam magam emberfüggőnek a lehető legkevésbé sem, a nap hátralévő részében azért nem szívesen tartózkodtam volna egyedül a backstage környékén, ha netalántán Louis mégis felbukkanna valahol.
- Tiszta paranoiás vagy, Chloe. – folytattam az eszmecserét saját magammal, mire kénytelen voltam belátni, ezen már csak egy kávé segíthet.
Az egyetlen előnye ennek a munkának – legalábbis olyan előnye, amit előszeretettel ki is használtam – az ingyen kávé volt az öltözőkben, így azzal a lendülettel irányt váltottam, és néhány pillanattal később már némileg nyugodtabban szürcsölgettem a korábban felkapott jegeskávémat, miközben azon tűnődtem, vajon hova mehetnék, amíg elfogyasztom, ugyanis bár kifejezetten kulturált volt a táncosok számára fenntartott öltőző, valamiért mégsem hatott túl barátságosnak. Némi hezitálás után azonban beláttam, minden jobb, mint egyhelyben ácsorogni az ajtó előtt, így jobbra vettem az irányt, hátha találok valami hátsó részt, ahova nyugodtan kiülhetek, amíg nincs jelenésünk.
Végigmentem a már-már kihaltnak nevezhető folyosón, ahol pár stábtagon kívül senki sem tartózkodott, mire három jobb kanyar után eljutottam egy lefelé vezető lépcsősorhoz, aminek a tetején egy biztonsági álldogált, aki az érkezésemre felkapta a fejét, azonban miután felmutattam a nyakamban lógó kártyát, már vissza is tért a kezében tartott telefonhoz, én pedig gond nélkül kisurranhattam. Egy elégedett mosoly kíséretében léptem ki a szabadlevegőre, és dőltem neki a falnak, mikor is körbenézve sikerült megállapítanom, hogy valóban ráakadtam egy olyan helyre, ahol rajtam kívül senki sincsen.
- Bocsi, de ez a búvóhely már foglalt. – érkezett a hang valahonnan oldalról.
Helyesbítek; elhittem, hogy rajtam kívül senki sincs itt.
Annak ellenére, hogy elsőre nem igazán tudtam belőni, kihez tartozhat a hang, az illetőt természetesen azonnal felismertem, amint a tekintetemet oldalra kapva egyenesen belesétáltam Louis szemeinek fogságába.
A fiú a falnak dőlve figyelt, miközben az egyik kezével zsebre vágta a telefonját, a másikkal pedig egy cigit szorongatott, amit azzal a lendülettel a szájához emelt és szívott belőle egy slukkot, a külsejében pedig ez alkalommal sem találtam semmi kivetnivalót, noha ez alkalommal talpig feketében volt, a haja pedig nem volt tökéletesen beállítva.
De még anélkül is kénytelen voltam beismerni, mennyire vonzó volt.
- De ha szerzel nekem egy olyat – bökött a kezemben tartott jegeskávé felé, miközben én még mindig csak álltam és néztem, mint egy idióta.  – akkor esetleg megtárgyalhatjuk a dolgot. – vonta fel a szemöldökét sokat sejtően, én pedig éreztem, ahogy az arcom a hófehérből hirtelen rákvörös lesz.
Alig tartózkodtam egy perce egy légtérben vele, és máris pofátlanul flörtöl velem.
Az elégedettségmérőm azzal a lendülettel tízről mínusz egyre ugrott, mikor is hirtelen el akartam átkozni magam, amiért az a remek ötletem támadt, hogy idejöjjek, naivan azt gondolva, ide bizony senki sem tenné be a lábát, annyira kihalt minden.
Senki, kivéve Louis Tomlinson.
Hirtelen egy csapásra világossá vált, mit keresetett az a biztonsági a lépcsőknél; egyértelműen Louis testőre lehetett.
- Bocs, de szójatejes. – sziszegtem, és már azon voltam, hogy visszafordulok, de gyorsabb volt nálam.
- Ne csináld, már, Chloe! – lépett közelebb, miközben villámgyorsan elejtette a cigit, és taposott rajta egyet, hogy tettre kész legyen, ha maradásra akar bírni. – Nem vagyok hozzászokva, hogy az ilyen jó ismerőseim, mint te, ilyen rondán elfussanak előlem. Kérlek, ne sérts meg! – vigyorodott el.
- Mintha érdekelne. – vetettem oda, és ismét a kilincsre helyeztem a kezem, azonban már éreztem, ahogy a karja az enyémre kulcsolódik. – Mit akarsz? – fordultam felé, miközben igyekeztem a lehető leghatározottabb állni a pillantását.
Továbbra sem engedte el a kezem.
