2017. szeptember 16., szombat

33. - Megszökni vagy megszokni

Akkor jössz rá igazán, mennyire nem értékelsz semmit az életedben, amikor kiderül, hogy minden dolog, amiről valaha azt képzelted, veled marad, csupán átmeneti és bármelyik pillanatban köddé vállhat. Nem számít, mennyire fáj, hány órát zokogsz végig, azt kívánva, bár kaptál volna még egy napot, még egy töredéket abból a valamiből, amihez mindaddig annyira ragaszkodtál, senki sem fog tudni megvigasztalni.
Minden egyes nap azt fogod gondolni, nincs olyan, amiért érdemes lenne felkelned, és minden egyes napod azzal fog telni, hogy órákon át csak sírni szeretnél. Aztán egy szép napon majd arra kelsz, hogy már nem fáj annyira, mint tegnap.
És ez így fog menni egészen addig, míg be nem látod, hogy tényleg semmi sem állandó.
Na, akkor fog rohadtul fájni az igazság.
Legalábbis a személyes tapasztalataim mind erről tettek bizonyosságot, miután az elköltözésem utáni harmadik napon tudatosult bennem, mégis mit tettem, egy reflexből jövő hívást követően a nővérem felé. Mondanom sem kell, nem vette fel a telefont, de még csak nem is hívott vissza, hiába volt ő az egyetlen, aki még nagyjából elfogadta a döntésem.
De egy idő után be kellett látnom, ő nem feledhette el, hová – vagy éppen kikhez - tartozik, csak mert én már nem bírtam tovább az a Chloe lenni, akit ők akartak; egy nívós egyetemen villogó barbibaba, aki azzal van együtt, akivel a szülei boronálták össze, miközben úgy mosolyog az oldalukon a botrány kreálta címlapokon, hogy az arca is belefájdul. És hiába voltam évekig az a lány, nem voltam elég, bár nem igazán tudom, voltam e valaha.
Azonban miután szépen lassan teltek az évek, és egyre messzebb kerültem attól a bizonyos naptól, hogy kiléptem a ház ajtaján, amelyet még egyszer az otthonomnak hívtam, úgy fogtam fel a történteket, mint az egyetlen leckét, amelyet megtanítottak nekem az évek során; az pedig az volt, hogyan dolgozzam fel mások elvesztését.
Akkor azonban még nem számoltam azzal a bizonyos pofonnal, amit majd három évvel később fogok kapni attól a személytől, aki még ígéretet is tett ellene.
Akkor még nem számoltam Louis-val, és azzal, hogy miként fog betoppanni az életembe, elsöpörve mindent maga körül, ezzel a figyelem teljes középpontjába kerülve, miközben szépen lassan mindent felforgatott, ami csak az útjába került. Velük együtt engem is.
Azzal az idegesítő magabiztosságával és a térdremegtető mosolyával, amivel már az első találkozásunkkor sikerült elérnie, hogy minden addigi elvemet feladjam egyetlen éjszakáért, amiből aztán több éjszaka lett, míg végül már nappalok is, és mire feleszméltem, már nyakig benne voltam a hálójában. A vicc az egészben, hogy a kezdetekkor még meg voltam győződve róla, semmi közös nincs bennünk a testi vonzalmon kívül, ami annak idején egymás útjába sodort minket. Azonban ahogy telt az idő, és Louis egyre többet mutatott meg a maszk alatt rejlő valódi énjéről, szépen lassan rájöttem, jobban hasonlítunk, mint hinnénk. Aztán pedig ahogy egyre mélyebbre és mélyebbre süllyedtem és megtudtam, mennyivel több minden rejlik a gúnyos álcája mögött, egy idő után beláttam, minden korábbi félelmem ellenére, egy cseppet sem bánom a közelségét. Hiába rettegtem egy évvel ezelőtt akárcsak a gondolatától is, hogy valaha közel kerül hozzám bárki is annyira, hogy meglegyen az esélye arra, hogy darabokra törjön, Louis-val nem ezt éreztem. Talán azért sem, mert mellette még csak esélyem sem volt belegondolni a kockázatokba, olyan gyorsan történt minden, miközben egyszerre tudtam őt utálni, imádni és egyben rettegni tőle, amiért mindezt kiváltotta belőlem.
