2016. november 5., szombat

13. - Wicked Games




Szinte már szokásnak számított nálunk a néhány hetente megrendezendő este, amikor a csapatból néhányan – természetesen leginkább lányok – összeülünk, mi pedig összedobunk nekik egy gyors vacsorát, miközben megtárgyaljuk az elkövetkezendő pár hét munkáinak előnyeit és hátrányait. Az eredeti ötletünk szerint ez azért kell, mert így könnyebben ki tudjuk adni magunkból, mennyire rohadtul elegünk van néha ebből az egészből és valamilyen szinten még csapatépítés is, azonban a mai nap már mindannyian tudjuk, ez is csak egy újabb ürügy arra, hogy bepiálhassunk, mikor amúgy nem lenne szabad.
Na, nem mintha engem zavart volna, hogy péntek esténként némi élet kerül belém – és nem utolsó sorban Kylie-ba is – elvégre nem csak Aster-t kedveltem a csapatból. Noha tény és való, hogy bizalmasomnak csak őt és Kylie-t tartottam számon, még akkor is, ha mélyen belül a világ legnagyobb álszentjének tartottam magam, amiért még mindig nem avattam be őt a Louis dologba, bár jobban belegondolva esélyem se volt nagyon rá, tekintettel az elmúlt pár hét kissé zsúfolt napjaira, amikor jóformán mindketten aludni jártunk haza.
Ahogy elnéztem Kylie-t, miközben a konyhában ki-ki csinálta a saját dolgát, hogy elkészüljünk, mire a többiek ideérnek, akaratlanul is beférkőzött a fejembe a gondolat, hogy én sem vagyok több, mint egy a sok közül, akik bántják őt, noha nem egyszer kaptam meg tőle burkoltan, lényegében én vagyok az egyetlen, aki eddig nem kergette ki a világból.
Mostanáig.
Ettől pedig még inkább pofon szerettem volna vágni magamat.
Noha igazság szerint sosem tudtam megérteni, miért találja meg magának mindenki, elvégre nem sok olyan önzetlen embert ismerek, mint Kylie, azonban volt egy sanda gyanúm, talán épp ezen tulajdonságán köszönheti, hogy többet ad, mint amennyit visszakap, erre pedig tökéletes példaként szolgálhat az a bizonyos valaki, akiről nem beszél vagy éppen a családja.
Annak ellenére, hogy már egy éve éltünk együtt Kylie-val, egyáltalán nem ért meglepetésként, hogy ez alatt az idő alatt csupán háromszor találkoztam a szüleivel, figyelembe véve a tényt, hogy ő viszont egyszer sem az enyémekkel, bár tény és való, neki azért valamivel normálisabb kapcsolata volt a sajátjaival.
Legalábbis, ha azt vesszük, neki azért meg volt az a heti három telefon.
Mondhatni nem vártam el, hogy bármikor is felhívjanak otthonról, már amennyire otthonnak lehetett hívni a háromszintes palotát, ahonnan másfél évvel ezelőtt kitettem a lábamat és megfogadtam, hogy ha fizetnek, érte sem megyek vissza. Bár tulajdonképpen ez is részese volt a megállapodásnak, amit akkortájt kötöttem az ott élőkkel, vagy hivatalos nevén, a családdal, mint ahogyan az is, hogy ha bárkivel találkozok, nyugodtan letagadhatom, hogy rokonok vagyunk, nem fognak haragudni érte. Az utóbbi inkább volt fenyegetés, mint sem kérés, de nem róhattam fel nekik; aki csak egy kicsit is ismerte őket, pontosan tudta, a Diamond-félék nem éppen a meghunyászkodásukról híresek; ha elterveznek valamit, az általában úgy is lesz.
Vesszen az áruló, még ha családtag, akkor is.
Így aztán nem meglepő módon ők sem várták el, hogy keressem őket, noha pontosan tudtam, nem kell, hogy személyesen közöljem velük havonta, még élek, anélkül is pontosan előre tudják szinte minden egyes lépésemet, talán még nálam is előbb.
Ezért szinte kilencven százalékban biztos voltam benne, hogy tisztában vannak azzal is, kivel találkozgatok alkalomadtán, míg a maradék tíz százalékot a jelenlegi besúgójuk ügyessége miatt vontam le, amiért még nem érkezett a telefon, hogy jelenjek meg a Diamond bíróságon, amiért tudomást szereztek a Louis-val kapcsolatos dolgaimról, és hogy megkaphassam a fejmosást, miszerint ez aztán minden, csak nem a feltűnés elkerülése.
Noha valljuk be őszintén, a feltűnéskeltésről nem éppen nekem kellene előadást tartani.
