6. - Hypnotic

Ahogy egyre hosszabban néztünk egymás szemébe, egy idő után beláttam, Louis vigyorgása lassacskán a pofátlan határát súrolja, miközben még mindig jóval az egyméteres távolságon belül tartózkodik, a keze pedig ismételten vándorútra indult az enyém után, noha alig két perccel ezelőtt engedte csak el, miután biztosra ment, hogy nem fogok távozni.
Noha mélyen belül tudtam, talán nem lett volna hülyeség úgy tennem.
Továbbra sem szakadtam el a pillantásától, még akkor sem, mikor éreztem, hogy sikerült ismét rátalálnia a karomra, amire szorosan ráfűzte az ujjait, mintegy megpecsételve a sorsom, hogy valóban nem menekülhetek előle, legalábbis ez alkalommal biztosan nem. Noha megkérdezhettem volna magamtól, na meg persze tőle is, mégis mire megy ki a játék, ha korábban világosan tudtomra hozta, nem szokása bárkivel is elmélyíteni a spontán kalandjait, úgy éreztem egyszerűbb, ha kiprovokálom belőle a folytatást, mint sem kifaggatni felőle, ugyanis ahogy láttam, Louis nem volt nevezhető éppen a szavak emberének.
A szándékainál legalábbis egészen biztosan nem, ezt már a klubban is egész érthetően kifejezte felém, mindenféle szó használata nélkül.
- Azt elárulod, mit kerestél idekint? – kérdeztem, miközben igyekeztem a lehető legmagabiztosabbnak tűnni.
De természetesen csakhogy tudja, kivel készül éppen lejátszani ezt a menetet.
- Mi hasznom származik abból? – vonta fel a szemöldökét, a mosolya pedig továbbra sem ment sehova.
Ahogy a keze sem.
- Válaszolok én is egy kérdésedre. – vágtam rá minden hezitálás nélkül, tulajdonképpen bele sem gondolva abba, hogy talán kérdezhet olyat, amire nem akarok majd válaszolni.
Ahhoz túlságosan is érdekelt, hová fog ez a beszélgetés elvezetni, Louis tekintetét látva pedig éreztem, hogy nyert ügyem van.
- Nos, bármennyire is hihetetlen, nem szeretem az ilyen felhajtást. – bökött az épület felé. – Legalábbis, amíg az igazi buli el nem kezdődik.
- Miféle buli? – ráncoltam össze a szemöldökömet, azonban leintett.
- Most én kérdezek, drágám, szóval te is elmondhatod nyugodtan, mit csináltál az én kedvenc helyemen. – támasztotta meg a falat az egyik kezével a fejem mellett.
- Mi van, ha én ismertem ezt a helyet korábban? – feleltem kérdéssel a kérdésre.
- Hazudsz. – vágta rá szinte azonnal, mire felvontam a szemöldököm.
- Ugyan miért?
- Láttam rajtad, amikor kiléptél, hogy fogalmad sincs, merre vagy, és amikor korábban mondtam, hogy ez az én búvóhelyem, még csak nem is védekeztél. – mondta szemrebbenés nélkül, mint akinek szemernyi kétsége sincs afelől, hogy tényleg kamuzok.
- Mocskosabban játszol, mint képzeltem. – jegyeztem meg.
Louis egy ideig rezzenéstelen arccal meredt rám, majd pedig elnevette magát.
- Mondták már korábban, de ez amolyan megszoksz vagy megszöksz. – felelte. – Bár eddig nem sokan éltek az előbbivel. – tette hozzá.
- Kár, hogy nem tartozom közéjük. – mondtam, azonban Louis leintett.
- Ne kiabáld el, korán van még. – varázsolt magára egy újabb levakarhatatlan mosolyt, amitől valószínűleg már el kellett volna dobnom a bugyimat, ha nem látnék kicsit messzebb az orrom hegyénél.
Aztán persze eszembe jutott, hogy tulajdonképpen nekem is sikerült korábban fehérneműt dobálnom pontosan e miatt a mosoly miatt, szóval szépen csendben kiröhögtem saját magam.
- Mit kellene megszoknom, hogy az egód miatt képtelen vagy megosztanod velem ezt a nyomorult udvart? – meredtem rá, talán kissé elszórakozva a helyzetet, azonban a hirtelen egy árnyalatnyival sötétebbé vált tekintetét elnézve ő már kevésbé találta viccesnek.
- Mondták már neked, hogy nem tanácsos mindent elviccelni? – hajolt közelebb.
Alig pár centi volt az arcunk között, miközben hirtelen azon kaptam magam, már nem is őt, hanem inkább a száját nézem, amit nem is olyan régen még én birtokolhattam.
Volt egy sanda gyanúm, hogy a pillanatnyi bizonytalanságom Louis-nak is feltűnhetett, ugyanis pillanatokon belül hátrébb húzódott, a szemeiben pedig játékos fény csillant.
De nem az a fajta ártatlan játékosság, amire az ember számít, de volt egy olyan érzésem, neki ez a szó teljesen más jelentéssel bír, mint másoknak.
Tisztában voltam vele, hogy az arcunk kezd már-már veszélyes közeledni, egy pillanat töredékéig pedig meg mertem volna esküdni rá, hogy az ő tekintete éppúgy az én ajkaimra esett, azonban még mielőtt bármi is történhetett volna, az ajtó kivágódott mellettünk.
Louis automatikusan elhúzódott tőlem, miközben tettem egy lépést hátrafelé, a pillantásomat pedig a hang irányába vezettem, mire szembe találtam magunkat az eddig bent tartózkodó testőrrel, aki egy telefont tartott a kezében.
- Idő van. – mondta, miközben végig a mellettem álló fiú szemébe nézett, rólam szinte tudomást sem véve, amit kivételesen szerencsének fogtam fel, mint sem sértésnek.
- A legjobbkor, mint mindig. – felelte Louis egy féloldalas mosoly kíséretében, amit leginkább nekem szánt, bár sejtettem, hogy innentől kezdve nem úgy fog velem viselkedni, mint amikor ketten voltunk. – Ügyesen. Később látjuk egymást. – lökte el magát a faltól, majd az ajtó felé vette az irányt, ahol a biztonsági várakozott, de még mielőtt követte volna az épület belsejébe, megajándékozott egy újabb sejtelmes vigyorgással.
Fogalmam sincs, mennyi idő telt el, míg végre képes voltam megmozdulni és valamennyire visszatérni a kábultságból, amit az előbbi jelenet okozott, noha valamiért volt egy olyan érzésem, nem is fogok.
Legalább is egy jó darabig egészen biztosan nem.