De mégsem gondoltam valaha, hogy hibát követnénk el, egészen addig a bizonyos estéig, ahol beláttam, hogy ő már rég nem az a Louis, aki mindent megtett annak érdekében, hogy elhiggyem, több vagyok, mint a lány az elcseszett családdal. Csak akkor még nem tudtam, hogy hetek óta az egyik saját belső démonom köszön vissza rám az ő arcáról, és nem voltam elég gyors, hogy megakadályozzam, mielőtt teljesen eluralkodik rajta; az a fajta, amelyik eléri, hogy egy idő után mindent és mindenkit kizárjon, míg végül az a valami, ami belülről emészti, végül teljesen eluralkodik rajta. És én nem maradtam ott, hogy harcoljak érte.
Noha utólag belegondolva, talán pontosan ez volt a célja, amikor azt mondta, hogy tudja, bármi is történjék, hagyni fogom, hogy kisétáljon az életemből, hiába rettegek az elvesztésétől.
Drágám, te is tudod, hogy a hangsúly nem azon van, hogy el fogok sétálni. Hanem, hogy mindazok ellenére, mennyire kurvára fáj neked, semmit sem fogsz ellene tenni.
Azonban nem az fájt, ami borítékolható volt, miszerint minden jónak egyszer vége szakad, márpedig Louis túl jó volt ahhoz, hogy igaz legyen. Azt nagyobb pofonként fogtam fel, hogy pont ő volt az, aki megfogalmazta azt, amit még saját magamban sem voltam hajlandó hangosan kimondani. Ez pedig darabokra tört.
Próbáltam nem mutatni. Próbáltam úgy tenni, mintha mi sem történt volna. Mintha előre tudtam volna, hogy ez lesz, ezáltal pedig felkészültem rá. De mindennek köze sem volt az igazsághoz, miszerint a szakadék szélén táncolok, és már várom, mikor esek bele.
Nekitámasztottam a fejemet a jéghideg ablaküvegnek, miközben szemügyre vettem az elém táruló esti utcaképet az elsuhanó autókkal, és azzal a kevés emberrel, akik a környékre tévedtek, miközben elgondolkoztam azon, vajon ki merre tarthat, csak úgy, mint ahogy az elmúlt pár hétben tettem minden este, amolyan rutinként. Nem tudtam miért, de valahogy megnyugvással töltött el a megfigyelésük, noha lehet ők már kevésbé találták volna normálisnak, hogy valaki az ablakából méregeti őket, miközben végig haladnak a lakás előtti járdán.
De úgy voltam vele, hogy amíg létezik bármi – a táncon kívül persze – ami képes akár minimálisan is azt éreztetni velem, hogy még két lábbal állok a földön, addig ezt a részét elengedem a dolognak. Így aztán egy idő után azon kaptam magam, hogy minden este itt állok, kezemben a teával, amit Aster nyomott a kezembe miután felfedezte a szemem alatt megbúvó karikákat - vagy éppen az alapozót, amivel takarni próbáltam.
Eleinte úgy voltam vele, hogy majd bedobom a konyhaszekrény mélyére, amint hazaértem, de még aznap éjjel, hajlani három körül úgy döntöttem, adok neki egy esélyt, és lássanak csodát, el tudtam aludni. Az már más kérdés, hogy reggel képtelen voltam felkelni, de úgy voltam vele, ez a minimum.
Így aztán Aster csodaszerének köszönhetően valahogy csak sikerült némi rendszert vezetnem a mindennapjaimba, miután hazaestünk a próbákról – az egyetlen dolog, ami miatt hajlandó voltam elhagyni a házat – ami egyet jelentett azzal, hogy lezuhanyoztam, bevágtam egy adag vizet a vízforralóba, és már magamra is zártam a szobám ajtaját.
Kylie pedig még csak nem is próbálkozott, hogy bármiféle zavart okozzon ebben a rutinban; szerintem annak örült már, hogy ennyire képes voltam, ha már a beszédre kevésbé. Na, nem mintha egyáltalán nem szólaltam volna meg, bár tény és való, hogy igen csak minimalizáltam az általam kimondott szavakat, de a mindennapi csevegésen kívül nem sok mindent tudott belőlem kiszedni. Amióta pedig Zayn hazaállított velem az éjszaka közepén, miközben egy normális szót nem bírtam kinyögni a történtekről, eszébe sem jutott kérdéseket feltenni.