- Ideadod végre azt a sótartót, vagy ölelgeted még egy kicsit? – zökkentett ki a gondolatmenetemből Kylie, miközben gyengéden oldalba lökött és kikapta a kezemből az említett eszközt.
- Persze, bocs. – ráztam meg a fejemet, és hagytam, hogy átvegye tőlem a saláta elkészítését, ha már arra sem voltam alkalmas ma este, hogy normálisan összedobjak pár zöldséget. –Azért nem kell mindent neked csinálnod. – jegyeztem meg a biztonság kedvéért, nehogy bármi rosszat feltételezzen, noha komolyan gondoltam.
- Nem is fogok. – felelte egy vállvonás kíséretében.
Néha komolyan elgondolkoztam azon, nem kellene e kezeltetni Kylie hangulatváltozásait, aminek következtében szinte sosem tudtam, mikor mit kellene mondanom, azonban a pár másodperc erejéig felvillanó mosolyának őszinteségének sikerült lenyugtatnia.
Legalábbis a ma estére.
- Ez csak kaja, nyugi. Túlélem. – mondta, miközben fél kézzel a tűzhelyen lévő köret felé nyújt, hogy megkeverje. – De ha ennyire csinálnál valamit, szerezz egy üveg bort valahonnan!
- Nincs itthon? – vontam fel a szemöldökömet.
Kylie megrázta a fejét, miközben próbáltam figyelmen kívül hagyni, mennyire eszeveszetten igyekszik kerülni a pillantásomat.
Szóval így állunk.
Óvatos mosolyra húztam a számat, mintha mi sem történt volna, és bólintottam.
- Akkor azt  hiszem sietnem kéne. – jegyeztem meg, miközben hátat fordítottam neki és a konyhát átszelve az előszoba felé siettem.
Útközben felkaptam a táskámat, és az étkezőasztalra dobott kabátomat, azonban még mielőtt elhagytam volna a lakást, visszafordultam egyszer; ahogy sejtettem, Kylie a falnak támaszkodva figyelt, és a reakciómat leste, mint általában, ha arra gyanakodott, nem hiszek neki.
Annak ellenére, hogy ez alkalommal semmi sem lett hangosan kimondva.
- Megjárod húsz perc alatt? – kérdezte.
Ismét egy bólintással reagáltam, és dobtam egy csókot felé, miközben kioldalaztam az ajtón és kiléptem az októberi hidegbe, magam mögött hagyva a zaklatottságával együtt, amiért pontosan tudja, hogy engem nem verhet át, akármit is próbál rejtegetni előlem.
Noha tény és való, hogy van, amire még nekem sem sikerült rájönnöm.
Körülbelül két perce sétálhattam az utcánk közelében lévő szupermarket felé, mikor is beláttam, hülye ötlet volt sál nélkül elindulni, azonban ölni tudtam volna néhány magányos percért és ez az út erre tökéletesnek bizonyult, még akkor is, ha ehhez át kellett vágnom néhány kihaltabb szakaszon, már ha létezik egyáltalán ilyen a város e részén.
Nem mintha féltem volna, elvégre számtalanszor tettem már meg ezt a távolságot egyedül, bár egy idő után kénytelen voltam azt is belátni, talán nem zaklatottan kéne elindulnom, de valahányszor csak Kylie kétségbeesett arcát láttam magam előtt, gyorsításra ösztökéltem magam. Egy idő után már azt is megbántam, hogy nem vettem semmi pulóvert a kabátom alá, így a karommal átfogva magam haladtam tovább a csendes utcán, miközben a saját cipőkopogásomon kívül csupán a pár háztömbbel arrébb lévő forgalom tompa zaját hallottam. Befordultam a két épülettömb között lévő kis utcába, ahonnan már csak néhány perc volt a célomként kitűzött boltig, amikor is először támadt olyan érzésem, hogy nem vagyok egyedül.
Nem tudom, mi ütött belém, ami miatt hirtelen rám tört a pánik, elvégre sosem voltam az a típus, aki fél a sötétben, ez alkalommal mégsem tudtam figyelmen kívül hagyni, ahogy a hátamon végigfut a hideg, miközben szuggerálom magam, hogy ne forduljak hátra.
Akkor még nem tudtam, hogy nem attól kéne félnem, ami mögöttem van; hanem sokkal inkább attól, ami előttem.
Néhány lépés választott el az utca végéig, amikor megpillantottam a falnak támaszkodó alakot, azonban megtorpanni sem volt időm, az illető ellökte magát és elém lépett.
- Helló, Chloe.
A hang alapján először nem ismertem fel, azonban amint kilépett a távolabb elhelyezkedő utcalámpa fényébe, már rögtön tudtam, kivel van dolgom.
- Hát te meg hogy a fenébe kerülsz ide? – a megdöbbentségtől csupán ennyi telt tőlem, miközben farkasszemet néztem a velem szemben álló Zayn-nel, aki a talpig fekete ruházatának köszönhetően ismét beleolvadt a környezetébe.
