2016. szeptember 11., vasárnap

8. - Mindenkinek vannak titkai



Louis

Mindazok ellenére, hányszor bizonyítottam be éppen az ellenkezőjét a viselkedésemmel, sosem tartottam magam egy világi baromnak.
Teszem hozzám, kedvesnek sem, de azt hiszem talán ez a tulajdonságom volt az, ami elvezetett odáig, hogy mire kettőt pislogtam, lényegében egyedül voltam azt a néhány embert leszámítva, akik valamiféle kényszerből voltak velem, mint például munka, bár volt egy olyan érzésem, a fiúktól akkor sem szabadulnék már, ha nem lennénk összezárva az év nagy részében. Talán ez volt az oka annak, hogy csodával határos módon eltűrtük egymást, bár most mondhatnám, hogy leginkább ők tűrtek el engem, azonban az igazat megvallva mindegyikünknek voltak olyan tulajdonságai, amihez némi tűrőképesség kellett.
Vagyis inkább öt év, ami alatt megtanultuk, hogyan ne menjünk egymás idegeire.
Lehetne szépíteni, miszerint sosem balhézunk, de ezt a szöveget a hülye sem veszi be, főleg nem egy olyan bandával kapcsolatban, akinek a tagjai nem is különbözhetnének jobban a másiktól, kivéve, ha állásfoglalásról van szó, ez esetben ugyanis előre borítékolható ki kivel fog egyetérteni. A helyzet a következőféleképpen fest; van körülbelül öt perc vihar előtti csend, amikor egyikünk sem szól egy szót sem, magunkban viszont már kezdjük az anyázást. Aztán kitör a kitörni való és ez tart mondjuk úgy tíz percig, vagy kevesebbig, attól függ, mennyire vagyunk elemünkben aznap. Aztán egy sor anyázás szemtől szemben, majd pedig a vihar utáni csend, ahol bár még mindig egy szobában vagyunk, befogjuk és hagyjuk magunkat lenyugodni, ezt mindannyian másképpen emésztjük meg.
Niall a telefonját nyomkodja, Liam sértődötten magába fordul, Harry pedig mindig megtalálja magának a leg oda nem illőbb elfoglaltságot, én pedig töltök magamnak valami italt, ugyanis hogy nem bírom idegekkel az ilyen helyzeteket, az egyszer biztos.
Nem azért, mert általában én kezdeményezem őket – bár jobban belegondolva talán mégis – hanem mert történt már olyan, hogy egyikünk nem csak a vitától menekült, amikor becsapta maga mögött a szoba ajtaját.
Hanem tőlünk. Noha meglepő módon az nem az én hibám volt
Ehhez kapcsolódva talán nem hangzik furcsán, ha azt mondom, az egyik legmeghatározóbb dolog, amit sikerült megtanulnunk ez alatt a pár év alatt, hogy minden ideiglenes; a helyek, a tárgyak és persze az emberek, legyen szó olyanról, aki nekünk dolgozik, a legjobb barátodról, vagy éppen arról a személyről, akit valaha még a szerelmednek hívtál.
Egyszer valaki azt mondta nekem, az utóbbiból nem sok akad, ha valóban ebből a melóból szeretnél megélni, azonban én magamban azért hozzácsaptam a barátokat is.
Túl voltunk a viharon, így a szokott módon ezúttal sem lehetett a szobában lévő óra kattogásán és a kintről beszűrődő utca zaján kívül mást hallani.
Ahogy sejtettem, Niall a telefonján, Liam hisztizett, Harry pedig nekiállt kávét főzni, miközben én az ablaknál álltam, és a kint elsuhanó autókat figyeltem az üveget elborító esőcseppeken keresztül.
- Van fogalmad róla, milyen kínos volt? – érkezett a kérdés bő öt perc csendkirály után Liam-től, nekem pedig kedvem támadt a falba verni a fejemet.
- Ha hetedszerre kérdezed meg sem fogok tudni választ adni, bár látom, ez már eléggé idegesít téged. – feleltem a nélkül, hogy felé pillantottam volna.