Ahogy korábban említettem, Kylie túlságosan is jól ismer.
- Sejtettem, hogy itt talállak – zökkentett ki a merengésemből egy hang a hátam mögül.
Megfordultam, mire Kylie alakjával találtam szemben magam, ahogy az ajtófélfámnak támaszkodva méregetett, egy óvatos mosollyal az arcán.
- Mármint? – vontam fel a szemöldökömet, ugyanis részemről elég nyilvánvaló volt, hogy ha kellek neki, akkor a szobámban fog megtalálni.
- Állandóan a nyomorult ablakod előtt állsz ilyenkor – vonta meg a vállát, a kissé döbbent tekintetemet látva azonban elvigyorodott. – Még mindig egy házban élünk, Chloe. Nem volt nehéz észrevenni.
Nem válaszoltam, helyette inkább szépen csendben elraktároztam az információt, miszerint Zayn kezd rossz hatással lenni a legjobb barátnőmre, aki időközben kémkedni kezdett utánam, és hogy ezt meg is említsem neki, ha legközelebb látom.
- Mindegy, a lényeg, hogy én a helyedben most azt kicserélném egy kávére – bökött a kezembe tartott bögrére. – Poppy most hívott. Jelenésünk van a belvárosban. Ketten lemondták a melót.
- Lemondták? – meredtem értetlenül a barátnőmre, figyelembe véve a tényt, hogy eddig nem sokszor volt lehetősége a csapatból bárkinek is nemet mondania a rá kiszabott munkára.
Kivéve persze, ha annyira beteg volt, hogy nem tudott lábra állni, és ebbe még a negyven fokos láz sem tartozott bele.
Azzal még én is simán bevállaltam mindent.
- Ana dugóban a város másik végén, Liz meg megrántotta a lábát – felelte Kylie egy újabb vállvonás kíséretében.  – És mivel mi vagyunk a beugrósaik, minket hívott, szóval gondoltam szólok, hogy negyed óra múlva itt van értünk a kocsi.
- Hová megyünk? – kérdeztem, miközben az íróasztalra raktam a teát, és a kezembe vettem a székre aggatott dzsekimet.
- Valami nagy arc bulijába – mondta. – Tudod, csak a szokásos.
Elhúztam a számat, ahogy lekaptam magamról a felsőmet, hogy átöltözhessek valami normálisabb cuccba, amivel mondjuk utcára is mehetek, noha mélyen belül semmi kedvem nem volt az egészhez.
Főleg, mivel mindketten tudtuk, mit takar egy nagy arc bulija kifejezés; valami piszkosul gazdag, piszkosul elit és valószínűleg piszkosul híres emberekkel teli helyet.
Hálát adtam az égnek, amiért – mint minden egyes alkalommal, ha munkára jöttünk – létezik olyan, hogy művész vagy éppen személyzeti be-, illetve kijárat, aminek köszönhetően megúszhattuk az ilyen helyek előtt kialakult káoszt, mint amilyen ez a klub is volt. Noha még nem volt szerencsém ide jönni, a neve már rémlett, mint az egyik nagyon exkluzív, legjobban bebiztosított és felszerelt klubja a városnak, amiből bár volt egy pár, ugyanolyan lehetetlen volt bejutni az ember fiának, köztük még nekünk is, ugyanis hiába dolgoztunk, ide nem járt kártya. Na, nem mintha annyi vágyunk lett volna egy olyan helyen szórakozni, ahol minden második ember valamelyik címlapról köszönt vissza ránk az előző héten, ugyanis ha valamit megtanultunk ebben a szakmában, akkor azt, hogy nem tanácsos kerülgetni őket, csak ha nagyon muszáj.
Vagy legalábbis ehhez az elvhez tartottam magam én is, egészen addig a napig, míg meg nem ismertem Louis-t, onnantól kezdve pedig mintha elfelejtettem volna, mennyire nem egy kategóriába tartozunk.
- Bevallom őszintén, rosszabbra számítottam – jegyezte meg Kylie, miközben felrángatta magára a fekete ruháját a számhoz, amely többet takart, mint gondoltuk.
Elvégre nem éppen ez volt az elvárt az ehhez hasonló helyeken.