- Csak nem kerülsz engem? – szűkültek résnyire a szemei, de a vigyorgás továbbra sem ment sehova az arcáról, egyre inkább kizökkentve ezzel a komfortzónámból.
Már ha egyáltalán még benne voltam.
- Miért kellene kerüljelek? – vontam fel a szemöldökömet kérdőn, de figyelmen kívül hagyta a kérdésem, csak úgy, mint én az övét.
- Nem akarod elárulni, mit keresel itt? – méregetett, mire egyszerre éreztem magam zavartnak a túlzott közelsége, és dühösnek a faggatózása miatt.
Olyan érzésem volt, mintha hirtelen átcsaptunk volna a semmi sem érdekel veled kapcsolatban helyzetből a mindent tudni akarok rólad dologba, ami két dolog miatt is volt vicces.
 Egy; mert Louis szó nélkül hagyta, hogy elmeneküljek a hotelszobájából, az előtt pedig nem igazán törte magát, hogy bármit is megtudjon rólam. Kettő; azóta még csak nem is hallottam felőle.
Bénán feltartottam a nyakamban lógó kártyát, mintha ő is valami biztonsági ember lenne, remélve, levágja ebből a nyilvánvalót, már ha egyáltalán emlékszik, mit meséltem neki a múltkor a munkámról, így szinte már kellemeset csalódtam, mikor a felismerés árnyát láttam átsuhanni a szemein.
- Vagy úgy. – mondta, és elengedte a kezemet. – A franc se gondolta, hogy itt fogunk találkozni.
A számból vetted ki a szót, Tomlinson.
- Miből gondoltad, hogy egyáltalán találkozni fogunk még? – meredtem rá kérdőn.
- Nem gondoltam, de ha már így alakult, próbálom kihozni belőle a legjobbat, nem tudom, te hogy vagy vele. – vonta meg a vállát, mintha a világ legtermészetesebb dolgáról lenne szó, és ismét előkerült az a mindenkit leveszek a lábáról mosoly.
Amivel lényegében engem tényleg levett a lábamról annak idején, de erre nem szívesen gondoltam vissza, mikor éppen erősnek próbáltam mutatkozni, ennek ellenére viszont egyre inkább azt éreztem, ha korábban felmerült bennem a klisé, miszerint menekülnöm kellene Louis elől, akkor ezt eléggé benéztem.
Mert egyértelműen most jött el az idő, hogy fussak, ahogy csak tudok, de nem ez volt az, ami megnehezítette a helyzetet; hanem, hogy maga Louis is minden mozdulatával és mondatával ezt próbálta a tudtomra hozni. Mintha csak azt akarná jelezni, még van időm elküldeni őt a francba, és lelépni, mint ahogy minden normális ember tenné egy hozzá hasonló valakivel, akinek ez a fajta flörtölés puszta bemelegítés az igazi szórakozás előtt.
Nem voltam naiv, pontosan tisztában voltam azzal, hogy provokál, hátha ezzel megtudja, tényleg abba a jó kislány pakkba tartozom, amibe ő gondol, és amit ő messzire elkerül, hogy még csak véletlenül se kelljen bármiféle felelősséget vállalnia a tetteiért.
Felvont szemöldökkel álltam a pillantását, ő azonban némán viszonozta azt, miközben figyeltem, ahogy az elégedettség, hogy még mindig ott vagyok, szépen lassan kiül az arcára.
- Mondjuk, ahogy látom, te sem gondolod ezt másképp. – tette hozzá halkan
Továbbra is némán fúrtam a tekintetem az övébe, miközben éreztem, hogy az elégedettség ez alkalommal engem tölt el Louis tévedésével kapcsolatban.
Milyen kár, hogy nem tartozom a jó kislány pakkba.

***

Helló-helló mindenki!<3

Ahogy ígértem, némi csúszással ugyan, de megérkeztem az új résszel, ami teszem hozzá szerintem az egyik kedvencem lesz a történet során, noha az eleje kissé laposra sikeredett, szóval extra kíváncsi vagyok, mint gondoltok a végéről, kérlek ne kíméljetek.<3 Továbbá szeretném a világ összes köszönetét küldeni az előző részhez érkezett visszajelzésekért, eszméletlen hálás vagyok minden egyes kommentért, pipárt, és feliratkozóért, szóval a köszönettel együtt küldöm a virtuális öleléseket is. Ti vagytok a legjobbak, továbbra sem tudok mást mondani ezen, és a millió köszönömön kívül.<333

De nem is pazarlom tovább a szót, további kellemes szünetet, drágáim, érezzétek jól magatokat, pihenjetek sokat, köszönök szépen mindent és jövőhéten találkozunk!<3

-xoxo, Sophie V.