Na, nem mintha szándékomban állt volna még jobban felhúzni a társaságot, csak éppen rohadtul untam már, hogy három órája itt dekkolunk ebben a szobában, miközben szövegírás helyett engem szidnak.
- Nézd, a díjat már megkaptuk, mire leléptem. – fordultam meg, mire szembetaláltam magam Liam jellegzetes megtudnálak ölni tekintetével, ami szinte tökéletes mása volt az én mindjárt felrúglak pillantásomnak.
Gondolom, innentől világossá válik, melyikünk nyerné meg a ki a nagyobb seggfej játékot.
- Attól még jelenésünk volt utána, veled együtt. – Liam továbbra is ölni tudott volna a szemeivel. – Tudod, talán hagyhatnánk ezt az egészet a francba, ha elárulnád végre, hol a fenében voltál, mikor négy helyett hárman csináltunk hülyét magunkból a díjjal a kezünkben.
- Mondtam már, hogy halaszthatatlan dolgom akadt. – ismételtem el századszorra a jól betanult mondatot, noha pontosan tudtam, kizárt, hogy ennyivel megússzam.
- Vagy csak a saját utadat járod. – szúrta közbe alig hallhatóan Niall, mire egy emberként kaptuk a tekintetünket a fotel felé, ahol ült, miközben a pillantását továbbra is a telefonjára szegezte.
Egy külsős szemlélő talán nem így gondolná, azonban Niall egyetlen mondatában több volt, mint a Liammel való egész szóváltásomban, így talán nem valami meglepő, hogy ennek hatására Liam ledobta magáról a hisztis álarcot és még Harry is abbahagyta a kávézást, miközben az ír barátunk felé fordultunk.
- Most mi van? – vonta fel a szemöldökét, mintha az egész semmit sem jelentett volna, noha mindannyian tudtuk, hogy ez nem így van.
De még mennyire, hogy nem.
- A saját utamat járom? – kérdeztem vissza.
Hirtelen ismét olyan volt, mintha a vihar utáni csend állt volna be közénk.
Szándékosan kerülte a tekintetünket, miközben zsebre vágta a telefonját, és lejjebb csúszott a fotelben, hátha ezzel kevésbé lesz szem előtt, noha persze ettől még mindig nem menekült az átható pillantásainktól.
Vagy részemről inkább nevezhetjük idegesnek, ami közel jár a mindjárt felrúglak-hoz, bár nem igazán állt szándékomban bárkit is felrúgni a mai nap, de hát az élet nem kívánságműsor, ahogy szól a klisé.
- Csak elgondolkoztam azon, nem azért volt jó ez az egész cirkusz, mert le akarsz lépni. – szólalt meg végre valahára Niall, minek hatására ha lehet, még inkább kedvem támadt volna valamit lefejelni.
Már csak ez hiányzott.
- Miért, ti talán azt akarjátok, hogy lelépjek? – meredtem némileg kihívóan a társaságra, miközben éreztem, hogy egyre feszültebb lesz a légkör, már ha ez egyáltalán lehetséges volt az adott pillanatban.
Mindazok ellenére, hányszor bizonyítottam be éppen az ellenkezőjét a viselkedésemmel, sosem tartottam magam egy világi baromnak.
Egészen mostanáig.
- Ha ki akartok rúgni, akkor hagyjuk a szar kerítést, és mondjátok a szemembe. – mondtam végül, miközben idegesen megdörzsöltem a homlokomat.
Akkor éreztem évek óta először úgy, mintha hirtelen nem lenne biztos talaj a lábam alatt, és hogy egy bólintás vagy fejrázás dönthet a jövőmről, és bár sokszor talán épp az ellenkezőjéről próbálom meggyőzni a környezetemet, száz százalékig ahhoz tartottam magam, hogy benne akarok lenni ebben az egészben, amíg nem húzzák ránk a rolót.
Mert hogy én nem fogom megtenni ezt, az is biztos.