Bólintottam, amolyan egyetértésként és a tükörhöz léptem, hogy megigazíthassam a sajátomat, majd vetettem egy pillantás visszaköszönő beesett arcra, amelyen még a füstös szemek és az alapozó sem segített; így aztán kezdtem megérteni, Aster miért folyamodott önmagához képest drasztikus eszközökhöz, hogy segítsen rajtam.
Mindenesetre igyekeztem figyelmen kívül hagyni ezt is, ahogyan az öltöző másik végében tartózkodó Poppy kémlelő tekintetét, miközben csaknem felégetett a pillantásával, nekem pedig volt egy olyan kellemetlen érzésem, hogy nem úszom majd meg megjegyzés nélkül.
Csak éppen azt nem tudtam, mire fogom majd kapni; a kialvatlanságomra, a súlyomra, vagy a kisugárzásomra úgy általában, aminek tökéletesnek kellene lenni, ha munkáról van szó.
Bár végül is ebből mindháromnak.
- Segítsek? – érkezett a kérdés valahonnan oldalról, mire Jared vigyorgó képével találtam szemben magam, ahogy a ruhám cipzárjára bök, én pedig próbáltam nem a szememet forgatni.
Annak ellenére, hogy pontosan tudtam, semmiféle rossz szándék nincs a fiúban azon kívül, hogy mióta valahonnan tudomást szereztett arról, hogy vége lett a kapcsolatomnak – amely időközben futótűzként terjedt el a csapatban – elsődleges céljául tűzte ki az udvarlásomat.
- Tudod, hogy megoldom – mondtam, de már a hátam mögé lépett és felhúzta a cipzárt.
- Tudom – felelte. – De nem érdekel – tette hozzá egy kacsintás kíséretében.
Az égnek emeltem a tekintetem, de azért magamra erőszakoltam egy kisebb mosolyt, hogy ne vegye magára, elvégre tényleg semmi bajom nem volt vele.
Csak éppen eszem ágában sem volt belemenni a játékába, vagy úgy bármilyen játékba.
Egy újabb kacsintás kíséretében befejezte a dolgát, és ellépett tőlem, már csak azért is, mert épp abban a pillanatban hívott minket össze Poppy a szokásos műsor előtti rituálé megtartására, ahol megpróbálja tartani bennünk a lelket az elkövetkezendő tíz percre, amíg a figyelem középpontjában leszünk.
- Noah, te emelj ki óvatosan, Kylie te pedig figyelj annál a résznél, nehogy összeütközzetek Marie-vel – intett a lány felé, aki erre idegesen bólintott, miközben tisztán látszott az arcán, hogy ha így folytatja, mindjárt elhányja magát.
De nem hibáztattam, elvégre ez még mindig csak a második munkája volt, de egyben az első olyan, amely egy nagyobb volumenű helyen van.
- Jessie pedig kevésbé hirtelen engedi el Chloe-t – nézett a fiúra egy jelentőségteljes pillantás kíséretében. – Mert ha eljátszod ugyanazt, mint a próbán, én kinyírlak.
Jessie vigyorogva bólintott, és mellém lépett.
- Vigyázok rá, mint a szemem fényére – karolt át, mire játékosan oldalba böktem, már csak azért is, mert minden egyes alkalommal ezt mondta, valahányszor egybe raktak minket, mint párok.
Márpedig ha fiú-lány tánc volt, akkor általában egymást kaptuk ki, gyanítom, mert Poppy-nak tetszettünk egyben – meg persze a producereknek is.
Tulajdonképpen mire eljutottunk odáig, hogy felsorakoztunk a színpad mögött, már el is feledkeztem róla, hogy egy órával korábban még a lefekvéshez készülődtem, és eszem ágában sem volt elhagyni a házat. Hagytam, hogy az adrenalin szépen lassan átvegye az irányítást minden egyes porcikám felett, miközben a szívem csaknem kiugrani készült a mellkasomból, mint minden egyes színpadra lépés előtt.
Azonban valahányszor arra gondoltam, hányan fognak most nézni, emlékeztettem magam – amellett persze, hogy eszem ágában sem lehet idegesnek lenni ebben a szakmában – hogy három és fél percen keresztül most én fogok irányítani, és nem ők engem. Így aztán a maradék méltóságomat és a hozzá tartozó kifejezéstelen arcomat magamra erőltetve követtem az előttem haladó Jessie-t az árgus szemek kereszttűzébe, majd mire háromig számoltam, már el is némult a közönség, mi pedig elkezdhettük a szórakoztatásukat.
***