De nem ez volt az, amitől a frászt hozta rám.
- Nem hagyhattam ki az alkalmat, amikor végre felmérhetem a terepet anélkül, hogy Louis a közelben lenne. – mondta, mintha mi sem lenne természetesebb, miközben közelebb lépett hozzám. – Remélem nem bánod. – tette hozzá.
Mindazonáltal pontosan tisztában voltam vele, mennyire nem érdekli a véleményem; elég volt minimálisan az önelégült vigyorgása mögé látnom.
Nem tudtam, min kellene jobban kiakadnom, hogy Zayn képes volt követni, hogy kettesben maradhasson velem, miközben fogalmam sincs róla, mi a szándéka ezzel az egésszel, vagy, hogy ennek köszönhetően baromira keresztbe tett az estémnek.
Azonban hirtelen már nem azon aggódtam a legjobban, hogy el fogok késni a csajos estéről.
- Mit akarsz, Zayn? – meredtem rá, de nem úgy tűnt, mint akit bármennyire is meghatna a határozott pillantásom, sőt, mintha még imponált is volna neki, hogy felidegesíthet.
Noha eddig csupán egyetlenegyszer volt szerencsém találkozni Louis volt bandatársával, úgy éreztem elég nagy benyomást tettek rám a klubban történtek, köztük a szemmel látható rivalizálásuk, de nem én voltam az egyetlen, ha figyelembe veszem, a távozásunk után jóformán egy szót nem lehetett kihúzni Louis-ból. Innentől kezdve szerintem senkit nem ér meglepetésként, ha azt mondom, nem lettem okosabb, már ami a köztük lévő feszültséget illeti. Mondjuk nem kellett zseninek lennem ahhoz, hogy kitaláljam, vajon mi lehet a fő okozója ennek az egésznek, már ha egyáltalán arra gondolok, a volt bandatársáról beszélünk.
Azonban ahogy szépen lassan eljutott a tudatomig, mit is mondott Zayn korábban a klubban, mikor arra célzott, még mindig nem kapott meg mindent és a tekintete, ahogy mindenközben végig engem nézett, továbbá, hogy képes volt felkutatni, hol lakok és idáig követett, kezdtem valamivel világosabban látni a dolgokat.
Egy vérbeli játékossal volt dolgom, aki pontosan értette a dolgát.
- Már mondtam. – felelte, miközben a vigyorgásból valamiféle mosoly lett, amitől akaratom ellenére is kirázott a hideg. – Látni akartam, kivel van dolgom. Zavaró tényezők nélkül.
Pontosan tudtam, hogy a zavaró tényezők alatt Louis-t érti, és bár tisztában voltam vele, hogy nem helyes a megmentőmként tekintenem rá, mégis azt kívántam, bárcsak felbukkanna a semmiből.
- Honnan tudtad, kit kell keresned? – kérdeztem rezzenéstelen arccal, mire Zayn felnevetett.
- Wow. Nem is azt kérdezed, hogyan találtalak meg? Ezek szerint többet tudsz, mint gondoltam. – jegyezte meg egy elismerő pillantás kíséretében, majd folytatta. – Egyébként pedig nem volt túl nehéz dolgom. Mint kiderült, nem sok Chloe nevű ismerőse akad Louis-nak, én meg még mindig ismerem a megfelelő embereket, akik boldogan mondták el, hová vezet az útja heti három alkalommal, és miután megvolt a cím, nem volt nehéz nevet kötnöm hozzá. Az pedig, hogy pont most készülted elhagyni a házat, hát mondjuk úgy elég nagy szerencsémre vált.
Képtelen voltam elhinni, hogy a fenébe játszhatott minden Zayn kezére, csak hogy láthasson, miközben próbáltam nem felsikítani a tehetetlenségtől, hogy nincs esélyem menekülni előle. Szemmel láthatólag komolyan gondolta, amit a klubban mondott.
- Akármilyen beteg játékot űztök Louis-val, én nem veszek részt benne. – ráztam meg a fejemet, és bár igyekeztem a lehető leghatározottabb tekintetet magamra erőltetni, csak reménykedni tudtam, nem remeg a hangom.
- Ugyan már, Chloe! – vonta fel a szemöldökét, és egy újabb mosoly ült ki az arcára. – Ki beszélt itt játékról?
- Ha nem szórakozni akarsz, akkor mégis mit keresel itt? – sziszegtem.
Nem válaszolt, helyette egy újabb lépést tett felém, miközben a tekintetét továbbra is az enyémbe fúrta, és mire kettőt pislogtam már éreztem, ahogy olyan közel került hozzám, hogy az oldalával az enyémet súrolta.