A megkönnyebbültségtől legszívesebben hangosan elkáromkodtam volna magam, amiért sikerült a tőlünk telhető legnormálisabban végigcsinálni a műsort, noha korántsem volt tökéletesnek nevezhető - amiért ezt a szót mi nem használjuk az iparban magunkra, maximum mások ránk – azonban figyelmembe véve a tényt, hogy odakint élő adás zajlott, egy sóhajtást alig engedhettem meg magamnak lepisszegés nélkül, miközben a csapat átvágott a színfalak mögött az öltözők irányába.
- Jézusom, azt hittem, már sosem lesz vége! – nyögött fel fájdalmasan Kylie, miközben levágta magát az sminkasztal elé, és azzal a lendülettel leengedte a haját a szoros copfból.
- Utáltam ezt a ruhát. – szállt be a panaszhadjáratba Aster, aki már a saját pólójában feszített, miután rekordidő alatt ledobta magáról a kényelmetlen felsőt.
- Nekem tetszett. – vontam meg a vállamat.
A többiekkel ellentétben én már kevésbé zavartattam magam, miközben kényelmes tempóban hámoztam le magamról a bőrhatású nadrágot, noha mélyen belül már én is vágytam a farmerom kényelmességére.
- Szerintetek nyerni fog? – kérdezte Kylie, miközben szüntelen bámulta a saját tükörképét, mintha valami hibát keresne benne, teljesen feleslegesen.
- Úgyis Taylor nyeri. – legyintett Aster.
- De hát őt most mindenki utálja.
- Koronázatlan királynője a díjnak, tudod. – csatlakoztam be a beszélgetésükbe.
Addig sem gondoltam Louis-ra és arra a pár órával ezelőtti incidense, ami köztünk történt – vagy inkább majdnem történt - és ami után végignézte a próbánkat, miközben a tekintetét pofátlan módon nem volt hajlandó elmozdítani rólam, ennek következtében pedig csaknem térdre borultam megkönnyebbültségemben, miután vége tért a táncolásra szánt öt és fél perc az introval együtt.
És ha ez még nem lett volna elég, szinte akárhova mentem, sikerült beléütköznöm, így szinte már csodálkoztam azon, hogy jelen pillanatban nem tartózkodott az öltözőben.
- Mik a tervek estére? – törte meg a gondolatmenetemet Kylie, mire nagy nehezen visszatértem a valóságba.
- Alszok. – feleltem szinte azonnal, Aster pedig megerősítésképpen bólintott.
- Hulla vagyok.
- Hogy tudtok ti aludni menni, mikor mindjárt kezdődik az afterparti. – rázta meg a fejét hitetlenül a legjobb barátnőm, mire egy emberként meredtünk rá kérdő pillantásokat lövellve felé.
- A stábtagok mióta mehetnek ilyenekre? – vontam fel a szemöldökömet, azonban hamar rájöttem, mi lehet a válasz a saját kérdésemre. – Oh, már értem…
- Amióta kísérői lesznek nem stábtagoknak, akiknek szabadjárásuk van az ilyenekre. – mosolyodott el elégedetten Kylie, miközben a vállára kapta a sporttáskáját és az ajtó felé indult. – Hazaugrom átöltözni. Van kulcsod? – fordult felém.
Bólintottam, miközben akaratlanul is eltűnődtem azon, vajon hogy sikerült percek alatt teljesen összekészülnie, azonban hamar leesett Kylie mennyire nem vesztegeti az idejét, ha buliról van szó és nem tudtam, ennek örülnöm kellene vagy sem.
- Várj meg, jövök én is! – nyögött fel Aster, miközben magához kapta a cuccait, noha félig még fellépő ruhában volt. – Majd útközben átöltözök. Csókoltatlak. – dobott egy puszit felém útközben, mire vigyorogva intettem nekik.
- A metrón? – hallottam még Kylie kérdését, mielőtt végleg kiléptek volna az öltöző ajtaján.
Meglepő mód egyedül maradtam a szobában, azonban sejtettem, hogy ezt csupán a korábban felajánlott lehetőségnek köszönhetem, miszerint ha kedvünk tartotta, beülhettünk egy saját páholyba a díjátadóra a műsorszámunk után, amivel ezek szerint szinte mindenki élt, kivéve hármunkat. Jobban belegondolva ez nem igazán számított hatalmas csodának, ha már egyikünk sem rajongott túlságosan az ilyesmiért, azonban kicsit sem éreztem magam kívülállónak, ha a hírességekkel való barátkozás helyett inkább az ágyamat és pár epizódnyi Gyilkos elméket választok.
Meg talán egy pohár bort, hátha ellazítja a pattanásig feszült idegeimet, miközben szépen ismét elfelejthetem, hogy valaha dolgom volt Louis Tomlinsonnal.