- Szép volt, emberek! – kiáltotta el magát az egyik rendező fazon, miután izzadságtól csillogva és levegő után kapkodva léptünk be az öltöző ajtaján a műsorszám végét követően, ami egyet jelentett a sikerrel és azzal, hogy elégedettek voltak velünk.
Csak úgy, mint a közönség is, akikre olyan hatással volt a szám, hogy egy pisszenést sem lehetett hallani a sorokból egészen a dal végéig, amely után megkaptuk a várva várt tapsot, még többet is, mint amire számítottunk, elvégre ha valamit kiszúrtunk az érkezéskor, hogy a társaság nagy része már igen csak ittas volt.
- Öltözzetek át, és gyertek le egy italra, a ház ajándéka! – tette hozzá vigyorogva, majd pedig a mentorunk felé fordult, hogy váltson vele pár szót.
A cuccaink felé vettem az irányt, és félúton már le is rángattam magamról a ruha felső részét, azonban mikor a sminklemosó felé nyúltam, Kylie megszólalt mögülem.
- Hé, nem iszunk velük? – bökött a fiúk felé, akik szemmel láthatólag tülkön ülve várták a jól megérdemelt italukat az A listás celebek társaságában.
Próbáltam nem látványosan húzni a számat, miközben letettem a kezemben tartott üveget, és visszafordultam a lány felé.
- Azt hittem, megvan a véleményed az ilyen helyekről – emlékeztettem őt, és begomboltam a fekete farmeromat.
- Meg, de az ingyen piára nem szeretek nemet mondani – vonta meg a vállát.
- Nem nagyon kéne itt mászkálnunk.
Kylie az égnek emelte a tekintetét.
- Egy cigit azért csak elszívhatunk kint – mondta. – Ennyit azért megérdemlünk, ha már letáncoltuk róluk az ezer fontos nadrágjukat.
Igyekeztem elnyomni a feltörni készülő vigyorgást a hasonlatára, de nem voltam elég gyors, Kylie-nak elég volt ennyi, hogy feltámadjon benne a remény, talán képes leszek igazi lányként viselkedni.
- Jól látom, hogy az egy mosoly? – vonta fel a szemöldökét.
- Most úgy csinálsz, mintha ez csoda lenne – ráztam meg a fejemet, miközben a vállamra kaptam az időközben összekészített táskámat, a fellépőruhát pedig Poppy kezébe nyomtam.
- Mert az is – felelte. – De azért örülök neki.
Nem akartam belegondolni a mondat mögöttes tartalmába, pláne mivel pontosan tisztában voltam vele, mire céloz, így aztán csak elnyomtam a feltörni készülő sóhajt, amelyben benne volt az összes ellenvetésem a dolog ellen, és bólintottam.
- Egy ital talán belefér. Meg egy cigi is.
Kylie egy újabb elégedett mosollyal reagált, és a kezébe vette a dzsekijét.
- Mindjárt gondoltam.
Bíztam benne, hogy nem olyan arcot vágok, mint akit megnyúznak, miközben követtem a barátnőmet a színfalakhoz vezető ajtón keresztül ki a klub nyílt területére, ahol egy biztonságinak felmutatva a nyakukban lógó kártyát továbbjutottunk.
Egyenesen a szórakozó tömegbe, amikor is sikerült megállapítanom, ez nem az a fajta szórakozóhelyes buli, amihez mi szokva vagyunk.
Ugyan az itteni társaság is inkább a húszas korosztályba tartozott, akadt néhány idősebb fazon is és még csak nem is voltak olyan illuminált állapotban, a tánctér sokkal kisebb volt a vártnál, és a bár rész is igen kulturált állapotban volt ahhoz képest, hogy közeledtünk az éjszaka felé, és nem volt tele részegen követelőző alakokkal, akik alig várják a következő kört. Ami azonban inkább megragadta a figyelmem, az emberek elegánsabb kinézete, mintha valami rendezvény kellős közepére toppantunk volna be, így kezdtem némileg alul öltözöttnek érezni magam, hiába volt rajtam magassarkú, és viszonylag normális smink.
- Tudod, ez milyen buli? – hajoltam közelebb Kylie füléhez, hogy meghalljon a zene és miegymás mellett, amely elnyomta a hangunkat.
