1. - Kiszolgáltatva

- Kérlek, nyugtass meg, hogy nem társultál tegnap este Kylie-hoz a kis kiruccanásához. – zökkentett ki a gondolatmenetemből Poppy, miközben megtorpant mellettem.
Pislogtam néhányat, ahogy szépen lassan visszatértem a jelenbe, ahol félhomály és neonfények vettek körbe, miközben egy függönnyel arrébb megállás nélkül üvöltették a legnagyobb slágereket, kisebb-nagyobb elégedettséget váltva ki ezzel a közönséggel, akik minden panasz nélkül elviselték, ahogy kis híján összepréselődnek egy levegőtlen táncparketten.
Annak ellenére, hogy az Aftertaste nem számított olyan helynek, ahova bárki betehette a lábát, egy széket sem lehetett bepréselni a bent tartózkodó emberek közé, azonban fogadni mertem volna rá, ha mégis, megoldották volna azzal, hogy azon táncolnak tovább.
Ahogy néha-néha fellibbentette valaki a vékony vásznat, ami elválasztott minket a kinti zsúfoltságtól, akaratlanul is felmerült bennem, talán ezért sem vagyok valami nagy rajongója az ilyen helyeknek, noha igencsak nagyot dobna a társasági életemen – vagy legalább is a családom véleményén rólam - , ha néha napján kikerülne rólam egy-egy valami celeb társaságában, ahogy együtt szórakozunk. Azonban hamar elvetettem ezt az ötletet, miután emlékeztettem magam, nincs miért bizonyítanom.
Főleg nem nekik.
- Gondolom, ez egy burkolt figyelmeztetés arra, hogy abban az esetben, ha a válaszom igen lenne, nem úszom meg holmi egyszerű fejmosással. – jegyeztem meg, miközben a pillantásomat elszakítottam a függönytől, hogy felé fordulhassak.
Sokszor megkaptam már, hogy Poppy úgy néz ki, mint én, csak pár évvel idősebb kiadásban, azonban személy szerint sosem véltem felfedezni semmiféle drasztikus hasonlóságot köztünk azon kívül, hogy mindketten rikító, szinte már fehérnek mondható szőke hajjal rendelkeztünk, és sötétkék szemekkel. Bár másoktól már azt is megkaptam, hogy az orrunk is ugyanolyan, és ahogy néha gesztikulálunk, azonban az utóbbiban csak annyi kivetnivalót találtam, hogy nekem nem szokásom, ellentétben a mentorommal, aki hajlamos rá egy-egy kirohanása alkalmával.
Nekem még csak azok sincsenek.
- Dehogy is, a minimum, hogy repülsz, Chloe. – vágta rá, észrevettem, ahogy elnyom egy mosolyt. – Ezt vehetem nemnek?
Bólintottam, miközben a tekintetemet a szűk folyosó másik végében álldogáló lány felé emeletem, aki unottan pásztázta a telefonja kijelzőjét, miközben a makulátlan megjelenésünknek köszönhetően nyoma sem volt az éjszakai kimaradásának.
Legnagyobb szerencséjére.
- Amúgy minden rendben van vele? – érkezett az újabb kérdés, mire kissé értetlen tekintettel meredtem a mellettem álló lányra. – Mármint úgy általánosságban. – tette hozzá, hátha ezzel megsegít, azonban nem igazán értettem, hogy valaki, aki annyira jó emberismerő, mint Poppy, vajon miért kérdez olyat, amire úgy is tudja a választ.
- Tegnap csak egyig maradt ki. – vontam meg a vállamat, miközben nekidőltem a mögöttem lévő falnak. – Ez már mondjuk haladás.
Poppy rosszallóan megrázta a fejét, és ismét Kylie irányába pillantott.
- Akármi történt ezzel a lánnyal, csak remélni tudom, hogy hamarosan összeszedi magát. – jegyezte meg. – Lehetőleg minél hamarabb.
- Csak nem a tűzzel játszik? – vontam fel a szemöldökömet.
- Még nem. – válaszolta, ahogy ismét rám szegezte a tekintetét. – De ha így folytatja, már nem lesz abban az előnyös helyzetben, hogy csak nekem tűnik fel, mennyire szét van esve.
Összepréselt ajkakkal emeltem a tekintetemet a földre, kerülve Poppy pillantását, hogy még csak véletlenül se vegye észre a benne megbúvó félelmet, ugyanis pontosan tudtam, mi lenne rá a válasza.
Kylie magának keresi a bajt, nekem pedig nem lenne szabad magamat emésztenem érte.