Egy kisebb sóhaj kíséretében feltápászkodtam, és a falra elhelyezett csaphoz léptem. A víz megengedése közben vetettem egy pillantást a tükörképemre, miközben szórakozottan megállapítottam, ha nem akarok mindenkit elijeszteni a közelemből a metrón, akkor kénytelen leszek lemosni magamról a már túlságosan is füstös sminket. Noha tudtam, hogy alapszabály sminklemosót használnom, főleg ilyenkor, egyszerűbbnek találtam, ha ez alkalommal lázadok, így egy laza mozdulattal a tálba hajoltam, mire éreztem, ahogy a jéghideg víz ellepi a még mindig kissé kipirult arcomat.
- Nem is rossz. – érkezett a hang a hátam mögül, mire csaknem lefelejtem a csapot, miközben felegyenesedtem.
A tekintetem azonnal a tükörre szegeztem, mire felfedeztem a mögöttem álldogáló Louis-t, akinek a pillantása először lefelé irányult – nem kellett sokáig tűnődnöm, mi került a figyelme középpontjába – majd egyenesen az enyémbe fúródott.
Azaz a tükörképembe.
- Te meg hogy kerülsz ide? – erőltettem meg magam egy épkézláb mondat erejéig, miközben nagyot pördültem a tengelyem körül, szemtől szembe kerülve vele. – Nem éppen odakint kellene lenned? – böktem az ajtó irányába, vagyis inkább a műsor irányába.
- Untam. – húzta gúnyos mosolyra a száját, miközben a falnak támaszkodott.
- Miért is nem lepődök meg ezen? – morogtam, miközben ellöktem magam a csaptól, és a cuccaim felé vettem az irányt.
Próbáltam figyelmen kívül hagyni a tekintetét, ami végigkövette minden egyes mozdulatomat, miközben elraktam a maradék holmimat a táskámban, mintha ő ott sem lenne, noha volt egy olyan érzésem, nem úszom meg ennyivel, bármi oka is volt arra, hogy idejöjjön.
- Csak nem érdekesebbnek találsz engem, mint hogy nyertek e vagy sem? – vetettem oda mintegy félvállról.
Miután nem kaptam választ, a tekintetemet ismét felé kaptam, azonban ez alkalommal már jóval közelebb állt hozzám, mint korábban, miközben a szemeiben ismét megjelent az a szórakozottság, mint korábban az udvaron.
Csakhogy ez alkalommal nem volt senki, aki megzavart volna minket.
- Ha igent mondok, nem játszod meg tovább, hogy nem érdekellek?
A lehető leghatározottabban álltam a tekintetét, amikor is az enyém egy óvatlan pillanatban a szeméről a szájára vándorolt, csak úgy, mint néhány órával ezelőtt.
A vészcsengő pedig felüvöltött.
- Wow. Ha nem ilyen körülmények között lennénk, azt mondanám, mocskos gondolatok lehetnek a fejedben, Chloe. – jegyezte meg, de egyáltalán nem tűnt olyannak, mint akit zavarna, ha valóban így lenne.
- Mocskos gondolatok? – vontam fel a szemöldökömet. – Azok milyenek? – vettem fel a kesztyűt, annak ellenére, hogy talán nem voltam felkészülve arra, ami következik.
- Egyszerűbb, ha megmutatom. – mondta, majd mielőtt még bármit is reagálhattam volna, az ajkait az enyémnek szegezte.
A döbbentségtől mozdulni sem tudtam, innentől kezdve semmi esélyem sem volt megakadályozni, hogy az egyik karjával megragadja a derekam, hogy közelebb húzhasson magához, miközben a másikkal a tarkómnál tart fogva, noha egy részem valójában talán nem is akart elszakadni tőle. Mintha kitöröltek volna minden kétséget a fejemből, ismét marionett bábúvá váltam, csak úgy, mint az első találkozásunkkor, ahogy hagytam azt tegyen velem, amit csak akar. Nem kellett erőlködnie, a nyelve könnyedén utat tört a számban, a már ismert területekre térve, aminek hatására éreztem, hogy a lábaim lassacskán feladják a szolgálatot, de mintha csak olvasott volna a gondolataimban, Louis könnyed mozdulattal lökött a falhoz, jóformán a levegőben tartva, miközben továbbra sem szakadt el az ajkaimtól.
Nem tudtam, mi történik velem, vele vagy éppen velünk, és hogy mégis mi célja van ezzel az egésszel, azonban egy idő után már nem is érdekelt, úgy zártam ki minden gondolatot, miközben átadtam magam a teljes tudatlanságnak.
És neki.
- Baszki. – szisszent fel Louis két csók között, ahogy még inkább a falnak préselt, már ha ez egyáltalán lehetségesnek számított.
A vészjelzések egy csapásra köddé váltak a fejemben, mintha nem is léteztek volna, noha egy részem talán mélyen belül tisztában volt vele, ez csak átmeneti, és ha vége szakad a pillanatnak ismét kérdőjelek és kétségek között találhatom magam.