Nem voltam idióta, pontosan tudtam, hogy még ha sokszor ki is húzom a gyufát, sosem tennének ki maguktól; annál azért kicsit többet jelentünk egymásnak.
A tekintetük azonban mégis elbizonytalanított.
- Mi a szarért akarnánk kirúgni? – vonta fel a szemöldökét Liam, miközben az arcára valamilyen érthetetlen grimasz ült ki.
- Mert egy barom vagyok. – vontam meg a vállamat.
- Mi is azok vagyunk, csak ha versenyeznénk, tuti te nyernél. – mondta Niall egy bólintás kíséretében.
Noha jogom lett volna felkapni a vizet, semmi kedvem nem volt tagadni a nyilvánvalót, inkább elnyomtam a feltörni készülő megkönnyebbültség árasztó sóhajt, és az ablakpárkánynak támaszkodtam.
- Csak azt nem értem, miért olyan rohadt nagy titok, hová tűntél? – szólalt meg Harry, a beszélgetés kezdete óta talán először.
Próbáltam a lehető legsemlegesebb arcot vágni, miközben szándékosan késletettem a választ, ahogy közelebb léptem a szobában található bárpulthoz, hogy teljesítsem a forgatókönyv rám eső részét azzal, hogy töltök magamnak egy pohár italt.
Az a baj a médiával, hogy túl könnyen vesz be mindent; ezáltal persze zokszó nélkül. írhattak arról, mennyire őszinte kapcsolatot ápolunk egymással, ami talán nem is állt messze az igazságtól – mivel kénytelenek voltunk őszinték lenni a másikkal – azonban hiába dicsekedtem volna nekik a legújabb szórakozásommal, ami a Chloe név alatt szerepelt, nem igazán terveztem bárkinek is elárulni őt.
Főleg mivel így az egyességünk mit sem ért volna, már ami a titok részét illeti; én nem árulom el senkinek magam körül, hogy ő kicsoda, és az ő szája sem jár el arról, mi dolga van velem. Ennek pedig az igen egyszerű oka, hogy egyikünknek sem hiányzik a felesleges dráma, és túlgondolása a dolgoknak.
Bár sosem voltam túl nagy rajongója a visszajárós kapcsolatoknak, ahol több ideig tartott a dolog egy éjszakánál, valamiért Chloe esetében annyira nem bántam a dolgot, noha az elmúlt másfél hétben talán kétszer, ha találkoztam vele. Ugyanis bármennyire is jártas voltam az ide-oda rohangálásban, az egy héten belül való kétszeri kirepülés az országból még rajtam is kifogott, így kénytelen voltam beérni egy-egy gyors üzenettel neki, hogy úton van érte a kocsi, amiért persze előbb tartotta felém a középső ujját, mint sem bármi mást, aminek jobban örültem volna, de imádtam emlékeztetni, hogy ez egyesség az egyesség.
Na, nem mintha valaha kaptam volna tőle elutasítást, egyet szóltam, és már repült is, így aztán végképp nem volt okom semmiféle panaszra.
- Nem titok, otthon voltam. – feleltem, noha jól tudtam, nem valami tanácsos tovább dühítenem a társaságot, de jobb válaszom nem igazán akadt a jelen pillanatban.
- Ugyan már, Louis, mindannyian tudjuk, hogy nem mennél csak úgy haza egy díjátadó kellős közepén. – vonta fel a szemöldökét Liam, miközben kimondta a nyilvánvalót.
- Azt sem mondtam, hogy csak úgy mentem el. – vontam meg a vállamat.
- Ki vele, ki a lány? – érkezett a kérdés Niall-től.
- Jézusom, így már mindent értek. – röhögött Harry, annak ellenére, hogy még csak megerősítést sem adtam, noha időm sem volt rá a megjegyzések között.
- Te most viccelsz, ugye? – fordult felém Liam tágra nyílt szemekkel. – Képes voltál azért lelépni, mert kanos voltál?
- Menjetek már a picsába! – morogtam.
- Haver, te már megtetted helyettünk. – jegyezte meg Niall.