- Fogalmam sincs – húzta el a száját, de azért folytatta az úttörést előre, hogy eljussunk a bárig, ahol már vártak ránk a fiúk.
- Na, végre! – vigyorgott Jared és a kezembe nyomott egy poharat. – Ez a tiéd.
- Akarom tudni, mi van benne? – vontam fel a szemöldökömet, elvégre nem igazán voltam a koktélok híve, de tudva, hogy most éppen baromi hálásnak kéne lennem, amiért a munkaadók gondoltak ránk, ittam egy kortyot.
És lássanak csodát, nem haltam bele.
- Azt mondták, maradhatunk, ameddig jól esik – mondta Noah. – Isztok velünk még egyet?
Kylie kérdőn felém sandított, én azonban alig láthatóan megráztam a fejem, és úgy tettem, mintha csak a hajamat igazgatnám.
- Hullák vagyunk mindketten – felelte. – Még elszívunk egy cigit, aztán megyünk.
- Jó ötlet – lépett mellénk Jessie, kapva az alkalmon, hogy rágyújthat. – Jöhetek?
- Részemről – vontam meg a vállam.
Így aztán hármasban indultunk el a kijelölt dohányzó terület irányába, amerre a táblák vezettek, miközben egyre több ismerős arcot véltem felfedezni a vendégek között, akiktől általában a tévém képernyője választ el, most azonban egy karnyújtásnyira álltak tőlem. Ellenben most sem hatott meg igazán a közelségük a szempontból, hogy eluralkodjon rajtam az átlagember, aki megtisztelve érzi magát, amiért ilyen emberek közé kerülhet, elvégre volt pár évem megszokni a közelségüket, még akkor is, ha nem túlzottan rajongtam értük.
De hát mindannyian tudtuk, hogy ez ezzel jár.
- Kit látnak szemeim? – a hang hallatán mindannyian egy emberként fordultunk meg és találtuk szembe magunkat a jól ismert arccal.
Noha az illetőt szemmel láthatóan csak az egyikünk érdekelte annyira, hogy megragadja a derekánál fogva, és közelebb húzza magához.
- Te itt? – meredt Kylie az őt ölelő Zayn-re, aki mindeközben nyomott egy puszit a homlokára.
- Ezt én is kérdezhetném tőled. Hogy kerültök ide? – nézett végig rajtunk, és tisztán látszott az arcán, hogy nem tudja összerakni a képet.
Ami igen ritka, ha róla van szó, elvégre Zayn képes volt magától szinte mindenre rájönni, noha aznap este a klubba is csak azért tudott utánam jönni, mert valahogy sikerült lenyomozniuk a telefonomat. De ezt már inkább nem kommentáltam, figyelembe véve a tényt, hogy örültem, egyáltalán kijutottam onnan.
- Beugrottunk két másik… - kezdte Kylie a színpad felé mutatva, azonban a fiú megrázta a fejét, és közelebb húzódott hozzá.
Csak akkor szúrtam ki Zayn frusztrált pillantását, mikor a tekintetünk véletlenül összetalálkozott.
- El kell mennetek. Most – sziszegte úgy, hogy remélhetőleg csak Kylie hallja, azonban azzal nem számolt, hogy még mindig remek a hallásom.
- De hát mi…
Fogalmam sincs, mi történhetett, azonban abban a pillanatban, hogy Zayn ismét beszélni kezdett, ezúttal már halkabban, kis híján nekiütköztem egy mögöttem alacsony alaknak, aki majdnem elejetette a kezében tartott poharat.
- Te jó ég, bocsánat! – szabadkozott az illető, mire a hang hallatára megpördültem a tengelyem körül, szembe találva magam egy arccal, amelyre abban a másodpercben döbbenet ült ki. – Chloe?
- Lottie? – meredtem rá, mintha szellemet látnék.
- Te meg hogy… - azonban nem ért a mondat végére.
Legalábbis én úgy érzékeltem, miután hirtelen minden hang a háttérbe szorult a fejemben cikázó gondolatok mellett.
Ha Lottie itt van…
Abban a pillanatban pedig kiszúrtam Őt. Ahogy ott állt nem messze a húga mögött, a kezében egy pohárral, a figyelmét az őt körülvevő társaságnak szentelve.
Egészen addig, míg egy robbanást elő nem idéző pillanatban a tekintete először Lottie-ra, majd pedig rám szegeződött.
És ezzel egyidőben megszólalt a vészcsengő.