- Látom, nem vagy tisztában egy fontos dologgal velem kapcsolatban. Nem szeretem, ha kérdőre vonnak. – cigaretta és parfüm keveréke csapta meg az orromat, ahogy olyan közel hajolt a fülemhez, hogy éreztem a leheletét.
- Akkor miért jössz oda, ahol tudod, hogy kérdések fognak várni? – préseltem ki magamból nagy nehezen a szavakat.
- Számomra most nem a kérdés a lényeg, hanem aki felteszi őket. – felelte, miközben körbelépett, a tekintetét végig rám szegezve.
- Most aztán megleptél, Zayn. – mondtam, ahogy szépen lassan tettem egy lépést hátrafele. – A világért sem néztem volna ki belőled, hogy képes vagy ennyit fáradni, csak hogy felidegesítsd Louis-t azzal, hogy megkeresel. – ráztam meg a fejemet, miközben egy gúnyos mosolyra húztam a számat.
Zayn rezzenéstelen arccal nézett rám, és ismét végigfutatta rajtam a tekintetét tetőtől talpig.
- Szerintem jobban teszed, ha vigyázol magadra, Chloe. – jegyezte meg, ahogy viszonozta a mosolyomat, noha az övé inkább tűnt idegesnek, mint sem gunyorosnak. – Nem tanácsos a tűzzel játszani.
- Mondd csak, tulajdonképpen mi volt a célod ezzel az egésszel? – folytattam, miközben éreztem, ahogy kezd visszatérni belém az élet az önbizalmammal együtt. – Idejössz és eléred, hogy a nyakadba ugorjak valahogy?
- Nem telt volna sok időmbe, hogy meggyőzzelek, ki a rossz és ki a jó. – mondta, és nem úgy tűnt, mint akit megviseltek volna a szavaim, noha volt valami váltás a hangjában.
- Most jön az a rész, hogy te vagy a jó, nem igaz? – vontam fel a szemöldökömet, mire Zayn nevetéssel reagált.
- És én még azt hittem, nem vagy naiv. – rázta meg a fejét. – Bár nem mondom, hogy nem tűnsz tőle még édesebbnek, de azért kissé gyorsabbnak gondoltalak, már ami az észjárásodat illeti. Senki sem mondta, hogy a jobbik oldalt képviselem.
Nem mondtam semmit, noha a nyelvemen volt, hogy végérvényesen is elküldjem a francba, azonban képtelen voltam figyelmen kívül hagyni a figyelmeztető hangot a fejemben, hogy ne tegyem.
Még ne.
- Megmondtam, hogy nem veszek részt ebben az egészben. – mondtam végül.
- Nagy kár, hogy rosszkor voltál rossz helyen, nem igaz? – varázsolt magára egy újabb elégedett vigyort. – Másképp is alakulhatott volna ez az egész.
- Szóval mostantól számítsak arra, hogy nem fogsz leszállni rólam?
- Hát, mivel ezt követően nem sok alkalmam lesz kettesben beszélni veled, tekintve, hogy Louis valószínűleg már most a falat kaparja, amiért velem vagy, nem lesz egyszerű dolgom.
- Miért csinálod ezt? – csúszott ki belőlem a kérdés, még mielőtt jobban átgondolhattam volna.
Ugyanis az egy dolog, hogy már ott tartottunk, ölni tudtam volna a válaszért, egy részem mégsem akarta, hogy kimondja a nyilvánvalót.
Zayn egy ideig nem szólt semmit, miközben félrebillentett fejjel tanulmányozta az arcom, végül pedig megvonta a vállát.
- Érdekesebb vagy, mint gondoltam. Egyelőre legyen ennyi elég. – felelte végül megfontoltan.
Lesütöttem a szemem, miközben arra gondoltam, mennyire nem jutottam előrébb, noha volt egy olyan érzésem Zayn-t megfejteni talán még nehezebbnek bizonyul, mint Louis-t, bár már korábban megállapítottam, néhány reakciójuk rendkívül hasonló.
Egyik pillanatról a másikra azon kaptam magam, eluralkodik rajtam a fáradtság, annak ellenére, hogy röpke fél órával ezelőtt még semmi bajom nem volt, de a Zayn-nel folytatott eszmecsere után másra sem vágytam, mint hogy alvás közben elfejtsem, hogy mindez valóban megtörtént.
- Vezess óvatosan, Zayn. – szólaltam meg végül, majd anélkül, hogy megvártam volna a reakcióját, sarkon fordultam és elindultam abba az irányba, ahonnan érkeztem.
Félúton jártam hazafelé, mikor eljutott az agyamig, hogy üres kézzel fogok hazaállítani és valószínűleg megviselt tekintettel, azonban jelen pillanatban a lehető legkevésbé sem érdekelt, mit fognak gondolni a többiek, az agyam folyamatosan az előbb történteken kattogott, miközben nem tudtam elhessegetni az érzést, akármi is volt ez az egész, még korán sincs vége.
Mintegy végszóként, megcsörrent a telefon a kabátzsebemben, miközben a kijelzőn Louis neve villogott.