- De nehogy azt hidd, hogy csak érte aggódok. – mondta, miközben éreztem, ahogy végigvezeti a mélykék szemeit rajtam. – Jól látom, hogy fogytál?
Nagyot nyeltem, miközben próbáltam a lehető legártatlanabb arckifejezést magamra öltenem, mintha fogalmam sem lenne arról, miről beszél, noha mélyen belül pontosan tudtam, jobban tenném, ha a saját lebukásom miatt aggódnék, nem a legjobb barátnőmé miatt.
- Nem. – válaszoltam kifejezéstelen tekintettel. – Csak a ruha miatt tűnik úgy.
- Alig takar rajtatok valamit ez a cucc. – libbentette fel a csillogó anyagot, ami valami szoknyafélének szolgált, legalább is a csapat tervezője szerint, aki noha híres volt a kissé merész ízléséről, már ami a fellépő ruháinkat illeti, állítása szerint ez még neki is erős volt.
Hát akkor még nekünk mennyire.
A fiúk persze, mint mindig, most is könnyedén megúszták egy öltönyös szettel, ami annyira nyúlós volt, hogy akár spárgába is lemehettek volna, azonban szerencsére a táncot már nem fertőzte meg a ruhából áradó összetéveszthetetlen túlzás.
- Örülj neki, hogy nem te viseled! – morogtam, miközben kinyújtóztattam a lábam a kissé kényelmetlen magas sarkúban.
- Sajnálom, de gondolj arra, hogy nem ingyen csinálod. – billentette félre a fejét, azonban én csak megráztam a fejem és ismét a függöny felé fordultam.
- Egyáltalán miért van itt ennyi ember? – kérdeztem, hátha Poppy valamivel több háttér információval rendelkezik a munkáról, mint én vagy a többiek, akik szintén csak annyit tudtak, hogy a megrendelő a klubja hároméves születésnapjára szeretne egy műsort, és semmi egyéb követelménye nem volt, mint hogy a lányok alig viseljenek valamit.
A megbízó kilétét, és a klubban tartózkodó fontos arcok nevét természetesen senki sem tudta, én pedig kezdtem kételkedni benne, hogy a kérésüket közvetlenül a mentorunknak adták le.
- Általában nem engednek be ennyit, de a mai napra tekintettel megnyitották a kapukat. Mindenesetre a fellépés alatt átmennek egy másik helyiségbe, hogy csak az elit része maradhasson a vicces részre. – húzta kissé gunyoros mosolyra a száját a mellettem álló lány, mire kérdőn felvontam a szemöldökömet. – Nem tehetek róla, állítólag a főnök külön kívánsága volt, hogy ne mindenki élvezhesse a műsort, mert vannak olyanok is itt, akiknek nem szokásuk vegyülni.
- Vagyis undorítóan pénzesek . – összegeztem a hallottakat, Poppy pedig bólintott.
- Vagy éppen undorítóan híresek. – tette hozzá. – Ez a hely inkább a kettő keverékét vonzza ide.
- Még jobb. – nyugtáztam, noha mélyen legbelül igazából jóformán semmilyen érzést nem váltott ki belőlem a közönség eredete, ugyanis akárhogy szépítjük, volt már időm megszokni, milyen, amikor nem tekintenek rád másként, mint a két lábon járó szórakozásukra.
Sőt, az sem volt ismeretlen, milyen érzés, mikor azt gondolják, csak mert öt percig egy szál semmiben forogtál előttük, kapható vagy bármire, ha rendesen megfizetnek, mire kénytelen vagy felvilágosítani őket, a táncos jelző nem egyelő a prostival.
Bár tény és való, hogy ha nem keresnénk annyit, amennyit, nincs az a szép szó, amiért felvennénk ezeket a szereléseket, szóval ha úgy vesszük, valamilyen szinten eladjuk a lelkünket, de ilyenkor felteszem magamnak a kérdést, egyáltalán létezik e olyan meló, ami miatt manapság nem kell áldozatokat hozni, és lássanak csodát; már nincs is bűntudatom.
A kinti zene egy pillanat alatt véget ért, mintha csak elvágták volna a szám közepén, én pedig egyből tudtam mi következik, amint megéreztem azt a bizonyos szorítást a mellkasomban, és az egyre inkább feltörni készülő adrenalint.
- Jó szórakozást, Chloe. – kacsintott rám Poppy, én pedig egy féloldalas mosoly kíséretében a többiek után vetettem magam, akik már szépen lassan kifelé szivárogtak a függöny mögül.