***

Helló-helló drágaságok!
Te jó ég, mennyire hiányoztatok.
Először is mérhetetlenül sajnálom, amiért nem jelentkeztem az elmúlt két és fél hétben - szeretném megpofozni saját magam - azonban nincs más mentségem, mint hogy a sulikezdés konkrétan rám feküdt és elvette minden energiám, lelkileg és fizikailag egyaránt. Én pedig utálok félkész munkát kiadni a kezeim közül, pláne az ilyen részeknél, mint a mostaniak, elvégre elég fontos mérföldkövei a történetnek, így aztán nem akartam úgy nekiugrani, hogy minden másodpercben el akarok aludni (kegyetlen, tudom, de így van). Mindenesetre nagyon  hálás vagyok a türelmetekért, bízom benne, hogy van, akit még érdekel a folytatás, és hogy a történet végéig tartani tudom a heti rendszerességet. Ebből kifolyólag pedig szerettem volna jelezni, hogy a részek innentől kezdve hétvégén érkeznek, remélhetőleg mindig. (kisujjak keresztbe persze)
De csak hogy valami jobbra is tereljem a szót, a világ összes virtuális ölelését, pusziját és nem utolsó sorban köszönetét küldöm az előző részhez érkezett kommentekért, pipákért, meg a támogatásotokért úgy általában. Nem győzöm hangsúlyozni, mennyire fontosak vagytok mindannyian számomra, és hogy a világot jelenti nekem, ha időt szántok egy-egy rész elolvasására, pláne még ha írtok is valamit. Szóval hiába tűntem el, még mindig száz százalékig kiállok amellett, hogy ti vagytok a legjobbak, és ezt köszönöm nektek.<333
A résszel kapcsolatban most nem igazán mondanék semmit azon kívül, hogy bízom benne, nem lett túl eseménytelen összességében, de ígérem, a dolgok 'vicces' része még hátra van. (Meg talán a kegyetlen is, de ne utáljatok kérlek.<3)