***

Sziasztok!:)

A világ összes bocsánatkérését és ölelését küldöm, azonban míg az előbbit a későn érkezett rész miatt, az utóbbit a türelmetekért, amiért eszméletlen hálás vagyok, noha nem igazán érdemlem meg, azonban ebben az elmúlt majdnem két hétben szinte minden összejött, nyári szünet ide vagy oda. De ha ez nem lett volna elég még sikerült összeszednem egy csinos kis betegséget is így az utolsó napokra, szóval hurrá, de most nem ez a lényeg, vagyis nem én, hanem ti, és az, hogy veletek minden rendben legyen, szóval remélem  mindenkinek remekül telik a szünete.<3

Továbbá szeretném megköszönni az előző részhez érkezett visszajelzéseket minden formájukban, eszméletlen sokat jelent a véleményetek, na meg persze a tudat, hogy ennyien vagyunk, pedig még csak a hatodik résznél járunk. Nem tudom szavakkal kifejezni, mennyire hálás vagyok mindenért, a világ összes virtuális ölelését küldöm, na meg persze köszönetét, szóval köszönöm-köszönöm, ti vagytok a legjobbak!<333

De nem is pazarlom tovább a szót, további kellemes napot vagyis inkább estét, drágáim, vigyázzatok magatokra, használjátok ki rendesen az utolsó hetet, köszönök szépen mindent és ha minden jól alakul *ujjak keresztben*, jövőhéten találkozunk!:)

Mindenkit szeretek <3

-xoxo, Sophie V.

u.i.: az esetleges helyesírási- és egyéb hibákért elnézéseteket kérem, a fáradtság és betegség beszél belőlem, később igyekszek mindent javítani, továbbá mint látjátok, új a design, ezzel kapcsolatban pedig az lenne a kérdésem, továbbra is olvashatóak e a részek vagy állítsak esetleg valamin?<3 (Értem itt a betűszint stb.)