- Hé, Chlo, iszol velünk valamit? – érkezett a kérdés valahonnan oldalról, mire megfordulva szembe találtam magam Jared vigyorgó tekintetével, ahogy a mögötte várakozó fiúcsapatra intett.
Normális esetben semmi bajom nem lett volna egyedüli lányként csatlakozni hozzájuk, azonban figyelembe véve a fellépésnek köszönhető kimerültségem, és az izzadságot, ami csaknem folyt rólam, nem igazán éreztem elég komfortosnak magam az after partira.
Nem úgy, mint ő, akiket ezek szerint kicsit sem zavart, hogy hasonlóan festettek mint én, ellenben a fáradtság legkisebb jelét sem mutatták.
- Most inkább nem. – ráztam meg a fejemet, mire a fiúk csüggedten meredtek rám.
- Ne csináld már, a ház állja! – fűzött tovább Jared.
- Hulla vagyok, de igyatok helyettem is! – kaptam fel a táskámat a földről, és indultam el, azonban útközben megveregettem a vállát. – Ne fogjátok vissza magatokat!
- Mi? Sosem. – nevetett fel Jessie. – Amúgy Poppy üzeni, hogy csak a főbejáraton tudunk kimenni, mert valami seggfej a túlfényezett kurva Range Roverével elállta a hátsót. – mondta, mire a többiek egy emberként röhögtek fel a megjegyzésén, én azonban már kevésbé találtam viccesnek az előbb hallottakat.
- Kérlek, mondd, hogy ez nem azt jelenti, hogy át kell vergődnöm a tömegen! – meredtem rá rémülten, miközben a gondolatra is kivert a víz, hogy be kell mennem a temérdek ember közé.
- Kylie megoldotta. – vonta meg a vállát Jared, egy elnyomott vigyor kíséretében, mire legszívesebben arcon nyomtam volna, azonban türtőztettem magam annyira, hogy csak egy ellenséges pillantás teljen tőlem.
- Mintha Kylie hazament volna. – morogtam, ugyanis pontosan tudtam, hova vezetett a barátnőm útja a fellépést követően, ha már szemtanúja voltam, miközben a szemével majd felfalja a helyiség egyik szélén álldogáló srácot.
Mindenesetre próbáltam a lehető legkevésbé sem kínlódó fejet vágni, miközben egy kisebb sóhaj kíséretében otthagytam a fiúkat, és elindultam az öltözőket és a klubhelyiségbe vezető folyosón szapora léptekkel, hogy minél hamarabb kijuthassak innen.
És hogy mindezt valóban tempósan tegyem meg, az arcom előtt egy forró fürdőt lebegtettem.
Meglepetésemre nem csaptam agyon senkit sem, ahogy kitártam az ajtót, ami mellett már ott várakoztak az aranytürelmű biztonságiak, akik készségesen odébbálltak, amint felmutattam nekik a backstage kártyámat, jelezve, hogy nem vagyok betolakodó, bármennyire is tűnhetek szétszórtnak és kissé eszelősnek, így már mehettem is tovább a már-már gyanúsan szellős helyiségben. Persze nyugodtan gyárthattam volna a felesleges elméleteket, mégis hova tűnt az a rengeteg ember, akik a buli elején itt voltak, azonban viszonylag hamar beugrottak a korábban hallottak, miszerint az elit réteg maradt a táncunkra, ami csupán a harminc százalékát tehette ki a teljes közönségnek, de még így se mondhattam azt, hogy fázom, miközben átvágtam a tánctéren. Noha fogalmam sem volt, az elit réteg mégis kiket takar, de nem izgatott eléggé ahhoz, hogy hajlandó legyek körbenézni, ezzel másfele is nézve, mint előre, mintha az is csak eszköz lett volna ahhoz, hogy minél hamarabb kiérjek innen.