***

Miután még egy végigszenvedett óra után végül is nagy nehezen sikerült befejeznünk a szöveg sablonját – valamivel oldottabb hangulatban, ha már hatvan percig tűrtem, ahogy különböző szexuális jelzőkkel dobálnak – megkönnyebbülten léptem ki az irodaház belső udvarára, hogy elszívhassam a jól megérdemelt cigimet, miközben a kocsira vártam.
Határozott léptekkel indultam el a kijelölt dohányzóterület felé, a telefonommal a kezemben, így szinte észre sem vettem, hogy nem vagyok egyedül, egészen addig, míg meg nem pillantottam a szemem sarkából az engem követő Liam-et.
- Megkérdezném, meg vagy e sértve, de ismerlek már annyira, hogy tudjam, ritkán veszel magadra bármit is. – mondta, ahogy lecövekelt mellettem, és kivett egy dobozt a kabátjának zsebéből. – Hm? – tartotta felém egy kérdő pillantással egyetemben, mire megráztam a fejem.
- Van, kösz. – feleltem, és a következő pillanatban már meg is gyújtottam az ajkaimmal közrefogott szálat. – Amúgy jól gondoltad. – mondtam egy slukk után. – Tényleg nem vettem magamra.
- Helyes. – biccentett.
Egy ideig egyikünk sem szólalt meg, azonban ez egyáltalán nem amiatt volt, hogy feszengtünk egymás társaságában, csak éppen mindketten szerettük kihasználni, ha végre öt perc csendhez jutunk, ami manapság igen ritka volt bármelyikünk számára is.
- Beszéltél vele? – csúszott ki a kérdés a számon hirtelen.
Nem kellett körülírást adnom ahhoz, hogy Liam tudja, kiről beszélek, ezt levágtam a semleges arckifejezéséből, amivel azt akarta mutatni, nem érdekli a dolog, és a remegésről, ami viszont elárulta őt.
- Azóta nem. – válaszolta, és szívott egy slukkot. – De talán jobb ez így.
- Mégis miben? – vontam fel a szemöldökömet.
- Túl sok volt neki ez így. Nem értem, miért gondoltam, hogy bírni fogja, ha elvégre sokszor még nekem is az.
- Azért gondoltad, mert szereted és ő is szeret téged. – mondtam, és elnyomtam a cigimet, de már gyújtottam is meg a következőt. – Ebben nincs semmi rossz, Liam.
- Ha így gondolod, akkor miért maradtál egyedül, és nem harcoltál, amikor Eleanor lelépett?
- Mert Eleanor azért dobott ki, mert nem szeretett már. – nevettem fel az elhibázott találata miatt. – És nem azért, mert beijedt attól, hogy én nem szeretem.
- Miért, szerinted ő nem tudta, hogy szeretem?
- De, csak éppen azt nem tudta, hogyan kezelje, hogy ő meg pont téged szeret. Ő meg ettől ijedt be. – mondtam.
Szólásra nyitotta a száját, azonban akármit is akart mondani,a telefonja csengése gyorsabb volt nála, mire kelletlenül kikapta a zsebéből a készüléket, hogy megnézze, ki hívja.
- Mennem kell. – pillantott fel a kijelzőről. – Megjött a fuvar. Elvigyünk?
Megráztam a fejemet.
- Jön az enyém is. – feleltem. – Csak nem haza megyek.
Próbáltam türtőztetni magam annyira, hogy ne mutassak be Liam-nek, miközben az elégedett vigyorgás szépen lassan kiült az arcára, ahogy hátrálni kezdett az épület felé.
- Értem. Akkor később beszélünk. – mondta. – Jó szórakozást! – jegyezte meg, még mielőtt eltűnt volna az ajtóban.
Nem tudtam, röhögjek vagy szorongjak azon, hogy pontosan tudta, hová készülök, annak ellenére, hogy pár perccel ezelőtt még én sem tudtam, mi vagy éppen ki lesz az úti célom, azonban a Liammel való beszélgetés döntött helyettem is, így már tárcsáztam is a megfelelő számot, azonban miután nem kaptam választ, úgy döntöttem, ideje lesz személyesen meglátogatnom Chloe-t. Nem kellett valami sokat telefonálnom ahhoz, hogy kiderítsem a címét, így még mindig maradt pár elütnivaló percem, mielőtt megérkezett volna a kocsi, ennek hatására valahogy a bulvárnál kötöttem ki, noha szinte soha nem olvasom, hátha egyszer olyat találok rólunk, amire talán nem vagyok kíváncsi.
Egy ideig unottan futottam át a szinte ugyanolyan szemétnek minősülő cikkeket, amikor megakadt a szemem valamin, azonban még mielőtt jobban beleáshattam volna magam, a sofőrszolgálat száma ugrott fel elém, ezzel jelezve, bármi is legyen az, később kell vele foglalkoznom, noha az autó felé vezető utón már ki is ment a fejemből, mennyire ismerős volt a név, ami a címben szerepelt.
Diamond újabb pert nyert.