Na, de nem is koptatom tovább a billentyűzetet, további csodás hétvégét drágáim, sok sikert a következő héthez, vigyázzatok magatokra, még egyszer köszönök mindent és ha minden jól alakul, jövő hétvégén találkozunk!:)<3

- xoxo, Sophie V.

U.i.: Házi feladat meghallgatni Niall új dalát, szerelmes vagyok. Na jó, ne foglalkozzatok velem, nagyon fáradt vagyok.:DD<33 Éljétek túl a sulit, drágáim, veletek vagyok. x

4 megjegyzés:

  1. Kedves Chloe! :)

    Áááh.. LOUIS❤❤

    Nagyon tetszett a rész�� most aztán tényleg részletesen betekinthettünk Chloé világába/gondolataiba..:D és ez a lezárás.. ❤❤❤ BEST.. kérlek, pls beszéljenek meg mindent! :DD

    Nagyon-nagyon várom a következő részt,
    Xxx. Holly :))

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Holly!
      Nagyon-nagyon örülök, ha tényleg tetszett, amit olvastál, nagyon szépen köszönöm!<333 Annak pedig külön, ha nem tartottad túl soknak Chloe gondolatmenetét, elvégre tudom, hogy a párbeszédek lendületesebbek, de gondoltam ideje megismerni az ő szemszögét is a történtek után.:) Mindenesetre bízom benne, hogy a következővel sem okozok csalódást, már úton van!<3

      Nagyon szépen köszönöm, hogy időt szakítottál rá, hogy írj nekem, további csodás hétvégét, drága, és ha minden jól alakul, reményeim szerint vasárnap hozom is az újat!

      -xoxo, Sophie V.

      Törlés
  2. Kedves Sophie! :)
    Egy ideje már nem írtam, de képtelenség volt időt szakítanom rá..:(
    Azért azt el kell mondjam nagyon sajnálom a mostani történéseket, nagyon imádtam együtt Chloet és Louist, és nagyon remélem hogy most nem lesz vége a kapcsolatuknak. Chloe fájdalma nagyon átérezhető volt, már olyan érzésem volt mintha velem történt volna meg. De azért még mindig felteszem a kérdést hogy miért miért miért, mert nagyon nem akartam hogy ez történjen köztük :D
    kiváncsi vagyok a folytatásra, kitartást a sulihoz neked is!:)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Lulu!
      Teljesen meg tudom érteni, miért nem írtál, elvégre én sem tudom, hol áll a fejem, mióta elkezdődött a suli, de azért próbálkozom hehe, mindenesetre tudod, hogy akkor írsz, amikor szeretnél és tudsz, szóval bízom benne, emiatt nem fáj a fejed.:)<3
      A résszel kapcsolatban pedig most ez lehet furcsán hangzik, de nekem is már-már fájt megírni ezt a részt Chloe fájdalma miatt, meg hát azért is, mert én is nagyon szeretem a párosukat - hiába szedtem őket szét. De egyben azt is tudom, hogy ez most egy olyan része a történetnek, amin keresztül kell menniük, hogy visszataláljanak önmagukhoz, majd pedig egymáshoz is. Hú remélem nem beszéltem félre, és érted mire gondolok.:D<3 Mindenesetre ne aggódj, lesz még velük érdekes dolog, még így 'külön' is.:)

      Nagyon szépen köszönöm, hogy időt szakítottál rám, legyen nagyon szép hétvégéd, drága, vigyázz magadra és ha minden jól alakul, hamarosan hozom a frisset!<3

      -xoxo, Sophie V.

      Törlés