Azonban tudhattam volna előre, az elhatározottságom mit sem ér, ha éppen abban a röpke pillanatban, mikor mégis oldalra kaptam a tekintetemet, az hozzábilincselődött egy másikhoz, ami elég figyelmet váltott ki belőlem ahhoz, hogy megtorpanjak, és hirtelen megfeledkezzek arról, hova is készültem az előbb.
Valahogy halványan éreztem, ahogy lassacskán körbevesz néhány alak, miközben valamiféle lassabb szám kezd el üvölteni, azonban a fülemben dobogó vértől szinte meg sem hallottam, ahogy szinte semmi másról nem bírtam normális körvonalat rajzolni, mint a tőlem tíz méterre álló valakiről, és az őt körülvevő társaságról, azonban még ők is elég mellékesnek számítottak ahhoz, hogy bármelyiküket jobban szemügyre vegyem.
Egy kivételével.
Az első normális kérdés, ami megfogalmazódott bennem, mégsem az volt, mégis miért nem vagyok képes megmozdulni és elkapni a pillantásomat róla, hanem az, hogy lehet valakinek ennyire rikítóan kék szeme, ami szinte elüt a többi vonásától, mégis valamiért illik hozzá.
A második pedig az, hogy mégis mi a fenét művel velem azokkal az íriszekkel.
A fiú lassan egy féloldalas mosolyra húzta a száját, miközben a tekintetét továbbra sem mozdította el rólam, és noha megfordulhattam volna, hogy meggyőződhessek róla, biztos én vagyok az, akinek mindezt szánta, valami mélyen legbelül elérte, hogy száz százalékig biztos legyek abban, a válasz úgy is igen lenne.
Két lépés előre és megállt, mintha nem lenne elég biztos a dolgában, azonban az arca elárulta.
Lassacskán sikerült kivennem a mögötte álló kis csoport tagjait, akinek az arcán valamiféle elismerés tükröződött vissza, bár fogalmam sem volt róla, ezt kinek szánták.
Újabb két lépés, majd ismét megállt, mintha azon tűnődne, vajon elfutok e előle.
Már hallottam is az elnyomott kiáltásokat, de nem mertem volna megesküdni rá, hogy az őt társaságától származnak, vagy csak képzelődök.
Ismét elindult, ez alkalommal azonban nem állt meg, folytatta az útját felém, én pedig a kétségeit eltemetve, nem mozdultam, mire lényegében gond nélkül a céltáblájává váltam, amit könnyedén bemérhetett.
A mozdulatlan célpontjává váltam, akire bármikor lecsaphatott.
A kérdés már csak az, mennyi időm maradt hátra, mielőtt elsüti a fegyverét.

***

Sziasztok!:)

Először is remélem mindenkinek jól telt az elmúlt hete és hogy összességében a nyári szünet is, továbbá, hogy velem ellentétben nincsenek a hideg szobában ülve is hőhullámaitok hehe de ez most nem lényeg. Továbbá szeretném megköszönni az előző részhez érkezett visszajelzéseket minden formában, eszméletlen hálás vagyok értük, és az pedig, hogy már most nyolc feliratkozó van a történethez, holott csak a prológus került ki, önmagában hihetetlen és nincsenek rá szavak. Szóval köszönöm, köszönöm és köszönöm!<3333 Ti vagytok a legjobbak, efelől kétségem sincs.<3333

További kellemes szünetet, drágáim, még egyszer köszönök mindent, vigyázzatok magatokra és jövőhéten találkozunk!:)<3

-xoxo, Sophie V.