***
Helló-helló drágaságok!
Először azt hiszem itt az ideje egy újabb adag bocsánatkérésnek, amiért sikerült megint csúszással hoznom a részt, azonban azt hiszem, már előre sejthető az ok, ami persze az iskola címszó alatt szerepel. Ami már el is vezet a következő mondanivalómhoz, miszerint remélem mindenki sikeresen túlélte az iskolakezdéssel járó buktatókat, és hogy mindenki él és virul mindenféle károsodás nélkül.<3 Személy szerint már most súlyos alváshiányban szenvedek, remélem, ti nem, mindenesetre küldöm a pozitív energiát és a kitartást nektek.:)<3
Tovább szeretném megköszönni az előző részhez érkezett összes megjegyzést, egyszerűen fogalmam sincs, mivel érdemeltem ki a kedves szavakat, amiket hétről hétre (vagy éppen két hétre) kapok, mikor még csak időben sem tudom hozni a részeket, de aki még így is itt van és türelmes, a világ összes ölelését küldöm, értetek élek, és még a kommentelőkért is, szóval köszönöm-köszönöm!<333 Imádlak titeket, bár nem tudom, miképp fejezhetném ezt ki a lehető legjobban a hálámmal együtt.
Ami a részek érkezését illeti, nem változtatom meg a kiírást, továbbra is hivatalosan hetente kerülnek ki részek, noha elkerülhetetlen néha, hogy ne történjen csúszás, de igyekszem ahogy csak tudok, megígérem.
A résszel kapcsolatban csak annyit, remélem nem túl eseménytelen, ha már Chloe-t kisebb szabadságra küldtem, hogy Louis valamivel jobban szem előtt legyen, és hogy átláthatóbb legyen az ő szemszöge, de hát várom a véleményeteket.:)
Már megint sikerült egy regényt írnom így a végére, szóval ideje befognom hehe, további kellemes vasárnapot mindenkinek, sok sikert a következő héthez, vigyázzatok magatokra és köszönök szépen mindent!<3

See you soon ;)

-xoxo, Sophie V.

2 megjegyzés:

  1. Hello drágám!
    Csodálatos lett a rész, imádtam!❤️
    Louis tényleg versenyezhetne a legseggfejebb ember kategóriában, de lehet, hogy a sármja megmentené...
    Amikor megkérdezte, hogy ki akarjak rúgni, azt hittem en rúgok meg valakit. Hogy kérdezhet ilyen hülyeséget?
    A többiek vitában való leírása, csillagos ötösre sikerült.
    Azért elég furcs lett volna, ha Louis a családja miatt lepett volna le a díjátadóról!;) Ezt a többiek is tudták. Kiváncsi vagyok, mennyi ideig tudja majd titkolni Chloe-val a kapcsolatukat.
    Fantasztikus lett, imádlak, kellemes hetet!❤️
    xoxo,Roni♡

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Ronim!<3
      Mélységesen sajnálom, amiért csak most jutok el a válaszadásig, de a stílusos késés a védjegyem, mint tudod, még ha nem is szándékos, szóval ne haragudj!<3
      Mindenesetre eszméletlen boldog vagyok, ha tényleg elnyerte a tetszésedet, amit olvastál, nagyon szépen köszönöm, bár a csodálatostól azért messze áll, de imádlak.<333
      Louis karakterével az érdekes az - és ezt próbálom minél inkább kifejteni majd a későbbiekben - hogy bár kívülről baromi határozottnak tűnik, mégis van benne némi bizonytalanság, de erről majd később hehe, mindenesetre abban egyetértünk, hogy a sármja lényegében mindenből kihúzná, annyira nagy.
      A vita rész miatt pedig külön nagyon-nagyon örülök, ha tényleg tetszett, szerintem eddig az volt az egyik legnehezebb momentum, amit kiviteleztem, szóval nagyon szépen köszönöm, bízom benne, hogy a későbbiekben sem okozok csalódást.:)<3 Ami pedig a titkokat illeti, semmi sem marad örökre titok, legalább is ami Louis-hoz köthető aztán biztos nem.;)

      Nagyon-nagyon szépen köszönöm, hogy írtál, drága, vigyázz magadra, legyen nagyon jó hétvégéd, vigyázz magadra, és hamarosan találkozunk!<3

      -xoxo, Sophie V.

      Törlés