4 megjegyzés:

  1. Jesszus istenem Drágám!
    Hat en meghaltam a végén,
    de kezdjük szep sorban!
    Nem értem, hogyha Chloe olyan jó barátja Kylie-nak es Aster-nek, akkor miert nem árulja el nekik a dolgot Louis-sal es miert aggódik azon, hogy mikor fog kiderülni. Hiszen erre valók a barátok...nem?
    Zayn egyszerűen nagyon idegesítő ezzel a 'felbukkanok, ahol nem kéne' viselekedesevel. Elég furcsa játékot játszik, de nem értem, hogy miert. Az is nagyon rossz, hogy bele akarja rángatni Chloe-t ebbe a hülyeségbe, aki semmit nem tett ellene, csak rosszkor volt rossz helyen.
    Fantasztikus lett,imadlak,kellemes hetet!❤️
    xoxo,Roni♡

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia Drágám!<3
      Először is nem állt szándékomban bármi ilyen érzéseket kelteni benned, kérlek ne halj meg, tudod mennyire imádlak és hiányoznál!:DD<333
      Chloe kissé kiszámíthatatlan már ami a kapcsolatait illeti, főleg ezzel a két lánnyal, azonban Aster tud a dologról, azt hiszem valamelyik részben beszéltek is róla még az elején, viszont Kylie már más tészta, ugyanis sokkal érzékenyebb és könnyebben ítélkezik, de ezt később még úgy is kifejtem, viszont elöljáróban érdemes tudni róla.:)Innentől kezdve Chloe nehezebben áll hozzá a színvalláshoz, de meg fog történni hamarabb is, mint gondolnád.;)<3
      Zayn egy seggfej - mint ahogy már a Poison-beli karaktere is az volt, ez itt sem változik hehe - mondjuk nem feltétlenül a rossz értelemben, elvégre neki is van még egy másik oldala, ami a későbbiekben megmutatkozik. Meg hát persze mindent megtenne, hogy felidegesítse Louis-t, ami sikerülni is fog neki valamennyire, bár ez leginkább ugye a régi sérelmekből adódik, amiből lesz is majd még elég, szóval Chloe tényleg csak áldozat ebben az egészben, noha őt sem kell azért majd félteni persze.;)
      Mindenesetre imádom hétről hétre kibeszélni veled ezeket a dolgokat, szóval köszönöm, hogy megosztod velem a teóriáidat, imádlak! És természetesen eszméletlenül örülök, ha tényleg tetszett a rész, nagyon szépen köszönöm!<333

      Nagyon szépen köszönöm, hogy írtál, drága, legyen nagyon szép heted, vigyázz magadra és hamarosan találkozunk!:)

      -xoxo, Sophie V.

      Törlés
  2. Szia! Eszméletlenül tetszik a blogod. Alapos, izgalmas, kiszámíthatatlan. Egyszerűen fantasztikus. Ez lett a kedvenc blogom és ez is marad

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia drága!
      Úristen, nagyon szépen köszönöm, nagyon-nagyon örülök, ha tényleg tetszik, amit olvasol és így gondolod, tényleg nagyon boldoggá tesz!:)<333 Bízom benne, hogy nem okozok csalódást a jövőben sem.:)

      Nagyon szépen köszönöm, hogy írtál, kellemes hetet és még egyszer köszönöm szépen támogatásod!<3

      -xoxo, Sophie V.

      Törlés